"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tegnap óta valahogy tisztább lett a hajnal… a nap, tán megmosta arcát egy tóban, s így lett fényesebb. Minden óra szebben telik el, mióta veled lehetek, … mióta kezem, kezedben pihen. Nincs felhő az égen! … a vágy, csak úgy ellibben a széllel! Oly messzire jut, érzem!
Ha hegyre fel, - már nem adom fel - Ha le a mélybe… - már nem félek - Karodban erő és béke, Öledben szenvedéllyel, Szemedben egy őszinte vallomás Utat mutat minden érkező percnek: … holnaptól már, csak érted élek! … holnaptól már, Veled megyek tovább.
Egek legszebb szüleménye, Csak jobb lelkek érzeménye, Oh drága hiv barátság! Nálad nélkül gyászos éltünk, Soha nem teljes örömünk, Nem édes a boldogság.
A sziv nehéz gyötrelmének, Búvának és sérelmének Föllegét elszéleszted! És az élet boldogságát, Már hervadozó virágát Gyámolitva éleszted.
Minden nemes, magas, jó, szép Általad csak egészen ép, Mert az érzést neveled, És az élet fogházán tul A sors nehéz vaskarjábul A lelket fölemeled.
Az ember minden érdemét, Neked köszöni kellemét, S mint a hajnal harmatja A száraz földet viritja, A lelket is ugy inditja A barátság malasztja.
Ha ifjuban a szerelem, Ez ártatlan gerjedelem Legelőször lángot vet, Kétszer boldog, midőn látja: Vele érez hű barátja, S szerencséjén részt vehet.
Lenyomva a sors kezétől, Megbántva az emberektől A jobb ember sanyarog; Átkozza bus születését, Kinos számkivettetését, Léte alatt csikorog.
Könnye kenyerét áztatja, Villám éjjelét mutatja, Már-már bedől sirjába: De rátalál barátjára. Felejtkezik fájdalmára, Felvidul hiv karjába'.
Boldog, kiben uralkodik, Kebelébe bezáródik E szent s tiszta indulat! Ballagjon ő a sors jobbján, Vagy szerencse kinzó balján, Végre talál nyugalmat.
Az élet nagy örvényében, Ezerféle veszélyében A barátság maga áll, Mint a habzó tengerekben, Az orditó fergetegben Egy erős, magas kőszál.
Örömének virágai, E szent frigynek szép napjai Soha el nem hervadnak, Rózsaláncza s kötelei Két szép szivnek bilincsei Soha el nem szakadnak.
Sem az idő vasfogával, Mindent duló hatalmával Változást benn' nem tehet; Sem a hideg sir félelme, Rettenetes ijedelme Akadálya nem lehet.
Boldog, a kit életében, E világ nagy tengerében Az örökös végezet - Hogy életét szerethesse, Rendült sorsát kedvelhesse - Egy rokon szivhez vezet.
Mint egy mélyölű karosszékbe ereszkedtem lényednek öblébe hátam megett mohos melled vén vekkere zörrent míg fáradt kezem karod fáján pihent és duruzsoltad fülembe a búcsúzó tél hexameterét hajam közé fontad pipád gyönge fahéj ízű füstjét ujjaim közt játszó kristály metszetén aszú arany koronája csillant egy ódon bakelitről Vivaldi zenélt a kitárt ablakon túl imát zsolozsmázott a Nagykörút esővel fényesre mosott az aszfalt és a lég akkor Istent faggattam ott mire volna hát kamat miért adtad mégis párnámul magad a válasz halk vállamra rebbenő fuvalom szemérmes érintés lehunyt pilláimon
Távoli mezők illatát érzem, s hallom sosemvolt városok zaját. A réteken föltörnek, csokrokban, a fűcsomók csöndes akkordjai.
Még egy hónap, és szinte itt a nyár. Megint felzúg a lombos fák kara. Úgy teszek, mint boldog, reményteli korok emberei, akik minden órától, naptól, héttől valami jót várnak, üdvöset, örömtelit.
Bizsereg a föld. Viszket a talpunk, s mennénk, hogy bejárjuk vidékeit. Mennénk, és meg se állnánk, földúton, elhagyott gyárak és telephelyek gazzal benőtt kerítése mentén, dombon, völgyben, keskeny vízmosásban. Elhisszük, hogy nekünk épül ez a körénk hajló gyönyörű mindenség, mert mind, ami él ég és föld között, szótlanul dörömböl mellkasunkon az első, egyetlen szerelemben. Mint a sarat, vakarnám magamról a világot máskor. Most langy szellő. Most teli tüdővel belélegzem. Most nem ketrec. Most épp mérhetetlen. Íme, létezik egyetemes jó! Csak épp emigráltunk a rossz elől, és elfeledtük ezt az óhazát. Távoli mezők illatát érzem, s hallom sosemvolt városok zaját.
Az ember vigyázzon fiatalkorában, hogy a bánat ne vájjon csatornát benne. - Mert: a bánat elmúlik s a csatornák viszont itt maradnak s meg akarnak telni. S a legkisebb ok elég arra, hogy megteljenek.
*
Társ nélkül minden észrevétel, élmény értéke felére süllyed, mert csak az teljesedik ki, ami a másik lényben, mint tükörben visszaverődik.
Részletek a meseregényből: "- Ezer fekete macskafül! - kiáltott Fáni. - Mintha boszorkánnyá változtam volna! Berohant a szobába, és a tükör elé állt. A tükörből dermedt szemekkel egy kis boszorkány bámult rá. Ijedten fölsikoltott: - Ó, a mézeskalácsboszorkány! Épp olyan arcom, épp olyan ruhám van, mint annak volt! Úgy látszik, valami bűvös tésztából sütötték. Jaj, milyen szerencse, hogy Cukoranyó azt az aranyos kis arcot ragasztotta rá. Máskülönben most mohosképű, vén banya volnék. Nini, és a cukorseprű, amiből leharaptam egy darabkát, szintén igazi seprűvé változott. Hiányzik is belőle egy csomó cirok. Még jó, hogy nem a fél lábát haraptam le annak a bűbájos mézecskalácsboszorkánynak. Most fél lábon állhatnék, mint a gólya! De mihez kezdjek, mint boszorkány?" (...) "Mikor Fáni másnap reggel kinézett az ablakon, legnagyobb meglepetésére egy kerekes faházikót pillantott mega kert mögött. - Ki lakhatik benne? - tűnődött takarítás közben, és kíváncsian nézte a harisnyákat, amelyek a házikó és egy fa közé feszített kötélen száradtak. Végre kinyílt az ajtó, és az eléjetámasztott létrán letipegett a lakó: a Bűvös Egér. Egy helyen elsöpörte a havat, Hercsula macska kerítéséből kitört egy darabot, megfaragta nyársnak, és szalonnát pirított rajta. Így messziről nagyon csalafinta egérnek látszott." (...) "Ekkor valami rendkívül furcsa dolog történt. A legszélső kártyalap fagerendás, csúcsos tetejű házat ábrázolt, rézpántos tölgyfaajtóval. Ez az ajtó kinyílt. Arasznyi, apró tündér lépett ki rajta, cseresznyékkel díszített szalmakalap volt a fején. Ruháját fodrok díszítették. Kecsesen meghajolt Fáni előtt, és csicsergő hangon beszélni kezdett:
"Álmatlanságnak csak egy az orvossága: Hercsulának legyen egér a barátja!"
bokámon átloccsan a kék, nicsak, hány kéked van tenger a válaszért cserében én is megmutatom arcom addig meg csak várok itt míg a világoskékből tinta-kék csend lesz.
