Ahogy olvasgatom a topic hétvégi termését, újból csak megerősített abban, hogy bizony versenyt
választani tudni kell... Nekem pl. sikerült olyat találnom, ahol eltévednem képtelenség lett
volna, korosztályomban első lettem, s ráadásul a helyszínre sem kellett sokat utaznom:
Történt, hogy lakóhelyemen ismét megrendezték a gyereknapi futóversenyt. A táv kb. 4 km, rengeteg
gyermek korú és meglehetősen szép számú felnőtt indulóval. Tulajdonképpen két középső leányzómat
gondoltam végigkísérni a versenyen, elkerülendő a tavalyi közjátékot - múltkor egyikük a
sereghajtó rendőr autóval kocsikázott be a célba, heveny rosszullét okán. Aztán olyan kellemesen
el voltak tanító nénijükkel a futó sokadalom záró bolyában, hogy gondoltam, ráhagyom őket a
tanító nénijükre. Így aztán abszolút 7. helyezéssel, a 21+ korosztályi kategóriában pedig
elsőként értem célba. Mindehhez hozzáadódik, hogy macsa jóvoltából még futóbolondos bíztatást is
kaptam a hajrában.
Hát mi kell még?
:>] Elérkeztem futó karrierem csúcsára. Innentől teljes kiégés, céltalanság. Ezek után milyen új kihívások adhatnak újból értelmet a hétköznapok monotonságát feledtetendő? Elértem mindent, amit elérhettem. A korosztályi kategóriahatár dupláját betöltött éveim számával is első bírtam lenni egy ILYEN versenyen. Ahogy átvettem megérdemelt díjamat, ezek suhantak át agyamon. <--- [<:
Aztán a győztesek kiégettségét hamar kiheverve 2 nap múlva (tegnap) elindultam, hogy lefussam rég
megkívánt Bia - Herceghalom - Etyek-Botpuszta - Etyek - Bia (21,4km) körömet, mintegy hétvégi
narkotikumként (LSD). Ez aztán hamar visszarepített a valóságba, 15 km után fel kellett adnom, mivel a térdem feletti (macsa szerint) "dombfutó" izmom (szerintem az izom helye) meghúzódott, begörcsölt, vagy mittomén. Pedig nagyon jól esett a futi, végigdöcöghettem az ország leghosszabb (5,5km) vadgesztenye során (amit éppen pár napja kezdett kivágni egy vállalkozó, önkormányzati felkérés alapján kellett vón kivágnia a betegeskedő egyedeket- amit én láttam famaradványokat, azok igen egészségeseknek tűntek, még szerencse, hogy a szemFÜLES környékbeli lakók meghallották a
fűrészek zaját, és elkergették a vállalkozót).
Így aztán nagy kő esett le a szívemről - szerencsére idejében sikerült elkapni a lábamat, nehogy arra essen -, mégis léteznek új kihívások még egy bajnok számára is.
Larzen!
Van 1 hiányos csapat hapsikból, nem tudom, hogy állnak pontosan, de nagyon hiányosak, az biztos. Általában nem topiklakók, bár talán Viktorino benne van (?) és Zoli (Emberem) is. Megkérdem, oszt szólok!
Én is edzek a melegre, az edzéseim 11 órakor kezdődnek. Jó futást mindenkinek ! Ahogy ezt leírtam ebben a pillanatban elkezdett dörögni az ég. Lehet, hogy fülledt meleg helyett egy jó kis zápor fog hűsíteni? Na indulok, hajrá mindenkinek !
Ez az elmélet. Most viszont kipróbált érveim vannak az elméleteddel szemben. :)) Tapasztalataim azt mutatják, hogy lehet 'hőtűrő állóképességet' szerezni. Természetesen nagyon fontos a frissítés is - különös tekintettel a só és ásványianyag-pótlásra -, de sokat számít a megszokás is. Többek között például nem fogok hajat vágni, csak közvetlenül a túra előtt.
Szerencsémre Corvinon még nem volt bajom a meleggel, pedig ez előfordult már igen jó futókkal is, ehehe. :)))
Nagy melegben inkább könnyűsúlyú futóknak terem babér, mert pl. egy 80 kilós futó azonos tempó mellett kétszer annyi hőt termel, mint egy 40 kilós, a hőleadó képessége korántsem a duplája. Ezt csak úgy bátorításképpen írom a Corvinra :-)
Tegnap futottam egy tizest 5 percen belüli tempóban. Iszonyú volt. Alig bírtam tüdővel és izommal. Hihetetlen melegem volt, amikor hazaértem, beültem a fürdőkádba és folyattam magamra a langyos vizet.
Azt hiszem, még nem pihentem ki a Kinizsit.
Ezzel viszont elkezdtem a felkészülést a Corvinra.
Vasárnap futnék egy kört a Kossuth téren. Csapatom nincs, edzettségem nincs, úgyhogy póttagnak jelentkeznék hiányos csapatba, 30-32 perc körüli idővel.
miki !
Azt hiszem e hónap 25, vagy 26 ig van a kedvezményes nevezés. Légyszíves, ha eldöntöttétek, hogy neveztek előtte szóljatok nekem is és akkor küldenék nektek egy kis pénzt, arra kérnélek, hogy engem is nevezzetek be. Nem tudom a brigivel beszéltetek-e, de elméletileg Ő is megy ki nevezni. Szóval, ha megvan a nevezés módja, kérlek szóljatok, nekem egy kicsit messze van Rohonc, hogy személyesen elmenjek befizetni a pénzt, Kösz !
A délutáni eső után aludtam egy kicsit, aztán végre minden összeállt a futáshoz. A táv 16 km lett, ezzel május 288 km-rel zárva (terv 300). Érdekes volt, hogy nem nagyon igyekeztem változtatni a tempót, ennek ellenére az eleje és vége 5 perces, a középső 6 km 4:30-as lett.
Most három napig osztálykirándulás, nem tudom, futni fogok-e, viszont internetezni legközelebb csak csütörtök délután.
SK,
Hajrá! Tipp a hegyifutáshoz: a legmeredekebb emelkedőn is fel tudsz futni, ha elég kicsiket lépsz :-)
Más: Kirándultunk ma egy jót a Kőszegi Hegységben és felderítettük (kétszer is körbesétáltuk :-) a rohonci 10 órás futás pályáját. Nagyon tuti, azt hiszem, mégis indulok :-). Előtte pedig szeretnék kimenni pár hétre, edzőtábort rendezek be a kempingben és minden nap visszafutok Magyarországra Írottkőn keresztül :-)
Ebben az évben előbb a hosszú tél okozta letargia, aztán a nagy teljesítménytúrák miatt hanyagoltam a futást (a januári Futapest crossfutás óra csak párszor edzettem, ám a túrákon azért futogattam), de vasárnap hirtelen olyan érzésem támadt, hogy MOST! A szombati Pilisi Dobbantó sikerén fellelkesülve arra gondoltam, hogy meg kellene má' nekem is tanulnom ezt a dombfutást, meg a TÉZÉ-féle kitartást is. Így hát leültem a térkép elé, és definiáltam két új terepfutó útvonalat. A másodikról majd később. Az első úgy néz ki, hogy Békásról aszfalton át Csillaghegyre (erre azért volt szükség, mert a piros kereszt követhetetlen, de legalább van egy kétkilométeres sík bemelegítés), aztán a piros jelzésen fel a Róka-hegyre és az Ezüst-Kevélyre (itt fogok majd futni a Kinizsin, ha egyszer nagy leszek), aztán a piros négyszögön kerüli a Kevély csúcsát a nyereg felé, és onnan a zöld jelzésen le a Budakalász-Lenfonó HÉV-állomásra, majd a szokásos 10B körömön aszfalton haza. Térképen mérve ez elsőre 20,6 kilométernek tűnt, és a kétharmada terep. Sajnos a maradék egyharmadból csak akkor tudok spórolni, ha közlekedési eszközt veszek igénybe. A teljesítménytúrákon eddig is szaladgáltam föl-le, de csak enyhe emelkedőn, ez meg itt attól hegyifutás, hogy az emelkedőket is nyomni kell sírás nélkül.
Felavattam a Plus-os akcióban zsákmányolt kulacsövet is. A középső rekeszbe papírpénz, mobil, lakáskulcs, túrajelentés, zsebkendő és egy Cerbona fért, de a mobil antennája kikukucsol, ami esőben káros. Két kis kulacsot megtöltöttem, a harmadik helyére pedig a kutyariasztó került. Szerencsére ezen a napon csupa rendes kutyatulajjal hozott össze a jó sorsom, akik tekintettel voltak rám, de azért a biztonság jó volt.
Este fél hat után indultam, a meleg múltával. Az első kilométeren biztos voltam benne, hogy menten feladom. Végül is egy túrafutás másnapján nem olyan szégyen az. A jobb lábam erősen tiltakozott, a bal meg utánozta. De a szívem azt mondta, hogy menjünk! Na most a szívemben balról is van egy kamra és egy pitvar, meg jobbról is van egy kamra és egy pitvar, így aztán 4:2-re ők győztek a lábaimmal szemben. Különben is, a combomnak nem volt baja, csak a lábszáramnak, az csak fél szavazat.
Csillaghegyig az első két kilométeren sokat gyalogoltam, nem ment jól, de ahogy a HÉV-síneken átértem, megváltozott a világ! Egyszerre csak éreztem, hogy tudok futni, fölfelé is. Ahol végképp nem ment, ott futómozgást imitálva erősen gyalogoltam, hogy fenntartsam a futás érzetét. Megállás nélkül felértem a Hegymászó utcán. Ahol az erdőbe fordulunk, meg kellett pihennem. Megköszöntem a Mohácsi Vasöntödének a szép kék kutat, és lemosakodtam. A legmeredekebb részen a lábujjhegyen futás adta magát (nem tudom, Miki mit szól ehhez), de az út nagyobb része futható volt. Életemben először futottam fel az ürömi útig, méghozzá a HÉV-állomástól kezdve egyetlen belegyaloglással! Hihetetlen érzés volt.
Arra gondoltam, hogy az első alkalommal most levághatnék az ürömi műúton Kalász felé, hiszen a lábamban még ott a tegnapi futás, de a szívem megint mást mondott. Lássuk hát, mit lehet ebből a helyzetből kihozni! A műút mellett álló örömlány hátat fordított, és fésülködést imitálva a kistükréből figyelte, mit művelek. De mikor odaértem, csak megfordult.
– Hát minek futol, csak elfáradsz! – mondta mosolyogva.
– Te is elfáradsz itt az egésznapos ácsorgásban, nem? – kérdeztem.
– Á, én nem fáradok el!
– Akkor biztos nagyon jó edzésben vagy! – De erre már csak nevetett.
A kis beszélgetés jó ürügy volt a pihenésre, ami amúgy is kijárt volna itt nekem. A nyílt részen szakaszosan futottam és gyalogoltam. A szembejövők ahogy megláttak, rövid pórázra vették a kutyáikat! Meg is köszöntem. Az erdőbe térve hamarosan jön egy meredek köves szakasz, itt követtem el az utolsó belegyaloglást. Innentől folyamatosan vettem az emelkedőket is. Az Ezüst-Kevély kettős csúcsa után nagyon kellemes, enyhén emelkedő, fenyőtűkkel borított futóút következett. Azon kaptam magam, hogy már nem is erőlködöm, hanem élvezetből futok! A lábam sem szólt többé. Boldog voltam, hogy nekivágtam. Egész a Kevély-nyereg alatti elágazásig egyszer sem álltam meg, illetve egyszer hasra feküdtem, de rögtön fel is pattantam. A piros négyszögön vannak kevésbé kellemes szakaszok, de egészében bevált a terep. Láttam egy térképen nem szereplő zöld keresztet is jobbra menni. Az elágazásban már arra gondoltam, hogy ha ennyire jól megy, talán még összejöhet egy félmaraton is szintidőre, csak kerülni kell egyet a végén!
Rövid technikai megállás után folytattam lefelé a zöldön, és jobbról láttam bejönni az előbbi zöld keresztet. Ez tehát egy rövidítési lehetőség, de kellemetlenül meredek. A jelzés sokáig tökéletes volt, kivéve az első eltévedési lehetőséget, ahol az út balra lefelé és előre is folytatódott. Először előre próbálkoztam, a kellemesen lejtő úton. Nem volt jelzés, és ekkor elhatároztam, hogy érzésre háromszáz méteren át fogom keresni a jelet, mert így, ha vissza kell fordulnom, akkor megvan a félmaraton. Így is lett, visszamentem, s először megijedtem, mert a merőlegesen lemenő úton sem volt jel, de az elágazástól biztonságos távolságban, ahol a fentről jövő turista véletlenül sem láthatja, előkerült.
Az erdőből kiérve csodás panoráma fogadott, előttem felbukkant az Omszki-tó és mögötte a lakótelep, már láttam, hova futok, mögötte a háttérben a Gödöllői-dombság, balra és hátul pedig ott volt az egész Pilis. Kicsit meg kellett pihennem, ezalatt eggyé váltunk a Cerbona szelettel. Most jött a mezei futás, ami nagyon tetszett, de egy elágazásban nem láttam jelzést. Nem tudtam, itt kell-e balra menni vagy később, mert még csak szemből jártam az úton. Elmentem balra, és amikor merőlegesen közeledni kezdtem a szemközti dombgerinchez és az előtte mélyedő patakmederhez, már tudtam, hogy elrontottam, mert a térképen előre kinéztem otthon a rontási lehetőséget is. Messziről köszöntem egy embernek, és kértem, fogja meg a kutyákat. Biztatott, hogy ezek nem bántanak, és erőtlenül hívogatta őket, de azért az „aranyos szelíd kutyusok” mégis jobban hallgattak az ultrahangra, mint a gazdira. A következő elágazásban már az volt a fő gondom, hogy kutyamentes úton érjek Budakalászra, ezért visszafelé fordultam, és kis kerülővel hátulról jutottam vissza a zöld jelzésre.
Kalászon sajnos elfogyott a nagy lendület. Még négy kilométer állt előttem az aszfalton. Az elsőt úgy-ahogy megfutottam kis belegyaloglásokkal, a másodikon rengeteget gyalogoltam, s figyeltem a Pilis fölött lemenő nap arany visszfényét az Omszki-tó vizén, a harmadikat nagy erőfeszítéssel sikerült három kis belepihenéssel megfutni, az utolsó pedig a szokott levezető kilométerem, így itt már nem éreztem kényszert, felszabadultan futottam és gyalogoltam.
Faliórával mérve előszobától előszobáig 2 óra 50 perc lett, a liftezéssel együtt. Ez tehát az 1:0 verzió, amellyel az új utat felavattam, innen lehet fejlődni. Túratársak és szurkolók nélkül nem is olyan rossz. Sajnos a félmaraton nem lett meg, mert a táv megvolt, csak a szintidő nem. De így is életem leghosszabb edzése volt (az eddigi rekord 17 km). Az összes táv utólag becsülve a térképről 22 km, a szintemelkedés pedig 360-380 m volt. Ez a két nap, a Pilisi Dobbantó és a vasárnapi edzés együtt azt jelenti a számomra, hogy ha idén még nem is, de jövőre talán elérhető közelségbe kerül a Bécs-Budapest váltó. És mellesleg jobbat futottam a Margita 20-on elért terepes rekordomnál.
Gratulálok én is mindenkinek!! (Na, így remélem nem hagyok ki senkit. :)) )
És én is azt mondom, hogy nem érdemes bosszankodni. Egy kicsit azért lehet, de gyorsan túl kell lépni a dolgokon, és haladni a következő kitűzött cél felé!
Ma (azaz tegnap) én is úgy alakultam, hogy nem futottam; én 22 km futással zártam a hetemet, és ezzel a hónapomat is lezárom 115 km-rel, mert holnap végre pihenni fogok! Legalábbis futni biztos nem.
Így idén ez volt a legjobb hónapom. Csak szép fokozatosan, de jövök fölfelé. :))
Végre futottam. 10 km-t döcögtem óra nélkül, ennek legfőbb oka, hogy a K100-n Bánya-hegy után estem egy hatalmasat és elszakadt a fém szíja. Az órás egy hétre vállalta a restaurálást. Nem mondhatom, hogy egy hét szünet után nagyon jólesett a futás.Kocogósra vettem a tempót, de a meleg és a szünet megtette a magáét. A jobb vádlim felső harmadában még éreztem az előző héten összeszedett húzódást. Holnap pihenés és utána megkezdem a felkészülést a következő maratonomra.
A túlélés is teljesítmény! :-))
Gratulálok, szép volt a teljesítményed!
Egyébként a zöldgömbös versenyek igen változó színvonalúak ellátást, szervezést tekintve, a Fertő-tó szerintem egész jó ilyen téren.
Ma úgy alakult, hogy megint nem szántam időt a futásra (bár kis off belefért a srácokkal), 20 km-es héttel zárom a hónapot, ami kis elmaradást jelent a tervhez képest (lassan már azt mondhatom, hogy szokásos módon...)
