Elszállt a fecske, üres a fészke, de mintha most is itt ficserészne, úgy kél a nap, és úgy jön az este, mintha még nálunk volna a fecske. Még egyelőre minden a régi, bár a szúnyog már bőrét nem félti, és a szellő is be-beáll szélnek, fákon a lombok remegnek, félnek. Valami titkon, valami készül: itt-ott a dombon már egy-egy csősz ül:
A zuhanás a korláttal együtt, a tetővel együtt, s a test alá légpárnát nyomó kényszerűség, a mindenség tökéletes mozdulatai, s az oda-vissza ijedelem, ahogy megráng az ég, s a fényességben rálátni a szárnyra, a dörrenés vasajtaja, a sötét, mikor átjön valaki ismerkedni, s marad, hiába megyünk el, zárjuk be kívülről, hiába dobjuk vissza a kulcsot, mikor a fénytörés a gerincre csak átmeneti mentség, s tudni lehet, hogy a tető is közmegegyezés szerint esik, mikor kiosztva már minden szerep, s a csecsemő esendőségével és bizalmával egy állat markolja a korlátot, s ordít, mikor emberhez méltó csak a csönd, a vállalt repedés lehetne, csak az ütközés helyéig való távolság folytonos becslése, a sebesség megállapítása, a fölborított kisszék visszabillentése a levelek bedobása, a kéz megfelelő vérellátásának segítése az ujjak váltakozó mozgatásával, s effélék, mikor mint eseményt néznek a többiek, s csupán a fák hajladoznak tehetetlen.
Bársony szél fuvolája fuvall bús álmodozó dalt, felhők fodrai szállnak a szél szárnyán tova ringva. Lágyan hullnak selymes szirmai már a pipacsnak, múlik a nap, s puhaléptű éjszaka hinti az álmot.
Pirosodik a vadszőlő-levél. Most megint régi leveleket olvasok. Délután hideget fúnak a völgyre a halaványkék havasok. A hunytszemű, kisanyás békességet most újra meglelem, a békét, melyet úgy megédesít krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna, ahogyan itt a térdemen henyél. S azt mondanám: Pirosodik a vadszőlő-levél.
Ha jött a vers, jött ismeretlen utakon és kereste a kiteljesedést, hogy eljusson lelkemtől lelkekig mellettem egy halk női lélek állt az első hallgató S ha igaz volt és emberi és mélyből jött - egy könny csillant szemén Igazoló könny - így neveztem el.
Szívedbe ősz költözött. Konok felhőként ül szád fölött a harag, tekinteted villáma szemembe fúródva fájón kettéhasad. Tudom a bánatot, mi vajúdik benned, érzem gyötrelmed konok erejét. S míg forró nyarak emlékét simogatja arcodra kezem, szeretni tanul bennem a gránitszívű türelem. Tél közeleg, odakint a fák közt fagyos szél hegedül. Lásd, zárva az ablak, s te ma sem, sosem vagy egyedül.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Föl s le járunk sugarak özönében a bükksornak csaknem a kapujáig, s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten a mandulafa másodszor virágzik.
Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt? Idegen hangtól szív itt sose rezzen. Álmodó karunk összekulcsolódik. Felüdülünk a tündöklő szinekben.
Hálásan érezzük, hogy mint eső, mint szelid zápor, fény csurog, szinte csobban, s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint az érett gyümölcs halkan földre koppan.
A szombat esti nyár üres papírként leterítve végig a városon, rejtve neszez rajta az éj, mint szemétben turkáló öregasszonyok, macskaköveken karmolász előrevetett szemmel városterek szél- fújta arcán, s elindul valamerre - át, ismeretlenül, és olyan esélytelenül, mint utak porában térdelő ráncos esőcseppek, s csak emléke leng, mint egy lobbanó könnycsepp, mint egy lassan változó perc mely jelen van még, akár a csillagokról most lehámló ég,
Már csöndesen szeretlek, szelíd szavam se szól. Könnyebb neked, ha vágyam csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek, nem álmodom veled, feloldom gondod, vétked, mit én hoztam neked. S a csöndes könnyek éjén én áldva áldalak, köszönnöm kell, hogy voltál egy boldog pillanat. Lenyugszik lassan bennem a lánggal égő láz, de éltedre titkon tekintetem vigyáz.
A források csobogtak és csobogni fognak, távoli erdők suttogó árnyai küldik őket - Ne igyál vizükbői, csak hallgasd: az ismeretlen nyelv hogy felesel a fák lombjaival! S ha fáradt vagy, emlékezz vissza majd azokra a kistermetű öszvérekre, melyek lehoztak bennünket a lépcsőzetesre vájt hegyoldalon, le a völgybe. És medreikben énekelve folytak a vizek, déltájt, és ringatták a csillagot, mely ugrált a víz színén, hogy minket elérjen, s te karod kinyújtva meg akartad fogni, de az odébb siklott, ficánkolt, újra visszajött. Hosszú idő múltán újra láttuk azt a csillagot, zárt üvegszekrényben ült meg egy brosstű fején: ott szunnyadozott, szunnyadozott, szunnyadozott, saját fényforrásától elszakítva.
