A források csobogtak és csobogni fognak, távoli erdők suttogó árnyai küldik őket - Ne igyál vizükbői, csak hallgasd: az ismeretlen nyelv hogy felesel a fák lombjaival! S ha fáradt vagy, emlékezz vissza majd azokra a kistermetű öszvérekre, melyek lehoztak bennünket a lépcsőzetesre vájt hegyoldalon, le a völgybe. És medreikben énekelve folytak a vizek, déltájt, és ringatták a csillagot, mely ugrált a víz színén, hogy minket elérjen, s te karod kinyújtva meg akartad fogni, de az odébb siklott, ficánkolt, újra visszajött. Hosszú idő múltán újra láttuk azt a csillagot, zárt üvegszekrényben ült meg egy brosstű fején: ott szunnyadozott, szunnyadozott, szunnyadozott, saját fényforrásától elszakítva.
Hallottad már csak egyszer, ahogy a csönd szól? Amikor sikolt, üvölt, jajgat, húsodba tép és csak sír, sír... Hallottad már a csöndet, ahogy két kézzel simogat, s lágy dalt dúdol neked, és láttad már, ahogy bús szemeivel néz rád kérlelőn, esengve? Hallottad -e már bánat-dalát, ahogy zokog ott bent, a szívben?...
A Nap sugára Áldott homályba vonja Az aranyló bogyókat És mélyére édent teremtve Muskotályos édes mézzel Életet érlel Hogy, áldást mondjak Lent a pincemélyben Hallgató hordók felett
A domboldalon Szőlősorokba mentve A hegyhányta láva És a tó feletti pára Érlelő szerelme Tűzet éleszt Minden dús szembe Mit egykor fehércsuhás Barátok szüreteltek
Uram, rövid pár évre add csak A szavak csengõ színezüstjét, Vert aranyát a gondolatnak, Képek suhanó selymét nékem, Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak. Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak, Némák, akiknek én vagyok a nyelve, Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve, Árvák, akik nevében én beszélek S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek, Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.
Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal S ki magam itt bolyongok tépve, árván: Hadd legyen minden sorom súlyos márvány, Márványba rótt sok-sok mély jelbetû.
A száz sziklába befalazott kincset Hadd hordjam össze egy roppant halomba, A szerteszálló sok-sok kósza jajszót Ezer hangon búgó egy fájdalomba, Szakadjon le az idegenség fátyla: Aki engem lát, bennem magát lássa, S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik, Az égbõl orzott láng, én Istenem. Égessen be a szívök közepéig!
Pár évet adj csak. Akkor én, Uram, Kezedbe adom vissza minden vágyam, Mert mind betelt. És nem éltem hiában.
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven.
Egy lángot adok, - én is kaptam azt Messziről, mint egy mennyei vigaszt, Egy lángot, mely forraszt s összefűz, Én jártam Vesta ledőlt templomában, Az örök-égő lángot ott találtam, S a lelkem lett a fehér Veszta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy, És eltemette a kis templomot, De a lángot nem bírta eltemetni, Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát, Én égve hazavittem. Azóta szívem mélyén ég, ragyog A viharfújta, széllengette láng, És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktűzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven...
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcsõ, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az õ érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezõn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendõ, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon Legyek a vén föld fekete szívébõl Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerû, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedû, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a mûvész a vonót.
Szeretteim, emlékeztek ugye: Egy Szívbe írtátok a nevetek - Milyen nagyon gazdaggá tettetek - Úgy adtátok nekem Isten szívét, és benne magatok. Én veletek olyan boldog vagyok. Oly tiszták, drágák vagytok mind a ketten, A szíveteket hogy is érdemlettem, S hogy Veletek ilyen boldog vagyok? A nap leszáll, hanyatlik életem, A nap leszáll. Kérlek, maradjatok Ebben az emmausi éjszakában Egymással - és velem.
Én nem tudok mást úgy ölelni meg, Ahogy a testvéremet ölelem, A testvéremet, aki egy velem. Ahogy szerelmem van, Úgy van gyûlöletem. Ember vagyok. Mindenkit egyformán szeretni Istennek adatott. Ahogy vágyom - úgy visszaborzadok, Ahogy epekedem - úgy rettegek, Mert vannak örök, tiszta, szent hegyek, És vannak mocsarak.
Én azzal megyek csak, Ki velem egykép hajlamos a jóra, Az Isten engem így teremtett - Én nem tehetek róla.
egymáshoz láncolt napok magával rántja egyik a másikat könyörtelenül elorozza az egyik amit a másik ad ki vagyok fosztva teljesen de nem adok túl magamon nem vehet meg engem senki sem nem létezik oly hatalom a napot próbálom elkezdeni befejezni a megkezdett mondatot hiába minden igyekezet valamit mindenből mindig otthagyok hol voltam hol nem minden sors mese (olvassátok majd a versemet) hőstelen halált halok magamért s teszi helyettem mit a vers tehet
Felhők hasára írod verseid, felhőkre, miket elsodor a szél, esővel lesznek terhesek, lehuzognak a földre és sár lesz belőlük, locspocs és hideg semmi.
Ám te hidd, hogy a sárral, a hideg semmivel együtt lényed leglénygéből is eljut valami a többiekhez, szomjat olt, új vágyakat ébreszt, amiképpen az esővíz is eljut a szomjazó, teremni vágyó magvakhoz, hajszálgyökerekhez, nemes gyümölcs, bő termés lesz belőle és szépsége, virága is a Földnek.
Parányiak vagyunk, létünk a mindenségben oly’ csekély. Elveszünk a nagy egészben, nyomunk se marad, nincs esély. Csillagok és bolygók között magába nyel a végtelen, Csak egy villanás az élet… Nem változtat a lényegen.
Harmincéves koromra a szégyent bizony fenékig ittam, nem vagyok sem egész buta, sem egész bölcs... De kutya sorban sínylődtem: hadd érje miattam Thibault d'Aussignyt a panasz. Püspök? Lehet, hogy az az Úrban, népet áldó... Nekem nem az.
2
Nem püspököm és nem uram; még a levegőjét sem bérlem. A híve? Nem én, sehogyan! Jobbágya? Barma? Azt sem érzem. Hideg vizen, száraz kenyéren tartott egy egész nyáron át. Sajnálta azt is... Szenvedésem az ég hárítsa vissza rá!
3
S ne próbálják szememre vetni, vádképpen, hogy rágalmazom. Dehogy! Tessék jól megjegyezni: Én semmiképp nem átkozom; s kárára csak ezt gondolom: testét-lelkét úgy szánja meg Jézus úr, a Paradicsom királya, mint ő engemet.
4
S mert komiszabbul bánt velem, mint ahogy itt most elmesélem, azt kérném, örök Istenem: vegye el jutalmát az érdem. De mert: „Követ kenyérrel!" - ígyen oktat Egyházunk tana rég, hát azt mondom: „Enyém a szégyen s bármit tett ö, döntsön az Ég!"
Diomedes meséje
17
Mikor Sándor uralkodott, egy embert vittek elibe, Diomedest; tolvajhurok csavarult a kezeire. Ki a tengert fölözi le, afféle volt: vízi betyár; rátűzött a kádi szeme és nem várhatta, csak halál.
18
A császár szólt: „Kalóz, felelj, miért vagy réme a hajósnak?" Mire amaz: „Mért nevezel, mi jogon nevezel kalóznak? Csak mert egy nagyobbacska csónak röpít prédára a vizen? Kísérne, mint téged, hajóhad, hát császár volna a nevem.
19
De mit akarsz? A sorsom ellen, mely bajba ránt minduntalan, gyenge vagyok és tehetetlen; szerencsémnek bal keze van; nem is mentegetem magam: Tudod, a szegények között - régi közmondás, jó uram - nem dúl a törvénytisztelet."
20
Nagy Sándor meghányta-vetette az öreg rabló szavait, és felelt: „A császár kegyelme rossz sorból most jóba segít." Úgy is tett. A kalóz pedig polgár lett, hű, becsületes: Valerius meséli így, akit Róma „nagy"-nak nevez.
21
Ó, Ég, az én utamba hozz egy ily irgalmas nagyurat, s ha az felkarol, és a Rossz megint csak karmába ragad, arra ítélem magamat, hogy porlasszon el máglyatűz! Éhségében gyilkol a vad, embert bűnbe a kényszer űz.
Hiába csitítasz, vígasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog, beteg vagyok s áltatni azzal te sem mersz, hogy meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs rá mód, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok - ki ebben van, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképét, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás; veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség. Annak lepnek tünetei, olyan riasztón, szinte félek tükör felé tekinteni. Így érezhet, akinek arcát sárgítani kezdi a rák, így, akinek vérbaj-fekély üt homlokára szentenciát; minden nap elérhet a vég. Így nézem magam; így nézz reám; lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal, ha eltakarod szememet az elől, amitől talán már nem is olyan nagyon rettegek. Tudjam ne elgyávulva nézni, mit elkerülni nem tudok, erre használd, édes csitítóm, asszonyi tudományotok; tudjak, ha meglep ama végső ebtámadás, a végzeté, hátrálni úgy, hátra se nézve, mint rég anyánk térde közé; tudjam, - halld a szép, régi verset: te spectem suprema mihi cum venerit hora - "utolsó órám, ha majd távozni hí: szememet tereád emelnem" és -te teneam moriens deficiente manu - "téged fogjon hanyatló kezem."
Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátalanná aljasít, s mert régtől fogva teelőtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén.
