ELLEN NIIT: Az otthonok otthonokká terebélyesednek
A szoba csak lakás, a ház csak ház. Az otthon valami más.
Az otthonok idővel válnak otthonokká. Mikor a kerti ösvény útilapui, az aszfaltozott udvar csenevész gizgazai szívedhez nőttek, mikor a szív gyökerei áttörnek pázsiton, kövön és aszfalton, mikor a szív gyökerei elérik a talajvizet, akkor vagy otthon.
Az otthonok észrevétlen terebélyesednek otthonokká. Szállingózó őszi levelek, alvó vidékek fölött vándorló felhők növesztik napról napra, évről évre. Az állandóság tudata, egy-egy bátorító pillantás, érintés teszi otthonná az otthont. A minden reggeli búcsúintegetés, az ablakon kopogó csontos és lombtalan, deres és havas, bimbós, virágos és lombos, ősszel tenyerükön almát tartó ágkezek.
A házak is gyökeret vernek, szobákat hajtanak, nyílnak, virágoznak, magvakat szórnak szét, ha már otthonokká terebélyesedtek.
Holtak az istenek s a hős márványba fonja majd mind erét. Holtak az istenek a tenger s a sok naprontotta gyümölcs közt. Szőlőt nem lelsz a Szúnion-fokon: csak szikla-illat, meg kopár talaj, mely mint feketekendős néne hajol üres tekintetével élete kávája kövére. S az attikai éj alászáll, szokatlan templom-oszlopokra, miket a fagy gondolt ki még. Búbánat borít lepedőt az éj szikkadt teste fölé. A halál mindenütt, de sápadt, s oly kék, hogy hinnéd, álmodol: most szül a tenger épp. Az ég nem ismer feledést a tengerek, az emberek közt, s ott ül a sok-sok idegen e végtelennek ágya mellett, mely nem tűr meg emlékeket. A Szúnion-foknál nem szunnyad sem a tenger, ó, sem a nap; nem szunnyadhat, ki mélybe dobja, a múlt mélyére horgait. A Szúnion-foknál sziget, akár tükör, keres egy arcot, nagymessze egy sziget, mint nyílt seb Göröghon kőszirt-oldalában. A Szúnion-foknál szétszórja a só a jajt hab-hálójába. Távol sziget: Makroniszosz az emléktelen fényességben. Holtak az istenek s a hős mind földöntúli szigeten fogoly, hogy akár ott is vesszen, mert a szabadság táplálója volt.
A görögök Mnemoszünének hívták és istenként tisztelték. Én magam egy roppant áruháznak látom inkább, vagy raktárnak, amely zsúfolva van, hevernek, véghetetlen polc-sorokra dobálva, messzi évek dolgai. . . A polcok egyszer recsegve-ropogva leomlanak - nem bírják tartani terhük tovább. Micsoda káosz támad! Omlás, kavargás, zűrzavar, pokol! Meglelem közte mállott falú házad és benne téged? Megvagy valahol? Sötét folyókból már felejtést ittam: meglelem-e könnyű kis ingedet a székre vetve, s azt, ahogy riadtan felém nyújtottad álmodból kezed?
A híd alatt elhömpölyög a Szajna s a szerelem nem kell-e emlékeznem arra mindig a kín volt örömömnek anyja Üthet az óra eljöhet az éj nap napra megy nem mozdulok ne félj
Maradjunk kéz a kézbe szemtül szembe így szótalan miközben lusta hullám tűnik egyre Karunknak hídja mélyén elmerengve Üthet az óra eljöhet az éj nap napra megy nem mozdulok ne félj
A szerelem elcsillogó folyóvíz a szerelem az életünk mily cammogó is s ó remény mily vak mily mardosó is Üthet az óra eljöhet az éj nap napra megy nem mozdulok ne félj
Tűnik a nap s lecsorog a hét is rajta sem tűnt idő sem tűnt kéj nem jön vissza sajna s a híd tövében hömpölyög a Szajna Üthet az óra eljöhet az éj nap napra megy nem mozdulok ne félj
Nézd, csillagokat söpör egy kéz le az augusztusi égről, mintha a vacsora-morzsát anyám söpörné le az asztalról odahaza. Meg-megsuttyanó köténye petrezselyemszagú és zöldhagymaszagú – Rég elmúlt kertjének illata altat el ma is temelletted.
A megállónál tűz a nyári nap, a sarkon túl árnyban várunk a buszra. Római-part. Vadszőlő-koszorúzta, indás vízi csendből szőtt pillanat.
Nem, nem hagyom magam megint megbűvölni a szonett rámmeredő négy csörgőkígyó-szemétől, csak elmondom, mert ki más mondja el, ha nem én, hogy múlt el ez a nap is, mint a többi… mint mind a többi e folyó partján a latinok óta vagy a kelták vagy a dinothérium óta… fúrd csak át szemed egy percnyire az idő porhanyó közegén, s meglátod, amint ott hever, roppant ormányát elnyújtva a miocén fövenyen. ormányát elnyújtva a miocén fövenyen. Itt a busz, fekete blúzod, sárga szoknyád meglibben egy pil- lanatra a geológiák irdatlan rétegei fölött, hogy egy pillanat múltán majd közébüksimulva éppen olyan legyen, akár az őshüllők csillogó pikkelye, a vastagbőrüek vörhenyes irhája, látod, mégis
úgy tudom szeretni az életet, mikor ily szelíd arcával kinál. A fák alatt állunk, várunk a buszra:
két csont a földben, egymásra borulva, majdan napfényre bukkanó lelet. S játszik velünk az árny, a fény, a nyár.
Csak amit tettél, tudhat tanuskodni érted. Jobbodat kesztyűvel, gyűrűvel ne kisértsed. Becsüld meg szavaid, a te egyetlen éked.
Szólitnak majd indulnod téged is, nincstelent. A szíved ékesítsd fel, lesz mégis kincs veled. Ifjúságodhoz hű maradj, békéd abban leled.
Van nálad nagyobb. Nézd a hegyet, a fenyőket. Amiért harcolsz, az is életednél erősebb. De nem taposhatsz rá, ki térdre hullt előtted.
Egyetlen atyádfia sem tiéd. Nem bírhatod házát, földjét, semmijét. Körülülhessék asztalod, ha megfőtt az ebéd.
Minden nőt nem szerethetsz úgy, hogy megő- rizd arcod. Fontold meg, kihez fűzhet igaz érzés, igaz gond. Már csak tenmagadért is, szeretned kell egy asszonyt.
Tiszteld anyád és gyermekeid, hogy ők is tisz- teljék maguk, ekképp nem válik fiadból szolga, gyáva és hazug, ki csak a jólétet lesi, ameddig élni tud.
Tilos neked gazdag ház kapujába odaállnod. Kilökik majd a konyhaajtót: Be ne tedd a lábod. Az igazságot nehogy áruba bocsásd. Nem a sajátod.
Meg ne ítéld, ki elbukott, csak sorsa lett a veszte. Így szólj szivedhez: Ez egyszer ő volt, s nem te. Hajts fejet, és burkolózz fájdalmadba, szégye- nedbe.
Fehér ruhád alatt nem lapulhat hosszu kés. Nem mondhatod, hogy: Én bűntelen vagyok. Hol, aki velem szembenéz? Öltözötten s meztelenül is, mindig csak vágya- idnak élsz.
Felebarátod kenyeréből nem emelhetsz magad- nak boltot. Se szíveden, se kedvesed ölén nem ejthetsz csa- lással foltot. Ha életet oltasz ki, életeddel kell lakolnod.
Jaj, váltott szárnyakon repültök éveim! cinke vitt, rigó vitt, varjúhad viszi már - s tépett a toll, ami visszajön, visszaszáll az idő elhaló, reszketeg fényein.
Nehezül már a test, sodorja tér, idő, viszi már, viszi már önmagát, görgeteg; őszi szél viszi már, nem vidám förgeteg, szárnyakat simító, levelet terítő.
Gyorsul a staféta! csont-tollu madarak! jégmadár, hómadár, egyetlen csőr emel, nagymadár, vadmadár, magasból kiszemel, s röpülünk, röpülünk pernyeszín ég alatt.
Hullanak, hullanak, szép rigótollaink; szél viszi, ragadja kanári-örömünk, kis patak megfagyott, magocska tovatűnt! Sziklákon csorbulnak rózsaszín karmaink.
Madarak, madarak! Szűkülnek ereink! Szivacsos homályok tüdőnket belepik - Madarak Istene nem segít, nem segít! hívnak már, intenek, csontölű eleink.
Fehér és fekete kockák egymásra láncolt rendje fogadja lépteim érintését.
Ez a kijelölt felszín hol mint játszó gyerek próbálok csak fehér felületekre lépni.
Nehéz gyakorlat ez művészi akrobatamutatvány
néha elvesztem testi egyensúlyom néha elvesztem lelki józanságom.
Ekkor a léptek rendje egymásba kavarul tévedő talpam félre, fekete kockákra lép.
El kell hát újra kezdenem a játékot elölről: hozzá kell edzeni magam a tökéletes akrobatikához . . .
De kezdve újra meg újra megfáradt lelkem belegabalyul a kockák forgatagába:
s a mozdulatlan felszín korongja vadul örvénylik és a színek egymást váltó sorrendje kusza lesz.
Érzékeim összemosódnak . . .
S mint a gyerek kinek játékát elrontották mint a gyerek kinek türelme elfogyott, lám, futok csak makacsul a felszín rendjét így taposva széjjel.
Talpam törli a fekete-fehér kockák választó- vonalát. Sötétbe süppedt lélekkel lefekszem könnyekkel áztatorn összezúzott hitem . . . Mennyire kifullasztott a folytonos gyakorlás ! De mégis, most látom világosan a forgó felszín mit jelent, most látom mi értelme van, ha egyesülnek a színek.
Nem tudom, mikor történt. Semmi se Árulta el. Szemem, fogam, hajam Nem adtak jelt. Neve nincs. Szomorúbb Nem voltam, se vígabb, néztem hideg Figyelemmel, mit látnom adatott. Kutyám növését, s emberek jaját Hallgattam, a kis, együgyű halál Buta arcát lestem kíváncsian. Nem tudom, mikor történt. Se a nap, Az évszak sem jelezte. Tán hotel- Ágyban feküdtem akkor. Vagy leány Testét figyeltem, ahogy kéj veri, Vagy nyakkendőm bogoztam, tán szmoking Feszült rajtam, sétálva jöttem éjjel Zenével a fülemben. Öregebb Se lettem, nem ez az. Csak hirtelen Elszakadt valami, sugár, fonál, Hajszálerecske tán, mi kötözött A többihez, mindenhez, ami él. Nem vagyok rosszabb. Csak idegenebb, Magányosabb. Azóta tart. Soha Nem várok semmire. Szemem nyitott, Így fekszem éjszaka. Csak idegen lettem a földön, ennyi az egész. A szemétdomb is túl finom nekem. Kíváncsian várom a keselyűt.
Gát Anna: A helyes mondat megválasztása létfontosságú J’aurais pu rire, ivre de mon caprice. (P. Éluard)
sajnálom hogy nem mondtam el eddig és csak ennyi idő múlva csúszott ki a számon mással járok máshoz tartozom visszavonhatom tehát a hívást a pukedlit hiúságod megsérteni nem akartam soha gyerünk gyorsan túllépni a pátoszon
felrepedt végül a „burokban születtem” ahogy beözönlöttem az egyszemélyes bálodba sajnos mégsem egyedül érkeztem nézd az invitálás is 2 személyre szólt félek hogy netán elhagyod magad kibeszélsz esetleg kompromittálni fogsz ha még egy pohárral esküszöm vigyen haza más
egyre ballagtam egyik lábam a másik elé hóval imbolygó falevelek úsztak a szélben a ruhám alja integetett a bokáimnak minden lépésnél hogy mondhattam ilyet mért pont ezzel a szóval tudod igazából senkim nincs még te sem ezután azt kellett hazudnom magamnak hogy a te hibád volt mert nem értettél nem éreztél és hogy karikát csináltál a négyzeteimből meg hogy túl korán elkéstél…
Fátyolok fodra ég peremére vetül habos felhőtánc * Nárcisz sárga fény hűséges pillangóként körülöttünk zsong * Tört üvegablak szerte szilánkjaiból virágok nyílnak * Hasadt tenyérből csepp pipacsszirom-hullás te nem is tudod * Csipke fehéren öltöget majd az élet deret hajunkba.
Egy utolsó "jóvátétel" mára, mert tényleg úgy érzem, ma már túl sok volt itt a szövegelésem. Igaz, hogy kedves topikgazdánk azt írta, hogy.....de ezzel csak élnünk szabad és nem visszaélnünk. Tehát köszönöm, hogy leírhattam, amit leírtam, de részemről itt nem akarom folytatni a témát.:)
Salamon László
A fák szolgasága
Szolgasors a kizöldült fáké, lombjukkal bókolnak szüntelen a zsarnok szélnek, mely sziszegve rohan át az izzadt kerteken.
Ha madár füttyent ágaik között, süketen rezgetik levelük; nincs vigaszuk, és nincsen álmuk, vakok, mint rabtartó gyökerük.
Tikkasztó hőben árnyat vetnek, de árnyékuk tőlük idegen, rügyet bontnak, és lombtalanul dermednek a téli hidegen.
Égre törnek, de törekvésük az egek részvétlen közönyén törik meg, s röghözkötöttségük kínját nem oldja fel se éj, se fény.
Tavaszuk, telük egybeolvad, múltjuk az avar rőt aranya, sohase mennek el hazulról, s így nem térnek sohasem haza.
Csak egészen röviden: igen, tudok megoldást. De ahhoz egy rég' elfelejtett korba kellene visszamennünk, amelyben a művészet önmaga által vált értékké és nem közvetítők által. Persze ez sem IGAZI megoldás, csupán példa lehetne a megvalósíthatóságra. Mert bizony volt egy ilyen történelmi korszaka és helye az emberi történelemnek. De ennek kifejtése már tényleg nagyon OFF volna ezen a helyen. Na és főleg hosszú.
