Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
Ki ott állott az útban, Ellökni mindig tudtam S ha az útfélre verlek, Szép arcodat emeld föl, Nézz reám, ríjj és nevess: Túlságosan kedvellek.
Ha megszidlak levélben Vagy pimasz fütyölésben; Vagy ha másnak kinállak, Hozd szívemhez a szíved És sirass, mert hazudok: Túlságosan kivánlak.
Ha hallod durva átkom, Halld ki, hogy szánva bánom Mindet, mi ért, a bántást S mégis máglyára vetlek: Szégyenlem, hogy sorsommal Csipőd ringása bánik: Túlságosan szeretlek.
S a napok mulnak-mulnak S beteg szivembe fúlnak Vágyaim szent Te-érted. Jönnek a téli varjak Feketén a hómezőn: Most már búcsuzok Tőled: Túlságosan akarlak.
Az is jó és megtisztelő ha olvasol bennünket, én örülök annak is. Szép verseket hoztál eddig, ha van kedved tegyél fel bátran, biztos lesznek olyanok,( én is) akik örömmel olvassák azáltalad feltett gondolatokat. :-) Képeket mellé tenni, nem kötelező.
a fékcsikordulásra megtorpantak ijedten nézték a rohanó férfit aki a hátára zuhant az autó előtt és amikor az átrobogva rajta pár méterrel arrébb megállt ő felugrott leporolta a ruháját és mosolyogva nyújtotta kezét az egész testében reszkető holtsápadt sofőrnek majd fütyörészve indult tovább a bámészkodók meglepetten látták hogy a lába nem érinti a talajt lassan felemelkedik a magasba és eltűnik a felhők között
Amikor 800 km-es óránkénti sebességgel repülünk a felhők fölött gyakran azt hisszük hogy egy helyben állunk s alattunk az északi tenger jéghegyei úsznak de a felhőket szemtelenül széthasító napsugarak a tekintetünknek utat nyitnak a földre és habár az országutakat a folyókat csak a térkép hajszálvékony vonalainak látjuk egyszerre megértjük hogy állandóan mozgunk mi is a repülőgép is a föld is és vele együtt az egész emberi élet s amikor idegen repülőtéren érünk földet és idegenek fogadnak különös érzés lesz rajtunk úrrá hogy egy helyben vagyunk és mindenkit ismerünk amíg csak el nem hagyjuk a Földet
Mostanában gyakran azt álmodom, hogy fölfelé megyek. Romos lépcsőkön és törött létrákon mászom, csak egyre mászom fölfelé, és visszacsúszom mindig...újra... Kitartóan, de egyre nehezebben mindig csak újra...újra fölfelé...
Néha fölérek: föl a csúcsra. Körülnézek és mindenütt romok, ledőlt falak és szürke sivatag, összezárult vagy beszűkült utak.
Ott fenn sincs más, csak az, mi odalenn. Fölébredek. Fel kéne adni végre... Fel kéne adni? Nem lehet.
Lelke arany, ragyog benne a jóság, szívének kontúrján ott lófrál a nap: a várva várt, mézízű, apró csodák. Csak, (míg burkot ölt a csend) nem látszanak... Kiabálni kellene, üvöltenie; de ő szótlan alkot-létezik, hangjában hanga van. Ki az, ki neszét már észre sem veszi, kinek arcán a névtelenség nevet, talán - mint egy nagy bohóc - saját magán? Valami hibát még rejthet az Isten, egy foltot szépen terített asztalon, valami homályos végrendeletet ebben a világban, hogy itt egy ember, egy lángnyaláb ...szeressétek legalább!
"Azt álmodtam, hogy a fejemnél ült ujjaival gyöngéden borzolgatta hajamat eljátszva érintésének dallamát. Arcába néztem könnyeimmel küszködve, míg a kimondatlan szók kínja szétfoszlatta álmomat, mint a buborékot. Fölültem, s látva ablakom fölött az izzó, sugárzó Tejutat, mint a lángban álló némaság világát, és eltűnődtem ebben a pillanatban: Van-e álma, amely rímel az enyémmel?"
Azt mondod, hogy a csend közelebb van a békéhez mint a versek de ha ajándékként csendet hoztam volna neked (amennyire ismerem a csendet) azt mondanád Ez nem csend ez egy újabb vers és visszaadnád nekem.
Istenem ezen a hajnali órán amidőn madár se szól még s már eb sem ugat bárhol vagy is talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl bárhol vagy is Te Láthatatlan Te Ismeretlen mutasd meg magad kereslek kerestelek ám a neved harsogók üresen kongó kiáltozása elől bedugtam s bedugom fülem
nem tudom immár ki vagyok mi vagyok csökönyös bitang juhod-é avagy elkóborolt kiehült ebed aki orrát s riadt tekintetét földnek szegezve lohol egy idegen nyomon
nem tudom magam sem tudom
kérlek hát fogadj el kételyeimmel vakon botladozó beszédemmel s ha nem akarod úgy akár választ se adj csak engedd hogy megszólítsalak
kakas szól kiált a kakas emlékezem: mint vallattalak vallottalak és tagadtalak mert nehéz igen nehéz megértenem hogy Te a Gonoszt is virulni vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy s hogy én ki vagyok már azt sem tudom
világosságra szomjazom
nincs egyebem csak magam
oldozd fel kérlek szorongásomat oltalmazd szeretteimet fékezd meg indulataimat
