"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Álmomban, Kedves, hosszú folyosókon kétségbeesve úgy kerestelek, mint mennyei üdvét a remete, mégsem mertem neved kiáltani, de néha mintha egy-egy fordulónál feltűntél volna pár pillanatig, fejed körül tüzes kígyók sziszegtek és fényük megvakította szemem. Aztán sötét lett és te messze tűntél s én makacsul rohantam csak utánad, szívem kalapált, kivert a verejték - sehol, soha utol nem értelek.
Hajnal Gábor:
Szerelmeslevél
Csend van, a lomb közt fényküllő remeg, lidérc és vágy pásztázza az eget, mire elalszom, elsápad az ég, éjemnek vágya, láza mind tiéd. És reggel is csak arra ébredek, hogy hoz-e majd a posta levelet, fülledt a dél, fülledt a délután, reménytelenség tátog rám sután. Hány nap telt el, hogy nem öleltelek s nem láttam könnybenúszó szemedet? Szerelmem konokan küldi feléd a messzeségen át kis fényjelét, tán álmod tőle békélten ragyog... fölöttünk pásztáznak reflektorok.
Az ösvénymenti bodza is kinyílt, mint illatos tenyér, simítja arcom, mélyen beszívom a nyár örömét, szirmok selymébe fejemet lehajtom. Lepke kereng s én kapkodok feléje és hunyorogva nézek fel az égre, hol apró felhők egymásba fonódva ölelkeznek szertelenül, s belopja fáradt izmokba nyugalmát a zöld, napmeleg nyújtózkodó drága föld. Káposztalepkék kerengnek fölöttünk, sűrű, selymes lomb közt rezeg az ég. Fekszünk a fűben, elfullad a szó és a vészterhes vágy a tisztásra lép. Szöghajad leng a kusza nyári szélben, sötétzöld szemed lehunyt, észrevétlen, és csókod villanyárama cikázik véremen át, s már csupán test vagyok. Szorgos agysejtjeim mind elpihennek, melled, hasad, combod úgy körbefog, mint szigetet szikrázó habú tenger, köröttem ring, s ringok én is vele a sötétzöld szemű perc éneke, s hullok, hullok ziháló végtelenbe.
Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok, sok szeretet.
*
A természet tövisek közé rekeszti a gyenge rózsát, nem azért, hogy szaggassa, hanem, hogy oltalmazza. Az atyák dorgálása efféle tövis: oltalmazza, nem hervasztja a fiakat.
*
nincs olyan atya meg anya, aki tulajdon gyermekeit rútnak tartaná, s a szellemi szülöttek körül ez a tévedés még sokkal gyakoribb.
Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tied a dicséret, dicsőség és imádás, És minden áldás. Minden egyedül téged illet, Fölség, És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, Uram, s minden alkotásod, Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap, Aki a nappalt adja és aki reánk deríti a te világosságod. És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes: A te képed, Fölséges.
Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az égnek; Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek! Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk, Levegő, felhő, jó és rút idő, kik által élteted minden te alkotásodat.
Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk, oly nagyon hasznos õ, oly drága, tiszta és alázatos.
Áldjon, Uram, Tűz bátyánk; Vele gyújtasz világot éjszakán. És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk, Ki minket hord és enni ad. És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, téged minden ember, ki szerelmedért másnak megbocsát. És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát. Boldogok, kik tűrnek békességgel, Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál, Aki elől élő ember el nem futhat. Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak, És boldogok, aki magukat megadták a te szent akaratodnak, Második halál nem fog fájni azoknak.
Dicsérjétek az Urat és áldjátok, És mondjatok hálát neki, És nagy alázatosan szolgáljátok.
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban Mint potyautas aki a vonat-lépcson kuporog Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntethető meg Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli
(Franciaország, Párizs, 1897. október 3. – 1982. december 24.) költő és regényíró, esszéista, kritikus, politikai aktivista, a kommunizmus szóvivője. Eredeti neve: Louis Andrieux. François la Colère írói álnév alatt is publikált.
Louis Aragon
A könnyek mind hasonlók
A szürke égen angyalok fajanszból A szürke égen fojtott zokogás Eszembe jut pár régi nap Mayence-ból A Rajna mélyén sírt a villigyász
Sikátorok sötétjén néha néma Szívében késsel hevert egy baka És ránk tört az a szörnyű béke néha Hiába dőlt a dombok mámora
Nyakaltam a cseresznyeszesz nedűjét És lopva váltott esküink szavát Templomok paloták ó gyönyörűség Húszéves voltam S álom a világ
Mit tudtam én még kudarcról s bukásról Hazád ha tiltott szerelem szegény S már csak a hamis próféták szavából Merít vígaszt a félhalott remény
Eszembe jut most pár tétova halk dal Eszembe jutnak a krétajelek Rájuk sütött a falakon a hajnal S nem tudta senki mit jelentenek
Ki tudja hol kezdődik el az emlék Ki tudja hol ér véget a jelen Hol lényegül át románccá a nemrég S hol lesz fakó papír a gyötrelem
A vesztesek kék tekintete félszeg Mint ábrándjaim tetten ért gyerek Váltott az őrség dobbantak a léptek S a rajnai csönd meg-megremegett.
Ó pompás, lusta nyári éj Az ég kék serlege mi mély. Belőle mély kortyot iszom Mint régi gyermeki napon. Keskeny hold kél hegyek megett, Melyek mint félig elfeledt Kamaszkori kalandos tervek Lelkem határain hevernek. Rájuk fél vágyak fénye hull Félénken, ha a hold kigyúl. Emlék ma minden énnekem Tücsökszegte ösvényeken A múltam futkos szerteszét Burgonyabokrok, buja rét Lombzizegés, ebugatás: Mind megannyi látogatás Gyermekkoromba elvezet. Ó furcsa fájó élvezet Halványan és mégis híven Átélni azt, mi élezett Tőrként hasította szívem Tizenhatéves éjeken.
2
Simogató szelid a "volt." Ma lágy a táj és halk a hold. S kik ráncigáltak, mint zsineg Az út, ösvény, patak, sinek Ma ellapultan mind pihennek Jóllakottan aludni mennek. Énbennem is az ezer út, Célt kereső álomtejút Mind egy csóknyi tóba szakad. Egy pohárnyi könnybe befér Maroknyi mag, pohárnyi vér. Az életszüret ennyit ér. Ami több volt, hiába lett Aszúszem hervadt törzsökön, Mit a vincellér elfeledt.
3
Mégis hová lesz, ami nem lett? Az úttalan út hova ér? Hol terem a meddő gyökér? Mikor a szívben sajtolt bortól A sors kimért kupája csordul A drága csepp, a drága vér, Mely öröklét ölébe tér?
4
Csillagok az álmos égen Füzér táncot járnak Dalolják kis dalát Eltévedt sugárnak: Csepp, csepp, csepp, csepp, csodacsepp Minden elmúlt élet Angyalok játszó kezén Gyöngyburokban éled. Száz élet egy szálon Egy én csodaszálán Sorakozik sorra mind Gyöngyfüzérbe válván. Égi játék, földi vér Varázsod rózsafüzér Végtelenbe érik s ér Mindig önmagába tér. Szem szem után sorra éled Minden álom életté lett Teljesedett álom Száz élet egy szálon... Hát a sok szép füzért Vajon merre rejtik Soha el nem ejtik? Mennyországi kertek táján Egy-egy füzér Isten fáján Barka csak, kit rejt az ág. Minden apró én-virág Isten ölében fakad Tőle el sosem szakad. Égi játék, sorsfüzér Ki eltéved, hazatér... Csillagok az álmos égen Füzértáncot járnak.
Titkos zárra rejtve, sejtve (Köd előtte, köd utána Énelőttem is titok) Bús zavarra szívem várán (Lelakatolt bíbor mélyén Kel ezer riadt szivárvány Kelnek kóbor alakok), Táltos ajkam rászorítom: "Szűz szavak, szakadjatok."
Nem enyémek, nem vetésem Nem én könnyem, nevetésem Mellőlük én tévetegen Hol boldogan, hol betegen Lankadtan lemaradok. Nem enyémek, nem vetésem: De pihenni értök késem Létre mégis őket vésem, Szenvedésem éles késem: Sebes sorsból sebzett résen Kemény létre meleg vérrel Szívemből patakzó érrel Szűz szavak, szakadjatok.
Nem én sírtam piros napban De keljetek, mert tavasz van Rőt sugarak szintre szívnak Orgonák oltárra hívnak Szűz kelyhetek csordulásig Mézzel teljesül dúlásig. Fecskeszárnyak fenn hordoznak Szóló szellők feloldoznak. Engedelmes paripátok Én reszketve várok rátok; Lobogó, hivó sörényem Inam is feszül serényen Leszegem nyakam szerényen Mert nem vagytok én erényem: De rám szálló arany átok. Tündér kezek megnyergelnek Fagyal fehér vesszők vernek Varázsútra úgy kergetnek: Rajtam járó üzenetnek Nem én kellek, ti kelletek Szűz szavak, szakadjatok.
Jó magamat nem kímélem Utatoknak porát élem. Ha tévedek, ti találtok Énekeltek, ha kiáltok. Rohanásom megtéréstek Vesztőhelyem dús éréstek Sallangotok vad szemérem Sarkantyútok vak szerelem: Ha bágyadtok, ha kiálltok Lágy szügyembe magam verem. Kedvre edző táltos érem Pereg rátok piros vérem. Szűz szavak, szakadjatok!
Hanem mikor holdfényhóba Tértek varázs várajtóba Vágyatokat behajtóba Hol tündértej édes föle Füröszt s tündérlányok öle: Belőlem ott, jaj mi lészen Ki most állok útra készen S általszelve ezer vészen Ha ti tőlem játszva váltok Ott majd kimerülten állok. Állok térdig holdfényhóba Reszketegen várajtóba Árnyam merül hinártóba S felhorkanok hébe-hóba. Lágy szénába, szügyig jóba Ki kerit ott istállóba Kinek almán nyughatok?
Elballagok akkor búsan Sántikálva járom utam Gödör szélén leheverek Ellepnek kis kéklő legyek Két nagy szemem lecsukódik Kemény inam megoldódik Nem horkanok, nem nyerítek. Rúgva rögágyat keritek S ki ezer mértföldet mértem Ezer földkéz nyúl fel értem, Mégse leszen kár énértem! Mégis az lesz, amit kértem, Mégis értem jó miértem, Mely alátok szegi vérem Szűz szavak, vad lovasok. Engem kóbor felleg ellett Elpusztulok, ha betellek De ha szóba, szívbe halok Haláltól rejtők a dalok. Rímek befoglaló vértem Térő ütem öröklétem Végtelenem mérték köre Mély értékem képek öle.
Valamikor Éden táján Hol fakadtam Élet fáján Hamis néven szólítottak Magamról leszakítottak. De ha nevem megtalálom Sok halálom csupa álom. Hazatérő indulásul Lelkemnek valódibb másul Létre kelő Isteneknek (Körükben testvér vagyok) Én kellek, ha énekellek: Szűz szavak, szakadjatok.
Kérlek, ne vágd ketté azt, ami egy... A szeretet benned van, mégsem tudod szavakkal körülírni. A legbátrabb képzelőtehetséggel sem tudsz mesélni arról, mit érzel, amikor szeretsz. A szeretet - akárcsak a boldogság, a hűség és az igazság - egy magasabb világból érkezik, onnan, ahol nem kell hozzá szó, hogy érezni tudd, és kifejezd. A szeretet létezéséhez nincs szükséged szemre, fülre, kézre, színekre, hangokra, mozgásra; ahhoz, hogy élni tudj vele, nincs szükséged semmire magadon kívül. A szeretetnek azonban szüksége van rád: te vagy a szeretet küldötte. A földre érkezvén, magaddal együtt a szeretet hírét is elhoztad - így te magad lettél a szeretet. Tatiosz Hioszi
"Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet."
(Példabeszédek 4,23)
Minden szó, ami még kimondható, most minden szó már mást jelent, és szívből szívbe adni volna jó szépet, nagyot és végtelent; boldog mosolyt, mely mindent elárul.
Megérezni s elmondani végre, hogy mi vagyunk - hogy én és te - a világ, s ha felnézünk az égre, minden ott van egy lépésre s szemünk nem csak a felhőkig lát.
Szemünkkel szemekbe látni újra s nem elfutni minden csoda mellett, megállni és lelassulva várni; s egy szó, egy kép hova tűnik el, azt már érzi minden szív.
A szív tudja, a szív igazán lát, tudja, milyen volt s mivé lett az értelem, ki csak sejti a lét igazát, mert minden élet a szívből indul, s oda érkezik
Megjártam bár a történelmet, konok vagyok, konokabb, mint a gyermek, kinek apja hiába magyarázza, hogy nem labda a hold, konok, ki ha százszor meglakolt, százegyedszer is a könyörtelen igazat keresem. Ez a kenyerem.
A boldogság tört szárnyú madara vergődik a tenyeremen; a boldogság tört szárnyú madarát, mely évezredek óta röppen fel s hull alá, nekem kell fölrepítenem.
Vergődtem, vergődöm magam is, - megviseltek a hosszú századok -; szétosztom minden örömöm, a bánatomon is osztozzatok.
Ó, szép szavak barokkos balzsama, - ne hosszabbítsd a kínjaim! A féligazság: múló novokain. Az egyenes beszéd, nekem csak az a szép.
Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom. Ezért tart engem a társadalom. Labda a hold! S ha netán el nem érném, harmat leszek, harmat e csillagon, hogy fényemtől is fényesebbnek lássák a földet a szomszédos égitestek.
S ha elszólít a Nap, nyugodt lélekkel mondják: tócsákkal nem szövetkezett, liliomok fürödtek benne, úgy tünt el, amint érkezett.
