Az az igazság, hogy mi egy titkos társaság vagyunk, aki a pecsételéssel hódolunk a Nagy Furusznak. A legtöbb pecsétet összegyűjtők meg kapják a Yelevényes (kisyelevényes, nagyyelevényes, sokyelevényes) rangot.
Sajnos a társaság annyira titkos, hogy most, mivel mindezt megtudtad, meg kell halnod.
Nem KELL hozzá tintalenyomat. A tintalenyomat a teljesítés igazolásához kell, azért, mert bemondásra nem fogják odaadni a jelvényt. Ha nem szeretnél jelvényt, akkor ne pecsételj.
Komolyan nem értem, az fb-n is úgy ki vannak akadva az emberek ezen a pecsételős dolgon, mintha ez valami új, és csak a csodával határos módon teljesíthető feltétel lenne. Hogyan értenek ezek az emberek meg mondjuk egy szerződést, amit a telefon-, internetszolgáltatójukkal kötnek? Hogyan tudják egyáltalán a hétköznapi életüket megszervezni, hogy ha egy dupla pecsételés ilyen gondot okoz nekik?
Igen. Ez fantasztikus és csodálatos. Imádom, hogy eltávolodhatok közben a papírforma világtól és felfedezhetem az állatokat. Ti mind csak a túrázásról írtok, pedig nem is azt kérdeztem, hogy az miért jó, mert aki rendszeresen megy vagy nem egy dobozban nőtt fel az számára ez egyértelmű. Szóval valaminek az értelme és a célja érdekelt volna, nem pedig az érzelmes rész, a határtalan szabadságérzet amit teljesen kötetlenül is megélhetünk, ha bevetjük magunkat a természetbe. Van valami végső "nemes" célja ennek az egésznek? Természetvédelem? Pénz? Fejlődés? Azért kérdezem, mert nyár végén kaptam egy ilyen füzetet, és most rájöttem, hogy engem ez a gyűjtögetősdi mennyire nem hoz lázba, és ha tudnám, hogy van valami racionalitás a dologban könnyebb lenne elfogadnom.
Azt, hogy érdemes-e beruházni egy hótalpra, az csakis tőled függ. Egyrészt, hogy mennyit használod, másrészt, hogy megéri-e azért a pénzért Neked. Ha járt ösvényre mész, nem tudod igazán kihasználni. Hobonak most biztosan jól jött volna, valszeg kevésbé fárad el.
Élmény bejárni az országot, amit igazán csak gyalog látszik, rengeteg pillanat ami örökre megmarad, az erdő illata, a tavaszi szél, egy hóban vadászó róka látványa, beszélgetések este egy kis tűznél teát iszogatva, a kedvesem mosolya, a kutyáim boldog szimatolása, eső után a fák közül kibukkanó felhőcskék látványa, vagy akár felérni egy emelkedő tetejére és körülnézni, visszatérni egy útra úgy hogy látod a változásokat, örülni a jelvénynek, és ezernyi más dolog, szóval bele lehet szerelmesedni egy kicsit.
Hótalpaztam már többször is a környező országokban, itthon még soha
Ha az időjárás nem tér vissza a normális kerékvágásába (és miért tenné), akkor szerintem honi viszonyok közepette, itthonra nem érdemes beszerezni. És egy-két kivételes esettől eltekintve (mondjuk egy béreltet, ha már venni nem veszünk) cipelni sem (túrasít talán igen, mert ott nagyobb a "nyereség", sebességben, sízés közbeni erőspórolásban)
Mininális hóvastagság? Mondjuk 8-10 centi (vannak az alján karmok) De ott még értelme nincs, mondjuk egy térdig érő hónál már igen. És onnantól hihetetlen az a szabadság amit kapsz, mindegy hova lépsz, azt sem tudod mi van alattad és sétálhatsz a hó felszínén :-)
Ha olvad, vizes a hó, akkor viszont eléggé szopóroller (rátapad a karmokra és a hótömeg is nehéz lesz meg a "gólyalábon" se annyira élvezetes balettozni)
Úgy emlékszem, jzp2107 topiktársunknak van tapasztalata a hótalpas túrázásról, bár itt nem találom a hozzászólást, lehet, emailben került szóba. vagy keverem valakivel.
Más nevében nem tudok nyilatkozni, de én azt gondolom, hogy közülünk senki nem teljesítette hótalppal, minek következtében azt megválaszolni, hogy érdemes-e, szerintem lehetetlen.
Érdemes-e beruházni rá, mennyire fárasztó, mennyivel gyorsabban lehet haladni mondjuk térdig érő hóban, mi az a minimális hóréteg amiben már használható, szóval érdemes-e + két kilót cipelni?
Megtanulni egész más szemmel látni... a hazánkat, a tájakat, a természetet, az embereket. Megismerni egy addig alig ismert világot, egy egészen új életszemléletet. Megtanulni a természet ősi rendjében boldognak lenni, élvezettel, jókat gyalogolni (hisz gyalogolni jó), megtanulni a kitartást, megérteni mi is igazán fontos az életben... csak, hogy a leglényegesebbeket említsem.
"Az Országos Kéktúra (OKT) célja: hogy a túra résztvevői az útvonal végigjárásával rendszeres sporttevékenységet folytassanak és egyúttal képet alkossanak hazánk életéről, fejlődéséről, természeti szépségeiről, betekintsenek különféle tájaink életébe, mindennapi munkájába, megismerjék hazánk nagy részének történetét, föld- és vízrajzát, évszázadok alkotásait."
"sohasem tudtam megérteni azokat, akiknek csak az a szép, ami messze van, és érdektelennek, unalmasnak tartják azt ami itthon van, bár rendszerint éppen ezek azok akik nem is tudják mi van itthon"
Engem eddig kétszer kellett "menteni": fiatal koromban volt egy nagyobb esésem a Rám körül, a jobb bokám teljesen kifordut, úgy kellett a helyszínen visszapattintani a helyére, hogy tele ne menjen folyadékkal. Nagyjából négykézláb sántikálva visszamentünk (egy hölgy volt velem) a Három-forrásnál átmenő útra, mert azt ítéltem a legsimábbnak, azon bevánszorogni Marótra. Aztán pár kilométer után vadászok vettek fel a platóra a kilőtt őt mellé, ők vittek le a faluig.
Másodjára tavalyelőtt a nagy hóban (szerintem ezt már meséltem) sátorozáskor, amikor annyira kivette az erőmet a lefelé menet, hogy az utolsó tíz kilométernél felhívtam a kerültvezető vadászt, és megkérdeztem, tud-e segíteni. Fel tudott jönni a terepjárójával, bár előtte jelezte, hogy ha az nem megy el ekkora hóban, akkor elhozza az egyik lánctalpas munkagépet, de mindenképpen jön és segít.
Egyébként érdekes, hogy az, hogy a legkönnyebb haladás a térdig érő hóban van, a legrosszabb meg amikor becsúszik az ember a munkagépek által legyártott, derékig érő nyomvályúba, jobban kimerít, mint egy 50km-es teljesítménytúra... Ennél a második esetnél is azt számítgattam, hogy erővel valószínűleg kibírnám a maradék tíz km-et; csak nem éri meg, mert délelőtt tíztől valószínűleg este hatra érnék be a faluba... Mondják, hogy minden fejben dől el: nagyon-nagyon ritkán fordul elő velem, hogy tele lesz a nemiszervem az erdővel és a gyaloglással, de ez pont egy ilyen eset volt. :)
Évek óta nem volt ehhez fogható téli időjárás, 20cm friss havat plusz ragyogó napsütést ígértek vasárnapra, úgy éreztem ilyen alkalom nem nagyon lesz mostanában egy remek téli túrához, és hát hol máshol mint az egyik kedvenc vidékemen, a Karancs-Medves vidékén... 6:35-kor már a Salgótarjánból rajtoló, Istenmezeje felé zötykölődő öreg Ikaruson ültem, amely minden nehézség ellenére pontban 8-kor ki is tett az egyik legszebb nevű magyar falu kicsiny központjában.
Istenmezeje, faluképek, Noé szőlője
"Vén völgy mélyén halvány fény, Hajnali tűz kél nem várt rém, Átkel a hídon a folyónál, Átfut az erdőn, bosszút áll. Zord hegyek csúcsát elérné Emberek búját megnézné, Vándorok útját bejárná, Ha égen a felhő nem várná."
(Induláskor ezt a NOX dalocskát dúdolgattam jókedvemben, a falu völgyébe bekukucskáló kelő napsugarakat látván.)
Egy kávé, üdítő kombó után mit sem sejtve nekivágtam az útnak, ekkor még úgy hittem egészen Salgótarjánig, de az élet, és főleg a vártnál lényegesen nagyobb hóréteg átírta naív terveimet. A falu utáni erős kaptatóra a Fehér-kő felé készültem ugyan, tudtam hogy a túra egyik legnehezebb szakasza lesz, de hogy tényleg ennyire az lesz azt nem gondoltam volna. Egy terepjáró nyomain kapaszkodtam felfelé lépésről lépésre, közben azon morfondíroztam hogy mi a fene tudott ide feljönni ezen a fingató emelkedőn ebben az irdatlan hóban, aztán mikor megláttam a járművet, lemeredtem: egy Dácsia! Vazz, ilyet kell venni legközelebb! Nem sokkal később a hegyről két puskás jött, övék volt a Dacia, elbeszélgettem velük vagy negyedórát, több mindenről. Az autó nem igazán az alapverzió, négykerék, diffizár, stb. Amúgy ezúttal nem lőttek semmit, és a vadaknak nem igazán jó ez a hatalmas hó, a kismalacok megfáznak, alig lesz vaddisznó, már így is több a szarvas mint a disznó... ez némileg ellentmond annak amit máshol hallani, hogy sok a vaddisznó, errefelé ezek szerint nem annyira. Érdekes beszélgetés volt, jól kifújtam magam, irány tovább a Csengős-bérc felé! Alig vártam hogy végre felérjek a Kohász Kéktúra egyik legszebb szakaszára, az Istenmezeje-Bárna kékút király etapjára, a Csengős-bérc panoráma-útjára, amelyen nyáron is rengeteget fotóztam. Ezúttal sem győztem betelni a látvánnyal, amely kb 3-4 kilométeren elkíséri a túrázót, különböző szögekből mutatva meg a Mátra vonulatait a ritkán látott északi irányból, kéklő bércek a háttérben, csillogó szűz-hó buckák az út mentén, csodás összkép volt ez így, nagyon élveztem, ez az, ezért indultam, ezért jöttem, gyönyörű látvány!
1. megpillantottam a Mátrát
2. a Csengős-bérci út
3. kilátás egy kanyarulatból balról a Kékes, jobbról a Galya
A kék jelzés itt-ott letért a kitaposott útról, érintette a magaslatokat, bár nem kellett ortodoxnak lennem, próbáltam követni, ilyenkor a terepjáró-nyomokról letérve a sípcsontig érő szűz hóban gázoltam, ez bár nagyon romantikus dolog, de iszonyúan visszafogja az embert, és iszonyúan hűti a bakancsot, és benne a lábat! Sok-sok állatnyomot is láttam, egy őzike egészen hosszan ment az ösvényen előttem, bár a terepjárónak jobban örültem, de ez is érdekes volt. :-)
1. vonulatok
2. őzike
3. vaddisznó, bocsánat mégsem :-)
Miután ezen a 3-4 kilométeren kigyönyörködtem magam, majd a Nádas-orom (441m) közelében ismét erdőhatárt értem jöttek az újabb csodák, ilyen szép, érintetlen, vastagon behavazott erdőt talán még sosem láttam, de legalább is már nagyon régen. Hosszú szakaszon Nógrád és Heves megye határán, kerítés mellett haladt a túra a Bárnai Nagy-kő felé, folyamatosan hullámvasutazva, de inkább emelkedve, az útviszonyok a vastag hóréteggel karöltve kezdték vészesen apasztani erőtartalékaimat.
Bár nem adtam fel hogy 'Tarjánig megyek, azért nem sok esélyt láttam rá, pláne hogy olyan fáradtságot mint a Nagy-kő aljában rám tört már régen éreztem, a magam mögött hagyott 12-13 km folyamatosan a havat tolva magam előtt meglepően kifárasztott. Bárna szélén észrevettem hogy kívülről a hótól, belülről pedig az izzadságtól vagyok vizes, így aztán úgy döntöttem hogy a presszóban átöltözök, és majd meglátjuk...
1. téli kohász
2. úton a Nagy-kő felé
3. Bárna
A törzsvendégek érdeklődő pillantásaitól kísérve, de a pultos hölgy engedélyével vetkőztem kisgatyára, az ott italozó két idősebb (de még nem annyira) hölgy erre már székestől fordult felém, és leplezetlenül bámulták a mutatványt, ezért aztán pillantásaiktól némileg feszélyezve igyekeztem gyorsan befejezni a kocsmában a túl látványosra sikerült zokni-póló cserét. Nem szeretek semmit feladni, nekivágtam a 'Tarján felé induló kék jelzésnek, de a Hármashatár meredek kaptatóján ismét térd alatt ért a szűz hó, lépésről lépésre haladtam, iszonyú lassan, majd megálltam. Tudtam hogy innentől már terepjáró-nyomra sem számíthatok, ezért úgy döntöttem, visszafordulok, ezt már nem tudnám emberi időn belül befejezni, még 12km ilyen út(?) viszonyok közt már nem megy. A bárnai aszfaltos bekötőúton indultam el a Mátraszelei út felé, mentem pár km-t, majd nekiálltam stoppolni.
Két új rendszámos, nagyon jó autó nagy ívben került ki, na jól van ezt hagyjuk, majd jön a szelei busz... gondoltam, mikor egy igazán szakadt kis Suzuki kérdés nélkül állt meg mellettem, nyílt az ajtó, csak annyit mondtak "szállj be, beférsz?" Be hát, ha megszakadok is! :-) Salgótarján, Acélgyárig mennek, nekem jó? Hogyne, szuper... Két tősgyökeres bárnai úriember volt, ismét vadászokba botlottam, és ismét nagyon jót beszélgettünk, és még az autómhoz is időben visszaértem. Nagyon szép, nagyon nehéz, iszonyúan fárasztó és igen-igen elgondolkoztatóan tanulságos túra volt, megint olyanoktól kaptam kétszer is jó szót, segítséget akik felé előítéleteim szoktak vala lenni...
"Kezdem gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen. (...) Vannak pillanatok, amikor játszik velünk az élet, s kissé összecseréli bennünk mindazt, amiről azt hittük, hogy végleges." Márai Sándor
Annak is megvan a technikája. Csak a kezedet nyújtsd ki a zsákból, és azt is csak a bakancsban este előre odakészített házipálinkás laposüvegig. Egy korty pálinka a lelkierő kedvéért, egy gyors fohászkodás további lelkierőért, majd egy hirtelen, férfias elhatározással ki a hóra, a hidegbe...! :)
Gratula, csodálatos a terep. Két éve márc. 15-én pontosan ezt tapasztaltam én is. 5-10 km-től úgy kivoltam mint a liba, de a táj az feledhetetlen volt.
Csak az a reggeli kimászás, csak azt tudnám feledni! :-)
No, hadidoki, ma én is túltoltam a biciklit egy kissé, valamiért nem számoltam a 30+ centis hó visszafogó erejével, (tudom, kellett volna!) és a túrám kétharmadánál úgy elfogyott az erőm hogy csak pislogtam mint hal a szatyorban, hogy most akkor mi lesz??
Sokszor sípcsont-középig érő havat toltam magam előtt, még lefelé is olyan erő kellett mintha felfelé mennék, mikor emelkedni kezdett arról meg ne is beszéljünk...
Ezzel együtt csodás tájakon jártam megint, és azon a pár kilométeren mikor terepjáró nyomokon haladhattam még a szélsebes 3-as átlagot is elértem! :-)
1. Istenmezeje kora reggel
2.-3. kilátás a Csengős-fő útjáról a Mátra felé
4. őzikenyom a szűz hóban, előttem.
a Karancs-Medvesen valahogyan mindig az országos átlag duplája esik hóból.
"múltkor a diófáról levágtam egy ágat, gondolván, hogy már nincs vegetációs áramlás, és megrökönyödve láttam: ömlik belőle a nedv. Már a vegetáció sem a régi"
Ez speciel a dióval régen is így volt:). Augusztus-szeptemberben kell/lehet vágni/metszeni.
//De ha vigasztal én is saját káromon tanultam meg:)//
Jól teszed. Hamarosan itt a tavasz, és akkor szinte hallani, hogy megindul bennük a vegetáció, áramlik az energia. Bár a múltkor a kerti diófáról levágtam egy ágat, gondolván, hogy már nincs vegetációs áramlás, és megrökönyödve láttam: ömlik belőle a nedv. Már a vegetáció sem a régi.
Istenmezeje, faluképek, Noé szőlője 
a Karancs-Medvesen valahogyan mindig az országos átlag duplája esik hóból. 