Hallod a madarakat? Most már hallod őket te is. Most már tudod: hamis nótázásnál, ígérgetésnél, emberi szitoknál erősebb a hangjuk. Olyan erős, mint a lomb. Évszázadok tanúsítják, egyiket sem fogja méreg. Keresik egymást, a trilla és a klorofill. Tántoríthatatlanok, mint a kő. S még többet ismernek. A visszatérést. Ezt a szürke követ azért nem hengerítem el az utadból, hogy lásd: fölébe ág hajlik, rajta rejtélyesen ideérkező madarak szólítanak, most már érted őket, érted a szárnycsattogást, a négy szelet, a törzsben fölgyalogló nedveket, a Hívást és a Küldetést s aztán az Újra- hívást és a kő porózus mélyéből felküldött hajszálrepedést, az erek repedését, ezt a vérrel sározott világot. Hallgass a madarakra. Vérnél, elvérzésnél, utolsó lobbanásnál erősebb a hangjuk. Nem, olajágat nem, de a követ fölemelik majd. Hangjukra tisztán kitárul, kaput nyit a mélység. Halleluja, halleluja: együtt hallgatjuk őket.
Lótusz-virág, lótusz-virág, Szent kelyhedet megcsókolom, lásd, Aztán felhőzni kezd a lelkem, Aztán keserű záport hullat, Lótusz-virág, lótusz-virág... Én feledésre sohse leltem, Én siratom az örök romlást, Én siratom a napkeletet, Siratom a Gangesz partját, Honnan romlásra elkerültünk, Lótusz-virág, lótusz-virág... A mi hazánk ez sohasem volt, Mi csak romlásra éltünk itten, A fény és illat buja álmát Elvette egy kegyetlen isten S mi már csak sirattuk az álmot. E világ nem a mi világunk, Megöltek a hideg virágok, Megöltek engem s téged is, Lótusz-virág, lótusz-virág... Szent kelyhedet megcsókolom, lásd, Megsiratom az örök romlást S veled hal meg szent napkeletre Vágyódva, sírva, összeesve Az én idegen lelkem is, Lótusz-virág, lótusz-virág!
Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én. Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény. Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat, Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve A halált nem hívom soha, Eltűröm még a szenvedést is, Nem lesz az élet Golgotha. Mikor álmomból fölébredtem, A percet meg nem átkozom - A lelkedhez kapcsolom lelkem S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek... Ne adja Isten, Hogy hazug legyen ez a hit!... De mért?... Legyen hitvány hazugság, Elég, hogy engem boldogít. Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, Haljak meg most, ez üdv alatt, - Többet ér egy hosszu életnél Egy álmot nyujtó pillanat!...
A lelkem mélyén vergődik a kérdés, - megdöbbentő rá a felelet. - Keresed-e még? A földi élet folytatásait, vagy elég?! Amíg olvasom szorongó szívvel a Biblia kétezer éves magyarázatát, "veszteségedbe ne nyugodj bele, keresd még, keresd, mintha volna még! Lesz nekünk még!... Az írás a lélekbe hasít... S egy másik: "...a teremtett világ vajúdva várja a feltámadás fiait..."
Ó add, Uram, ne mag, inkább virág legyek. Nem szeretnék, irgalmazz nekem?... Én tudnék mosolyogni az idegenre. Nála feszítenék gólyahírként, rózsaként, lassan észrevétlen. Tarka pillangók leszállnának kelyhem méhébe, s a szorgos méhek vinnék szét belőlem az ujjongás porát. A lét örömében nyílnának bennem a vágy virágai, nehéz orchideák s bódult rőtre gyulladt rózsák. - Én beengednék mindenkit szirmaim fogadótermébe: szenvedő embert, magányost, megfáradtat, Ez hajtja, lelkem, vajúdó hitem titkát! A valóság, társaim földi nyomora fáj sokkal inkább!...
A ma mindig frisset kíván menni bölcs, jó utakon, jó cél felé, míg tudjuk követni a vágy szédületét, vagy a mosolygó szívet mely tud veszteni egy csendes igennel, egy csendes ámennel, akár egy csendes ösvényen, hol elhalad: az ősi fák alatt, merengve nézi a tegnapot, mely rosszra vitt el... Mért jár? Üdvre vár még? Mit nem ért el a földön? - Mert ilyen a vezeklő lelkek imaszárnyalása?... Mély a dölyfösség legyőzése; hol látomásra gyúl a képzelet, ahonnan meghozott a reggel. Mert minden nap kegyelem és minden nap fellelheted az egy másik nap eljövetelét a szeretetsugarak majd elvezetnek, ahhoz, aki szenved, csak lásd társadon a fáradtság bilincseit.
Örökforgó ringlispil az élet, ezer veszéllyel jár: elkophatnak az erős láncok, csődöt mondhat a cél, kibillenhet az egyensúlyból, - lehet bármi, ami az utadba áll...
Változunk, mindannyian Te is, én is töröljük le egymás könnyeit, kövessük azt, ami megosztható mással, szolgáljuk ingyen, ha szegény is, ha kell egy szál ingben, egymásért erőről erőre, ember, a sors hordoz, forgat, vezet, vigasztal, rángat, csak a helyed az élettered ne add fel, míg az örök hajnal rád nem virrad! - Így volt ez tegnap is, így lesz ma is, és így marad örökre is!...
Cséfai Szelezsán György: Ha másnak születtem volna
Kérdésre kérdés: Miként sejthetném meg, ha harangvirágnak vagy jázmin bokornak... Lettem volna kicsi mag?! uram akkor - kihez mehetnék? - Nélküled? - Szorongásból nőtt rémület: Vágyak. Ami lerombolja ezt a szenvedésdúlt összevisszaságot... Hangos a csend: karma még fogva tart, és a földet szélcibálta várfalak uralják... Mondd Uram, hogy lehet, felel már a kérdés előtt, a fölzaklatott lelkiismeret. ...ha Jézus az élet kenyere, akkor kell ez a kis fogalomcsere. Ez az egész élet tévedés, korán lerozsdált, hisz tele van csalódással! Rémült birka vagyok, sarkon fordulok, vissza köznapjaimhoz! Másként nem lehetséges, az ember vissza nem lát soha, a csodának nincs folytatása?!...
Éveink növekvő száma mikor már mocsárba süllyed a nyárvég mikor már éveink földre roskasztanak mikor már aszaló gyöngyét elvesztette a nyár mikor alászállunk lelkünk tömlöcébe, mikor kitekintünk házunk ablakán mikor már nem nyílik az ablak mikor az utasra nem várnak mikor az út követése nehéz mikor az élet csupa megpróbáltatás, szenvedés, mikor nehéz a vállra vett kereszt mikor már nem vibrál körülöttünk Szeretettel: mikor már nincs kinek megköszöni a kenyeret, az asztalt, mikor már anyánk nem jön elénk, ki bennünket imáiban magasztalt, mikor szelíd arcán elveszett a világot befogadó mosoly, ez megsokszoroz minden jelet, itt az ideje, hogy elindulj Őelébe lépésről - lépésre. Anyánk emlékén átragyog a hit, még majd akkor is, ha majd a gyertyánk értünk ég csonkig!
Tényleg minden írás hiábavalóság?... Mert úgyis mindenkinek vannak terhei!... Mikor egy könnyű írásból egy önkínzó panasz lesz és már nincs többleterő az emberek panaszát hallgatni mély áhítat és vigasz biztatás remény ül ajkamon, neki /nekik/ vannak sebeik, nekem ne legyenek?... Hisz, vállamat súlyos évek nyomják!... Az ősrejtelembe nem lát be két szemem, nekem sem tárja ki titkait a végtelen! Az élet magában hordozza a múlandóság erőit mint a nap az éjszakát!... Hordok én is embervétket, hisz csak egy múló árny vagyok, - ember vagyok, - engem is vetnek a habok, ilyenkor jobb ha írhatok...
Valami kínos nyugtalanság feszíti az embert, az írás lelki állapot: Ha úgy tetszik, ártalom. Öntüzében égő állapot, mindig munkáló, roppant hatalmas hajtóerő a szenvedés kohóján ördögöt legyőző, mindig gyümölcsöt termő, az írás húrjain jól játszó, vert, áldott, éltető erő: szent kikötő!... Bús vérzés, vidám gyönyör, kacaj, könny, valót igéző, tettre ébresztő!... Az ember elzárkózik az emberek tömegétől majd előbújik az írással kezében, ki csöndben ki házi köntösben, meleg nyárban, fagyos világban mint kicsiny láng hirdeti gondolatait, az élet baját, diadalát, hogy azután szélnek adja... Írnia kell, nagy-nagy alázattal, hogy aki gyűlöl az is szeresse. Szeretetébe burkolva lelke legyen az írásnak, csak így lehet boldog, ha hallatja szavát. Ne kérdezzétek tőle: vajon megérte?...
Szeretem az esőket, szenvedéllyel szeretem őket, A dühöngő és a csendes esőket, A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart. A felfrissitő esőt és a végnélküli elálmositó kopogást. Szeretem az esőket, szenvedéllyel szeretem őket, Szeretek hemperegni hosszú szárú fehér füvekben, szeretek letépni és fogam közé venni egy-egy szálat, hogy megpillantván ilyenkor, elszedüljenek a férfiak. Tudom: csúnya dolog ezt mondani: “ A legszebb asszony én vagyok”. Illetlenség, s talán nem is igaz. De mikor esik, Csupán akkor amikor esik, Engedd kimondanom e bűvös szavakat. “A legszebb asszony én vagyok.” A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog, Es fenylő rojtjai csillognak hajamban. A legszebb nő vagyok, mert szél fúj, Es kétsegbeesetten vergődik szoknyám, hogy eltakarja térdeimet. A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem, Es én várlak, S te tudod, hogy várlak. A legszebb asszony vagyok es mégis várlak, Mert tudok várni. És az elhaladók az esőből szippantjak fel az illatot. Ilyen esőben villamcsapásként sújt rád a szerelem. Itt minden ember szerelmes, És minden ember belém szerelmes, És én várok rád. Csak te tudod egyedül,
Mi alkonypír itt, máshol fényes hajnal. Hunyó fénye nem vakít, búcsúzik enyésző jajjal. Lángoló korong felettünk, estéli szárnyas hírnökünk, majd tengerbe bukó, hegyek közt megbújó, elhaló vörösség, mely átfesti Isten kék egét.
Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt s ez összekuszálódott Budapesten kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlőd s magad. Vigasztaltad fiad és pirongattad s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. Levesem hütötted, fujtad, kavartad, mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad - félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat hoztad el - kértem én? Mért görbitetted mosásnak a hátad? Hogy egyengesd egy láda fenekén? Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült, eleven hitedet. Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A gyereknek kél káromkodni kedve - nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.
Ülünk egymás mellett a padon. Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon. Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki. - Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? - Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme, Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke, A lelke-szerelme csupán értem ég, S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
Ha könny csorog, Ha kebel sír, Ha jaj hallik, Ha ég dörren, Föld kerekén Akármerre: Az én könnyem, Az én keblem, Az én jajom, Büntetésem: Föld kerekén Akármerre Járok, mindig Csorg a könnyem, Sír a keblem, Jajom hallik, Az ég dörren - Átkozott fej Az én fejem - Átkozott fej Te fölötted.
Rengő csoda Tenger! Fonjad körül bánó dalaiddal Élet után vágyó lelkemet. Tépd ki szívem kérges rejtekéből Tompa dalok árnyékéletét. Mert gyáva az ember. Nem mérkőzik titkos hatalmaddal: - Ha rám borul a sötét - eltemet. Pártos harcon elsorvaszt, elöl; S csak fenyeget, de nem jő a Vég.
A falevelek végső útja! Nem az a halk lekeringés csendesen ágak ég-magasságából a földre. Nem az a szűztiszta hullás! Hanem ahogy már ottlent loholnak, pörögve bokrok alól, sövény mellől be, a pocsolyába, majd a csupa-sár határba, szerte, szennyesen! E holt kezek, e zörgő tenyerek halálmenetét nem őszi szél kergeti, hanem – érzed? – tavaszi: kikeleti! Menyecske söpör szemetet. Mért emelné hát pillanatra bár tiltakozva kezét – jobb ha leejti: Míg s még idején főt hajt a vén.
Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben. A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról, a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár, a mezőről is elkívánkozik a széna. Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés. A táj kifosztva, könnyes és ideges, egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában, aztán hátraveti fejét, rázza a sírás. Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán, de ez a szorongás egyszeriben megenyhül, ha tálba kerül az asztalon.
Nézd, már mosolyog is! Igen, csak az emlékeinek szeretne élni, mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedő szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerű történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban. A körték valamivel tartózkodóbbak, ők az öregedő asszonyok, kik továbbra is megtartják derekuk karcsúságát, s csaknem mindent fiatalságuk tündéri illatából. Az asztalon, a tálban kényesen elrendeződnek, az almák fölé furakodnak, egy ismeretlen, titkos megállapodás jogán. Nem is tudják talán, hogy mindez tulajdonképpen szomorú. Utolsót illatoznak, tündökölnek a mulandóság máglyáján.
Kint nyugtalanul és hidegen váltakoznak nappalok és éjszakák, ellenségesen egymás sarkába marva. A levegő tiszta és üveges, valami nyers tisztaság szorult tágas üregeibe. Hallgatagon, kifosztva ellenőrzik egymás félelmét a magányos fák, mint megrabolt szülők, kik nem mernek tudni, hallani elveszett gyermekük sorsáról. Gyászolnak és hiú reménykedéssel csalják magukat. Igen, a gyümölcsök eltűntek a nyárral, s ki tudja, mi lett a sorsuk? Talán zsúfolt városi piacok csarnokaiban szoronganak, mint a vágóhíd bárdja előtt összeverődő kis borjak? De erre jobb nem is gondolni. Ők a gyümölcstársadalom elesettjei, szegények rokonai, kik menedékházakba szorulva tengetik elárvult életüket. Ne beszéljünk róluk, aludjon csak a lelkiismeretünk!
Nem ilyen nemes, de egyszerűbb és meghatóbb a paprika, a szakállas kukorica, a repeső paradicsom sorsa. Parasztsors az övék, egyszerűbb az életük és alkonyuk is. Nem foglalkoznak annyit magukkal, nekünk sem olyan kedvesek, szűk helyen is megférnek egymással. Egyenesen föl kell fedeznünk szerény szépségüket, formátlan testük esendő kedvességét. Félszegek, de azért jól érzik magukat a védett pincében, mint a falusiak, ha vendégségben vannak. Ha az almák szelídek és kényesek a körték, a kukoricát és a paprikát az esetlen jóság, valami bujkáló, humoros mosoly jellemzi, s még halálukban, a kés alatt is engedelmesek. A gazda javát akarják.
Nem így a must és a virág. A virág éppúgy haldokol, igényes fejezetekben, mint az emberek. A szoba levegője pillanatra még szebb, még színesebb, mint a kertben volt, kibomlik, mint halála előtt a tüdőbeteg lány, de éjjel fázik, és kirázza a köhögés. Figyeli magát, néha túlzottan hiszékeny, máskor meg egy-egy pillanatra tökéletesen elereszti magát. Gőgös és segélyt kérő, megható és kiszámíthatatlan. Tanulhatna a paprikától.
A szőlő vagy a must meg egyenesen halhatatlan. Halála csak átváltozás, így adta vérét népéért a hajdani barbár törzsek fejedelme, hogy ereje alattvalóiban éljen tovább. A szőlőből must lesz, és a mustból bor. A szőlő ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az időtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.
Gyümölcsök és virágok, boroshordók és józan vetemények: mintha emberi sorsokról lenne szó. Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában, mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk. Különösen így ősszel, életük magaslatán és haláluk tövében. Megraboltuk velük a nyarat, de ők nem tiltakoztak a szöktetés ellen, valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket. Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés, csöndesek és példaadóak.
Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség? Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelőtt. Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az ősz költészetét.