Úgy emlékszem, jzp2107 topiktársunknak van tapasztalata a hótalpas túrázásról, bár itt nem találom a hozzászólást, lehet, emailben került szóba. vagy keverem valakivel.
Más nevében nem tudok nyilatkozni, de én azt gondolom, hogy közülünk senki nem teljesítette hótalppal, minek következtében azt megválaszolni, hogy érdemes-e, szerintem lehetetlen.
Érdemes-e beruházni rá, mennyire fárasztó, mennyivel gyorsabban lehet haladni mondjuk térdig érő hóban, mi az a minimális hóréteg amiben már használható, szóval érdemes-e + két kilót cipelni?
Megtanulni egész más szemmel látni... a hazánkat, a tájakat, a természetet, az embereket. Megismerni egy addig alig ismert világot, egy egészen új életszemléletet. Megtanulni a természet ősi rendjében boldognak lenni, élvezettel, jókat gyalogolni (hisz gyalogolni jó), megtanulni a kitartást, megérteni mi is igazán fontos az életben... csak, hogy a leglényegesebbeket említsem.
"Az Országos Kéktúra (OKT) célja: hogy a túra résztvevői az útvonal végigjárásával rendszeres sporttevékenységet folytassanak és egyúttal képet alkossanak hazánk életéről, fejlődéséről, természeti szépségeiről, betekintsenek különféle tájaink életébe, mindennapi munkájába, megismerjék hazánk nagy részének történetét, föld- és vízrajzát, évszázadok alkotásait."
"sohasem tudtam megérteni azokat, akiknek csak az a szép, ami messze van, és érdektelennek, unalmasnak tartják azt ami itthon van, bár rendszerint éppen ezek azok akik nem is tudják mi van itthon"
Engem eddig kétszer kellett "menteni": fiatal koromban volt egy nagyobb esésem a Rám körül, a jobb bokám teljesen kifordut, úgy kellett a helyszínen visszapattintani a helyére, hogy tele ne menjen folyadékkal. Nagyjából négykézláb sántikálva visszamentünk (egy hölgy volt velem) a Három-forrásnál átmenő útra, mert azt ítéltem a legsimábbnak, azon bevánszorogni Marótra. Aztán pár kilométer után vadászok vettek fel a platóra a kilőtt őt mellé, ők vittek le a faluig.
Másodjára tavalyelőtt a nagy hóban (szerintem ezt már meséltem) sátorozáskor, amikor annyira kivette az erőmet a lefelé menet, hogy az utolsó tíz kilométernél felhívtam a kerültvezető vadászt, és megkérdeztem, tud-e segíteni. Fel tudott jönni a terepjárójával, bár előtte jelezte, hogy ha az nem megy el ekkora hóban, akkor elhozza az egyik lánctalpas munkagépet, de mindenképpen jön és segít.
Egyébként érdekes, hogy az, hogy a legkönnyebb haladás a térdig érő hóban van, a legrosszabb meg amikor becsúszik az ember a munkagépek által legyártott, derékig érő nyomvályúba, jobban kimerít, mint egy 50km-es teljesítménytúra... Ennél a második esetnél is azt számítgattam, hogy erővel valószínűleg kibírnám a maradék tíz km-et; csak nem éri meg, mert délelőtt tíztől valószínűleg este hatra érnék be a faluba... Mondják, hogy minden fejben dől el: nagyon-nagyon ritkán fordul elő velem, hogy tele lesz a nemiszervem az erdővel és a gyaloglással, de ez pont egy ilyen eset volt. :)
Évek óta nem volt ehhez fogható téli időjárás, 20cm friss havat plusz ragyogó napsütést ígértek vasárnapra, úgy éreztem ilyen alkalom nem nagyon lesz mostanában egy remek téli túrához, és hát hol máshol mint az egyik kedvenc vidékemen, a Karancs-Medves vidékén... 6:35-kor már a Salgótarjánból rajtoló, Istenmezeje felé zötykölődő öreg Ikaruson ültem, amely minden nehézség ellenére pontban 8-kor ki is tett az egyik legszebb nevű magyar falu kicsiny központjában.
Istenmezeje, faluképek, Noé szőlője
"Vén völgy mélyén halvány fény, Hajnali tűz kél nem várt rém, Átkel a hídon a folyónál, Átfut az erdőn, bosszút áll. Zord hegyek csúcsát elérné Emberek búját megnézné, Vándorok útját bejárná, Ha égen a felhő nem várná."
(Induláskor ezt a NOX dalocskát dúdolgattam jókedvemben, a falu völgyébe bekukucskáló kelő napsugarakat látván.)
Egy kávé, üdítő kombó után mit sem sejtve nekivágtam az útnak, ekkor még úgy hittem egészen Salgótarjánig, de az élet, és főleg a vártnál lényegesen nagyobb hóréteg átírta naív terveimet. A falu utáni erős kaptatóra a Fehér-kő felé készültem ugyan, tudtam hogy a túra egyik legnehezebb szakasza lesz, de hogy tényleg ennyire az lesz azt nem gondoltam volna. Egy terepjáró nyomain kapaszkodtam felfelé lépésről lépésre, közben azon morfondíroztam hogy mi a fene tudott ide feljönni ezen a fingató emelkedőn ebben az irdatlan hóban, aztán mikor megláttam a járművet, lemeredtem: egy Dácsia! Vazz, ilyet kell venni legközelebb! Nem sokkal később a hegyről két puskás jött, övék volt a Dacia, elbeszélgettem velük vagy negyedórát, több mindenről. Az autó nem igazán az alapverzió, négykerék, diffizár, stb. Amúgy ezúttal nem lőttek semmit, és a vadaknak nem igazán jó ez a hatalmas hó, a kismalacok megfáznak, alig lesz vaddisznó, már így is több a szarvas mint a disznó... ez némileg ellentmond annak amit máshol hallani, hogy sok a vaddisznó, errefelé ezek szerint nem annyira. Érdekes beszélgetés volt, jól kifújtam magam, irány tovább a Csengős-bérc felé! Alig vártam hogy végre felérjek a Kohász Kéktúra egyik legszebb szakaszára, az Istenmezeje-Bárna kékút király etapjára, a Csengős-bérc panoráma-útjára, amelyen nyáron is rengeteget fotóztam. Ezúttal sem győztem betelni a látvánnyal, amely kb 3-4 kilométeren elkíséri a túrázót, különböző szögekből mutatva meg a Mátra vonulatait a ritkán látott északi irányból, kéklő bércek a háttérben, csillogó szűz-hó buckák az út mentén, csodás összkép volt ez így, nagyon élveztem, ez az, ezért indultam, ezért jöttem, gyönyörű látvány!
1. megpillantottam a Mátrát
2. a Csengős-bérci út
3. kilátás egy kanyarulatból balról a Kékes, jobbról a Galya
A kék jelzés itt-ott letért a kitaposott útról, érintette a magaslatokat, bár nem kellett ortodoxnak lennem, próbáltam követni, ilyenkor a terepjáró-nyomokról letérve a sípcsontig érő szűz hóban gázoltam, ez bár nagyon romantikus dolog, de iszonyúan visszafogja az embert, és iszonyúan hűti a bakancsot, és benne a lábat! Sok-sok állatnyomot is láttam, egy őzike egészen hosszan ment az ösvényen előttem, bár a terepjárónak jobban örültem, de ez is érdekes volt. :-)
1. vonulatok
2. őzike
3. vaddisznó, bocsánat mégsem :-)
Miután ezen a 3-4 kilométeren kigyönyörködtem magam, majd a Nádas-orom (441m) közelében ismét erdőhatárt értem jöttek az újabb csodák, ilyen szép, érintetlen, vastagon behavazott erdőt talán még sosem láttam, de legalább is már nagyon régen. Hosszú szakaszon Nógrád és Heves megye határán, kerítés mellett haladt a túra a Bárnai Nagy-kő felé, folyamatosan hullámvasutazva, de inkább emelkedve, az útviszonyok a vastag hóréteggel karöltve kezdték vészesen apasztani erőtartalékaimat.
Bár nem adtam fel hogy 'Tarjánig megyek, azért nem sok esélyt láttam rá, pláne hogy olyan fáradtságot mint a Nagy-kő aljában rám tört már régen éreztem, a magam mögött hagyott 12-13 km folyamatosan a havat tolva magam előtt meglepően kifárasztott. Bárna szélén észrevettem hogy kívülről a hótól, belülről pedig az izzadságtól vagyok vizes, így aztán úgy döntöttem hogy a presszóban átöltözök, és majd meglátjuk...
1. téli kohász
2. úton a Nagy-kő felé
3. Bárna
A törzsvendégek érdeklődő pillantásaitól kísérve, de a pultos hölgy engedélyével vetkőztem kisgatyára, az ott italozó két idősebb (de még nem annyira) hölgy erre már székestől fordult felém, és leplezetlenül bámulták a mutatványt, ezért aztán pillantásaiktól némileg feszélyezve igyekeztem gyorsan befejezni a kocsmában a túl látványosra sikerült zokni-póló cserét. Nem szeretek semmit feladni, nekivágtam a 'Tarján felé induló kék jelzésnek, de a Hármashatár meredek kaptatóján ismét térd alatt ért a szűz hó, lépésről lépésre haladtam, iszonyú lassan, majd megálltam. Tudtam hogy innentől már terepjáró-nyomra sem számíthatok, ezért úgy döntöttem, visszafordulok, ezt már nem tudnám emberi időn belül befejezni, még 12km ilyen út(?) viszonyok közt már nem megy. A bárnai aszfaltos bekötőúton indultam el a Mátraszelei út felé, mentem pár km-t, majd nekiálltam stoppolni.
Két új rendszámos, nagyon jó autó nagy ívben került ki, na jól van ezt hagyjuk, majd jön a szelei busz... gondoltam, mikor egy igazán szakadt kis Suzuki kérdés nélkül állt meg mellettem, nyílt az ajtó, csak annyit mondtak "szállj be, beférsz?" Be hát, ha megszakadok is! :-) Salgótarján, Acélgyárig mennek, nekem jó? Hogyne, szuper... Két tősgyökeres bárnai úriember volt, ismét vadászokba botlottam, és ismét nagyon jót beszélgettünk, és még az autómhoz is időben visszaértem. Nagyon szép, nagyon nehéz, iszonyúan fárasztó és igen-igen elgondolkoztatóan tanulságos túra volt, megint olyanoktól kaptam kétszer is jó szót, segítséget akik felé előítéleteim szoktak vala lenni...
"Kezdem gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen. (...) Vannak pillanatok, amikor játszik velünk az élet, s kissé összecseréli bennünk mindazt, amiről azt hittük, hogy végleges." Márai Sándor
Annak is megvan a technikája. Csak a kezedet nyújtsd ki a zsákból, és azt is csak a bakancsban este előre odakészített házipálinkás laposüvegig. Egy korty pálinka a lelkierő kedvéért, egy gyors fohászkodás további lelkierőért, majd egy hirtelen, férfias elhatározással ki a hóra, a hidegbe...! :)
Gratula, csodálatos a terep. Két éve márc. 15-én pontosan ezt tapasztaltam én is. 5-10 km-től úgy kivoltam mint a liba, de a táj az feledhetetlen volt.
Csak az a reggeli kimászás, csak azt tudnám feledni! :-)
No, hadidoki, ma én is túltoltam a biciklit egy kissé, valamiért nem számoltam a 30+ centis hó visszafogó erejével, (tudom, kellett volna!) és a túrám kétharmadánál úgy elfogyott az erőm hogy csak pislogtam mint hal a szatyorban, hogy most akkor mi lesz??
Sokszor sípcsont-középig érő havat toltam magam előtt, még lefelé is olyan erő kellett mintha felfelé mennék, mikor emelkedni kezdett arról meg ne is beszéljünk...
Ezzel együtt csodás tájakon jártam megint, és azon a pár kilométeren mikor terepjáró nyomokon haladhattam még a szélsebes 3-as átlagot is elértem! :-)
1. Istenmezeje kora reggel
2.-3. kilátás a Csengős-fő útjáról a Mátra felé
4. őzikenyom a szűz hóban, előttem.
a Karancs-Medvesen valahogyan mindig az országos átlag duplája esik hóból.
"múltkor a diófáról levágtam egy ágat, gondolván, hogy már nincs vegetációs áramlás, és megrökönyödve láttam: ömlik belőle a nedv. Már a vegetáció sem a régi"
Ez speciel a dióval régen is így volt:). Augusztus-szeptemberben kell/lehet vágni/metszeni.
//De ha vigasztal én is saját káromon tanultam meg:)//
Jól teszed. Hamarosan itt a tavasz, és akkor szinte hallani, hogy megindul bennük a vegetáció, áramlik az energia. Bár a múltkor a kerti diófáról levágtam egy ágat, gondolván, hogy már nincs vegetációs áramlás, és megrökönyödve láttam: ömlik belőle a nedv. Már a vegetáció sem a régi.
Ölelgetni nem szoktam őket, de amit Hadidoki írt, az teljesen ül nekem is. Én már a tűzrakásról is leszoktam; pontosabban csak akkor rakok tüzet, ha fázok, vagy ha valamit azon kell megsütni, egyébként minek pazaroljam az erőforrásokat? :)
A gyereket is arra próbálom okítani, hogy ha valamit nem akarunk megenni vagy egyéb módon hasznosítani, akkor nem piszkáljuk. Ha viszont igen, akkor meg nem csinálunk lelkiismereti problémát belőle.
Valóban van ezeknek az óriásoknak valami "kisugárzása" egész közel van az AK útvonalhoz Magyarország legnagyobb fája a Pörbölyi Titán az ősszel néztem meg.
Ma pedig volt szerencsém Magyarország legnagyobb hársfáját felkeresni ami egyben Somogy legnagyobb fája, az Ötvöskónyi Héthárs. Sajnos az Ő évei már meg vannak számlálva...de még él.
Érdekes a gondolat és komolyan átélem én is. Mindig utáltam az értelmetlen pusztítást, és az általam annyira kedvelt magányos, meditációs túráim csak elmélyítik benne ezt az érzést. Komoly "barátságban" vagyok néhány fával, egyiket napi rendszerességgel látogatom, és határozottam érzem kisugárzását. Örülök, hogy felmerült ez a gondolat, mert már kezdtem azt hinni, csak énnekem vannak ilyen "őrült" gondolataim.
Viszont a körülöttem élőkhöz való viszonyom egy árnyalatnyiban eltér az ma elterjedttől. Egy lényeges hajszálnyival másként veszem komolyan azt az elvet, hogy "minden élőlény méltóságát figyelembe kell venni." Számomra ez nem jelenti azt, hogy ne élnék az élet rendje szerinti helyzetemmel. Egy pillanatig sem vonom kétségbe a róka jogát, hogy megfogja a nyulat, hisz neki az élelem. Nem vagyok vegetáriánus, de nem pocsékolom az ételt, a szemem sem rebben, ha ki kell vágni egy fát, de százszor is meggondolom, hogy tényleg kell-e. Élek a helyzetemmel, de nem élek vissza vele, gondos gazdaként próbálom élni az életemet.
Tudod, az az érdekes hogy manapság oda jutottam hogy egy legyet sem nagyon szoktam lecsapni, sőt múltkor kollégám röhögött rajtam,mert az őszi legyeket kávéval locsolgattam (persze némileg hülyeségből is) és feléledtek ideig-óráig! :-)
Viccet félretéve: számomra egy ember lényeges mércéje hogy mennyire tiszteli az életet, az állatokat, de a növényeket is, főleg a fákat. A fáknak különös, nagyon-nagyon pozitív energiája van.
Minél fejlettebb az érzelmi, intuitív világa valakinek, minél magasabb szinten van egy bizonyos úton annál inkább tiszteli a többi élőlényt, és nem felejti el azt az elcsépelt, ámde számomra nagyon fontos gondolatot hogy "isten előtt minden élőlény egyenlő".
Ezt egyébként keleten alapból vallják, buddhizmus stb.
Macskát, kutyát, de még madarat is elég sokat mentettem már, volt hogy a gazdája lett meg, volt hogy úgy találtam nekik (kitett kismacskáknak)
Volt hogy egy pici madár nekirepült egy ablaknak, elkábult, szarka már nekiállt tollazni, elvettem tőle, megitattam, locsolgattam a fejét, pihentettem, aztán egy óra múlva mikor simogattam egyszer csak elrepült... emlékezetes pillanat volt. :-)
Én sem voltam mindig ilyen, ez sok év alatt alakult így, és még alakulni is fog, a természetjárás is sokat változtatott rajtam.
Észreveszem magamon hogy húsból is egyre kevesebbet eszem és ez nem elhatározás, nem is esik jól.
Istenmezeje, faluképek, Noé szőlője 
a Karancs-Medvesen valahogyan mindig az országos átlag duplája esik hóból. 
