Perselybe csörrenő pénz is lehetne ilyenkor a szó, de csak a télbe forduló nappal csikordul; s újra meg újra ugyanúgy ott dermednek a fagyban, fejkendőjükbe bugyolálva standjuknál a kofák matrjoskababái; sárgáll asztalukon a sütőtök szelete, mintha fogyó-növő holdak szállottak volna alá a szitáló fehérrel; kosarak, almák, fenyőkoszorúk közt olyan most ez a kései reggel, oly mozdulatlan és csöndes, hogy szinte borostyánkövébe zárhatna mindent az égve felejtett utcai villany; s hirtelen – talán kegyelemből – satírozni kezd mindent a menny, és az alig derengő templomtorony mágussüvegére csillag-, nap- s holdjeleket rajzol a hó.
További szép estét, pihentető éjszakát kívánok mindenkinek! ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Lakatos István: Félelmetes tájék
Szél csúszkál a fák közt, didereg a varjú, szél a fák közt lomhán penészes avart fú. Mint egy szürkeszőrű óriási macska, félelmesen az ég, hátát púposítja.
Minden levelüket elsírják a fák búsan, göcsörtös ujjaik nyújtván szomorúan, csak a patak, ez az anarchista, csörtet - kettészelve a tájt - jéghideg félkörben.
A legmélyebb bánat a kövek bánata. Az igazi bánat, mely a földből árad, melyet zárt egysége sugároz a tájnak, melyet a part mentén, vádló ágát tárván, tragikus pátosszal a fa kiált árván -.
Légy olyan, mint a folyópart menti fa, aki nem alkuszik, annak van igaza. Érezz minden vihart, rezdülj minden szélre, tép az orkán, szaggat a tél? Hajolj félre.
Türelem, türelem.... Kőben, fűben, fában, növények gémberült várakozásában ott alszik a tavasz. Ha ránk vakít fénye, beleszédülünk majd tüzes örvényébe.
Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett, mohát tiport, vágott egy jó botot, mérges gombát ütött, hajszolt peléket – most rétre ér, a lába támolyog, édes teher alatt roskadva lépked, köröskörül a rét tarkán forog – s végül lerogy, mint vadvirág-porok testükregyűlt kincsétől gyenge méhek…
Köd-fényben áll a budai vidék; legyen enyém az ősz, akár a lelkem, pipámban száz levél hullája ég, miket finom dohánnyá szeleteltem. Egyharmada diófa levele, másik harmad édeskés hárslevélke, a többit naspolya hullatta le, vagy a szomszédunk szelíd gesztenyéje.
2
Miket a lomb szűrőjén felfogott, nyári napok, szívódjatok belém! Bódítsatok vad szirom-illatok, villó fények az asszony-fák csecsén, melyek alatt tátott szájjal hevertem, s egy cseppentett-csepp mézet könyörögtem – Szép fák, kik álltok most kopott-leverten, borultok még virágba körülöttem?
3
Kígyó-lélek, kék pipafüst, mennybefutó selyemkötél! Bár csimpajkodhatnék beléd: mi lesz, ha itt-talál a tél? Maholnap dérvert ez a rét, Fáink szél-hóhér öklözi – Emelj, emelj, varázs-kötél, rózsálló, langy felhők közé!
4
A vadszőlő leveleit a szélvész elvitte, de száz karja itt maradt: a tűzfalon most óriási térkép, erek, folyók, ösvények és utak. Nézik-nézik az árva madarak, drótlábu pintyek, kurtaröptü cinkék, találgatják száz közt a jó utat – de végül ittmaradnak télre mindég.
5
Utamra sok-sok levelet rakott a szél – ez a megtért vandál épitész, ki rombolás után alkotni kész – s most lábam alatt tündér terrakotta, mely az első új szélre szerteszéled, akár a füst, ha a pipám kiég, akár a hajnali, bátor remények. S egy hajnalon én is némán kiégek.
Levél, holt falevél földön, padon; szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük. Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon, ezernyi szín közt szinte megbetegszünk. S már nincs szavunk; muzsika kellene, hogy megmaradjon ez az ősz-valóság, valami sirató, álmos zene, mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját s ne kelljen mindig újrakezdeni az örök ősznek szóbafoglalását! Inkább kongassuk bottal esteli sétákon vén villák fekete rácsát. S temetők útján, ha már hull a dér, vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében, szálljunk hintázva, mint a holt levél a hold felé, mely hindogál az égen –
István, kit mindig csak a hátad mögött neveztelek Pistának, kilenc nappal a temetésed után tudnod kell, hogy továbbra is a hallgatag mesterem vagy,
és így lesz ez később is, kilenc hét múlva, és kilenc hónap elteltével újjászületsz bennem, leemellek egy polcról, az arcod visszakéred, habcafatos korsók mellett és füstben ülsz majd a Bécsi Szelet vendéglőben, vagy a szigligeti strandon, ha megkérlek szépen, sakkozol velem és bemattolsz,
hallgatag mesterem, hallgatag bátyám, három évvel vagy idősebb apámnál, ki hatodik esztendeje halott, szakállas pártfogóm, szakállas apám, lengyelül beszélgettünk, és Chopint játszottál,
régebben azt hittem, olyan könnyű ez: élni. Nem kell hozzá sok, csak két-három barát, ruha, vonatjegy, igaz könyv, olyan könnyű ez: élni, elheverni a padlón vagy fűszálat rágva egy réten, a szerepek szabadon fölcserélhetők, Ábelből lehet Káin és Káinból Ábel,
a hallgatag mesterem vagy, István utcai holt. Gondolj majd rám,
„... - Mi az, hogy „igazi”? - kérdezte egy napon Bársony-nyuszi a Bőr-lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. - Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg, és kiáll belőle egy fogantyú? - Az, hogy „igazi” az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak – felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy „igazi” vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igazi. - Nem fáj az? – kérdezte Bársony-nyuszi. - Néha fáj. – mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj. - Hogy' történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként? - Nem hirtelen történik – mondta Bőr-lovacska – csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében, akik úgyse értenek semmit. ...”
Szervusztok, szép napot kívánok Mindenkinek, Kedveschek!
Tág szemében óriási arcok s az itélet tűzcsóvája, vak tombolása, mely pusztítva harsog, - a szemöldök ívei viharzók és busák. A mellében vihar-szók ágaskodnak, újra csak szavak,
nem övéi (mert a szava félszeg és szelid, ha megfedd valakit) más szavak: kövek, kemény vasércek, melyeket mint vulkán alakít,
hogy a szája kráteréből bomlott átkokat okádjon szüntelen; míg a homloka, mint kutyahomlok vinni vágyik engedelmesen,
mit az Ura elvesz homlokárul; Ő az Úr, kit annyi sok farag és nem látja, mely neki kitárul, mélységét, mert mélye: a harag.
Mert tudom én hát hogyne tudnám ki előtt kell majd akkor meghajolni a láb ugyan remeg… nem akarnék neked most erről sokat papolni
sietni kell szívem nyomás hát gyorsan csomagolni csak ami fontos… hiszen nyár van nem kell most fölös cucc meleg holmi
ha fönt leszünk füledbe súgom szeretnék most innen lenézni s ami veszélyes vagy éppen tilos: a Világ ablakán még egyszer kihajolni
utazók vagyunk tudom szomjas vándorok ha végül megérkezünk illik majd kipakolni de amaz utolsó utat vagy napot (a kedvedért is) még nagyon szeretném elnapolni.
Azt írod, anyám, hogy közel a buszmegálló de mindig messze a busz ilyen telet még nem éltél és túszul tartanak szomszédaid farkascsorda lett a kölyöknyájból de a tieid sem félik már se Istent se nevelő pásztorukat pedig te szót formáltál ajkukra agyukba sulykoltál tudást kenyeret adtál kezükbe fáradhatatlanul ám sokan közülük divatos céghez állnak parolit hordanak és szavad nem értik
nincs útleveled nem jöhetsz van útlevelem nem mehetek
