Néha álmokkal ébredek: holdas távolokat képzelek kinyújtott kezem közelébe, játszom felhőtlen eget, sűrű napsütésben ragyogó mosolyt. Játéka vagyok rejtőző vágynak, s tarka álmaim csalfán vágynak új erek lüktető örömére, új dalok szenvedélyes ritmusára. Játszik velem tűnékeny pillanat, s mire visszamosolyognék, összetört babaként fájok lázálmok poros polcain...
Víz alattam, víz fölöttem, nem is tudom, hogyan jöttem. Hűvös vízen ellebegve, hűs esővel permetezve ringatózom hullámokon, csendes eső mossa arcom. Víz felettem, víz alattam, nem is tudom, mit akartam, nem is tudom, kit akartam, s remegek így kitakartan, permetező lágy esőben, elringató mély bölcsőben...
Hallottam sirályok sóhaját, láttam nevetni pipacsokat. Utak gördültek lábam elé, s mentem, merre forrás fakadt. Mégis daltalan éjszakán, ha szomorú hárfa zenél, hiába altatom bánatom, könnyes álmokat fúj a szél...
Szeretnélek a tenyerembe venni, a naphoz egy kicsit közelebb vinni, hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak, s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.
Irigyen néztem, napról napra irigyebben az ősz fantáziás pusztító kedvét, ős, erős tehetségét, mely sose mímel annyi színnel, oly élethíven festi az elmúlást, annyi pompával gazdagon, hogy nincs rá szavam, nincs hasonlatom. Főképpen játszi könnyedségét, nagyvonalú megoldásait irigyeltem, azt ahogyan a bú művében lassan, valami őrök katharzissal deres derűvé szelídül: azt ahogyan a szépség benne végképp, s másíthatatlanul teljessé alakul.
Hogyan csinálja mindezt olyan könnyűszerrel a mester, az ősz, aki nekem már harminc hosszú ősz óta ismerős?
Hogyan csinálja? Lázított a titok, a megismerés hiánya nyugtalanított.
Míg egyszer, egy késő éjszakán, amint reménytelenül s törten a nyitott ablaknál levegőztem, s néztem, hogy nyargalnak a felhők az égen s a szél az utcán, s hallgattam hogy nyög, gyötrődik, igen, hallottam tisztán, akár egy ember gyötrődött, kínlódott a mester.
És reggel, amikor szűkre húzott szemmel, tárgyilagosan, végignéztem a tájon - művét mustráltam - deres szálak csillogtak hajában.
Igen, ez a titok, ez a szépség ára! - Iszonyatosan szép volt a pusztítása, de pusztítás volt, bármilyen remek. - Teremtő-szépet formálni ennyit ne érne meg?!
Elszállt a fecske, üres a fészke, de mintha most is itt ficserészne, úgy kél a nap, és úgy jön az este, mintha még nálunk volna a fecske. Még egyelőre minden a régi, bár a szúnyog már bőrét nem félti, és a szellő is be-beáll szélnek, fákon a lombok remegnek, félnek. Valami titkon, valami készül: itt-ott a dombon már egy-egy csősz ül:
A zuhanás a korláttal együtt, a tetővel együtt, s a test alá légpárnát nyomó kényszerűség, a mindenség tökéletes mozdulatai, s az oda-vissza ijedelem, ahogy megráng az ég, s a fényességben rálátni a szárnyra, a dörrenés vasajtaja, a sötét, mikor átjön valaki ismerkedni, s marad, hiába megyünk el, zárjuk be kívülről, hiába dobjuk vissza a kulcsot, mikor a fénytörés a gerincre csak átmeneti mentség, s tudni lehet, hogy a tető is közmegegyezés szerint esik, mikor kiosztva már minden szerep, s a csecsemő esendőségével és bizalmával egy állat markolja a korlátot, s ordít, mikor emberhez méltó csak a csönd, a vállalt repedés lehetne, csak az ütközés helyéig való távolság folytonos becslése, a sebesség megállapítása, a fölborított kisszék visszabillentése a levelek bedobása, a kéz megfelelő vérellátásának segítése az ujjak váltakozó mozgatásával, s effélék, mikor mint eseményt néznek a többiek, s csupán a fák hajladoznak tehetetlen.
Bársony szél fuvolája fuvall bús álmodozó dalt, felhők fodrai szállnak a szél szárnyán tova ringva. Lágyan hullnak selymes szirmai már a pipacsnak, múlik a nap, s puhaléptű éjszaka hinti az álmot.
Pirosodik a vadszőlő-levél. Most megint régi leveleket olvasok. Délután hideget fúnak a völgyre a halaványkék havasok. A hunytszemű, kisanyás békességet most újra meglelem, a békét, melyet úgy megédesít krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna, ahogyan itt a térdemen henyél. S azt mondanám: Pirosodik a vadszőlő-levél.
Ha jött a vers, jött ismeretlen utakon és kereste a kiteljesedést, hogy eljusson lelkemtől lelkekig mellettem egy halk női lélek állt az első hallgató S ha igaz volt és emberi és mélyből jött - egy könny csillant szemén Igazoló könny - így neveztem el.
Szívedbe ősz költözött. Konok felhőként ül szád fölött a harag, tekinteted villáma szemembe fúródva fájón kettéhasad. Tudom a bánatot, mi vajúdik benned, érzem gyötrelmed konok erejét. S míg forró nyarak emlékét simogatja arcodra kezem, szeretni tanul bennem a gránitszívű türelem. Tél közeleg, odakint a fák közt fagyos szél hegedül. Lásd, zárva az ablak, s te ma sem, sosem vagy egyedül.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Föl s le járunk sugarak özönében a bükksornak csaknem a kapujáig, s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten a mandulafa másodszor virágzik.
Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt? Idegen hangtól szív itt sose rezzen. Álmodó karunk összekulcsolódik. Felüdülünk a tündöklő szinekben.
Hálásan érezzük, hogy mint eső, mint szelid zápor, fény csurog, szinte csobban, s csak akkor nézünk fel, mikor időnkint az érett gyümölcs halkan földre koppan.
