Kikísérem az utazót. A peronról nézem, ahogy kergetőznek arcán a fények. De én nem utazom. Mikor megy a vonat, integetek, aztán szép csendben hazatérek. Röghöz kötötten élni jó. Mindig ugyanott venni a tejet, a párizsit, a kiflit; a sínek mellett állni, míg befut a szerda, és a kedd megtelve halkan tovasiklik. A napok: mint a tenyerem. A fogkefét, a pizsamát is mindig ugyanott találom, és én is ugyanaz vagyok, este ugyanúgy alszom el. De minden éjjel más az álom.
El sem búcsúztál tőlünk fáradtan elvonultál köpenyedet letetted élők varázskabátját, meleged levetkőzted; hűsítsen már magányod.
Már mentél mozdulatlan messzire jutni fekvén, szintelen ködbe nézni ki látni elfáradtál, süketen már nem szólni ki válaszra sem vártál.
Fekvén már messze lépdelsz. Nincsen utánad ösvény. Vége. A fal bezárult. Kapuk mögé kerítve idegen folyosókban gondolkozni megállsz-e? Keresztút? Választások? Te tudod, hogy hiába. Eljöhet, Ariadné! Hiába Ariadné! Fonal ott nem vezethet, gombolyag nem gurulhat. Úgy sem mennél utána. Kinek elhalt reménye: Nincs útja. Nincs kötése.
Mozdul rezzenve a levél, lecsöppenő vízgyöngyöt hintáz libbenőn a szél, mint síró ember szeméből könnyként földre csordul, majd homályos köddé válva, a légbe csavarodik fel, a levélen újra megtapad, és könycseppet formázva megint a földre szalad. S így tovább, a gözölgő kertben pára gomoly halad, melyben látom arcod kirajzolódni a sápadt nyír alatt… a kósza fények földre érnek, a cseppeket a levélről lassan felszárítja a Nap, a köd oszlik, s csak a szél jár magányosan a kertek alatt...
Láttalak, lomb, mikor születtél, fiatalon! Mint kívül a gesztenyefák, ép oly magas az ablakom: az ablakot a kék tavaszban zöld ujjongásod lengte be s még ráncos volt minden kis leveled, mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb, ráncos megint, mint bőr vagy öreg papír zörögsz, ha a szél megráz odakint, de ha fele kincsed lent röpül is a földön ide-oda, még beragyogsz az ablakomon, gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap, ezer meg ezer kis kezed egyenkint markolja a fát és fölgyujtja a végső perceket: gyönyörű vagy! S akármilyen reménytelen, ez a tékozló szépség, ez a dac tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de ha nem lehet, küzdj bátran és búcsúzz vigan: így veszni szebb; küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj büszkén bele, – arany voltál, szemét leszel, szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél, halál lepkéje, gyúlj ki, szállj! Most ég el a nyár, és nem is szomorú ez a szép halál. Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt igér a szél s az út sara: ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is így pusztulnék el valaha.
A kerti golyókon a nap tüze ég... Langyos sugarak, bús őszi mosolygás. Szótlan haladok fáradt utamon s vérem melegíti a nap sugara.
A ritka lugas, mely a nyár idején még árnyat teritett, amidőn teveled bolyongtam a rét iratos szövetén, most fázva susog s piruló levele egymásra borulva, a szélben inog. Pár árva virág remeg ott a gyöpön, bús szára lehajlik, tört szeme zárul és várja a csendet, az álmotadót s én hallom e csend, e mulás elejét.
Némán haladok... De a fű, a virág mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még? Emlékezem és kigyuló szememet a könny lepi el s csüggedve lezárom. Halovány orcámra a láz tüze száll, miként a levélre az őszi, piros lob, aztán lesülyed fejem a kebelemre, mint ottan az őszi virág, amely elhal.
Párák és érett ízek évszaka, jössz s hő hived, a sárga nap, örűl, s összefogtok s áldott fürtök soka csügg a szőlőn a nádtetők körűl; mohos ágat dús almasúly töret s zamat tölt miden őszi magvakat, dinnye dagad, feszűl cukros bele a mogyoróknak s száz bimbó fakad: késő virág, minőt a méh szeret, s már azt hiszi: örök a méz-szüret, mert nyári sejtje csordultig tele. Ki nem látott még téged? - Kiszököm s megleslek gyakran csűrök közelén, ülsz gondtalan a téres küszöbön s hajad lágyan leng a cséplés szelén, vagy épp aratsz és mákillat hatol hozzád s elaltat és nem méri már sarlód a szomszéd, rezge fű-kalászt; vagy főd, mint fáradt béresé, hajol atak tükrére s friss italra vár; vagy bor-prés mellett les lassú, sovár szemed, hogy végső cseppjét hullni lásd.
Hol a tavasz nótái? mind halott? Mi gondod rá! van néked is zenéd: míg esti felleg sző be halk napot s a tarlón rózsák színét szűri szét, a parti fűzfák közt busongva dong a szúnyograj, mely száll, meg szétomol, mert kapja-ejti kényén könnyű lég; kövér nyáj béget s visszazeng a domb, tücsök cirpel, veresbegy is dalol: finomka fütty a szérüskert alól s gyűlő fecskék zajától zúg az ég...
Borong a hegyormon a lomha homály, az ér kanyarogna, de köd lepi már, hogy sápad az év, s komorúl a vidék, ha tél veszi át a vig ősz örökét.
Barnák a mezők, meredeznek a fák, eldobta a nyár a vidám cicomát; bolyongva hadd hordom a bút egyedül: hogy üldöz a sors az időm de röpül!
Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett, mily röpke csupán, ami még a tied, mily képeket ölthet az ősi idő, mily szálakat tép el a sors, a jövő.
Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat, fentről csupa árny, csupa kín az utad! Silány ez a sors! - de a sír nem a vég, kell még mibe bízzon az emberiség.
