Láztalan vagyok, még-beteg. Álmodok magamnak életet: benne van minden, amire vágyom: közelséged, laza izmaim a csontvázon, örök terasz, kilöttyent pillanat kockás terítőn ott a nap.
Körülvett, bekerített és nem szeret, mondja magában. Már legalább tíz éve nem szeret, visz magával mégis, s mert nem bízik bennem, sohasem hagy egyedül. Legalább is egyelőre nem. Ha nyugodtan aludnék, ő forgolódik, ha sietnék, lassítja lépteit. Nem szeret, mondja ki újra, de cipel magával. Mint egy rossz emléket, egyre csak visz ez a sértődött test.
nő vagyok: gondolkodom de nem abból tudom hogy élek azt abból tudom hogy szenvedek abból hogy mint valami tartály telik bennem a lélek felgyűlve benne rengeteg olajos vastag fájdalom és ez korántsem érdem nem azért érzek mert jó vagyok csak mert bennem így mozog a sűrű vér az érben évekig hordozódik benne az a sok alvadhatatlan érzelem nekem sem az: neked miért is lenne könnyű énvelem
Bízd a könnyeidre fájdalmaid. A víz felszínén a nehéz hajók is fennmaradnak. A vigasztalás is teremtmény. Könnyeid hordozzák győzelmeid a kikötőig. Nem szégyen a stáció, csak akkor ha visszafordultál.
"kifogások, szavak és szándékok nélkül megtisztulva, várakozva és kortalanul gyöngéden, mintha először történne minden csak csodálva és megújulva érdemes…"
"Mindenki törékeny, de mindenki világít Mindenki fázik, de mindenki melegít Mindenki fél, de mindenki vígasztal Mindenki búcsúzik, de mindenki marasztal
És minden lépésnek és súrlódásnak értelme és nyoma van És minden kérdésnek és minden csendnek titkos oka van Ugyanaz az érintés ölel magához és mar beléd sebeket Ugyanaz a van és ugyanaz a nincs és mindkettő a szeretet"
- mondta. Nincsen több beszédem az egymás szavába vágó évszakokkal, a lépcsőn lepörgő levéllel: mindenre van már hallgatásom. A szó nélkül hagyott virágzás, nem mondom, zavarba hoz néha, ilyenkor félrefordulok, vagy úgy teszek, mintha mit se tudnék. Memorizálok. Megjegyzem a dombot, ahogy a domb is elismétli a vonatot, naponta kétszer, és az eloszló füst után a látvány helyreáll. Keret vagyok. Megőrzök, átfogok. Bevéstem régen tenyerembe az összes járható utat: csukott, járhatatlan tenyér. Az időt úgy mérem, ahogy a kérgen megtett hosszú-hosszú nap után a gyantacsepp leér.
Bágyadt arccal sétál a Nap Nád szegélyű apró tó fölött, Étket vizében senki sem kutat, A víg gólya rég elköltözött.
A mezőnek rosszul áll szénája, Ősz jár rajta, s virágait szedi, Varjú röppen, károgó nótája A közelgő fagyot emlegeti.
Karcsú fa gyönyörű lombruhája, Mint káprázatos nő, úgy ragyog, A szél udvarol, lágy a suttogása, Ágakon apró, vetkőző mozdulatok.
A Nap lefelé gurul az égi lejtőn, Arany fénybe mártja a dombokat, Szőlőtőkén fürtök ülnek pezsgőn, Két sárga darázs barát itt mulat.
Magára ölti a Nap éjfelhő kabátját, Tótükrén táncoló fényét zsebre vágja, Alkony lépked, hozza szürkülő világát, A telihold rejtőzik még, nagy batyujába.
Mikor elcsüggeszt, hogy meghalhatok, s nem gyűjti majd be termését agyam, s nem őrzőm meg - mint csűrök ért magot - feltornyozott könyvhalmokban magam; s mikor eszembe villan, hogy a sors varázskeze már nem soká segít lefesteni nekem a csillagos mennybolt regényes, nagy jelképeit; s mikor felrémlik, hogy többé talán nem látlak már, te illanó csoda, s bűverejét nem sugározza rám egy mondhatatlan érzés - akkor a világ partján megállok s figyelem, mint süllyed el a hírnév, szerelem.
Mindig csak rohanunk, mint az elsuhanó gyorsvonat. Mindig csak rohanunk, csodát hiszünk, csodában bízva. Mégis az a legszebb, amit nem élünk meg, a kusza álmok és sejtelmes gyöngy-foszlányok, - ott a távolban.
Hallottad már csak egyszer, ahogy a csönd szól? Amikor sikolt, üvölt, jajgat, húsodba tép és csak sír, sír... Hallottad már a csöndet, ahogy két kézzel simogat, s lágy dalt dúdol neked, és láttad már, ahogy bús szemeivel néz rád kérlelőn, esengve? Hallottad -e már bánat-dalát, ahogy zokog ott bent, a szívben?...
nekirugaszkodom százszor, milliószor, akárhányszor, minden egyes ébredéskor, minden álom előtt - elalváskor, valahányszor érkezem és indulok újra meg, s ha vétkezem, ha nyitogatom az eszméletemet,
nekiveselkedem, ha erőm engedi, bátran, s ha gyönge vagyok, ha ólmos lábakon állok, szívemhez fércelt szárnyakkal, megrögzült, rögeszmés álmokkal, de ugyanúgy, ugyanoly lelkesen, sok boldog órámban, bánatomban, keservesen;
nincs szünet, nincsen kihagyva óra, nincs veszendő gondolat, felkoncolom s keresztre szögezem önnön magamat, és áldom aztán,mondom: szent vagy te bűnösök között, az igaz igaztalan, deszkán hajózó hajótörött, ki új világa, új partja felé evez, ki istent és bármi embert, mindig nevén nevez, amíg s ahogy lehet,
és bújok aztán kövek alá, vizek alá, nagy takarók alá, halálra gyötröm magam sok okos száj mondaná: „miért?” „miért, hogy törvényre, rendre nem találsz?” „miért a gyász?” „miért szaladsz tovább?” „a sorokba miért nem állsz?”
és én csak ismétlem, perpetum mobile, a szavak sodrában, örvénylő ingere ez az életnek, mert így parancsol a szív, s így a gondolat, így lüktet az ér, ez tízparancsolat, ez hiszekegy, vagy nevezzétek: bármi, kőszikla, nagy hegyen, hogy tudj visszatalálni,
én ebben hiszek csalódok elégszer – látod, véres szemfogak, nem mondtam istenhozzádot, még nem, de meglehet, egyszer tán, félve mondom ki a nevedet….; addig is belekezdek százszor, milliószor, akárhányszor, bármily ádáz hitek győznek a világon, bármilyen ostoba oltja napvilágom, én ebben hiszek, e mellé híven odaállok, és onnan nézek messze, onnan nézek rátok, de nem gőggel, de barátsággal bizony, és hívlak szép szóval, verssel, én így tudom, és kölcsönveszem e két vasszöget, ahogy lehet, mert lehet, a szépségnek győzni, az ostoba vakhitek, s a szigonyvégű együgyűség felett!
