Idők kezdetén, mindenek hajnalán, Pangea partjait mosta vad vihar, majd rengett a föld, zengett az ég, lángoló fák alatt kúszott az avar. Földrészek hasadtak, új világok, csendes esőben született az élet, még vagyunk, haló csillagok sírnak, könnyükkel áztatják a véget. 2006-11-05.
A szerző hozzáfűzése:
"Mikor megszülettél, esett az eső, lombjukat áztatták viharverte fák, de az nem eső volt, a mennyország sírt, mert elvesztette legszebb csillagát..."
Ma nem gondoltam rád, kedves fiam. Homályban ültem, hangulattalan, nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab, vártam, mikor lop sugarat reám egy könyörülő, keskeny ég-darab. De a tavaszból nem jutott öröm. A nap nem szárnyam volt, csak börtönöm. Király, ki koldus-kézzel érkezett... Egy nap - megint egy nap, mely elveszett. S mikor - fiam - kész volt a számadás, eszembe villant a kirándulás. Az ég feletted genciána-kék, ragyog reád a végtelen vidék. A hátizsákodat büszkén viszed, kövek közül szürcsölsz forrásvizet. Bokor tövében elrejtőzve vár tündér-virág: tarka rigó-pohár. Az erdő száz kincset kínál neked: arany bábrablót, hőscincéreket. Prairie-k fiának álmodod magad, kalandjaidban könnyű szárny emel, nomád és hős vagy, szertelen, szabad!
Ha olyan volna a szeretet, mint az influenza, hogy az utolsó nincstelennek is adhatnék belőle, és mégis ugyanannyi maradna: nem volna elég közöny a világban, hogy működni tudjon. Kicsit olyan. De az influenza önzetlenebb, nem vár viszonzást, nem zsarol, nem él vissza (az egyiknek kevés, ami a másiknak régóta sok), igaz, hogy a legtöbbször elmúlik, és közben több a szenvedés, mint utána. Az influenza csak abban olyan, mint a szeretet, hogy arra ragasztom, sajnos, akit szeretek.
Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha saját árnyát akarná kihalászni, úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa, s nem érté, hogy egy másik, óriási kékségből, mely fordítva ring a mélyben, milyen kisértet nyúl és kandikál ki, mintha egy fenti, fuldokló világból őt, az árnyát, akarná kihalászni.
megszólal a kimondhatatlan de nem mondhatja ki önmagát
cselekszik a kezetlen de csak a te kezeddel megindul a lábatlan de csak a te lábaddal eszmél az eszetlen de csak a te eszeddel virágba borul a virágtalan de csak a te virágoddal gyümölcsbe merül a gyümölcstelen de csak a te gyümölcsöddel adakozik az adhatatlan de csak a te adományoddal irgalmaz az irgalmatlan de csak a te irgalmaddal imádkozik az imátlan de csak a te imáddal fényes lesz a fénytelen de csak a te fényeddel
Lángon lovagoló, lovon lángolódó, négy lábú, négy kezű, két fejű pár összegabalyodva, egymásba-robogva, jéggel-sarkantyúzva, éggel kardlapozva, nappal gyilkolódva, holddal föltámasztva élete-halála fölibe száll.
Szállj, szállj, szállj, soha el ne szállj, táltos paripám, szárnyas paripám!
Beszorulni közéje, teleszívni a tüdőt, szétfeszíteni! Legalább akkora helyet csinálni, hogy a völgy (az is) beleférjen. Még ha a patak, az út, a házak nagyobb része a legaljára csúszik is. Még ha azután a szőlővesszőbe, a gyümölcsfák ágaiba, a fűbe, a madárfüttybe, a napsugárba kapaszkodva lehet csak megmaradni. Vagy úgy sem. Megjönnek mind, érzi. Nyomakszanak a lasponyafa alatti tuskóra, ahol ül. Az egyik a rozsdafarkú óvatosságával, a másik a veréb kitartásával, a harmadik a szúnyog alattomosságával. Akad, aki mint lepke, a hulló falevelet csúfolja csupán, vagy a levegőt lebbenti az archoz. Egy sóhajtás? Egy év? Ezer év? A mélység beláthatatlan, csak a jaj helye bizonyos, ahonnan kiszakadnak.
Szemével könyörületért könyörgött. Az utca körülötte piszoktól dübörgött. Teli kosszal, holmi papírdarabokkal. Cafatos hulladékokkal, kongó sörös dobozokkal. Fütyült a szél, metszőn bántotta bőrét, Kiritkult ruhájába markolta rideg szelét. Teste vacogott, állkapcsát verte a didergés, Elkékült szájában két szuvas foga zenélt. Kolompolt egymásnak, élelemért kunyerált; Diófaszínű hegedűjén szépet muzsikált. Úgy sírt vonója, lelke szállt belőle, Elüszkösödött lábát maga alá gyűrte. Jobb lenne talán, ha már nem lenne, Milliárdnyi emberből egy: szégyenfolt bélyege. Így húzta nótáját, keservesen kérve; Nézzétek! Ennyit érünk? Az ember Legfőbb értékünk? Lassan a hó szállingózni kezdett, Elgémberedett ujjaival Mégis újra játszani kezdett… Éhkoppal párosul fájdalma, Pislog, ki lesz, ha megszánja? Arra sétálnak kifent honfitársak Becsmérlő pillantás jut adománynak. Páváskodva tovább szelelnek, Gőgből előbb belerúgnak egyet. Apró gyermeket vezet előtte egy anya, Kicsi kezéből sajtos kiflijét majszolja. Odanyújtja felé maradékát: Edél, báci, itt van alamiznád!
