"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
kacérkodtam a napsugárral bujkáló levelek közt barnított égetett kacérkodtam a nagyvilággal serdült testem lám gatyára vetkezett mint szelíd méhek irgalmas darázs a bőrömbe küldte fullánkját az ég de arra jött egy kerek felhő hiába kértem még és még mint ifjú lány ki egyszer felnő mikor kialszik már felettünk a parázs legényszobámba egyszer feljő de csak mondta mert kacér a vízparton mint a nyárson sültem mint sülthal én facér s ébredtem kitakarva az ágyon
talán elfutott a régi lány a redőny résén a mínuszokból kacérkodott a kis pajzán a hűtlen céda lám ez okból ébresztett a napsugár emléke még belém égjen gyönyörrel fájjon az a nyár
Az idő elsuhanó látomásokon lebeg, lépteim zaja széltől befújva, lényemnek féltett legértékesebb ága beteg, esetlenül, törötten, száradva.
Gondolataim megállnak, megmerevednek, konokul szétfolynak, megingatják bátorságom, szavak éles fájdalommal szikráznak.
Csak a csönd áll orvul meglapulva, Kitátva falánk pofáját, hogy elnyeljen egészben földhöz szegezze képzeletem szárnyát.
Mégis… áttetsző borsónyi kis golyó egy könnycsepp különös fénnyel, elindul felfedni a sötétséget mi valahol legbelül székel.
Kopp-kopp könnyeim őszi zenéje, parányi vízmag tisztító ereje. Mosolyom rezdül - az vagyok újra utcai áradat parányi atomja. Magával ragad az élet hulláma, újra úszok, újra csak tévelygek rajta.
Kissé kifúlva lassítom lépteim, tétovák… ellentmondó érzéseim. Sejtések kusza pókhálói között idegen kertben szép csokrot kötök. Hova tartozom- Emberek mondjátok? Ide sodort a szél, mint apró szilánkot. Hétköznapi élet, zsivajgó emberáradat, áll össze egésszé ezernyi apró mozzanat. Léptem koppan, igyekszik lépést tartani vele, csak még lopakodva, mert nem tudja hol is a helye.
De élned kell… Bár szeretnél ár ellen fordulni, idő démonával szembe szállni, egy hintán ülni ami elringatna, belefektetne szép álom karjaiba.
Mily jó lenne… hogyha a valóságtól elszakadnék, fejem homályos sejtelmek szédítenék, mint a bor mi elkábítja érzékeid, mámorától szempillád nehezedik.
De élned kell… Az ember olyan, mint a gyöngyhalász, számtalanszor lemerül egy életen át, aztán reményt vesztve üres kézzel, felbukkanjon fogyó oxigénnel.
Mily jó lenne… Lemondani már, de vonz a mélybe az igazgyöngy sejtelmes fénye, merül fuldokolva, merül végig, kutat, keres eszméletvesztésig.
De élned kell… Ha enyém lenne a szivárvány fénye, El kell tűrnöm az esőt érte, Ha elvakítana gyémánt fénye… Búsan töprengek, mily jó lenne
Osonó lábam fáradt elmegyek! Botladozva, csüggedten lépkedek. Törött szárnyamban megbotlok, repülni többé már nem tudok.
Bánatom tengerét megadóan gázolom, könnyeimmel itatom ki ne száradjon. Reménytelen holnapban visszhangzik a léptem, értékes mag a szeretet miért halt ki teljesen?
Kettős érzés marcangolja, tépi szívem, lobbanjon lángra, vagy aludjon ki teljesen? Maradék érzelmem hamuheggyé legyen apró füstkarikákkal az eget érintsem.
Elbűvölő nyári szépség rétek, gabonamezők illata, vontatottan áll az erdő, fák suhogása muzsika.
Itt csiripelő madár a gallyon, ott pillangó szunnyad virágon. Talán szerelemről álmodik hintázó, illatos vánkoson.
Zöld hátú légy zümmög ingadozva Kömény vékony szárán, ügyetlenül lepottyan- elterülve útilapu széles vállán.
Pajkosan kuncog sárga boglárka, Incselkedve- pázsittal széltében – hosszába. Felhők alatt vadgalamb, pacsirta versenyt szállva keringnek fönn a magasba.
Erdő alján csörgedező patak csillogva villódzik, fölötte kékes rovarok víg hada ringatódzik.
Oldalát mocsári gólyahír szerényen koszorúzza, nefelejcs szelíd kék szemmel néz a csöndes suttogásba.
Szépségtől megittasulva állok a remegő, könnyű nyárban, táj lélegzete elvegyül enyémmel, csordultig telve e gazdagságban.
"Nem muszáj levetkőznünk minden félelmet ahhoz, hogy készen álljunk a szeretet megtapasztalására. Fel is karolhatjuk a félelmeinket, hogy magunkkal vigyük őket a szeretetbe, hiszen mihelyt belépünk a szeretet kapuján, a félelem lelepleződik puszta káprázatként, s csak a színtiszta szeretet marad."
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz teljes iparkodással ténykedik: szervezi a kerti brancsot a kezdőket kitanítja a haladókat emlékezteti s fokozatosan adagolja a kopárságot hideget olykor a gürcölésbe csöpp játékot is kever: például ökörnyálat úsztat szusszanó sündisznóval zörgeti végig az avart s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt
De persze többnyire mégiscsak dolgozik hogy meglegyen aminek meg kell lennie: az ál-halál a visszatartott lélegzet a tág-üres terek a hasznos türelem mikor majd agresszíven és hatalmasan a zúzos talpú tél megérkezik.
Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos tetőkön szalad, száll, s a józan tetők kigyúlnak, lobognak. Szelíd máglya most a város, mely ott ég a hegy-láb előtt, a tál-völgy ölében. - Tovább száll a fény, fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg - finom pír az arcon. Tovább száll a fény, a mély ég szinén még kicsit tetszeleg, s tovább száll megint, és a mély elnyeli. - A tárgyak homályos szivéből kilép a fátylas sötétség. Siet, s meglepi a földet; csomókban lapul szerteszét, csorog mint a víz és pocsétákban áll a bokrok tövében, - s a jég-arcu hold elindul hűs útján, fehér, nagy madár, elindul hűs útján a vak fák alól.
Lángok kórusa után éles-hegyes-tüzes nyelvek egyértelműsége után boldog elfogultságok után kétszer-kettő-négy-hit és -okozatiság után kerek és hiánytalan rend után tudom után így után bizonyos után bal-jobb bal-jobb bal-jobb után én után én után én után -
Léptek szélrózsa-tétovasága léptek nem-ismétlődő mérete zavaros ritmikája kétkedés füstös-kúszó meglobbanások riadó villanások ki tudja ignoro sejtelmem sincs talán-talán én te mi ők ő mi ti én
A teljesség ezzel teljesedik be az emberség ezzel emberesül meg a metszett szavakat a motyogók élesítik az öregség héja magja szára is a gyümölcsé az alkony is a nappalé.
Árnyas folyók, völgyek vak odva S erdők, ködökben gomolyogva... Alakjuk elvész: ellepik Szünetlen omló könnyeik. Az éjben rém-holdak sora Fogy és nő, nem pihen soha - Pillanatonkint megcserélve Égi helyüket, itt vagy ott: Fakó arcuk lehelletére Hamvadoznak a csillagok. S amint feléhez ér az éj, A legsötétebb leplü hold (Amely különb a többinél És versenyük győztesse volt) Meglibben, lejjebb szállva egyre, Míg súlypontja egy szörnyű hegyre, Egy óriás oromra ér, Ott roppant kőlapját fehér Fátyolként bontja szét a tájon, Kastélyokon, tanyán, lapályon, Mindenfelé az idegen Pagonyokon s a vizeken, S hol álom ül S szellem röpül, Befonja fénye Szövevénye - S aludna minden: csoda-mély Mindenben ez a szenvedély! S hajnalban ha kél e táj, Holdas fátyla égre száll, Száll a széllel, mintha szállna Albatroszok sárga szárnya... Már a tájnak az a hold Nem kell arra, ami volt. Tudniillik: furcsa sátor Volt e fátyol. De most záporként bomol Atomokra e gomoly, S ebből ama földi lepkék, Kik a menny-eget keresték És a földre szállnak ismét, (Fáj nekik a nyugalom!) Ebből hoztak valamicskét Fürge-fínom szárnyukon.
(1809. január 19. – 1849. október 7.) amerikaiköltő, novellista, szerkesztő és kritikus volt, a romantika korának egyik legfontosabb szerzője. A leginkább misztikus, hátborzongató történetei révén ismert Poe az első amerikai novellisták egyike volt, emellett őt tartják a detektívregény „feltalálójának” is. Ezen kívül a korban újnak számító sci-fi területén is alkotott. Az első közismert amerikai író volt, aki pusztán az írásból akart megélni; emiatt szinte egész életében anyagi gondokkal küzdött.
E.A.Poe
DAL
Menyegződ napján láttalak, Láttam bús arcod bús tüzét, Pedig a boldog ég alatt Minden szerelmes volt beléd.
Futó fény lobbant szemeden, S akármi volt is az a fény, Nem látott szebbet sohasem Borús szemem e földtekén.
Lányos szemérem volt talán Arcod parázsa, meglehet, De tőle forróbb lett a láng, Forróbban marta szívemet,
Mert nászod napján láttalak, S láttam bús arcod bús tüzét - Pedig a boldog ég alatt Minden szerelmes volt beléd.
Kardos László
*
E.A.Poe
ESTI CSILLAG
A nyár delelőn járt, Az éj fele volt: Csillag köre ködlőn Tört át, hol a hold Fagyban ragyogott és Planéta-rabok Közt járta a mennyet - Holdfény a habot. Néztem, hogy oly Hideg mosoly: Oly dermesztő hideg; Mint felhő-fürt- Palást röpült, S már téged néztelek, Est Csillaga, Kinek sugara Dicső s mind kedvesebb: Boldog vagyok, Hogy ott ragyog Az éji égkupolán, S e messzi tűz A lenti hűs Fénynél különb csodám.
A szerelem szentháromság: test, szellem, lélek. Hol van ma igazában? A fiatalok a testtel kezdik - általában. Így nehéz elérni a lelket. Na, azt még úgy-ahogy. De a szellemet? A teljes nagy szerelmek hol vannak ma? Lehet, mindig is ritkán voltak. Voltak?
*
Az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben.
A szerelmes emberről köztudomású, hogy vak. Súlyosabb esetekben hülye is. Szinte csodálatos, hogy ennek az állapotnak kutatására és gyógyítására még nem gondolt az orvostudomány.
*
Nem csupa bosszúság a földi lét, jó és rossz, fény és árny váltakozik benne, tán ettől olyan szórakoztató, sőt, izgalmas.
>
Mindig is azt vallottam, hogy életkorunkból sem letagadni, sem ahhoz hozzáadni nem okos dolog. Ne üljünk fel annak a csalfa szólásmondásnak, mely szerint ki-ki annyi éves, amennyinek látszik, nem igaz továbbá az sem, hogy mindenki annyi éves, amennyinek érzi magát, hamis az a tétel is, miszerint "nem az a fontos, az ember hány éves, csak a szíve legyen fiatal" (hajdani sláger), szent igaz ellenben, hogy mindenki annyi éves, amennyi a személyi igazolványába bele van írva.
