"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Az ember olykor úgy tud vágyakozni, hogy égetőbben már nem is lehet. Minden csak bánatát képes fokozni, s fájó filmszalag lesz a képzelet. Emlékezéssel szívig megrakodva a kinti gerlebúgást hallgatom. Hamuvá hull a hitvány cigaretta. Altató fény hull az ablakon. Falak ellen nincs eszköz védelemre- szívom a kéklő füstöt émelyegve, szétfoszlik az, akár a tűnt öröm, s szálanként hull, fogyatkozik reményem. De tűrni kell most könny nélkül keményen. S a kurta csikkel ujjam pörkölöm.
Elhangzott boldogság emléke, Mit féltve őriz keblem itt, Tartósb vagy-e, mint lelkünk köteléke, S nyujtod szerelmünk kurta napjait? Futnék, Lili, tőled, de mind hiába!
Az idegen világba Magammal viszem erős fonalad'. Ah, Lili szive az enyémtől Oly könnyedén el nem szakad!
Mint a madár erdőbe szökve
Viszi eltépett fonalát Egy léten át, Ég rajta a folt, Hogy rab madár, Nem a régi - már Valakié volt.
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem. - Megcsöndesedtem, nem verekszem többé, várom türelmesen, hogy gazdag terveit betöltse életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szivemben, restelem, hogy ember így vagyok, hogy lelkemen és testemen a csonkaság sajog - de rendelés ez, jogerős itélet, nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat, ahogy lehet, csak illő társamat fürkészem a hiú magány helyett, aki ölében és kezében ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre, mi vagy nekem - hát így terelt hálóm elébe a gondos szerelem. hogy fönnakadva gyönge szálain, maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak; szelid verő fényezte békés vonalát utadnak, a nyugalom, e fő erő lengett lényed körül, mint sérthetetlen levegő. -
Szél támad, és elvinni készül, emelgeti a szoknyád, beteg vagyok a rettegéstül, zokogva borulok rád: úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal: mi lesz, ha nem véd az én hűségem? kis virágos ággal, mi lesz veled? - károdra tennéd. Ijesztenélek, - s panaszkodom inkább: romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül - nyomaidon bedől az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül többé se ég, se föld, mindenfelől a hiány szakad rám, - te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem, most, amikor már húzódol, menekszel, s nehéz fejem horgadva várja: koszorúzza meg már a szerelem.
Parti Nagy Lajos:
Napszállat (nyugat)
Egy asszony rőtegér kalapban, és görbe tű van szúrval abban, akár egy képes, régi lapban, léptet fakón a rőt kalapban, s habár a végső bogra vár rég, madzagja kis csokorra jár még, két szemében két kurta nyárvég, szalámivégben szalmiák ég. Mint villanyújság er-betűje, kigyullad olcsó, görbe tűje az elefántláb alkonyatban, menet mani- és pedikűrre egy vérlakk cukrászdába ül be habra, de ólom úszik abban.
a távolságot egyhelyben megélem lágy suhanásban állok beragadtan a lifttükör megsokszorozza képem s nézem magunkat szétszálazhatatlan remegek érted-e vagy csak egészen átjár e ketrec remegése rajtam gyomorszorítni mért elég a félem eletnyi vákuum melyben felzuhantam magamhoz s vissza egyirányba félek ha ellensúlyként felrepítenélek messze kerülnél pince és terasz minden közelség végül ennyivé lesz hát visszaosztom képekké a képet hogy beragadtam megint az erosz
Ha a felnőttek nem akarják, hogy halljam, miről beszélnek, akkor mindig azt mondják, hogy ez felnőttdolog, ez gyerek fülébe nem való. És ha majd én nem akarom, hogy a felnőttek hallják, hogy miről beszélek, akkor majd én is jól megmondom nekik, hogy ez gyerekdolog, ez felnőtt fülébe nem való.
,,Üdvözlégy!'' - olvasód morzsolva így köszöntünk. Október van, korán leáldozik a nap. Tengernek csillaga, te tündökölj fölöttünk, hogy el ne vétsük a homályban az utat.
Magam is mily sokat bolyongtam, mint a vándor hűtlenül életem kalandor idején; de felém ragyogott templomod ablakából s kimentett bűneim bozótjából a fény.
Sebes kopóival űzőbe vett az Isten; futottam, mint a vad, de nem volt már remény. Húnyt szemmel buktam el, vártam, hogy leterítsen, és védő két karod közt ébredtem fel én.
Büszkén suhant hajóm, kevélyen álltam ormán. Vihar csapott le rám, vitorlám eltörött. De megszántál, mikor már-már elnyelt az orkán s föléledt a halott szelíd szíved fölött.
Most lábadnál ülök, békésen, mint az árva, ha új anyát talált halott anyja helyett, s többé már köntöse szélét el nem bocsátja: be nem telik vele, hogy házánál lehet.
Immár, hogy tőled el soha ne csavarogjak, hozzád kötöztem én olvasóddal magam, Irgalmas anyja vagy a hozzád tért raboknak s boldog rab, akinek ilyen őrzője van.
Öledbe hajtja le lankadt fejét, s te lágyan addig simogatod megfáradt homlokát míg el nem szenderül... Életem alkonyában így ringass engem is örök hazámba át.
Rónay György :
Zene
Mint aki csónakba szállt és szemközt a partok tünedeznek, s még látja a dombot, ahol lakott, s amely most reszket a nap hevében, vagy csak a búcsúzó könnyein át, és reszket a ház is, a kert is, és reszketnek búsan a fák, és lassan egyetlen szomorú remegéssé válik a régi világ, - így megyek egyre messzebb hajómon a különös tengeren át, elengedem az evezőket, ragadj hullám, amerre jólesik, a magasból hallom a fehérszárnyú madarak csodálatos énekeit, este lesz lassan, az égre nézek, hajamra röpülnek a csillagok; virágos partra fektessetek, tamariszkuszok alá, ha meghalok; tamariszkuszok alatt fogok feküdni, körülöttem énekelnek a lányok, a szőke hajukat testemre borítják és mondják: szép legyen álmod, ajkamból kolibrik isznak, virágok nyílnak a homlokomon, mosolygok és nem árulom el, mit álmodom.
(1913. október 8.Budapest – 1978. április 8. Budapest): költő, író, műfordító, esszéíró, műkritikus, irodalomtörténész, országgyűlési képviselő.
Rónay György :
Arckép
Pár percig, e Dürer rajzolta fák zöldjében, öregedő férfiarc, már jócskán őszülő, de homlokán még semmi ránc, s bár ajka szögletén már árok ül, de az se keserű: hallgatja a madárszót s mosolyog. Előtte lejtő (ott fog hazamenni), s mintha tél volna lent, fehér havat sodor a szél és pelyheket kavar.
Vén Hold, láttál-e már kutyát a várfalon? ismerd meg Henriket és álmélkodj a lurkón, ki négykézláb inog tenyérnyi szűk kiugrón és megy, nyomul, suhan, hogy nézni borzalom.
A mélység hetvenhét öl, melybe lába lóg, de ő veszéllyel és sebekkel nem törődik, az út, mely hátra van, az lesz a nyaktörőbbik, midőn a sík falon fog kúszni, mint a pók.
Ha leesik: halott, ha meglátják: halott, de ha eléri fent a fénylő ablakot, tündéri jutalom süt rá a rácson át:
fürödni látja bent a vár kisasszonyát, ki megengedte, hogy felmászhat és benézhet, nem fog sikoltani s nem fújja el a mécset.
