Bízd a könnyeidre fájdalmaid. A víz felszínén a nehéz hajók is fennmaradnak. A vigasztalás is teremtmény. Könnyeid hordozzák győzelmeid a kikötőig. Nem szégyen a stáció, csak akkor ha visszafordultál.
"kifogások, szavak és szándékok nélkül megtisztulva, várakozva és kortalanul gyöngéden, mintha először történne minden csak csodálva és megújulva érdemes…"
"Mindenki törékeny, de mindenki világít Mindenki fázik, de mindenki melegít Mindenki fél, de mindenki vígasztal Mindenki búcsúzik, de mindenki marasztal
És minden lépésnek és súrlódásnak értelme és nyoma van És minden kérdésnek és minden csendnek titkos oka van Ugyanaz az érintés ölel magához és mar beléd sebeket Ugyanaz a van és ugyanaz a nincs és mindkettő a szeretet"
- mondta. Nincsen több beszédem az egymás szavába vágó évszakokkal, a lépcsőn lepörgő levéllel: mindenre van már hallgatásom. A szó nélkül hagyott virágzás, nem mondom, zavarba hoz néha, ilyenkor félrefordulok, vagy úgy teszek, mintha mit se tudnék. Memorizálok. Megjegyzem a dombot, ahogy a domb is elismétli a vonatot, naponta kétszer, és az eloszló füst után a látvány helyreáll. Keret vagyok. Megőrzök, átfogok. Bevéstem régen tenyerembe az összes járható utat: csukott, járhatatlan tenyér. Az időt úgy mérem, ahogy a kérgen megtett hosszú-hosszú nap után a gyantacsepp leér.
Bágyadt arccal sétál a Nap Nád szegélyű apró tó fölött, Étket vizében senki sem kutat, A víg gólya rég elköltözött.
A mezőnek rosszul áll szénája, Ősz jár rajta, s virágait szedi, Varjú röppen, károgó nótája A közelgő fagyot emlegeti.
Karcsú fa gyönyörű lombruhája, Mint káprázatos nő, úgy ragyog, A szél udvarol, lágy a suttogása, Ágakon apró, vetkőző mozdulatok.
A Nap lefelé gurul az égi lejtőn, Arany fénybe mártja a dombokat, Szőlőtőkén fürtök ülnek pezsgőn, Két sárga darázs barát itt mulat.
Magára ölti a Nap éjfelhő kabátját, Tótükrén táncoló fényét zsebre vágja, Alkony lépked, hozza szürkülő világát, A telihold rejtőzik még, nagy batyujába.
Mikor elcsüggeszt, hogy meghalhatok, s nem gyűjti majd be termését agyam, s nem őrzőm meg - mint csűrök ért magot - feltornyozott könyvhalmokban magam; s mikor eszembe villan, hogy a sors varázskeze már nem soká segít lefesteni nekem a csillagos mennybolt regényes, nagy jelképeit; s mikor felrémlik, hogy többé talán nem látlak már, te illanó csoda, s bűverejét nem sugározza rám egy mondhatatlan érzés - akkor a világ partján megállok s figyelem, mint süllyed el a hírnév, szerelem.
Mindig csak rohanunk, mint az elsuhanó gyorsvonat. Mindig csak rohanunk, csodát hiszünk, csodában bízva. Mégis az a legszebb, amit nem élünk meg, a kusza álmok és sejtelmes gyöngy-foszlányok, - ott a távolban.
Hallottad már csak egyszer, ahogy a csönd szól? Amikor sikolt, üvölt, jajgat, húsodba tép és csak sír, sír... Hallottad már a csöndet, ahogy két kézzel simogat, s lágy dalt dúdol neked, és láttad már, ahogy bús szemeivel néz rád kérlelőn, esengve? Hallottad -e már bánat-dalát, ahogy zokog ott bent, a szívben?...
nekirugaszkodom százszor, milliószor, akárhányszor, minden egyes ébredéskor, minden álom előtt - elalváskor, valahányszor érkezem és indulok újra meg, s ha vétkezem, ha nyitogatom az eszméletemet,
nekiveselkedem, ha erőm engedi, bátran, s ha gyönge vagyok, ha ólmos lábakon állok, szívemhez fércelt szárnyakkal, megrögzült, rögeszmés álmokkal, de ugyanúgy, ugyanoly lelkesen, sok boldog órámban, bánatomban, keservesen;
nincs szünet, nincsen kihagyva óra, nincs veszendő gondolat, felkoncolom s keresztre szögezem önnön magamat, és áldom aztán,mondom: szent vagy te bűnösök között, az igaz igaztalan, deszkán hajózó hajótörött, ki új világa, új partja felé evez, ki istent és bármi embert, mindig nevén nevez, amíg s ahogy lehet,
és bújok aztán kövek alá, vizek alá, nagy takarók alá, halálra gyötröm magam sok okos száj mondaná: „miért?” „miért, hogy törvényre, rendre nem találsz?” „miért a gyász?” „miért szaladsz tovább?” „a sorokba miért nem állsz?”
és én csak ismétlem, perpetum mobile, a szavak sodrában, örvénylő ingere ez az életnek, mert így parancsol a szív, s így a gondolat, így lüktet az ér, ez tízparancsolat, ez hiszekegy, vagy nevezzétek: bármi, kőszikla, nagy hegyen, hogy tudj visszatalálni,
én ebben hiszek csalódok elégszer – látod, véres szemfogak, nem mondtam istenhozzádot, még nem, de meglehet, egyszer tán, félve mondom ki a nevedet….; addig is belekezdek százszor, milliószor, akárhányszor, bármily ádáz hitek győznek a világon, bármilyen ostoba oltja napvilágom, én ebben hiszek, e mellé híven odaállok, és onnan nézek messze, onnan nézek rátok, de nem gőggel, de barátsággal bizony, és hívlak szép szóval, verssel, én így tudom, és kölcsönveszem e két vasszöget, ahogy lehet, mert lehet, a szépségnek győzni, az ostoba vakhitek, s a szigonyvégű együgyűség felett!
az én versem szabad, nem kötik szótagszámok és nem kötik rímképletek sem; az én versem szabad, mint tavaszi szélbe repített madár, a havason; minden elvétett szava sebhely rajtam, melyet csupán ezért, én ki nem törölök, melyet csupán ezért, én ki nem felejtek, így hát ég és tüzel, alágyullad és fáj, időm végezetéig, és lehet azon is túl, lehet még azon is túl csontig hatoló fájdalommal, emberi mértékkel nem fogható, gyönyörű fájdalommal; az én versem szabad, de tisztelem a hexameterek őreit, s a szonettek lovagjait, a mértéktartókat, kik kottafüzetből zongorázzák a szavakat, akik a kozmoszt éneklik így és minden évszázadot, a verslábakkal dalolókat, a szigorú sorokban sorakozókat, de az én versem nem ilyen; az én versem sziklaszélre álló ember, ég felé emelt, kitárt karokkal, az én versem távolba néző gyermek szeme, az én versem az ösztön homályos morzejele, az én versem szabad, azt foglárok nem tartják nyugton, azt falak nem őrzik nyirkos hűvösükkel, az fölröpül és iránya nem tudható, mint tavaszi szélbe repített madár, a havason.
A percekből, amit a pillanat árnyalt, átragyog valami éltető, szép erő,- nem tükröz vissza semmit,- csak láttat, látom magamban, ahogyan egyre nő... Október van,- az égő alkonyatban minden háztető aranyból verve csillan, gyémántport szórnak az ablakok; felhők szélén sárkányvér vöröse lobban, - én a négy fal között hallgatok.
Reggelente fény virágzik a falakon, napjainknak régi ismerőse,- de már csak langyot hoz és bánatot, fénycsóvát dobva a régi temetőkre; csordogál az ősz,- az októberi ég még int néha kéken, mosdik benne, majd sóhajt a Duna: és a köd mögötte tűszúrásnyi éppen. Mégsem fáj,- (...pedig hiányzik a színarany, ahogy kizuhan a Napból),- mert őrzök egy múlhatatlan pillanatot, úgy, mint gyémánt ha szemedbe ragyog, mit gazdája napfénybe áztatott. Túlélem hát az őszt, és most vidáman...- ...ugye tudod, hogy naponta meggyónlak, mint boldogságot az esti imában...?
Erejét vesztő bíbor fény botorkál A fák nagysága előtt meghajló fűszálakon, Mint szeder vére, úgy csordogál Vörösre festve a tájat az augusztusi alkonyon.
Vadgalamb röppen a vén hárs korhadó ágára Elhullajtva tollruhája apró pihéjét, S az belekezd szédítőn forgó táncába, Majd eltűnik elérve egy sötét árny szélét.
Tücsök ciripel, s rá egy levelibéka felel, Szilva illatával jár felettük az álmos esti szél, A föld egyre kisebb, talán, mert letérdepel, Amint a hullócsillagos égen sárga telihold kél.
A mindenség kápolnája teljes pompában ragyog, Csillagképek ékítik a végtelen kupolát, A fellegek lebegő fodorral díszített ablakok, Angyalok figyelik rajtuk át e lélegző földi csodát.
Leírva a vers csak egy halom betű, Ha lelkedbe olvadva lesz édes s keserű, Ha mosollyá válik vagy könnyeddé a szó Akkor leszek költő, kicsit benned is lakó.
Idő fénylett: vizek, égboltok őse. Nagy szemek néztek a kezdődő őszre. Dallam szikrája táncolt el a légben, s gyújtott ezüstöt bús nyárfalevélen.
A Semmi volt szívemben, ami Minden, mert könnye átjut álmon, földi kincsen, s a szépsége ráég a pillanatra, melyben az Anyag önmagát siratja.
Megértettem: a Semmit írom én is, a Nagy Szívet, mely vérzik, vérzik, vérzik, fényben Időt: vizek, égboltok ősét, elmúlásokban Szépség örök őszét.
Ingott a nád, akár az emberélet és sóhajtott is. Nincs-partokra léptek az istenek, s a fényben Időt loptak és sejtettem, hogy ők is elhagyottak.
S nem mindegy-e, - szólt tükörláng szememben - hogy végesen sírunk a végtelenben vagy a végtelen végén sírnánk: vége, nincs már tovább fenséges messzesége?!
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek. Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni. Szellemed suhogón beföd, körülleng, Istenem. Bevonod szelíden édes ízzel ajkaimat s a sárga mécset elrebbenti tüdőd finom fuvalma. Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot. Tér, idő: kusza gombolyagba romlik. Akkor ölbeveszed becézve, lágyan, eltévedt szeretőm kis szűzi testét s mellém fekteted a habtiszta ágyba. Halkan símogatom meleg pihéit: pálmalombok alatt ölelgetőzünk, cukros hóhegyeken futunk sikongva, zizzenő búzaföldön összeforrunk s érett csillagaid kibuggyant fénye gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
