Adj idot a dolognak! Persze hogy furan erzed, meg semmi sincs ott, ahol varod. De pont ez a lenyeg, pont ebbol tudsz sokat tanulni. Gondolkozz el rajta, mi okozza a kulonbsegeket. Pl. az uke nyilvan statikusabb, mashogy tamad, mashogy lep avagy nem lep. Mashogy tartja magat, es e miatt maskepp kell a technikat vegrehajtanod. Viszont amint meglatod a mierteket, rengeteget tanulsz, es konnyebben fog menni.
Ezt viszont ne edzesen tedd szerintem, hanem otthon. Ott felejts el mindent, dobd el a buszkeseged, es kezd elolrol. Ne azt a technikat akard vegrehajtani amit otthon tanultal, hanem kezd nullarol azzal, amit ott latsz. Aztan ha megerted a kulonbsegek okat, akkor mar erezni fogod hogy a ketto ugyanaz, meg ha kulonbozo is kulsosegekben. Aztan ha visszatersz, es ujra az itt tanultakat csinalod, nagyon hamar eszreveszed hogy mennyit melyult a tudasod, hogy jobban feltoltod a format.
En ketszer estem at ezen, es a megoldas mindig az volt, hogy elolrol kezdtem. Viszont nem eveket vett igenybe hogy az uj helyen is ugyanoda jussak mint otthon, hanem csak 1-2 honapot. Altalaban 1-1 technika utanna lett meg, miutan edzesek utan elgondolkozva felismertem mirol is szol az otthoniak alapjan, "hidat" epitve a ket helyen szerzett tudasom koze. Es utanna is csak az ottani modi szerint dolgoztam, meg sem probaltam a sajatomat eroltetni. Sot, altalaban nem is mondtam hogy mashol mar aikidoztam, csak ha kerdeztek.
Ahol eddig gyakoroltam nem volt akkora hangsuly az izületek összefeszülésén, hanem inkább az elmozgáson és a billentésen. Ez nem jelenti azt hogy az jelenlegi helyen nincs billentés elmozgás... Itt sokkal rövidebbek a mozdulatok, kevesebb a mozgás... (úgy érzem magam mint aki össze vissza táncol és a töbiek meg néznek). Cserébe viszont nem jönnek utánam támadni úgy ahogy azt megszoktam. Ahogy a sensei csinálja az IGEN meggyőző. Még amikor megpróbálom tényleg megütni vagy mefogni esélyem sincs... Csak amíg a régi mesteremnél azt éreztem hogy sosincs ott ahol gondolom és a végén magamat gabalyítom ösze, addig itt az az érzésem hogy azonnal befog egy satu, "rámmászik" és nem hagy élni... Működik nagyon jó, mert itt sem tudom hogy merre van a lefele meg a felfele, de mégis más... Jaj nehéz ezt elmaygarázni szavakkal ... :(
(Tapasztalatom szerint amit egy edzésen látsz, az nem feltétlenül tükrözi az adott irányvonal "főistruktorának" elveit, technikáit.)
...szóval az első és legfontosabb: ha valahova elmész gyakorolni, akkor mindig azt kell csinálni, amit ott mutatnak. Olyankor el kell felejteni azt, amit addig tanultál és meg kell próbálni végrehajtani úgy a technikákat, ahogy az edzésvezető azokat bemutatja. Ha ezt betartod (és azonosulni is tudsz vele), előbb utóbb ezek lesznek a te technikáid és ez lesz a "te irányvonalad". Ha bizonyos dolgok (mik ezek?) annyira zavarnak, hogy nem tudod túltenni magad rajtuk, akkor viszont érdemes lenne megnézni "Z"-t is, hátha az jobban tetszik. Hangsúlyozom: nem Yamada/Fujita/Tamura mesterekről beszélünk, hanem olyan tanítókról, akik ezen vonalak valamelyikéhez tartoznak! (és ez nagy különbség)
Lenne egy kérdésem/kérésem... (remélem nem ugrasztom össze ezzel a fórumot). Én 2,5 – 3 évig jártam egy dojoba Y japán mester tanításait követve. Most elköltöztem és egy X japán mestert követő dojoba járok (Y nem jön ebbe az országba). Van még lehetőségem Z mester edzéseire is járni (mert neki is van dojoja itt).
Amikor megérkeztem elmentem mindenféle edzésre és végül X-nél kötöttem ki, de ahogy telik az idő kezdem elveszteni a régi tudásomat (mivel ugye nem volt nagyon mély és begyakorolt) és ez engem zavar. Az X stílusban vannak dolgok amik nem tetszenek annyira (nyilván mert máshoz szoktam hozzá), nem valami meggyőzőek.
Szóval amit kérni szeretnék (főleg a tapasztaltabbaktól), hogy írjatok kis összefoglalót/leírást/összehasonlítást a különböző irányzatokról.
-XYZ a következők: Yoshimitsu Yamada, Masatake Fujita és Nobujoshi Tamura, természetesen nem akarom elárulni hogy melyikük X Y illetve Z :P. Aki ismer úgyis tudja.
nekem is tobbszot kellett "veszekedni" egynemely tanitvannyal, hogy a kov edzest hagyja ki, hogy rendbe jojjon a serulese (amit raadasul lehet, hogy a 7vegi focin szedett ossze), mert ha nem teszi ,lehet, hogy 2 hetig nem fog tudni edzeni.
hat igen a "macsosag" (lanyokra is jellemzo :) ) soxor karos, az oszinteseg sokkal jobb. amugy meg az edzonek azert illene megneznie, hogy mi van a labaddal, mert azert az latszik, hogy komoly a darab, ha amsik santikalva/fellabon ugralva kimegy.
es minima dokihoz elzavarni. meg merkeredzni trenya vegen, hogy valaki el tudja e vinni a serultet haza. Leven a kozosseg epitesben is aktivan reszt kell vennie a Fonoknek is :)
Ha megírnád oda azt is, amit most ide írtál, akkor az egy szép feladat lenne az ottani közösségnek, vajon túl tudnak-e lépni a dolgon, miután többé-kevésbé tisztázódott. :) De neked is bátornak kell lenned, az igaz. Gondolom, most van egy kis időd gondolkodni a következő lépésen. Én sok sikert kívánok hozzá.
Köszönöm mindenkinek a hasznos hozzászólásokat! Volt időm átgondolni a dolgot és arra jutottam, hogy nem kell mindíg megjátszani a "kemény csávót" hanem szólni kell.
De mégsem ilyen egyszerű a dolog. Akkor és ott úgy gondoltam, hogy ha nem állok minnél előbb lábra, akkor nyápic szimulánsnak fognak nézni. (Fiú vagyok (26) és úgy nevelkedtem hogy: "katona dolog" meg hogy "nem vagy kisasszony!"). Ugyanakkor erősen bíztam benne, hogy semmi komoly bajom sincs és talán még folytathatom is. Az már megint az én bajom, hogy a kispadon ülve már elég cikinek éreztem volna segítséget kérni mert féltem az önsajnáltatás vádjától.
Egyszóval: kettőn áll a vásár, de szólni kell, mert senkisem gondolat olvasó.
Viszont hirtelen felindulásomtól vezérelve, az itteni hozzászólásomat egy az egyben beírtam a dojo honlapjának fórumába is, így lehet hogy nem örülnének nekem ha visszamennék. :((
Először is üdv itt a topicon, mégha az apropója nem is túl vidám. Én úgy gondolom, hogy jól tetted, hogy velünk is megosztottad a történetedet. Nagyon is ide való.
Nagyon sajnálom, hogy három edzés után már sikerült lesérülnöd, de azt jobban sajnálom, hogy ezért elsősorban magadon kívülre helyezed a felelősséget. Gondolkoztam, hogy érdemes-e válaszolnom, hiszen láthatóan kevés tapaszatalatod, de több sztereotípiád és elvárásod van a harcművészetekkel és annak művelőivel kapcsolatban. Aztán úgy döntöttem jobb, ha most segítek tisztába tenni pár dolgot, mint hogy sokáig fortyogjon benned a bosszúság.
A legtöbb aikido szervezet a nagy szövetségektől kezdve a kis klubokig valamilyen formában tudatja tagjaival a következőt: Minden sérülés, ami az edzésen történik - legyen az olyan, amit te okozol, vagy olyan, aminek te vagy szenvedő alanya - a saját felelősségedre történik. Az aikido egy harcművészet, amit kellő odafigyeléssel gyakorolva elkerülhetők a sérülések, de figyelem nélkül veszélyes a testi épségre, vagy akár az életre. Ez vonatkozik az edzőre is, aki általában az edzésen résztvevők tudásszintjét is figyelembe veszi, amikor feladatokat ad, de jobban vonatkozik a gyakorlókra, akik felnőtt emberként ismerik annyira magukat, hogy tudják, mire képesek és mire nem. Nálam az első szabály: semmit ne csinálj, amit nem érzel elég biztonságosnak. Ilyenkor bizonyos határokon belül mindig lehetséges az adott gyakorlat könnyített változatának gyakorlása, vagy csak egyszerű rávezető gyakorlatok végzése, amíg megjön a kedv a továbblépéshez. Adott határokon túl, illetve egy idő után természetesen el kell gondolkozni, hogy érdemes-e erőltetni a dolgot, hisz bár az aikidot bárki gyakorolhatja, mégsem gyakorolja mindenki.
A sérülést - ahogy előttem is mondták már - jelezni kell az edzésvezetőnek, hogy ha szükséges, megtehesse a megfelelő lépéseket. Nem mondom, hogy minden edző képzett ortopéd sebész, de a mentőket mindenki ki tudja hívni - ha tudja, hogy szükség van rá. Sajnos vannak olyan emberek, akik a fájdalom kimutatását gyengeségnek tekintik és emiatt saját magukat hozzák nehéz helyzetbe. Az őszinteség ebben a szituációban elengedhetetlen. Nem mondom, hogy sírni és ordítani kell, de mosolyogva is lehet azt mondani, hogy "Nagyon fáj, nem tudok rálépni. Azt hiszem eltört/kificamodott a lábujjam". Elvárni, hogy mindenki körülálljon és találgassa, vajon csak büszke vagy, avagy tényleg nem fáj semmi nem túl bölcs dolog. Ettől függetlenül az edző valóban odanézhetett volna egyszer-kétszer, ha már kint ültél a padon, de lehet, hogy ezt meg is tette, csak nem ment oda mindig megkérdezni, hogy minden rendben van-e. De ezt magával kell lerendeznie, felelősségre nem vonható érte max akkor, ha te kérted volna: hívjon egy taxit, vagy a mentőket, vagy legalább mondtad volna neki, hogy nagyon fáj.
Az, hogy a társak (akik három edzés után még nem mondhatók igazi társnak) mennyit segítettek hazafelé szintén érdekes dolog. Ha ők is ugyanolyan kezdők, mint te, akkor még sokat nem szedhettek fel ebből a "segítsd az elesetteket dologból", de megint csak felesleges bármit is elvárni másoktól, ha kérni is lehet.
Nem tartozik szorosan a témához, de nekem volt egy barátnőm, akiből harapófogóval kellett kihúzni, ha valami baja volt. Amikor kérdezte, mindig azt mondta: "Semmi." Én meg nem erőltettem tovább. Ezt érlelgette egy darabig, aztán rámzúdította, hogy igazán észrevehettem volna, hogy milyen rosszul esett neki, amikor x. helyen három hete azt mondtam neki, hogy "bö".
Biztos vagyok benne, hogy a helyedbe képzelve magam jól esett volna, ha valaki hazavisz, vagy megkérdezi, hogy segítsen-e vinni az edzőcuccot, de azt hiszem nem bírtam volna ki, hogy ne kérjek segítséget, ha látom, hogy nem veszik a "jeleket". Utólag már hiába bosszankodik az ember.
Száz szónak is egy a vége: sajnálom. Remélem, azóta már megmutattad egy orvosnak a lábad és hamarosan újra elmész edzésre is. Ha nem oda, akkor máshova.
Miután megírtam a válaszom Beginnernek láttam, hogy mail-t küldtél. Én sem akarom tovább duzzasztani a témát és magamat sajnáltatni. Mégis hiszem, hogy az esetemből sokan levonhatják a konklúziót pro és kontra.
"Ha a lábad beakad a gi-jébe, akkor kb. azt jelenti, hogy adott pillanatban lazán megrúghattad volna. Tehát az illető hibásan csinálta a technikát. Valószínűleg ebből adódott a baleset."
Valóban én voltam a "támadó" és ő a "védő", de nem rugással támadtam, csak azáltal, hogy lefogtam mindkét kezét és vártam mi lesz. A lábam akkor akadt a gi-jébe, amikor az esés irányába lendültem, tehát még a esésem is korlátozva volt. De nem is a partnerem hibáztatom hanem azt a hozzá állást ahogy a "mester" viszonyult a dolgokhoz.
"Alapszabály - lévén nem a Balkánon, és nem is a középkori Japánban vagyunk - hogy a sérülést jelezni kell az edzőnek. Bármilyen furcsa is, ha azt érezteted velük, hogy nincs semmi bajod, akkor úgy fognak kezelni, mintha nem is lenne semmi bajod."
Utólag már én is így látom, de akkor azt hittem, hogy nincs komoly bajom és percek múlva akár folytathatom is az edzést. A legjobban attól tartottam, hogy szimuláns önsajnáltató nyápicnak tartanak, ha nem állok fel minnél előbb.
Egy biztos, segítségért sosem fogok senkinek se könyörögni. Bár lehet hogy e büszkeségem sok csalodás forrása.
Valóban szerencsétlen esemény volt, bár nem igazán tudom elképzelni, hogy miként történhetett a dolog. Ha a lábad beakad a gi-jébe, akkor kb. azt jelenti, hogy adott pillanatban lazán megrúghattad volna. Tehát az illető hibásan csinálta a technikát. Valószínűleg ebből adódott a baleset.
Alapszabály - lévén nem a Balkánon, és nem is a középkori Japánban vagyunk - hogy a sérülést jelezni kell az edzőnek. Bármilyen furcsa is, ha azt érezteted velük, hogy nincs semmi bajod, akkor úgy fognak kezelni, mintha nem is lenne semmi bajod.
Az más kérdés, hogy hasonló esetben én személy szerint megkérdezem a "sérültet", hogy jól van-e.
Az edzőtársak természetesen csak bámulnak, mert az ő feladatuk a gyakorlás. Az edző dolga ilyenkor a segítségnyújtás, de mint említettem, egy mosolygó arc nem győzi meg afelől, hogy itt bizony valami baj van.
Az edző nem feltétlenül sensei, lehet, hogy "csak" sempai.
Tegyük hozzá, hogy az Aikidoban nagyon ritkák a sérülések (összehasonlítva más harcművészetekkel). Lehet, hogy azáltal, hogy nem jelezted azonnal, hogy lesérültél, a továbbiakban már csak szimulánsként tekintettek rád. Ami gyakrabban előfordul kezdőknél, mint a valódi sérülés, de hogy miért...?
Nem hibáztatlak, mindössze jelezni kívánom, hogy nem csak az edző dolga figyelni az edzést, hanem ha bárki sérül, azt jelezni kell neki.
De ha tényleg Aikidozni akarsz, akkor SzVSz próbálj meg egy másik edzést, ne add fel ilyen könnyen.
______________________________"Ami nem öl meg, erősebbé tesz."
Üdvözlök mindenkit! Amit most elmondanék, azt nem eme nemes és szép harcművészet ellen teszem, de sajnos mégis ehhez a témához kapcsolódik.
Szándékosan nem mondok helyszínt, mert nem a bosszú, hanem a fájdalom és csalódottság íratja velem e sorokat.
Tegnap előtt vettem részt a harmadik Aikido edzésemen, amikor sajnálatos módon megsérültem. Beleakadt a bal lábam kisujja és a mellette lévő lábujjam az edzőpartnerem gi-jébe és így kissé oldalra tört. Szerencsétlen véletlen, bár elkerülhető lett volna, ha a partner nem terpesztve térdel, hanem áll, ahogy az elő volt írva. De nem hibáztatom őt, hiszen nem tudhatta. Viszont amikor fetrengtem a fájdalomtól, senki nem jött segítségemre, csak bámultak, mint a bornyú és az edzést vezető mester is csak idétlen kérdéseket tudott csak feltenni. Igaz nem ordítottam és nem nyavalyogtam, csak fogamat összeszorítva tűrtem és még egy kis mosolyt is sikerült erőltetnem az arcomra jelezve és bízva, hogy talán mégsincs baj. Kis idő múlva sikerült feltápászkodnom, de a sérült lábamra nem tudtam rá állni, így fél lábon szökdécselve mentem átöltözni. A pólómat kissé bevizezve hideg borogatást tettem a lábamra és visszamentem dojoba a kispadra és néztem az edzést, hogy ha csinálni nem is, de nézve tanuljam a technikákat, és hátha az edzés végére sikerül cipőt húzni és rendesen hazamenni. A lábam nem javult. Amikor végére ért az edzés és mindenki a levezető gyakorlatokat végezte, minden erőmet összeszedve elindultam haza, fél lábon ugrálva. Nem jutottam messzire, amikor átugrálva egy egész foci pályát meg álltam kissé megpihenni, amikor láttam, hogy tisztes távolból (csak hogy ne kelljen segíteni), sunnyogtak mögöttem az edző társaim. Szerencsére mégis akadt egy tisztaszívű harcos, aki megszánva az elesettet kocsijával elvitt a legközelebbi buszmegállóba. Ezúton is szeretnék neki köszönetet mondani, viszont a „sensei”-re az óta is neheztelek, hiszen ő felel a tanítványokért, mint a hajós kapitány az utasokért, de még csak annyit sem mondott hogy: „vki segítsen már neki” vagy hogy egyáltalán jól vagy?
Hát csak ennyit a harcművészet szellemiségéről miszerint segítsd az elesetteket!
Én is erre gondoltam, de azért rákérdeztem... :) OFF
Amúgy mi a helyzet a dojoban? Rég tudtam arra járni, majd decemberben... Ja aprópopó: decemberben hogy lesz zárva a dojo? Én 23-tól jan. 4 ig leszek ott. Ez idő alatt lesz valami esemény?
mondjuk ez után "önkontroll+agresszió=kontrollált agresszió, vagy nem?" leírni ezt "Látod, sztereotípiákban gondolkodsz." elég bátor dolog.
Beginner zárjuk le ezt az agressziós témát. Nem beszélünk egy nyelvet és szerintem így nem jutunk sehová. Mint alább írtam nekem a küzdelem egy nagyszerű játék (mégha azt a külső szemlélő egy kicsit keménynek is vélheti és hibás következtetéseket vonhat le tapasztalatlansága miatt :)))), neked meg (legyen ahogy látni akarod :)) kontrollált agresszió :))))))))))))))))).
"Szerintem vagy önkontroll van, vagy agresszió, vagy hideg fej, vagy elborult."
Látod, sztereotípiákban gondolkodsz. Egyetemi pszichológia előadásról rémlik még valami olyasmi, hogy az agresszió megnyilvánulása nem feltétlenül "fizikai kontrollálatlan erőszak", hanem lehet bármilyen offenzív jellegű viselkedés, legyen az úgymond "hideg fejjel", tudatos kontroll alatt végrehajtva.
Szóval az agresszió és az elborult agy két különböző dolog. Ha hárman késsel sarokba szorítanak, akkor frusztrációból eredő agresszió lép fel, és ez teljesen természetes. DE! Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy nekik ugrasz, mint Bruce Lee a ninjahadseregnek, hanem hormonszintváltozásként, amit követ egy egyéntől és szituációtól függő válaszreakció. Ez akár ideges nevetés is lehet...
A pontosan kiszámított mozgás elmélete tökéletes ...lenne, ha robotok lennénk. De nem azok vagyunk. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a legnagyobb önuralom mögött is érzelmek vannak... Ez a nagy ellentét a küzdősport és a harcművészet között...
"A bátorság az, amikor csak te tudod, hogy félsz. - David Hackworth "