Ha szeretnénk valakit bensőségesen szeretni, akkor meg kell tanulnunk a hibáit jobban értékelni, mint a helyes cselekedeteit. Amikor pedig már ezek is örömmel töltenek el bennünket, és ennek kifejezését is adjuk, növekszik a szeretet, és növekszik a közelség. A szeretet nem ismeri a józan észt, a szeretet nem tesz különbséget. Fogadd el a másik embert úgy, ahogy van!
Maharishi Mahesh Yogi
További kellemes verselést, majd szép álmokat mindenkinek!
...
Dabi István
(...)
nézz a szemembe s olvasd a ki nem mondott gondolatokat a félbehagyott szavakat a papírra le nem írt mondatokat és értsd meg legtitkosabb vágyaimat és a félelmet az elkerülhetetlentől
bezárta maga mögött az ajtót leszaladt a lépcsőn lassan végigment a kis utcán ki a főútra nézelődött fel-felnevetett nem szólt senkihez csak ment
2
megállt a sarkon álldogált kinyújtotta a nyakát forgatta a fejét körbejáratta a tekintetét kissé megroggyant a térde fejét lehajtotta visszafordult ment
3
bement a kapun felszaladt a lépcsőn elővette a kulcsát kinyitotta az ajtót belépett a lakásba azóta senki sem látta bár még most is keresik mindenütt
Elnézést, most nem tudok képeket hozni, mert nem a saját gépemről írok.
...
Dabi István
(...)
csillogó szemekkel figyel minket egy láthatatlan vérszomjas óriás amikor a sárban hentergünk és a földalatti rovarok már a pofájukat tátják hogy összerágják kemény bőrünket és törékeny csontjainkat de váratlanul felemel minket egy erős kéz és valaki ezt súgja: Próbáljátok meg még egyszer!
Szemed zöld, puha bársonyán - mint a festő színes vászonán - a fény, fut s ragyog. Pilláid hozzám küldi azt, mint ragyogását a Nap és az űrbéli csillagok
Szemed zöld, puha bársonyán - a lélek-tükör átlátszó fátyolán... látom azt, melyet rejt a hús, a test, de a lelked félszegen felfed, - hogy ki vagy.
Szemed zöld, puha bársonyán - a vágyak merengő álomán... látom éned azt, aki méltó e címre: "Ember", kit a ritkábbak közül valónak rendelt mellém ez a furcsa élet.
Hogyha forrás lennék, minden nap friss vízzel öntöznélek. Ha szél, lengén szárítgatnálak, s ha Nap, felmelegítenélek...
Hajad kinyílna hullámaimban, s hajlékony szálain én végig futnék. Hűvös, friss illatot vinnék hozzád, és te szomjadat oltanád velem, - hogyha forrás lennék...
Lengén szárítgatnálak. Végig cirógatnám ázott, meztelen tested bőrét. Befújnék minden hajlatba, elsiklanék a lankás, szelíd dombokon, íveken, - hogyha szél lennék.
Melegen átölelnélek. Sugaraim végigcsorognának az arcodon, nyalábaimmal összefolyva a szádon, megcsókolnálak... - hogyha én lennék a Nap.
Ha bennem fürdenél, én átlátszó cseppjeim miriádjával körülted pezsegnék, - hogyha forrás lennék...
Mindig veled mennék, és igazgatnám hajadat, ruhádat, - hogyha szél lennék...
Ragyognék rád minden nap, s forrón csókolóznék a száddal, - ha én lennék a Nap...
Óh mennyit öltöztettem díszbe szívemet, és mennyit vártalak...! Szépeket gondoltam felőled; egész lényed belengte enyémet.
Ébredtem, s eszembe jutottál. Jártamban-keltemben a szívemben voltál. Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!
Messze jársz már, de nem messzebb, mint mindig. Én pedig közel, hozzád, ki te-vagy, bennem-vagy, s nem-te-vagy.
Csak a csend kell. Mert minden mi több ettől, rosszabb.
Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket. A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.
Olykor álmodom is. Álmomban belépsz lelkem kapuján, rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott tenmagaddal. Rácsodálkozol szépségére. Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam. Én meg csak nézlek titeket. Csendben. Nem szólok semmit. Nem kell. Értesz.
Ő, egy nagyvilági nő, de szomorú, mert ő is csak ember, sanyarú sorú elhagyott. Nagyot ütött az élet szegényen s amint nézem, szánom. Szó is alig jön ki a számon. Látom, hogy arcán ott a bánat. Ma is sírt, s gyászát hinti minden illat, amerre megy. Utána nyúlnék, de nem értené, mert nagyvilági nő, másképp szocializálódott ő. Vidám lett és pozitív, no meg hangos. S én a melankolikus, élettől megfáradt tengernyi szenvedést látva mit mondhatnék neki? Óh nem! Jobb őneki ha nem tudja meg, hogy az igazi fájdalom nem az, ha elhagyják, hanem az, hogy mindig egyedül volt és lesz, mint ahogy mindenki. Mert úgy igaz, hogy mindenki elhagyva nyög és sóhajt terhektől megrakva, s úgy hiszi van hű társa, ki vele van, pedig nincs.
Ám ő, a nagyvilági nő majd kiheveri ezt is, s lesz másik álomvilága, egy férfiölelés drága virága. S akkor újra pozitív lesz és hangos, sőt, dübörgő zajban rangos.
De én mégis, most szeretem őt. Amikor ilyen elhagyott, ilyen szegény, ilyen árva. Így tetszik, kisírt szemekkel, szomorún. Mert most olyan igaz, olyan bizonytalan, olyan esendő. S ha csak rövid időre is, de most igazán Ember.
Istenem! Szólj hozzám jó szót kérlek, ha már úgy megtiszteltél engem, hogy gondjaidba avattál, és sok terheddel megraktál.
Mert nem értem én, hogy mivégre e nagy tisztesség, hogy a szenvedés és az irgalom ösvényére helyezed a lábam?
Ám ha így szeretsz Uram, ha bevonsz saját kínjaidba, adj kérésemre kicsinyke választ! Hiszen erővel felruházol, azért, hogy halódó lelkem szenvedésében cipelni tudjam a világot, de e mellé még célod is el kell magyaráznod!...
Mért hágysz magamra óh Isten?
Úgy akarsz igazzá tenni, hogy benned is kétkedve emelsz magadhoz, mellébed, hogy hitem összetörve, a semmibe kapaszkodva tanuljam a jót, magáért a jóért tenni, s nem teérted?
De Uram, ha magad megvonod, mindenből kifosztasz engem!...
Isten! Oly' nagy szívemben a világutálat nyomán szakadatlan keletkező világfájdalom!
S nem vágyom másra már, mint emelő karodra, s magyarázatodra...
Vagy szólj, s mondd, ha nem vagy, hisz csak miattad élek, s kedvem a létigenlés minden malasztját, egészen elhagyta már!
Szeress Uram, s végy magadhoz, vagy olts el mint a gyertyát, ha nékem tiltod a gyilkosságot!
Vagy mondd, mivégre tart e cirkusz, e szüntelen fájfutás? S miért a világ tátongó sebében, lelkem vajúdó, esengő menetelése?
Félem már a szót Uram! S értem nevelésed! De térj vissza hozzám, s jöjj segítségemre, mert a legrosszabb rossz, a minden-mindegy fenyeget szüntelen, perceimben...
(Épp harangoznak odakinn, s talán valakit temetnek...)
Segíts Isten! Lassan állattá, vagy szentté tesz próbád és számkivetésed, s egészen elfáradtam már e furcsán kizökkent magányban!
Hiszen tudod Uram: fáj nékem perbe szállnom véled, mert olyan nagyon szeretlek téged...
És tudom, hogy te is szeretsz!... De érj hozzám végre úgy hogy érezzem is nagy szerelmed, az irántam való, hozzám lehajló, értem aggódó, forrón-igaz ölelésed!...
Amikor ezt a két a verset olvastam, eszembe jutott egy kedves barátom, így neki szánom ezeket a szép gondolatokat.
~~~
Rajnai Lencsés Zsolt
Hol vagy?
Üres szótalan magányban pereg le percem előtted bízó-bizalmatlanul. Kereslek, tudni akarlak, de nem csak úgy bizonytalanul.
Kérdezlek az emberektől, de vállat rántva meg, nem felelnek nekem Csak a csend zár be szótlan dermedő önmagamba engem.
Kérdezlek másoktól, de ők csak ingatják, s elfordítják fejük, Nem hallottak ilyenekről, még nem nyílt meg a szemük.
Maradnom kell önmagammal bennem, bátran leülnöm, megint végig gondolni, újra erősen neki feszülnöm.
De olyan egyedül érzem magam, pőrén száradt virágként lehullt szirmaimmal, egy mezítelen, csonka világként.
Szöknék, börtönöm nyitott teteje felé, a falakon fel-felugorva. De mindig visszaránt terhem (a tudatlanság), magamba visszahullva.
Jó lenne tenni Uram, kedvedre, örömmel, ahogy én is akarom. De nem tehetem, nem engedhetek érzelmeimnek, steril-középen kell maradnom.
Tiszta fejre, érvekre és gondolatokra van szükségem, hogy megértselek, különben újra ide jutok vissza és akkor végem.
De most oly nagyon szomorú lettem, és üres, meg reménytelen. Könnyezni sincs erőm, csak a szótalan egyedülség helyét lelem.
Hol vagy Istenem, Te emberek által hőn óhajtott, megálmodott árnyék? Megismerlek-e Téged, mielőtt forró leheletté, hideg hamuvá és könnyű porrá válnék?
Ahogy az afrikai teherhordók hajszolt menet után egyszer csak leültek, se parancsra, se fenyegetésre nem indultak tovább, mert be akarták várni, amíg "a lelkük utoléri őket":
huszadik századvégi rohanók, nem kellene egy kicsit megállnunk? Mért ez a tempó, hova a rohanás? Jaj, ha lemarad ebben a rohanásban a lélek! Jó volna megállni és várni! Hátha még utolér!
Egy kis madár. Verebecske. Esőben ázó Hóban fázó lelkecske.
Tollai közt napdárdát dob a tikkasztó nyár s ő már egy csepp vízzel az "íze nincs ízzel" beéri.
Éhét csillapítja naponta egy morzsa, és szótlan tűri amit sorsa rá mért.
Nem zúg haragja nem jajong hangja ügyet se vet rá senki. Ki venné észre ha meghalna?
II.
Pipacs. egy szál pipacs. Törzse nincs, se ága csak szára, meg virága s gyökere, mi gyönge kapasza a léthez, de mi köze az egészhez?
Egy fuvallnyi szellő mi naponként eljő néki orkán. S élte oly rövid, semmi, és nem is tud hol megpihenni.
Hangja nincs se csókja, se könnye, se illata, se íze csak közönye. Egy kis "lelke-nincs" virág. olyan, mint ez a világ.
III.
Kopott ember a lét horizontján A húsa mint ázott kender lóg a csontján. Aszott, és elhagyott. Üstökét idő keze markolja ajkát a halál csókolja. Elárvult, egy baráttól elárult hitében elájult agg úr.
Az igazi ajándék életünk, létünk, testünk élő darabkája...
Ha jól adjuk és jól fogadjuk : titokzatos erőre kap.
Tovább él, megszépül, sorsa lesz.
Pilinszky János
-azért , mert egy vers szomorú , attól még lehet szép .
-talán a hangulatunktól is függ.......nem , nekem mindig gyönyörűek .
-Pilinszky verseit én is szeretem , de én még nem mindet értem...
-többször el kell olvasnom ...
*****
Paul Éluard
És egy mosoly
Az éj sohase teljes Higgyétek el ha mondom Mindig marad A bánat mélyén is egy nyitott ablak Egy ablak mely világos Mindig marad egy álom ami virraszt Vágy betölteni csillapítni éhség Egy jó egy tiszta szív Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz És figyelmes szemek S egy élet amit meg kell osztani.
