Keresés

Koncsol László

 

 

A VEREJTÉKCSEPP

 

Ha azt hiszed,

külön világ vagy,

mert van szíved

s szaladni lábad,

 

míg a füvek

helyben lobognak,

s merev csövek

hajtják a lombnak

 

az életet,

a szíva szívott

hűs nedveket,

a drága nyirkot,

 

ki én vagyok –

tévedsz. Felejted:

tőlem ragyog

a lomb s a lelked.

 

Fűvel, ággal

testvérek, ikrek:

minden fákkal

én egyesítlek.

 

Hajolsz puhán,

mint a virágok:

pár csont csupán,

pár rostos ág-bog –

 

a többi víz.

Sós, mint a tenger.

Sok ritka íz,

vérrel, meleggel.

 

Virág te is,

kit sorsa érlel

és sorsa visz,

szabad gyökérrel.

 

Sejt-milliárd,

s nedvtől feszül mind,

erős, szilárd,

egycélú bent-kint.

 

Egy-egy burok

más burkot épít.

Így társulok,

cseppel csepp, végig.

 

Csukott palack

talányos céllal,

ki mégis azt

betöltve él-hal.

 

Csukott edény,

tömör, tevékeny,

s érszövevény

a zárt edényben.

 

Rőt nedv lohol

a gyors erekben,

lüktet, dobol,

fékezhetetlen.

 

S ha munka, gond

nyű, s forrsz a lázban,

s homlokodon

gyöngycsillogás van:

 

az én vagyok,

mély földi szentség,

én támadok

ott, a verejték.

 

Mélyről jövök,

sóval: a tenger,

az ős-örök –

s úgy lebbenek fel,

 

súlytalanul,

mint pilleszárnyak,

s nyomtalanul,

mint mind az árnyak.

 

 

Vizesnapló [26-29.]

Koncsol László

 

 

AZ ESŐCSEPP

 

Aki pára voltam,

aki felhő lettem,

majd onnan kiválva

homlokodra estem,

 

dús esőcsepp volnék,

gyöngy, szivárvány, bársony.

Lehulltam, s folytatom

lélekvándorlásom.

 

Egyik életemben

villámot vezettem,

kék-fehér tüzében

gőzzé-gázzá lettem.

 

Másik életemben

őszi eső voltam,

friss vetést itattam,

tar fákon doboltam.

 

Újabb életemben

fáradt havat faltam,

füvet melengettem,

élni igazgattam.

 

Első életemben?

A föld még forrt, égett.

Én hordtam kérgére

némi hűvösséget.

 

Tüzéből fakadtam,

gőzéiből lettem,

tüzébe hullottam,

ismét gőzzé lettem.

 

Mert én vagyok, pajtás,

a kiegyenlítő,

a hőben hűsítő,

fagyban melegítő.

 

Most a tengerekben

sóval töltekeztem,

elemeket faltam,

aranyat is ettem.

 

Partot nyalogattam,

cápát cirógattam,

hínárt terelgettem,

bálnákat itattam.

 

Mikor az ég hívott,

könnyű szárnyra kaptam,

s mindent, amit vittem,

a tengerre hagytam.

 

Alakot cseréltem,

égi lakó lettem.

Lent a test, a tenger,

s fönt a pára: lelkem.

 

Fönt rajokba gyűltem,

fellegekbe merültem,

szellemtársaimmal

lassan szétterültem.

 

Hintáztam, ejtőztem,

szellem-keringőztem,

orkánok taréján

széllel kergetőztem.

 

Sötét gomolyokban

zúgva gomolyogtam,

fényben hemperegtem,

felhőkben forogtam.

 

Felhők nyílásából

városokat láttam,

bimbam-árban úszó

tornyokra találtam.

 

Köddel keveredtem,

hóval elegyedtem,

nagy hegyek, tűsziklák

jegét ízlelgettem.

 

Végül ide értem,

a rajból kiváltam,

zuhantam, repültem,

homlokodra szálltam.

 

De mi fejedre hullt,

és kezedre csöppen,

nem én vagyok, csupán

a testem, törötten.

 

Sose hidd, hogy ösmersz,

csak suhanni láthatsz,

igaz csepp-valómban

sehol sem találhatsz.

 

Amit látsz belőlem,

az a zuhanásom,

gyors életem tűntén

halálba hullásom.

 

 

Vizesnapló [18-21.]

Koncsol László

 

 

OPÁL

 

Szürkül már a kerti hó,

szürke szinű szél süvít,

szürke felhőt űz a szél,

szürke zápor sistereg.

Virul fenn a csodafa,

pára mossa üstökét,

csodapára mossa azt,

csodazápor öntözi.

Nap kibontja szirmait,

Nap hervasztja szirmait,

szerteszórja mind a szél,

s gyümölcsét Nap neveli,

tavaszi zápor élteti.

Opálalma csüng a fán,

korai napfény érleli,

telihold is érleli,

csillagos ég érleli,

minden elem érleli,

óriássá növeli.

S mikor déli szél süvít,

s langyos zápor sustorog,

s hóban zápor sistereg –

villám sújt a csodafához,

szétvágja az opálalmát,

szétolvad az opál a tűzben,

szétfröcsög a csodaalma,

szét a húsa, szét a magja,

s minden sejtje szerteszáll,

minden színe szétszitál,

szín a színtől különválik,

szín a színnel összeáll.

 

Sok-sok sárga pötty a parton:

martilapu bontja szirmát.

Nap kinyitja – szín szaladjon,

Hold bezárja – álmodik hát.

Álma langyos déli szellő,

lassan úszó könnyű felhő,

könnyű zápor, könnyű lepke,

társnak fűszál, selymes, lenge.

 

Barna fák közt barna ösvény,

napsugár kél, odaint,

s ahogy int, az ösvény mentén

elhullajt egy kankalint.

Csermelypartra gólyahírt szór,

(messze sürgős kakukk-hír szól),

hull a sárga, hull a bíbor –

méheszárnyon sárga hímpor.

 

S hull a vörös, hull a sárga,

vörösbegy száll csupasz ágra,

vörös lesz a pirók háta,

gólya csőre, vércse lába.

Egyszer vörös, máskor véres.

Jaj, ki tudja, milyen vér ez…

Vércse vére, vagy a másé?

Nagy madáré? Kis madáré?

Mert a tavasz nem csak játék:

fénye mögött les az árnyék.

Kicsi madár, kismadár…!

Sárga mellen rőt halál…

 

Fölszakad az éj telt teste,

föl a Nap szikéje nyeste,

születik a tavaszhajnal

madárdallal, madárjajjal,

magzatvízzel: gyöngyharmattal,

anyavérrel: rőt égaljjal,

fürdővízzel: lágy esővel,

éggel, kéken derengővel.

 

Hull a zápor, felszél hozza,

opál zöldjét földbe mossa,

föld a zöldet visszaadja,

fűben-fában fölmutatja.

Mutatni a pázsit kezdi,

szürke hant kezd színesedni,

barna gyep kezd zöldesedni,

elevenné ékesedni.

Fölszivárog a föld nyirka,

s tenger cserjerügy kinyílva,

zöld a csipke, a rekettye,

zöld a som, a málnacserje.

Zsenge lélek sarja az,

zsenge élet karja az:

vessző hegyén, csúcslevélben

ágaskodik a tavasz,

nőni akar a tavasz.

Továbbkúszik a föld nedve,

s peng a tölgyág fényesedve,

gallyait nedv izmosítja,

rügyeit mind fölpattintja,

s könnyű zöld ül minden gallyon,

hogy madárnak otthont adjon,

fának CO₂-t adjon,

nekünk dús oxigént adjon.

Így tör fel a zöld a fába,

így lesz zöld a koronája.

Egy fa: zöld lomb-robbanás.

Erdő: zöld lomb-lobogás,

élet méhe, mély, anyás.

 

Ámde nem csak zöld az erdő,

nem csak zöld a gyönge rét:

kék hullámot hajt a szellő,

égi színt a zöldbe szét.

Szeszláng lebben, kék a fű közt,

s szétszalad a fák alatt

– májvirág a tüdőfűhöz –

könnyű égszín áradat.

Ibolya lep erdőt, kertet,

illatosabb, mint a méz.

Csillagvirág – égi szerzet –

őshonára visszanéz.

Meténg, ínfű, borzas repkény,

veronika, gyöngyike:

mágikus láng, csupa jelfény,

égieknek földije.

 

Kökörcsin nagy, mély lilája

minden szirmát égre tárja,

s égre mondja énekét

imbolyogva, mórikálva.

Álomittas ének ez,

mámorító ének ez,

álmairól dudorászik

ez a virágénekes.

Hangja-nincsen hangon fújja,

illattalan illatozza,

mint a táncos, tánccal mondja,

csak színével sóhajtozza,

fölpattant szirmaival kiáltja,

hogy jó lenne lábra kelni,

s leányhangon énekelni,

hogy jó lenne szárnyra kelni,

s madárhangon énekelni,

fuvolahangon énekelni:

dalt a sziromkibomlásról,

dalt a virágboldogságról,

dalt a virágárvaságról,

dalt a korai hervadásról,

dalt a szörnyű elmúlásról.

 

Hull a piros, hull a földre,

hull a mind-mind mélyebb zöldbe,

emitt suttog, amott ordít,

s mindent hamvaiba fordít.

Meg a piros zsongva szólal,

derengő muzsikaszóval:

hirdetni a hunyor kezdi,

ott kezd a pír jelentkezni

elegyesen más színekkel,

barnával és egyebekkel,

társakra vágyó földszínnel,

élni vágyó gyökérszínnel.

Árvacsalán dudorászik

napkeléstől napnyugvásig,

keltike-kórus pírja harsog,

s ott ágál egy tavaszi lednek:

üdepiros mesterdalnok.

Nő a kórus, továbbterjed,

mind több piros énekelget,

karnagyuk a színadó Nap,

s pálcája a napsugár:

színnyitónak, színcsukónak.

 

Be az első napsugár int,

s kezd a kürtös bérci rózsa:

fújja fönt a tüzes kármint –

s felel lent a szellőrózsa.

Kórust le a végsugár int,

s elnémul a szellőrózsa:

kioltja a tüzes kármint –

s néma fönn a bérci rózsa.

 

Hát a piros hogyan terjed?

Hogyan lep el erdőt, berket?

Hajnalmadár hordja szárnyán,

gólya hordja csőrén-lábán,

s hull a harkály sipkájáról,

hull a zsezse homlokáról,

hull a kékbegy mellényéről,

kövirigó rőt begyéről,

keresztcsőrű szárnya szórja,

hordja madár, hordja róka.

S száll a piros szanaszéjjel,

száll a forró déli széllel,

leng a réten, leng a marton,

gabonában, árokparton,

lobog sziken és mocsáron,

lebeg erdőn, libeg lápon,

legelőn és udvaron,

homokon és parlagon,

izzik a holdviolában,

ég a piros mécsvirágban,

réti iszalagban kormol,

lobogtatja minden kosbor,

fölkúszik a sóska szárán,

lebeg a lednek indáján,

felszökik a füzikében,

gyöngyikének üstökében,

kockás liliomban hódol,

turbánliliomban bókol,

baltacimban riadót harsog,

s körül karcsú füvek veszik:

égre lengő könnyű kardok.

 

Hull a piros, hull a sárga

pipacsba és gabonába,

élettermő tág határban,

illatozó gabonában.

Bizony mondom: ez is jelfény,

kalászok közt ékes jelvény –

újkenyér hava betelvén,

piros pecsét a föld mellén.

 

Ha leszáll az este nyáron,

opált gyújt a láthatáron.

Egy szín néki nem elég,

nem elég, ha kék az ég:

kölyök még, hát úgy akarja,

vörös legyen az ég alja,

s legyen följebb narancssárga,

s zöld legyen a kupolája.

Később már csak rőt az ég,

de nem gyilkos lángban ég,

csupáncsak a mennyég játszik

a színekkel egyre, váltig:

este mindet fölszippantja,

s hajnal jöttén visszaadja.

 

S hull az alkony, hull az este,

mély tenger az éjnek teste,

már a színek mind kihunytak,

mindenek éjbe simultak:

anyagtalan tömegével

mindent old a korom-éjjel,

s csak ez a sötét oldat van,

csak a korom, oldhatatlan.

Oldhatatlan? Nem egészen!

Vörös zúg az ében égen!

Ég alatt gyúl, fölszivárog,

erdők égnek – fák, virágok!

Szörnyű pír ez, halál pírja!

Mi az, ami égre írja?!

Erdőtűz, rőt kannibál!

Minden élőt fölzabál!

Föl a sárgát, föl a zöldet,

fölfalná az eget-földet,

s egyre tágul a pofája,

önmagát is fölzabálja.

Mikor eljön az új reggel

harmattal és friss fényekkel,

ami lángolt, az korom ma,

elevenek üszkös roncsa.

 

Elfut egy hét, kettő, három,

s élet sarjad a halálon:

zápor hull a kormos fákra

s minden szál üszök-virágra,

s pernye alól friss zöld támad,

friss nedv járja át a fákat,

rügyet táplál a faágon,

levelet a bokorágon.

 

Nos, ilyen az opálalma,

szín a húsa, szín a hamva,

hull az eső záporokkal,

hull az éji harmatokkal,

s ott muzsikál fűben-fában,

tündököl minden virágban,

hull tavasszal, zuhog nyáron,

s télről télre csak őt várom.

 

 

Színmuzsika, fényvarázs [10-22.]

Konczek József

 

 

TAVASZI EMLÉK

 

Május volt és deszkát fűrészeltek

a veteményeskert előtti gyepes udvaron,

Makrai bácsi pedig ott ült és cigarettázott a favágatón.

 

Tulipánillatban és fűrészporszagban,

és fejétől talpáig az arany napban.

 

Kék ing volt rajta, fuvarosgazda-cejgnadrág, félbefelhajtott kötény,

és Makrai bácsinak tetovált angyalok bólogattak a könyökén

belül a nagy verőér két oldalán,

ahol izmos alsókarján a tetovált magyar címer feküdt.

 

Azt tartották két oldalról a tetovált angyalok,

s hol ez, hol meg az bólogatott,

s még a szárnyuk csúcsát is mocorgatták.

 

…Makrai bácsi oldalról rám mosolyog,

én meg állok az angyalok előtt,

mozgatják a szárnyukat,

szinte már szóra nyitják a szájukat,

 

és Makrai bácsi mosolyog, cigarettázik

Szokolyán a tulipánillatban meg a fűrészporszagban,

ezüst fejétől bakancsáig az arany napban.

 

 

Rondó a vadonban [70.]

Konczek József

 

 

DALOCSKA

 

Szerelmesem az erdei manók nővére volt.

És mind hozzá beszélt, a fű, a gally, a gyík, a felhőmoccanás,

és mindben társakat talált,

 

s mint búzatarlón száz sugárban szertefutó –

(… tán egy apró Máriácska csipkelángszobor…?)

Hozzám akár egy korom-húnyt-szempilla-pille halkan hullt alá.

 

Akkor a visszacsengő fényt még –

mint fölénk boruló égbolton át,

s a zárt szempillarácson át…

 

én az érzékek fogva tartó gyengéd hódvasát

 

éreztem –

 

 

Arcok és éne-

kek [148.]

Konczek József

 

 

JÚNIUS

 

A víz mellett a kankalin

megreszket. Rá lepke szállt.

A túlpart fényes kövein

üldögél az ifjú nyár.

Az ifjú nyár haján virág,

margaréta, nőszirom,

vadrózsa meg szarkaláb,

koszorúnak nyírfalomb.

 

Az árnyas mélyből alkonyig

a nyugodt, nagyszemű halak

kiúsznak a partokig,

benn lágy fodrokká hull a hab.

S a tiszta szagú víz fölé

száz mezőről dől az illat,

fényporrá zúg szét a fény,

és megcsobban az enyhe csillag.

 

A kankalin a vízre ér,

megleng a szélben egy kicsit,

s a széles zöld tenyérlevélbe

nedves csillag törülközik.

 

 

A tájjal maradtam [131.]

Konczek József

 

 

KATTOG A FÉNY…

 

Kattog a fény. A dombokon

mint orsók, pörögnek a fák.

 

Elfogy a lomb.

Fut tovább

 

egy friss fényzápor út a réteken.

Ökörnyállal szór az ősz.

 

Járom ezt a végtelen

mezőt.

 

Zörögnek az ősz gépei.

Erdő vetéli a fényt.

 

S csak a szövőmester értheti,

miért ilyen serény

 

idő ez. A táj nem embertelen.

A táj ember nélküli.

 

Fagyálló kenyérfüvek

jövője sorsomat szüli.

 

 

Elérhetetlen föld, 1994. [60.]

Konczek József

 

 

UDVAR

 

Örökké ficánkol a rét,

s a nyársra tűzött jegenyék.

 

Szigonnyal áll a nádas is,

úgy hajladoz a házakig.

 

Kerített udvar, almafák,

oroszlánszájú tátikák.

 

Kerített udvar oldalán

a szél is oldalogva jár.

 

Istállóajtó tereli

a köd hízott teheneit.

 

Katonasapka, nyűtt darab

fuldoklik még a fű alatt,

 

s az emésztetlen indulat

csak őrlődik, ki nem fakad.

 

Egy párolgó gyerekbokor

a szérűskert alatt guggol.

 

Eső szitál a házsoron,

esőben titkos láz oson.

 

Selyemszoknyájú szél susog.

Bongnak harangok, városok.

 

 

Elérhetetlen föld, 1994. [54.]

Konczek József

 

 

VILLÁM

 

Szekfű kiáltja el pirosát

és dől az eső levél hull a fákról

 

összerezdülnek az almafák

száz apró mellük elhalványul

 

Indul esőfelhő

tereli a nap

 

Kiáltozom szétfeslő

esernyős ég alatt

 

Szivárvány hajlik hozzám gyenge száron

már majdnem eléri a betont

 

csontszipkámból

magasra visszafújom

 

Díszeit a tavasz

összekeveri

 

hívjad a nyarat!

sikítoznak maradék telei

 

S fut nagy fény

elszalad

 

Párolgó tócsák felületén

a lábnyomok fölhólyagzanak

 

 

Elérhetetlen föld, (Konc

József név alatt) [112.]

Konczek József

 

 

TÁJ

 

Röppenő fürjek sóhajtásnyi rétek parázsvirágok hazája

Dombjaid elé morzsolt eső pereg

 

Gyerekkori völgy fölött küllős margaréta körhintái szállnak

langyos eső csap arcomba Ázott meleg

 

mezőkön csikók legelnek sörényükbe szúr a fény

fölhevült kövek döcögnek vízre konyhakertekben az égerfák alatt

 

és ahol elfordul az ég mákgubók törékeny fogaskerekén

mint karórám számlapja átdereng az éjszakán a nap

 

ott bódító kígyóhagymák nyílnak családos krumplibokor

hajladozik a szélben vakondtúrás robban

 

zöldborsó végvári katonasága lövöldöz és az erdő kiáltást sodor

vérzik a futórózsa széles patakokban

 

Gyerek voltam itt Már mindig hallom zúgni az erdőt

Nyirkos ösvényeken tejeskannák kocódnak össze

 

Felnőtt

éveim mint legelésző csikók úgy széledtek széjjel az őszben

Köves utcákon járok Lábdobbantásom tüzet csihol

fürjek is röppennek a szem erre-arra kaszál

 

bokros fények alatt mint ott az a krumplibokor

megköt bennem haragtalan izzással egy emberi táj

 

 

Elérhetetlen föld, (Konc József név alatt) [105.]

Koncz Veronika Anna

 

 

JÓZSEF ATTILA ÜDVÖZLÉSE

 

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még

anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott.

S megtanította, hogy az árvákat nagyon kell szeretni.

Kisgyermekek mind. Ölbe kell őket venni.

De a haláltól tudom, e tudás rajtad már nem segít.

Rég elcsitultak konokul fájdalmas gondjaid.

Valódi hazádba, végül a másvilágra szereztél jegyet,

Oda, hol a világ gyalázata többé már nem a te szégyened.

Látod? Ünnepet ülünk születésed felett.

Talán sírsz rajtunk, vagy nevetsz. Vagy elfordítod a fejed,

S a meg nem rakott nagy-nagy tüzet hiába keresed.

Látod, mi nem tudunk azóta sem gyufát gyújtani.

Elvesztünk, gyere minket bármilyen fokon tanítani.

Mert a rend még áll, melyben lelked nem volt honos.

Itt könnyebben teng még mindig az alattomos.

A nép retteg, hogy ha választ,

Szemét lesütve fontol sanda választ.

Gyere hát, ülj le közénk és mesélj.

Látod, itt egyre sűrűbb az éj.

Elfeledtük közös múltunk, kivágtuk az élet fáit,

Eltemettük mi magunkat, nemcsak szegény Kosztolányit.

Foglalj hát helyet köztünk. Köztünk, hol néhányan még értjük a szót.

Itt, hol a világ még világot jelent s a való valót.

Kik próbálunk megmaradni férfiak s nők kevesen,

Kik könyvedet lapozzuk szépen, türelmesen.

S akarjuk hinni, hogy halálod nem volt hasztalan,

Áldozatod megvált minket s e szennyfolyó nem parttalan.

De benne élünk, s a mocsok úgy tapad ránk,

Mint beteg testre a borzalom, a rák.

Ülj le hát közénk, itt hazug eszme még nem hódít.

Mondd az igazat, az sem baj, ha csak a valódit.

Csak mondj valamit, hogy hihessünk, éljünk,

Segíts, hogy kibírjuk, s többé ne féljünk.

Mondd, hogy nem volt hasztalan a tisztaságod,

Hogy zászlónkra tűzhessük árva igazságod.

Komlós Aladár

 

 

HAZATÉRÉS

 

Ó nekidőlni keresztbevetett lábbal a reklámoszlopnak szemben a kávéházzal.

Ti hallgatag fehér asztalok s szorgalmasan, csendesen horgoló villanylámpák,

oldalt te kis mellékucca, barlangtorku, sötét fasorral,

ó kallódottan kóborolni s nézni, hogy fenn a dróton az útközépen guggol az ívlámpák komoly sora,

szembefutó autók kavarodva hosszu fénysávokat dobálnak

s az este sötét óriása vörös narancsokat hajigál

a levegőbe szomorúan.

 

S nem érteni, hogyan van, hogy a kék estéből s futó fényeiből az ősz

mély muzsikája járja át a lényed. Mert az ősz, az ősz,

az búg itt halkan mindenütt.

 

És aztán ráismerni: Szomorúság,

uccák esti szomorúsága,

te vagy az én örök lakásom!

 

Igen, mostanában oda voltam kissé, valakivel kettesben jártunk,

de visszajöttem.

 

– És íme visszanéz az este rám s köszönt az ucca, régi ismerőst.

 

 

A tölgyek és a hegedű [86.]

Komlós Aladár

 

 

ROKONOK

 

Előbb rájöttem tegnap este,

hallgasd csak, mit is szeretek:

 

A hűs folyót, mely ősi s most is

oly ifju, mint az istenek,

a könnyü, kedves madarat, mely

fölöttünk dallal átnyilal,

a gyümölcsöt, mely a telt faágról

ránknevet pajtásaival,

az illatot, mely mondhatatlan

mézű mákonnyal üdvözít,

verssorok túlvilági titkos

fényekben fürdő tájait,

a kiscicát, mely játszi bájjal

naphosszat futkos gondtalan,

az arcokon nyíló mosolygást,

amelyben csend és béke van,

s a gyermeket, ki angyalarcát

ha rádszegzi, mint egy hívő,

bénultan nézel vissza rája,

mert látod, hogy ártatlan ő.

 

Aztán rájöttem meglepődve

s azért is mondom el neked:

A folyó, a mosoly s a gyermek,

mindaz, amit csak szeretek,

valahogy titkon rokonok mind,

cicák, gyümölcsök, verebek…

Mert egyszerre megláttam azt is:

Folyók, mosolyok és cicák

egy másik parton vannak ők mind,

ők az időtlen ifjuság,

s ha csak rájuk hull a szemünk,

az ifjuság rajtunk elömlik,

s folyó, madár, verssor leszünk,

mosolyok, verssorok, gyümölcsök

leszünk, cicák és gyermekek.

 

Lásd csak, rájöttem tegnap este,

miért szeretlek titeket.

 

 

A tölgyek és a he-

gedű, 1937 [43-44.]

Komjáthy Jenő

 

 

LELKEMBŐL ZENGEM…

 

Lelkemből zengem ezt a dalt,

Hogy minden lelket hasson át!

Megjósolom a diadalt,

Az igazság diadalát!

 

Lelkemből szültem ezt a szót,

Az örök szót, az új igét:

Bennem lehelnek milliók,

Én vagyok az emberiség!

 

Szavamtól ittas lett a menny,

Maga a nap szebben ragyog:

Arcom sugárzik mindenen,

Minden parányban én vagyok.

 

Utánam zengi tér, idő

A szabad szót, a szép igét:

Magasra emelem dicső

Zászlódat, szent Egyéniség!

 

Magasból zengem ezt a dalt,

És messze száll az égi szó:

A szám nem ül több diadalt,

Egy többet ér, mint millió!

 

S a mélységekből visszazúg

Az íge, mely magasba csap:

Csak szolgaszív lehet hazug,

Szabadot ölel a szabad.

 

És megdobbant az anyaföld

A büszke szóra, hogy: vagyok!

Minden nagy szívnek vágya tölt,

Mert boldogok a szabadok.

 

Ó, boldog én, hogy láthatom

Az ígéret gyönyörhonát!

Hogy adva lőn kimondanom,

Mit szemem túl csodálva lát!

 

Az élet telje, dús özönje

Ömlik belőlem és belém,

Feledve köznap gondja, könnye:

Megteltem az Istennel én!

 

 

Versek a 19. századból, 1893.

december 10. [316-317.]

Komjáthy Jenő

 

 

A BOLDOGSÁG MI?

 

A boldogság mi? Önfelejtés,

Örvény fölött mosolygva lejtés.

 

A boldogság mi? Nyugalom,

Virágos, enyhe sírhalom.

 

A boldogság mi? Szép önösség,

Hideg sugárod, büszke fönség!

 

A boldogság mi? Hatalom,

Gőg a kényúri homlokon.

 

A boldogság mi? Röpke mámor

Az élvek légi poharából.

 

A boldogság mi? Szerelem,

Mely üdvözít, mert végtelen.

 

A boldogság mi? Összhangzat,

Fájdalmak szülte égi magzat.

 

A boldogság mi? Győzelem

A kínokon, az életen.

 

 

Kisvers-nagymesterek [94-95.]

Komjáthy Jenő

 

 

ÉLOA, JÖJJ VELEM!

 

Éloa, jöjj velem!

Kitárta mélyeit az égbolt,

A menny azúr kárpitja széthasadt,

Az arany ajtók ezüst sarkaikból

Kifordultak zengő dörejjel.

Arany fövennyel hintett utai

Szögellve mérhetetlen messzeségbe

Nekünk boldogokul kitárvák.

Lebegjünk a smaragd mezőkön,

Szívjuk be a topáz s rubin szemű,

Kék levelű, csodás nyelven beszélő

Virágok istenítő illatát.

 

 

Szerelmes versek [216.]

Komjáthy Jenő

 

 

ÉLOA!

 

Álmatlan, hosszu éjszakákon

Neved susogja lázas ajkam,

Gyötörve édes izgalomtól

S ha tombol vágyak vésze rajtam.

 

Ha rettegek, sírok, sohajtok,

Ha szívem dobban: mind csak érted;

S szivem viharló lüktetését

Te látod, érzed és megérted.

 

Ha lelkem mély gyönyörbe szédül,

És magamat istennek érzem:

Ha szaggató, forró, kegyetlen

Kinoktól roskad porba térdem:

 

Ha üdvösség, csodák varázsa

Vagy sorsverés ragad magával:

Neved kiáltom lelkesedve,

Versenyt a lelkek szent karával.

 

Neved kiáltom esdekelve,

Ujongva, sírva; alva, ébren;

S neved fog élni túl időkön,

Túl minden véges szenvedélyen.

 

És gyönyöröktől haldokolva

Ha fejemet a sírba hajtom:

Szerelmes lelkem kilehelve,

Éloa! Szép neved sohajtom.

 

 

Szerelmes versek, 1881. május 7. [211.]

Komjáthy Jenő

 

 

ITT VAN AZ ŐSZ

 

Itt van az ősz, itt van újra,

Mely reményim porba fújja

Mint a hervadt levelet.

Szél süvíti a bús fenyéren,

Sírva dallom, sírva kérdem:

Lesz-e még több kikelet?

 

Porba hullott koszorúja,

Az enyészet száraz újja,

Tépi gyenge szirmait,

Belenyúl a nyár szívébe,

És mi sírunk: vége, vége!

Összerezdül a csalit.

 

Szél süvít a száraz ágon,

Kacarász a pusztaságon,

A halál most itt az úr;

Messze hangzik durva lépte,

Összeomlik egy lehére

A természet, a mazúr.

 

Meg-megérint árnykezével,

Tört reményim űzi széjjel

Mint a száraz levelet.

A síromat hogy megássa,

Így ez az ő tanítása,

Hogy nem lesz több kikelet!

 

Belemarkol a szívembe,

Belekacag a szemembe,

És én összeroskadok; –

De még lázong büszke vérem

És az égtől számon kérem,

Hogy szenvedek, hogy vagyok!

 

S ím fényesség gyúl az égen

S fönt a csudás messzeségben

Lángbetűkkel ott ragyog

– Égi írás, büszke ómen –

Döbben, érzi e muló nem:

Ki bennem hisz, győzni fog.

 

Jövendőmet írva látom,

Ott fönn ragyog, – nem, nem álom!

Az angyali üzenet.

Hiszek újra, úgy mint régen

S áthallik a messzeségen:

Lesz még egyszer kikelet!

 

 

Tallózás a magyar költészetben [118.]

Komjáthy Jenő

 

 

A SÁPADT ASSZONY

 

A földi, rémes küzdelemben

Egy sápadt asszony vezet engem,

Éjfél hajú, égszín szemű;

S ha eljön majd halálos órám,

Mellettem lesz a drága, hű.

 

A sápadt asszony lágy hajával,

Vérzsongitó, szelíd danával

Beköti fájó sebemet.

Arcom redőit elsimítják

Engesztelő, szelíd kezek.

 

A sápadt asszony égszemével,

Vérringató, bűvös lehével

Fölfogja végső sóhajom,

Itt, itt a perc, midőn a földnek

Végső adóm leróhatom.

 

Sápadt arcomra hinti csókját,

Megalvadt véremet lemossák

A Részvét testvérkönnyei.

A Szeretet melódiáját

Hallom a légben zengeni.

 

A sápadt asszony lágy ölébe

Hullok epedve, lázban égve

S lesiklik az irígy lepel;

Fensőbb világok napja süt rám,

Minden ragyog, zeng, énekel.

 

A sápadt asszony arca fölgyúl

Az ihletláztul, izgalomtul,

Fölfogva húnyó lelkemet.

Bízvást megyek, amerre addig

A sápadt asszony hí s vezet.

 

 

Szerelmes versek [207.]

Komjáthy Jenő

 

 

A HOMÁLYBÓL

 

Ki fény vagyok, homályban éltem,

Világ elől elrejtezém;

Nagy, ismeretlen messzeségben

Magányosan lobogtam én.

 

Míg más napok ragyogtak egyre

S imádta őket mind a nép;

Addig szivem nem látta egy se,

Nem érzé tiszta, nagy hevét.

 

Sugaramat nem verte vissza,

Magamban égő láng valék;

Világomat gyönyörrel itta

Csupán a könnyü, tiszta lég.

 

Csupán a boldog csillagokra

Néztem föl a nagy éjszakán,

Velük keringve és lobogva

Epedtem fensőbb lét után.

 

De mostan szívem szerteárad,

Gátját szakítva szétömöl,

Keresve földi, égi társat,

Kire borulni szent gyönyör.

 

Melege, fénye széjjelomlik

Elűzve a sűrű homályt,

És millió sugárra foszlik,

Hogy minden szívet járjon át.

 

Rohanj a lelkek tengerébe

Lelkem, te büszke nagy folyam!

Szakadj a boldog összeségbe,

Hova minden világ rohan!

 

Halj át az élet-óceánba

És mindenekbe halva élj!

A szellemek rokon világa

Szavadra rég figyel: beszélj!

 

Ölelni vágyom a világot

És sírni milliók szivén!

Beoltani e tiszta lángot

Vágyom milljók szivébe én.

 

Óh jöjjetek velem repülni,

Velem zokogni, zengeni,

Egy érzelemviharba dűlni,

Egy indulatba rengeni!

 

Szivembe hordom én a lángot,

Szivembe hordom a napot;

Óh gyújtsatok rokon világot!

Én látok; ti is lássatok!

 

 

Komjáthy Jenő összes költeményei,

Szenic, 1894. július 19. [201-203.]

Komjáthy Jenő

 

 

JELENÉSEK

 

Valami titkos isteni szellem

Jár a világon, a lelkeken át,

Lobog a légben, izzik az égben,

Kapja meg az élők tünde sokát.

 

Méla gyönyörtől reszket a nyárfa,

Tiszta szerelmet suttog a hárs,

Mélytüzü rózsák kéjbe lihegnek,

Boldogan érint társat a társ.

 

Valami csodás szellemi élet

Szór a világra délszaki fényt,

Küld a szemekbe mennyei látást,

Önt a szivekbe isteni kéjt.

 

Mámoros élvet lehel a jázmin,

Enyhe örömre csobban az ér,

Égi nagy üdvöt zeng a pacsirta,

Hév gyönyörökre pezsdül a vér.

 

Valami bűvös, végtelen érzés

Visz, ragad el ma mindeneket,

Végtelen eszmék végtelen üdve

Hajtja magasba a szellemeket.

 

Balzsamözönben úsznak a völgyek,

Színpazar álmot él a mező,

Magas örömre gyúlnak az ormok,

Büszke hitet hajt büszke tető.

 

Mily csodafény ez! Milyen igézet!

Áttörök én még sűrü falán;

Iszonyu kéj lesz belemerülnöm:

Hátha kipattan az ősi talány?

 

Hova emeltek, hova ragadtok,

Szertelen, édes, boldog erők?

Hátha e körben, tiszta tükörben

Megnyilik Isten az ember előtt?

 

Hátha ez érzés már a megértés?

És az igazság nyitja a szív?

Itt, ahol lelket iszik a lélek,

Maga is Isten az isteni mív.

 

Nem örök-e, nem Isten-e minden,

Min az örök-szép bélyege van?

Sarjiban újra zsendül az ősfa,

S minden előd él fiaiban.

 

Beragyog itt mindent az örök nap;

Boldog, aki őbenne hiszen!

Érez a fűszál, gondol a kőszirt,

Lát az azúrkék, isteni szem.

 

Gondolat ontja szerte világát,

Eszmegyönyör szül életözönt.

Szellem az Isten, lélek a törvény,

Mely a szivekbe lánghevet önt.

 

Az, ami lelket lehel a kőbe,

Hímzi a rétek pompamezét,

Szövi a lombok mesteri sátrát,

Emeli bércek büszke fejét.

 

Óh, ez a látszat már maga lényeg;

Kérded örökre s örökre felel.

Ronts neki bátran s nézd az egészet!

Nyitva előtted az isteni telj.

 

Szellem az ősnap, lélek e minden

És az egészben lüktet az ész:

Míg lenn a sárban kotor a gyáva,

Látja, köszönti őt a merész.

 

Íme, rajongva köszöntelek, Isten,

Öntelen omló végtelen ár,

Mindenek atyja, mindenek anyja,

Életet ontó tiszta sugár.

 

Teste az észnek, lelke a szónak,

Lelkeket oldó szent szerelem,

Ki vagy az égben, ki vagy a szívben,

Téged imád itt minden elem!

 

Ő az örök fény, ő az örök nap;

Boldog, aki őbenne hiszen!

Nyitva az ég – és íme szivembe

Néz az azúrkék, isteni szem!

 

 

Komjáthy Jenő összes költe-

ményei, 1894. július 9. [7-8.]

Komjáthy Jenő

 

 

KÖRFOLYAM

 

Szerelmes lányka sóhajából

A rózsatőn virág fakad

És a virág lehelletéből

Szerelmes édes gondolat.

 

A hangtalan vágy megfogamzik,

A durva kőben akarat,

A földet forró vágy hevíti,

Kaszás a réten vért arat.

 

Felhős a lég azon borútól,

Mitől a homlok gyöngyözik,

A szem s az ég testvéri búban

A szomju földet öntözik.

 

Mi zokogunk a viharokban,

Bennünk a föld szíve dobog;

Az dúlja széjjel zöld vetésink,

A mi szivünkben háborog.

 

Mi kacagunk a viharokban,

A vészben lelkünk kínja dúl,

Mi rohanunk szélvész-alakban

Sikoltva, zengve szilajúl.

 

Szivünk a fényt szinekre bontja,

A napsugár gondolatunk,

A mennydörgés szivünk haragja,

Szférák zenéje a dalunk.

 

E csillagboly parányürében

A csepp is lélek-számba megy,

A mindenségnek csarnokában

Áll lángbetűkkel: Minden egy.

 

 

Három veréb hat szemmel, 1887 [545-546.]

Komjáthy István

 

 

ZENGŐ HORTOBÁGY (részlet)

 

KORÁN NYÍLÓ tavaszelő,

Gyönge füvön szól a csengő.

Bárány gurul a zöld gyepre,

Ugrándozva, hengergőzve.

A sárkelep beporozza,

Sárga lesz fekete orra.

Harmatos lágy virágos ágy,

Puha, meleg a Hortobágy.

 

De föltámadnak a szelek,

Rázza fejét a sárkelep,

Rózsaszín bodorkavirág

Befutja a széles határt.

Dudál a szél, visz is, hoz is,

A puszta meg ráncosodik.

Előbújik hivalkodva

A szikhátak sovány sója.

Zöld zsombékok repedeznek,

Töpörödnek sovány erek.

S a fűszálakat befogadja

A szálak közé folyt rozsda.

 

Juhász, ha a sípját fújja,

Szél dudál be az ingujjba.

Göndör báránykája béget.

(A perzselt fű tövig égett.)

S ami zöldet még ott talál:

Tova iramló szöcskenyáj.

 

 

Hortobágy mellyéke, 1951 [215-216.]

Komjáthy Aladár

 

 

VARÁZS

 

Holdfény alatt sétál a szerelem,

sétál, de jaj! már nem, nem énvelem.

Kék ködben ül a táj, a tó felett

emlékek és árnyak keringenek.

A fákon átlebeg a rezge fény,

olyan, mint egy verlainei költemény:

lehunyt szemekkel, mint a szenvedély,

felsóhajt és a földre hull az éj.

Komjáthy Aladár

 

 

A FÁK TITKA

 

Csak egyszer mondanátok el, fák,

milyen a téli dermedés,

amikor vékony ágatok a

hideg, homályos égre néz.

 

Fínom rajként merengve álltok;

a hold s a fázó csillagok

leselkednek, amint sötétlő

törzseitek közt ballagok.

 

Rég volt tavasz, jaj! nem is volt tán;

– emlékeztek? – a napsugár

felborzolt és megadta minden

derék fának, ami kijár.

 

Halványzöld rügyeket, virágot

s rejtegető friss lombokat,

alattatok a szerelemnek

tüze csak nőtt, sose lohadt.

 

Madársereg lumpolt vidáman

rajtatok és kicsinyeik,

mire az ősz megjő, a nyárnak

melegét, színét feledik.

 

Legszebbek vagytok, mikor ősszel,

halál előtt, a gyenge fény

elönt s ti tarkán ringatóztok

a lét és nemlét peremén.

 

Érzem, valami nagy titoknak

tudói vagytok, néma fák,

növénytestvérek szóljatok hát,

tán jobb lesz akkor a világ.

Komjáthy Aladár

 

 

KÍNAI KÖLTŐK

 

Szerettétek a holdat, felleget,

bambuszt, fenyőt, a lakkszinű tavat,

sziklát, havat, a rengő óceánt,

amit a szélvész üstökön ragad.

 

Barack, cseresznye, szilvafavirág

gyöngyház kelyhéből gyöngéden adott

gyönyört s a leányok ferde, mély szeme

világított, mint nyári hajnalok.

 

Az őszt, s tavaszt kedveltétek, szelíd

színek és fények tűnő mámorát,

bort ittatok s az alkony lángjait

lestétek csendes, méla fákon át.

 

Hegyek közé vonultatok; magány

suttogta bölcsen: álom a halál.

Sárga Tavasz az elmulás; ha jön,

örök felejtés hűs nyugalma vár.

 

Hol vagytok? Eltüntetek, mint a víz

tükrén elülnek a hullámkörök.

Sárga Tavasz sok ezredéve nyit

felettetek, de művetek örök.

 

Hű vallomástokat a zord idő

nem mosta el; nekünk is az a szép,

ami nektek: fa, lány, víz, évszakok,

virág, hegy, csillag, hold és messzeség.

 

 

Hét évszázad magyar költői [1362.]

Jó reggelt, szép napot, kellemes hetet kívánok Mindenkinek!:-)

 

*****

 

Percy Bysse Shelley

 

Ozymandias

Egy messzi vándor jött, ki ős romok
felől regélt: A pusztán szörnyű két
nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok.
S vad szenvedélye még kivésve ég
a hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
s a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
"Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
nevem Ozymandias, urak ura."
Más semmi jel. A roppant rom körül
határtalan szélesre s hosszura
a holt homoksík némán szétterül.

 

Kosztolányi Dezső fordítása

 

 

 

 

 

M. Laurens

Miért hagytuk?

 

Miért hagytuk Uram - kérlek, mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz, és nem holmi görbe.

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd Uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

 

Pest-Buda, 2013. február 4

K.D.Hüméér: Villám lik 

 

Nem fingottam Szivemm, az ég dörög!

De hiába szólék, Ő csak... ündörög...

M. Laurens

VAN AZ ÚGY...

 

Van az úgy, hogy néha
a mosoly is fáj az arcunk szegletén,
van az úgy, hogy az ember
lelkét mocsokba tiporja egy kretén.
Van az úgy, hogy meginog a lélek,
és világgá ordítaná, hogy: Látod?
Magamra hagyottan sem félek!

Van az úgy, hogy a harag fáj,
- legszívesebben csak ölelnénk -
s hazudunk mégis magunknak,
félve, hogy a bizalom elszáll.
Van az úgy, hogy valaki
a társától őszinte szóra vágyik,
de félve, hogy elveszítheti őt,
nem jut el, csak a hazugságig.

Van az olykor úgy, hogy
a szellemnek teremteni kéne,
- valami szépet, valami jót -
mégis esztelen rombolás lesz vége.
És van az úgy is,
hogy réges-régen feledni kéne:
mert az emberségbe vetett hitünknek,
máskülönben vége!

 

Pest-Buda, 2015. május 7-15.