Addig rejtegettem a Mondandómat Először Ládafiába zártam De nem éreztem biztonságban Aztán rét szélébe a Bozótok seregébe Mélyre elástam De nem éreztem kellő Biztonságban Végül lenyelettem Egy mélyvizű hallal S a hal titokban Félve elnyargal véle Vad tenger óceán-mély vizébe
Így van örök biztonságban Tőlem távol s nem a mában.
Hallá kéne nekem válnom Hogy titkom újra rám találjon.
A sok megfáradt levél, mint könnycsepp megremeg, majd sápadtan lehull. Távol az álmos alkonyat, a didergő felhőkre simul, s a fázós ágakat lassan átfonja az ősz.. Dérszagú hajnalok ébrednek a haldokló füveken. S a távoli hegyeken, darvak hangja integet. Szárnyukba fogván a déli szelet, a morajló tengerek csábító zúgását keresik. Csupán egy aprócska rigó matat, a mezítelen, szégyenlős bokrok alatt, hol akad még néhány falat, a gőzölgő avaron.
Szervusztok! Legyen mindenkinek szép napja! ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Baka István: Évszakok
Tavasz
Márciusban még kisbaba, de gyorsan kibújnak hóvirág-tejfogai, áprilisban kamaszodik - az arca rügyek pattanásaival teli, s májusra nagylány - napsugár-sütővas bodorítja orgona-fürtjeit, egész nap magát cicomázza, s éjjel a hold tükre előtt biggyeszkedik.
Nyár
Hajtják a szél csikósai a búza kalász-sörényes, vad méneseit, s már dől a zápor, s fürge tűi a rét ingét virágosra hímezik. De most a felhő köpenye a villám- varrás mentén megreccsen s fölhasad, s házából, hol duzzogva ült, a rongyot összesöpörni kiszalad a Nap.
Ősz
Tegnap még puha tenyere a Szélnek kérges lett mára, a simogatásnak nem örül senki, - hát dühbe gurul, és végigpofozza a tájat. Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között tarkán cikázott a madárhad, tarkállik most a lomb, de közte már nem szállnak, csak az árnyak.
Tél
Varjakkal gombolt hó-kabátba bújt a rét, de csak didereg, ránk a forgószél teker sálat, mégis majd megvesz a hideg. Míg be nem fed a hó, s az orrunk répává nem dagad vöröslőn, szánkóval, sível ki a dombra! - ott fölmelegszünk rögtön.
Járok csak ide-oda, a kertkaputól a jegenyékig. Nagy, őszi katángcsokor fölöttem az ég. Megszédülök, mint aki órák óta táncol egyedül. Ha elzuhannék, ki írna ma helyettem verset a csöndes elmúlásról? Mindenki, akit látok, a vásárba siet. Törtet utcákon, üvegfalakon, violaágyásokon át. Csak őrült angyalok rohanhatnának így árverésre vagy zsibvásárra, ezüstpénzzel a nyelvükön, hogy a boldog föltámadásra harangot és kolompot vegyenek.
Te itt sírsz, és ott táncolnak. Könnycseppedben áll a bál. Mulatoznak, vigadoznak. Mitsem tudnak semmiről. Szinte tükrök csillanása. Szinte gyertyák lángjai. Majd hogy nem hágcsók, kerengők. Mintegy intés, kézelő. A himpellér H2O. Nátrium, klór: két ficsúr. A kujon nitrogén szédült, pergő-forgó mámorában majdnem kupoláig szökdel. Te itt sírsz, nekik zenélsz. Eine kleine Nachtmusik. Ki vagy, szép maszk, nem ismerlek.
Minden arany már, a Napsugár is, mely ontotta kincsét egész Nyáron át nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...
Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon, társuk a lomb alig takarja őket várják a sorsuk, s egy szeles nappalon lehullva földre, adnak új életet...
Arany tutajként sodródik a vízen hajtva a széltől egy árva falevél, táplálta anyját rövid kis életében, most letette sorsát... tovább már nem remél...
Szép most az Ősz. Akárha köddel érkezik egy hűvös hajnalon, s miíg fázósan bújunk össze a csípős esőben, a Föld készül. Mereng új Tavaszon....
Szent közhelyek! Az a nap az a könny Hűl a vágy fától az alma nem hull messze Gomolyogsz Varsó-környéki ködöm éjedből pompeji szemmel néz a szöcske
E golgoták hol bármelyik ripők s szegény részeg körbehordja a keresztet S édenek honnét erdei fenyők ködből göngyölt pergamenten leveleznek
Tudatjuk mindjárt e fény-csöppeken jól vagyunk mit nektek is szívből kivánunk Csukott kapuk: pusztulj! ördög vigyen! tojás-éjünket feledve így kiáltunk
S tojáshéjunk még ép A föld inog őrület vad zúgásába láva lüktet Az álmok - tudták az ártatlanok - - minden vértanuságunkba elvezetnek
Szent közhelyek! Már annyi év kitelt Fordul a sors de sötétjét sose váltja Farizeus csalogányok! e föld gyors órák és lassú rémek vakvilága
Virul az ég fönn felhők rajzanak Itt állok Szent közhelyek gúnyolnak engem új koromért E hold e faldarab utcám fölött szaxofonok már a mennyben
Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök. A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök. A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat, A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.
Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött. A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között, Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel, A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.
Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett. Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek, A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat, A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.
Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen. Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven, Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél: Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.
Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak, Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad, Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon. Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.
Uram, adj csöndes éjt, Nyugodalmas, nagy éjt A te vén gyermekednek, Beteg, rossz gyermekednek.
Fölséges dáridók, Keserves dáridók Muzsikája kerüljön, Hangja messze kerüljön.
Ne ülje szívemet, Nyomorék szívemet Az ébrenlét lidérce, Rettenetes lidérce.
Aludjak kacagón, Álmodjak kacagón S boldoguljak álmomban, Ifjuljak meg álmomban.
Valami nagyon nagyot, Valami dicső nagyot Álmodva hadd képzeljek, Éjemben hadd képzeljek.
Imádkozzak, mint gyerek, Régi, iskolás gyerek, Istenes áhitattal, Altató áhitattal.
Mikor az alkony leszáll, A barna alkony leszáll, Régi imám az ajkam Szaporázza, az ajkam: (Adj csöndes éjt szüleimnek, adj csöndes éjt mindeneknek. Istenem, én járva-kelve, fölvirradva és lefekve, imádlak, mint édes Atyám. Jó Atyám, viselj gondot rám, ámen.)
"Te is tudod, hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szivünkben zuhatagok vannak, De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, Mert a fűszálak sose csorbulnak ki"