Te győzz le engem, éjszaka! Sötéten úszó és laza hullámaidba lépek. Tünődve benned görgetik fakó szivüknek terheit a hallgatag szegények
A foszladó világ felett te változó és mégis egy, szelíd, örök vigasz vagy; elomlik minden kívüled, mit lágy erőszakod kivet, elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik hatalmad csillagképeid, ez ősi, néma ábrák: akár az első angyalok, belőled jöttem és vagyok, ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád; folyam légy, s rajta én a hab, fogadd be tékozló fiad, komor, sötét mennyország.
Csillaghálóban hányódunk partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap. Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk! Szívünk megremeg. Vergődésünk testvérünket sebzi, fojtja meg. Egymást túlkiáltó szónkra visszhang sem felel; öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell. Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés, nem válthat ki poklainkból semmi szenvedés. Roppant hálóban hányódunk s éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán.
Az életed kihűlt üveg, csiszolt és készre alkotott, hogy rajta át a szép halált szabad szemeddel láthatod, amint a lelked ablakát elállja minden földi fény elől, mely megbonthatná bensőd alkonyát.
Magadba vagy, s csupán a fák, az áldott, ázott, őszi fák, csupán a fák a híveid. A híveid, s te szólsz nekik, beszélsz nekik, s a lelkeik, a földben álló lelkeik megremegnek: - rossz ez itt!
A fák s a tó, az esti tó, - A csenden át halálhajó dudája sír a víz alól, a holt öböl felé, hol állsz. S a gázos, lepke-könnyű lég: az ég, - e jelre meghasad. Fejed fölé bohó csapat fehér galamb ereszkedik.
Te máshol élsz! Csodára kész tenálad minden pillanat!
Nem mindig. Többször szóltak már, hogy " vidámodjak" a verselésben.
Pilinszkyt csak mostanában értem és szerettem meg, régebben nem értettem a költészetét, de ez a verse valóban nagyon szép és megunhatatlan, gyakran kerül fel a topikokba, de az egyáltalán nem baj.
Akkor legyenek ma Pilinszky János versei.
~~~
Pilinszky János
Mosoly, könny, oszlopok
Mosoly, könny, oszlopok A fátyol és a napernyő elég, mint cigarettapapiros. De elégnek a csontok is, a sziklák és a tengerek vize.
Csupán a mosoly halhatatlan, a könny s az oszlopok. Bár ők se élik át a pusztulást, csak túlragyogják.
Fojtogat az éjszaka, elkerül az álom. A nyálkás sötét bebújik a bőröm alá, s burjánzik, nő, dagad, keményedik. Ablakszemek figyelnek az úton, megrettenve álldogálnak a fák a parkban, zsugorodnak a magukra hagyott bokrok. A csillagok remegnek az égbolt foszladozó szoknyája alatt. Itt maradtam. Egyedül.
Dsida Jenő
Laterna Magica
Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt s kék úton jártam ődöngőn, magamban. Kezemre néztem: hamvas, túlvilági kékség imbolygott bőröm bársonyán is. Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe. Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány. Akkor megálltam kinyújtott karral, mint világtalan kéregető s utánad tapogattam. Milyen voltál és milyen volt a hangod? hogyan néztél rám és hogyan szerettél? - jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka meredt felém a térben és időben, csak tücskök szóltak fekete mezőn és hajladozó nyárfák sugdosódtak. ...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, mint nagy vászonra berregő motor, zúgó, öles nyalábbal vetítette tűnődő lelkem - lassú reszketéssel - lehunyt pillájú, alvó arcodat...
Hazatértem. Az ágyam a helyén. Kis íróasztalom is mozdulatlan görnyedt székem - minden rendben. Itt megállt az idő. Máshol peregtek a percek. Ma harcoltam világgal, Istennel szeretővel, magammal s legalább háromszor vesztettem. Túl vagyok mindenen (nem biztos, hogy újra kezdem). Eszembe jutsz. Itt felejtett hiányod után nyúlok sután - Téged kereslek, meg a szerelmet.
amikor fáradt utam Napot kísérve véget ér párnámba rejtem elgyötört arcomat karjaim a semmit ölelik csendben ringatom el árva magamat és ...a neveddel alszom el
üres utcákon bolyonganak elárvult érzéseim minden kapu zárva hiába dörömböl magára maradt szívem csak a kongó visszhang felel és végül ...a neveddel alszom el
havas hegycsúcsokon gyönyörű szikrák csillannak a fény hideg táncot jár mindent elborít a hófehér magány épp ilyen üres a szobám ahol egyedül kuporgok és ...a neveddel alszom el
zárt szemhéjjak mögött a csend ül ünnepet szivárvány-köröket ír a sötétbe az álom nappali szavaim az imént itt zsongtak még de most egyiket sem találom és ...a neveddel alszom el
csodás képek billennek át az érzékelés peremén még éber létem dobog bennem való világom még fogva tart de enged már a rációból font kötél oszlik már a lehet, a nem lehet tudatom függ egy pókhálófonálon és ...a neveddel alszom el
az éjszaka tengere ringat, ölel, átkarol, hajamba túr fülembe súgja lágyan csobbanó vágy-dalát csókokat küldenek álmaim már messze visznek nyugtalan útjaim még hangtalan motyogok és ...a neveddel alszom el
hányszor lesz még, hogy furcsa-holdas éjszakán ajkamon sóvár szavak fakadnak sóhajaim nekiütődnek a falaknak és a takaró alatt vacogó testtel önmagamba görbült szeretettel magányos éjjel, helyetted ...a neveddel alszom el....
-teljesen megszerettem Dabi István verseit , fordításait
****
A csend határtalan. A csendben nincs én és nincs te, A csendben egyek vagyunk. A csendben válunk átjárhatóvá. A szívek kapui csak a csendben nyílnak meg.
Biegelbauer Pál
