Csak aki ugyanúgy érzi és érti, mit súgnak a házak és terek, Mit csobog a Gyöngyös vize, Mi a fenyvesek üzenete, Mi az értelme a gyárkémény füstjének, hova vezetnek a zsúfolt utak, Mit rejtenek a kézfogások, szomorú vagy vidám szemek, Csak aki látja az Embert az Emberben, holtnak hitt anyagban is az elevent, Tud örülni a virágnak, gyermekkacagásnak, aki úgy tud adni, mintha kapna, Nyitott szívvel kel minden napra... Tudja mi az: Tisztelni, szeretni, Aki érti a fényeket, Csak az olvassa versemet...
Legyen a költőé az utolsó szó, a tisztelet, a megmaradás boldog-szomorú dala, hiszen kellesz te még az erdélyi földnek, vállalod sorsod, magányod, ha letipornak is, magasodjon lépted, erősödjön anyai léted, őrizd az igét, és daloljon női szíved, ha megszakad is!
A kertre kell, a kertre mindig, Emlékezni. Vagy inkább a mintha-most-is, mintha-volna mellől eltörölni a minthát.
Tulajdonképpen azt hihetné az ember, hogy a múlt lecseng. De nem, eltűnik, aztán visszatér, a földet megkerülve visszatér, akár az évszakok, melyek hol maggá tömörülnek, hol kinőnek, pontatlan útjain a téridőnek statisztikai átlagban újranőnek, pontatlan törvények szerint.
Ott járnak ők, az épp megint kinőtt kertben, szórt fényben, fasorokban, szelíd faóriások alján s a lentibb szintek sorfala között, a cirmos-arcú árvácskák között, tigris-pofácskák voltaképp, de még kicsik, még serdületlenek. Kábeltekercs egy sziklakőre téve; egy villanyszerelés emléke vagy jövője.
Ott járnak ők, ott járnak a visszatérők, körvonalakban, sétájuk hossza által többnyire háttal, de néha visszafordulnak felénk, arcukkal megvilágosulva, mint egy tisztás a rengetegben, mint áram, ázott kábelekben kigyúlva, elhomályosulva, az idő spiráltekercsei mentén el –, visszakanyarulva, el, vissza, jönnek: Újra, újra, újra.
Jennynek hívták, szőke volt és éhes, s a szállodában üveget mosott, hol elhamarkodott szeretkezések szagát árasztották a bútorok. S mikor szitkokkal teltek meg az éjek, s csiklandott ringyók részeg sikolyával: ő a hajóra gondolt nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak, vagy hajnaltájt meleg vizet hozott: megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap markába titkon egy dénárt nyomott. Ilyenkor mindig némán megköszönte alázatosan vézna mosolyával, és a hajóra gondolt nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
És éjjel, ha kiment a folyosóra, egy-egy éhes hím gyakran rálesett, ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra teperte le: s ő mindent engedett. S mikor a férfi vállait harapta, s mellét kereste borgőzös szájával: ő a hajóra gondolt nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S egy délben zaj támadt a tengerparton, s találgatták mindnyájan az okát, de ő felkacagott az utcasarkon, és még otthon is nevetett tovább. S hogy mosogatni hívták a konyhába, a tányérokat eltolta karjával - és a hajóra gondolt nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.
S mikor félreverték a vészharangot, s a kikötőben üvöltött a nép, ő lassan elfütyült egy hosszú tangót és hófehérre mosta a kezét, s új ruhájában a párkányra hágott, s a tengert nézte gonosz mosolyával, hol a város előtt egy hajó állott, nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.
S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte rőt bombákkal akkor a várfalat, és nem maradt, mikor leszállt az este, kastély a várban s ház a vár alatt, ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda, s a bronzoszlop a helytartó szobrával, és nem maradt, csupán egy piszkos szálló nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.
De ő még mindig az ablaknál állott, s az éjszakába egy dalt énekelt, és reggel a matróznép partraszállott, és minden embert sorra láncra vert. És akkor a hajósok vezetője így szólt hozzá: "Kalózok szeretője, kit öljünk meg kívánságod szerint?" S ő azt felelte: "Mind!"
S a tengerparton aznap alkonyatra minden fán ötven ember lebegett, és szemüket a héják csőre marta, mint lógombócot éhes verebek. S a hajó, míg a hullák rút farával halotti táncot járt az est szele, nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával eltűnt vele.
Még nem tudom, mit mondok, ha földig ér az éjszaka, s észrevétlenül megmoccannak az elfelejtett álmok. Kiszolgáltatott arccal figyelem a készülődő vihart, amely mellkasomban fészkelődik, s robbanásra vár. Mit is mondhatnék: magamra hagyott a világ, körülfalaztak az évek, s a repedéseken csak a könny, csak a bánat szivárog át. Ne engedd, hogy megöljön a szó, öledben ringass, halálig.
Tudd meg: szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang, se kincs nem veszteget meg, Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek Ajkát hazugság nem fertőzi meg, Aki üres jelszókat nem visít, Nem áltat, nem igér, nem hamisít. Nem alkuszik meg, hű becsületéhez, Bátran kimondja, mit gondol, mit érez. Nem nézi azt, hogy tetszetős-e, Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse, Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki Ha neve nincs is, mégis valaki, Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos, Tüzet fölöslegesen nem harangoz, Van mindene, ha nincs is semmije, Mert nem szorul rá soha senkire. Nem áll szemébe húzott vaskalappal, Mindég kevélyen szembenéz a Nappal, Vállalja azt, amit jó társa vállal, És győzi szívvel, győzi vállal. Helyét megállja mindég, mindenütt, Többször cirógat, mint ahányszor üt, De megmutatja olykor, hogy van ökle... Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd! Tudd meg: szabad csak az, aki Oly áhítattal mondja ki, Mint istenének szent nevét a jó pap. Szabad csak az, kit nem rettent a holnap. Ínség, veszély, kín meg nem tántorít És lelki béklyó többé nem szorít. Hiába őrzi porkoláb s lakat, Az sose rab, ki lélekben szabad. Az akkor is, ha koldus, nincstelen, Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen. Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, Hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc, Hogy azt csináld, amit akarsz, S mindazt, miért más robotolt, Magad javára letarold, Mert szabadabb szeretnél lenni másnál. A szabadság nem perzsavásár. Nem a te árud. Milliók kincse az, Mint a reménység, napsugár, tavasz, Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva Ráönti illatát a szomjazó világra, Hogy abból jótestvéri jusson Minden szegénynek ugyanannyi jusson. Míg több jut egynek, másnak kevesebb, Nincs még szabadság, éget még a seb. Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, Te sem vagy még szabad, te is csak... Gyáva rab vagy.
Tengerparti utak feketéllnek, frissek a lámpák, lengetegek. Megnyugodtam. Csöndesen élek. Csak ne idézzék föl a nevedet... Andalgunk öregedve mi ketten. Hű barátok még lehetünk. Könnyű holdnak gömbje lebeg fenn, és havasan beszitálja fejünk.
nem is tudom mivégre ám folytatódik a hajsza a vadász fáradt pihenni vágyik a vad zihálva meg-megáll lábai rogyadoznak
csak a kopók az idomított sólymok a csaholva szálló csattogó protézisek csak a nekilódult szerkezet a könyörtelen fogaskerekek csurgatják tovább a vért pörgetik tovább a történetet
Hűséges nyelvem – én szolgáltalak. Minden éjjel színekkel telt tányérokat raktam eléd, hogy neked is jusson az emlékezetemben megőrzött nyírfából, szöcskéből és pirókból. Sokáig volt ez így. Más hazám nem leven, Te lettél hazám. Azt hittem, hogy közvetítőm is leszel a jóakaratú emberekhez, legyenek bár húszan, vagy csak tízen, vagy legyenek még-meg-nem-születettek. De most, bevallom: kétkedek. Vannak percek, mikor úgy tűnik, eltékozoltam életem. Mert most az elaljasultak nyelve vagy, eszteleneké, akik magukat talán még más népeknél is jobban gyűlölik: besúgók nyelve lettél, megzavarodottaké, olyanoké, akik saját ártatlanságukba belebetegedtek. De nélküled – mis is vagyok? Tudós csak távoli vidéken, “sikeres ember”, aki nem fél, s meg nem alázkodik. Hát igen, mi is lennék tenélküled. Filozófus, mint bárki más. Értem már, üzenet van nekem ebben: A személyiség glóriájától megfosztatik. a passiójáték Bűnöse elé a Nagy Hitető piros szőnyeget terít, miközben a laterna magica emberi és isteni képeket vetít a vászonra. Hűséges nyelvem, talán mégis nekem kell téged megmentenem. Ezért továbbra is kiteszem a színekkel teli tálakat. Ha lehet, világosak lesznek azok és tiszták, mert kell valami rend és szépség a boldogtalanságban.
Amikor belül már a legnagyobb a zűrzavar: egyszerre átsajog zsibbadt érzékeiden a való, elég egy rózsatő felvillanó torkolattüze, egy zöld lombos ág eleven rajza az ablakon át, egy nemtudod-milyen-nevű madár szárnyverdesése, amint tovaszáll – s megnyílnak hirtelen a zsilipek, kifelé zúdul minden, ami bent föltorlódott, s beleoldódik a létezés sodró hullámaiba, míg lassan kitisztul a benti táj, és az egyensúly, a rend helyreáll.
Mozi után megálltunk. A telihold az égen csak ferde körszelet volt. Aztán eltűnt egészen. Tűnődtem. Hol olvastam e holdfogyatkozásról?
Nem az újságban. Jóval régebben. Pesten, nyáron, Flammarion könyvében, már jó negyvenöt éve. Mentünk haza, Hamzához, éji beszélgetésre.
Gyermekszoba, matrózing, nagy könyv a táblázattal: NAP- S HOLDFOGYATKOZÁSOK A HUSZADIK SZÁZADBAN: teljes nap, negyvennégyben… a Csendes-óceánon, és hold, hatvannyolc… New York – ezeket úgyse látom,
gondoltam haragosan. Itthon lesz szerény házam, könyvtáram, boldogságom. S mégis mindkettőt láttam! S mégis nyavalygás nélkül járom a nagyvilágot veled. Halántékomnál nap- s holdfogyatkozások.
Konkrét életet akarok, nem gondolni múltra, jövőre, nem figyelni testre, lélekre, csak lépni, minden nap, előre. Hát ott vagy először is magadnak, hogy megtaláld, aki elveszett, hátad mögött egy fa törzse, dőlj neki, megtámaszt, érezheted. Nem akarok verset írni, csukva lenni, az lenne jó, erős kar, erős láb, erős szív, hogy tudjam mondani a nemet. Zápor után selymes a víz, csillogó, sírj, és menj tovább, ernyő nélkül, mint az eső, érjen össze benned a szó. Mire vársz most, menj, ha így volt, ha nem, "menj, menj, hová a történet viszen".
A bőröm vágyó kézhez érni a számra szomjas szájhoz érni a szómra szomjas fülbe szólni a vágyam vágyó ölbe hullni - -
Három milliárd idegent gondommá te varázsolsz Ha veled a poklokra szállok akkor tudom mi másnak a pokol Ha veled az egekbe szállok akkor tudom hogy mi másnak az ég A testeden szétránduló iszony a testedben szétáradó öröm a katekizmusom
Tőled tudom: "Azért vagyunk e földön hogy aki szintén e földön van segítsük élni"
Lám ha éjszakánkint álmod útvesztőiben el-nem-érhetőn bolyongsz fázom hiába rántom állig paplanom
Kannus, kedves, én sem dobok ki virágot, csak legvégső esetben. Többször előfordult már, hogy kis családom régen lemondott egy erősen kókadozó, leveleit hullató növényről, én még tartogattam, "dédelgettem", és nekem lett igazam:-). Reménykedj csak, ez a kinyílt virág már egy nagyon jó jel arra, hogy megmarad:-)
˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘ Erdős Olga: Néha úgy hiszem
Néha úgy hiszem, ennyi volt. Már láttam mindent, mit szabad: nyár estén napnyugtát vörös téli hajnalt tavasszal szél táncát és délre húzó darvakat.
Néha úgy hiszem, ennyi volt. Éreztem mindent, mit lehet: bódult mámort, lebegést viszonzott szerelmet szorító féltést és dühös, sós könnyeket.
Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok. Már nem jön több új kezdet: az élet csak ennyi. Majd becsapom magam is bölcs mosolyt hazudok mert tovább kell menni.
Ez a virág valóban az enyém, tavaly okotóberben vettük, a szokásostól eltérően nagyon hamar (2-3 hét) ledobta a virágjait, a levelei lekonyultak, lemondtam már róla, de azért öntözgettem...Idén, kora tavasszal elkezdett új hajtásokat hozni, majd virágszárakat, egy-két bimbót már ledobott, ez kinyílott, és még van rajta, ami talán ki fog majd nyílani...Reménykedem...:-)
Szervusztok, Kedveschek!
