"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Légy szelíd őz egy rejtelmes erdőben , nyíló virágszőnyeg , a végtelen mezőben. Légy egy apró hal , a hullámzó tengerben , szabadság fénye egy sólyom szemében . Légy hajnal a gyermeked szívében , harmattal füröszd a szeretet vizében . Légy nyugvó nap a szürkéllő estében , hold fénye a sötétnek éjében.
Légy ártatlan gyermek, föld Anya ölében, szerető kedves , kedvese szemében . Légy gyengéd egy szerelmes szívében , erő mi adatott , elfér a kezedben . Légy szótlannak , szava helyett hangja , zene annak , ki meg nem hallhatja . Légy a szivárvány színe mindazoknak , ki a színeket a szívében hordja.
Légy pásztora , egy eltévedettnek , pislákoló gyertyaláng , a sötétben rekedtnek . Légy meleg napfény egy didergő embernek , aprópénz a sokat nélkülözőnek. Légy ki az égre emelt fővel nézhet , aprókat lépve mégis felhőkhöz érhet. Légy az , ki a földre letérdepelve , egy csillagmintát a szívébe présel le.
Légy kenyérfalat, egy éhező kezében , csörgedező csermely , egy szomjúhozó népnek . Légy az , ki betűt vetni tanít , s egy gyermekszívet ölelésre indít. Légy minden és ne legyél semmi , csak tanítsd meg a világot szeretni . Légy egy , a mindennel, a jutalom tied , szívedbe költözik a béke s a szeretet.
Légy botja egy ősz remegő kéznek, bátorítás s egy szó a félénknek . Légy csendes béke , útra készülőnek , mécses láng az épp megbékélőnek . Légy egy mosoly , más arcára írva , egy könnycsepp , mi a lelket tisztítja . Légy TE ki úton van éppen , s minden csomagja a szemében a BÉKE."
Ősz ez, mi tör rám szelíd lépteivel újra, homályba bújva köszönnek a fák, előttem fehéret öltött szeptemberi szelek bontják a reggelt s a nyers hideg máris arcomba vág.
Mondanám még, hogy itt élt, itt zöldellt, tudatnám még, hogy ég, ó, magasságos ég, csak hallanád, én most is kápolnánk előtt fonva időm, örök-imákban várok rád.
Batát--ellenség...... 2011-11-16 20:48:20, szerdaBarát, ellenség olykor nincs határ. Megfojt, felemel: nem tudod mi vár. Tettek és szavak lelkének tükre. Üveg, vagy gyémánt. Nézed csak körbe. Óvod, fényezed, hiszed: értékes. Felszín lekopik: fénytelen, üres! Az igaz barát felismerhető, nem kell fényezni, tisztán csillog Ő!
Szabolcska Mihály: Édes anyámnak Egy fenyőfa-lombbal
A csöndes esték hallgatag magánya Haza-hazajár innen is velem. Magam a jó öreg kemencze mellé, Kicsiny szobánkba oda képzelem. Beszélgetünk...lelkem anyám, tudom, te Jó Kálvinust most is úgy szereted... - Im', sírja mellől, szívem melegével, Ezt a kis ágat küldöm el neked.
Történetét oly szépen soha, senki, Nem festi többé, ahogy te tudod... Milyen szegényül éltek, asztalukra Kalács csak egy-egy ünnepnap jutott. S hogy sírt az anyja, mikor gyermekének Nem adhatott mást, csak szeretetet... - Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak Ezt a kis ágat küldöm én neked.
Hogy élt a gyermek messze városokban, Idegen arczú emberek között?... Száraz kenyéren: de egy fényes angyal Fölötte mindig hiven őrködött. Egy fényes angyal, anyja képe-mása, Kiről soha el nem felejtkezett... - Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak, Ezt a kis ágat küldöm én neked.
Mennyit tanúlt, nagy Isten-félelemmel? Hogy lett, mi kép a mi apostolunk? Mind megbeszéljük...s útjain az Úrnak, Mély áhitattal elgondolkozunk. - Ah, Istenem! - még olyan épnek érzem, Magasra hágó gyermek-hitemet: - Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak, Ezt a kis ágat küldöm én neked.
...Lásd, egyikőnk se hitte volna egykor, - Oh élnek, élnek még jó angyalok, - Hogy a te édes, szép történetedbe, Valaha ime én is bejutok. Isten megáldja mind a két kezével, Az angyalt, a ki őriz engemet... - Im, sírja mellől a jó Kálvinusnak, Ezt a kis ágat küldöm én neked.
Szabolcska Mihály: Amerre a Tisza folyik
Vágyik oda az én szívem, Amerre a Tisza folyik, Elszáll oda ezerszer is, Napfeljöttől, napnyugatig. - Amerre a Tisza folyik!
A folyó is, a vidék is, Itt van, itt él a szívemben, Hát még, aki édes, örök Szeretettel vár ott engem, Amerre a Tisza folyik!
Áldja meg az Isten őket! - Az én lelkem jó anyámat, Meg ő érte, ahol csak jár, Azt a földet, azt a tájat: Amerre a Tisza folyik.
Járok-kelek kint a zöld erdőben, Az áldott nap most van ébredőben. Ébredését erdő, mező várja, Feléje száll Isten madárkája.
Fölkel a nap, sugarát már ontja, Kék ibolya a kelyhét kibontja: S gyenge fűszál meghajolva, szépen, Várja, hogy a nap rája is nézzen.
Hallga, hallga!Figyeljetek mostan, Vidám ének zeng fönn a magasban. Egy-egy dallam leszáll a mezőre... Dalolj, dalolj, tavasz hirdetője!
Benedek Elek
Honvágy
Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik, Ott van az én falum, csendes völgy ölében. Nagy világ lármája oda el nem hallik, Élnek a lakói csendesen, békében.
Járjak tengeren túl, hallom a harangját, Világ végéről is szinte látva látom, Amint elindítja lágy, ezüstös hangját S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!
Oh, de rég láttalak, fehér falú házak! Oh, de rég láttalak, kis falum határa! Messze, messze tőled minden perc egy század, Könnybe borul szemem neved hallatára.
A ház, hol születtem, összeomlott régen, Édes jó szüleim sírban porladoznak, Mégis te vagy legszebb a földkerekségen, Gondjaim egyedül benned oszladoznak.
Földedből ne volna enyém talpalatnyi, Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék. Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni, E szív tebelőled el nem kívánkoznék.
Nem vágyakodom én világ pompájára, Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág: S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára, Drágább a szívemnek, mint az egész világ.
Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak, Hallanám közelről harangod csengését! Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak, Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!
Nincs itt maradásom nagy város zajában, Megyek már! Megyek a nagy csendességbe! Nem szenved már szívem az ő nagy bajában, Mintha csak indulna örök üdvösségbe!
Száll a lepke, dong a dongó, A madárdal nem busongó, Nem hallatszik bus panasz: Daltól hangos hegy, völgy, halom, Falu végén zug a malom: Itt van, itt van a tavasz!
Ember, állat jókedvébe, Fagyos télnek vége,vége, De szép megint a világ! Hol bus avar volt ősz óta, Fölcsendül a madárnóta, S nyilik a sok szép virág.
Akármerre járjak, nézzek, Mindenütt szép a természet, Szóval ki nem mondható: Szemnek, szivnek viditója, Oh áldott az alkotója, Isten, a Mindenható.
A kék mennybolt mosolygása, A fényes nap ragyogása, Langyos eső, meleg szél: Virágillat, madárének, Minden Őróla beszél!
Gyermek, ha jársz kint a réten, Kezed kulcsold össze szépen, S a mennyboltra feltekints! Ne feledd, hogy nála nélkül Erdő, mező meg nem szépül, Sem ég, sem föld, semmi sincs!
Benedek Elek
Dal a rózsáról
Virágos kertemnek legszebb ékessége, Szememnek, szivemnek nagy gyönyörüsége, Megbüvölten állok, hogyha reád nézek, Szivem megigézed.
Vannak e világon szebbnél szebb virágok, Gyönyörködve néz le az áldott nap rájok, De mikor rózsát lát, más az ő nézése, A gyönyörködése.
Költők a legszebb dalt te rólad dalolják, Mikor a méhek a szinmézet te rólad rabolják, Nem is kert az a kert, ahol rózsa nincsen, Megverte az Isten.
Leány a templomba nem megy nálad nélkül, Te rólad nevezik az arcot, ha szépül. Nem is lány az a lány, kinek nincs rózsája, Bus a házatája.
Töviset az Isten azért adott néked, Hogy még annál jobban kivánjanak téged. Kinek vére csordul a te tövisedtül, Hiszi: szebb lesz ettül.
A te illatodnak nincs a földön párja, Vélnéd, a mennyország kapuját kitárja: Kapuját kitárja s minden illatával Egy-egy angyal szárnyal.
Ó szépséges virág, kertem ékessége, Szememnek, szivemnek nagy gyönyörüsége, Bár mindig virulnál, folyton illatoznál, Sose hervadoznál!
Felébredt a nap, kapuját kitárta, Nótával köszönti a dalos madárka. Ébredez az erdő, már a rét sem alszik, Madár dalolása messzire elhallszik.
Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan, Rásüt a napsugár s egyszerre elillan. Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben. S dalol a kis madár mindig ékesebben.
Fölkelt a méh is, döngicsél a réten, Zümmög a bogárka, röppenésre készen, Szárnyát száritgatja meleg napsugárban, Megfürödvén előbb harmatos virágban.
Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak, Dalolj, amig a szép napok le nem járnak. Majd jön az őszi szél, elhervad a virág... Dalold, amig lehet! ó, de szép a világ!
Akárhogy szeretünk is valakit, csak teher az, ha meghalt; sőt, minél jobban ragaszkodtunk hozzá, annál jobban szeretnénk megszabadulni tőle.
Semmi nem rázza úgy fel a lelket, mint a szenvedés.
*
A cselekvés magában hordja a jutalmát. Cselekedni, teremteni, harcolni a körülményekkel, legyőzni őket vagy elbukni miattuk, ebben van az ember minden öröme és egészsége.
Az emberi lélekben mélyen gyökerezik a tévelygés; nincs hősibb feladat, mint akár csak a legparányibb igazságot is diadalra vinni.
Mindenhez hozzászokhat az ember, de sajnos az evésről nem tud leszokni.
*
Germinal (1885)
(...)Mindenütt magvak duzzadtak, csíráztak, melegre, fényre áhítozva törték fel a síkság földjét. Tavaszi nedvek áradtak, sejtelmes hangok keltek, a csírafakadás könnyű neszében egyetlen nagy ölelésben forrt össze a táj. S a bajtársak csak dolgoztak, szüntelenül dolgoztak, csákányuk zuhanása egyre tisztábban hallatszott, mintha egyre közelebb törnének a föld felszínéhez. S a lángoló napfényben, ez ifjúi reggelen, e robajjal volt terhes a föld. Régtől érlelődő magvak fakadtak a barázdákban: emberek növekedtek, izmosodtak a jövő század nagy aratására, bosszúálló fekete sereg, zsendülése hamarosan szétveti e földet. (VII.6)
A Megyeri híd (nem hivatalosan az M0-s északi Duna-hídja) egy híd a Duna felett, mely Újpestet köti össze Budakalásszal a Szentendrei-szigeten keresztül. A híd a magyar fővárost elkerülő M0-s autóút 2. számú főút és 11. számú főút közti szakaszának része, mely áthalad a Szentendrei-sziget és a Szentendrei-Duna-ág felett is. A híd valójában 5 híd (9 hídszerkezet) együttese, melyek közül a legnevezetesebb a Nagy-Duna-ág felett átívelő 591 m hosszú hídszerkezet, amely az ország első igazi ferdekábeles hídja.
Tudod arra gondoltam, a baj nagy, ha eluralkodik a káosz, s hogy zűrzavart nem csak a lakásban, a kívül lévő világban lehet megtalálni, de a gondolatok is képesek
rendetlenséget csinálni a fejben, ha őket kordában nem tartják… aki megszokja, természetes a rendetlenség annak, az, hogy a zűr az úr, de ahol ő van uralmon, könnyen megtelepszik ott az ártalmas, a kártevő, ami elnyomja az értéket: a sok szemétbe való legyőzi a kevés kincset... a fejben is kell rendet rakni, de legjobb folyamatosan tisztán tartani… lehet mondani azt is, hogy a gonoszok erőszakosok, nem lehet tőlük szabadulni, de csak a helyet foglalják és nagyon ártalmasak: talán gyakorlat kérdése csak, először nehezebb, de aztán szabadulni mégiscsak lehet tőlük, időben nemet mondani határozottan a legkisebbnek is, akkor talán egyszer meggondolják, többet nem is próbálkoznak, s levegőhöz jutnak az ártatlan, a tiszta, a teremtésre képes gondolatok.
Tudod arra gondoltam, amikor megvásárol valaki egy műszaki cikket, otthonába viszi és ha a masinának jó gazdája, s nem ellensége magának,
a használati utasítást elolvassa, s ha azt betartja, a gép, ha nem is örökké, de él sokáig kihasználva a benne levő lehetőségeket… ha érezni tudna, az lenne az ő boldogsága, ha nem nyikorogna, nem rozsdásodna, ha nem égne le a motorja, ha sokáig működne
a lehetőségekhez képest jól… tudatos amikor vásárol, de nem bánik tudatosan saját testével, mintha csak ellenség volna… pedig a lényeg nem különbözik sokban, s a használati utasítást megközelítőleg ismeri, de valamiért nem sokba veszi, pedig ha nem rozsdásodna, ha nem hajtaná túl a motort ellehetne egészen jól, ha időnként megállna, ha nem feszítené szakadásig a húrjait, ha megfelelő üzemanyaggal táplálná a teste még boldog is lehetne … végül is a gép a szemétbe kerül, s az ember, aki már-már lélektelen gépnek képzeli magát azt gondolja balgán, vagy talán a tapasztalatlansága, s a mindenben a rosszat látása okán, hogy a sok hibalehetőséggel megáldott test az ő egyetlen lényege nem sok haszonnal, (király, aki koldusnak hiszi magát) amikor annak vége, az egésznek vége, hogy a sorsa a gépek, az ember alkotta dolgok sorsa, pedig egy-két lényeges dologban eltér: hogy az egésznek a motorja a lelke, ami nem a megcsinált része, a valódi, a halhatatlan énje, ami, bánjon bárhogyan is a testével, soha sem kerül a szemétbe.
