„Valaki egy széket tolt oda, és ő leült a székre. És arra gondolt: le kellene festeni mamikát. És arra gondolt: lefestettem az életben száz és száz asszonyt, de mamikát soha. Miért? Miért, hogy éppen a legkedvesebbet, a legszebbet nem? Miért? Az ember annyi mindenre gondol az életben, csak arra nem, ami fontos. Az ember képeket fest, mindenről, mindenkiről, csak éppen arról nem, aki a legtöbb, aki a legfontosabb, aki a legszebb. Miért? „
Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg ő véd engem nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal fáradni nem restell. Áldott teste, lelke csak érettem fárad, Köszönöm, Istenem az édesanyámat.
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve, Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban itt e földön senki sem szerethet jobban! - Köszönöm a szemét, melyből jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat.
Te tudod, Istenem - milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az ÉDESANYÁMAT!!!
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és Te tanácsot adsz nem teljesíted kérésemet. Ha arra kérlek, hogy hallgasd meg érzéseimet és Te elmagyarázod miért rossz, hogy így érzek, akkor rám tiportál. Ha arra kérlek, hogy hallgass meg és te úgy érzed, hogy valamit tenned kell, hogy a problémám megoldódjon, bocsáss meg, de úgy érzem, hogy süket vagy. Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám és hallgass meg. Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél, nem kértem mást, csak hogy hallgass meg. Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett. Amikor teszel valamit helyettem amit nekem kell megtennem, csak megerősíted a félelmemet és gyöngeségemet. De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek még ha ez az érzés számomra érthetetlen is, lehetővé teszed, hogy megvizsgáljam és értelmet adjak az érthetetlennek. Ha ez megtörténik a válasz világossá válik és tanácsra nincs szükség. Talán azért használ sok embernek az imádság mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást, figyel és meghallgat, a többit ránk bízza. Tehát Te is, kérlek figyelj rám és hallgass meg. Ha szólni akarsz, várj egy ideig és akkor már én is tudok Rád figyelni.
Már nem tudom, mióta, Ha néha rám tekint, Csak elhúzza a száját, És elfordul megint. Mégis várom, hogy nézzen, A szeme tiszta tó, A szerelmes mind szolga, és megalázható.
Akárhányszor felhívom, Ő leteszi hamar, S mit régen úgy szerettünk, Csetelni sem akar. Jókedvűen csacsogni Már nincs bennem erő, A szerelmes papír csak, Fecnikre téphető.
Esténként már nyüszítek, Hogy miért nem szeret, Ő széttárja a karját, Hogy erről nem tehet. Mint guminőt az ágyban Néha úgy húz elő, A szerelmes mind sérült, S tovább sebezhető.
Már nem tudok aludni, És enni sem merek, Nincs, ami visszafogná A hasmenésemet. A túlpartra majd átvisz Az utolsó hajó, A szerelmes mind gyenge És elpusztítható.
A szálláson végre légkondi volt, kényelmes ágy és kora délután, s átszűrődött a bezárt ablakon a müezzin elnyújtott éneke. Tán az a furcsa dallam volt az ok, hogy újra s újra megkívántalak. Akkor nem az élvezet volt a fő, sokkal inkább volt a befogadás, hogy az enyém vagy, s a tied vagyok. Öleltelek. S álljon meg az idő, Azt szuggeráltam magamnak, neked, s nem hittem el, hogy ilyen nem lehet.
Most ősz van, és kívül-belül hideg. Én rád, te elvágyódsz - hát így megy ez, sic transit, meg a többi marhaság. Fekszünk az ágyon, te háttal nekem, és nem tudok már elképzelni sem egy nyarat vagy a légkondi zaját, se azt, hogy ami most van, múljon el, és kérni sem lehet, hogy újra úgy, és újra annyira, mint akkor, ott; kérni csak apróságokat, talán csak azt, hogy töltsd le a netről nekem hallgatni a müezzin énekét.
Nekem a május az életem. Sok-sok csivitelő madár. A kertek mélyéből áradó virágillatok. Út menti kavicsok roppanása egy-egy séta közben S a szemed fényéből elcsent tűzgondolatok.
Nekem a május a szerelem. A mosolygás hónapja. Édes csókok lágysága a szoros kézfogásban. Nevető szél suhanása, mikor megérintjük egymást És szép jövőről álmodunk a fénysugarú nyárban.
Nekem a május a mindenem. Múltam és jelenem. Simogató vággyal átélt éjjeli románcok. Pirkadó napban halványult csillagok halk üzenete, Melyek áthatják fényükkel a kinyíló akácot.
Nekem a május az igazi csoda. Gyom között a virág. Eláztatott párnákról felszárított könnyek. Utolsó éveimnek határtalanul jóleső boldogságérzése, Miben minden múló perc sokkal-sokkal könnyebb
Nekem te vagy a május. A szabadon szálló képzelet. Perzselő szikra, minek nem hamvad a lángja. Illanó évszakokból itt maradt öröknyarú emlékek. S életem egyetlen kincsnek vélt szilárd alapvára.
Szervusztok :) Nagyon szép napot kívánok mindenkinek... :))
Csitt, mese...
Mit meséljek, ha nem figyelnek? Különben is fáradt vagyok. Porfelhőt vernek a fejemre tépő vad őszi viharok, s az alkonyatok véres őszirózsák. És nem várom a napi postát. Olyan jó lenne hunyt pillákkal, összefont karral súgni már: "Oda a nyár! Oda a nyár! Csitt, mese, halj meg, csitulj el, ének!" Sírni - egy rozsdás őszi gesztenyének nekihajolva...
Eszes lény az ember, tehát mérlegel: tegye, ne tegye.
S közben kuncog benne a lélek:
"Csak töprengj, okoskodj - dönteni úgyis én fogok,
sőt már döntöttem is, ha te még nem is értesültél róla."
Gyerekkoromtól fogva nem Olyan vagyok, mint más. Szemem Nem úgy lát, nem közös kutak Habja bennem az indulat. Nem közös forrásból ered Bánatom. Gyújtva szívemet Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön. Ott - gyerekkoromban - a vad Élet hajnalán: ott fakadt Ez a varázs - a jó s hamis Mélyekből -, mely kötöz ma is: Forrásból lett, gyors patakból, Sziklahegyen rőt falakból, Napból, mely lekörözött Őszi aranyfény között, Villámból az ég alatt, Amint elszállt, elszaladt, Dörejből, vihar ha forrt, S fellegből, mely olyan volt (Bár kéklettek az egek) Szemre, mint egy szörnyeteg.
Megértettem: nem elég, ha megszeretek valakit. Engednem kell, hogy megszeressenek. Nem elég, ha elfogadok másokat, olyannak, amilyenek. Magamat is el kell tudnom fogadni. Ha nem teszem, lehetetlenné teszem azt is, hogy hozzám kapcsolódjanak. Ha elszigetelem magam, mások hiába bontják a falakat... a dolog két irányú.
Nem elég ha tudok adni, meg kell tanulnom elfogadni is. Mert adni csak az tud, akinek van miből. És tisztelnem kell azzal, hogy elfogadom, és büszkeségem félre teszem.
Valamikor régen - amikor még kevesebb volt az ember, és messze földön alig akadt egy-két falu - keményebb volt a tél, forróbb a nyár. Szélesebbek voltak a folyók, nagyobbak az erdők, ahol éjszakánként titokzatos arccal járt a hold, és törpék bújócskáztak a gombák alatt, melyek akkorák voltak, mint ma a kofák esernyője a piacon. Mondom, régen volt ez nagyon.
A hegyek kopaszok voltak és árván hidegek, a mezőkön csak a füvek suttogtak, ha arra járt a szél. A vizek lomhán és egyedül kanyarogtak homokos medrükben, és külön suhogtatták kardjukat a sás meg a nád, pedig ellenség akkor még nem volt sehol. Az ember nem tudott kaszát venni a vaskereskedésben, hogy lekaszálja a nádat, mert nem volt akkor még vaskereskedés se. Külön volt a hegy, külön a rét, külön a vizek, külön az erdő és a nádas. Nem ismerték egymást, és nem is voltak kíváncsiak egymásra. Ha a hegy jeges szelet küldött az erdőre, a fák átkozódtak, rázták bozontos fejüket, és amikor kiöntött a folyó: a rétek fuldokolva panaszkodtak a vízre, mert mocskos iszapot rakott virágjaikra. Az elégedetlenség és a panasz napról napra nőtt. Nem volt békesség sehol, összevesztek még a szomszédok is, és a haragos zúgás olyan volt, mintha a tenger zúgna valahol a láthatár szélén. - Mért féltek úgy a hideg széltől? - zsongott csendesen a Fenyő. - Hiszen jó ez a hűs szellő, amit a hegy küld. És milyen tiszta... - Igaz! Százszor is igaz! - kiáltott a Boróka. A Gyalogfenyő csak apró kis tenyereit verte össze a lábuknál, mert nem illett volna, ha ő is beleszól a nagyok dolgába
