"Húsz év után új albummal jelentkezik a Pink Floyd:
a brit rockegyüttes a The Endless River címet adta az októberben megjelenő korongnak.
A hírt Polly Samson brit újságíró és író, a banda gitárosának, David Gilmournak a felesége osztotta meg a nyilvánossággal egy hétvégi Twitter-bejegyzésben. „Mellesleg októberben jelenik meg az új Pink Floyd album, The Endless River címmel” - posztolta ki szombaton Samson, aki korábban dalszövegeket is írt az együttesnek.
A banda szóvivője, Doug Wright azóta megerősítette az új album hírét. A zenekar ambient stílusú, instrumentális zenére épülő albumot ígér, amely az együttes utolsó, The Division Bell című lemezéhez készült 1993-as és 1994-es felvételekre épül.
A The Endless River című albumot David Gilmour és Nick Mason jegyzi, de az együttes 2008-ban elhunyt zongoristájának és billentyűsének, Richard Wrightnak a játéka is hallható lesz rajta. Roger Waters, aki 1985-ben lépett ki a csapatból, nem vesz részt a munkálatokban.
1965-ös megalakulása óta a Pink Floyd több mint 250 millió lemezt adott el világszerte. Az együttes utoljára a 2005-ös londoni Live 8 jótékonysági koncerten lépett színpadra. Azt egyelőre nem tudni, hogy turnéznak-e majd az új albummal."
Egyszer én is biztosan meghallgatom, bár a F.C. utáni lemezekről csak válogatva tetszenek a számok, igaz így vagyok a D.S. előttiekkel is. :-O
De egy Gilmour koncert még a bakancslistámon szerepel a P.F.-dal együtt (és/vagy). :-)
Noha egyelőre nem szólnak róla a hírek, de amikor Rick Wright elhunyt, szóba került, hogy van egy majdnem teljesen befejezett lemeze, és már akkor felmerült, hogy azokat is fel tudnák használni.
Egyfelől nagyon örülnék egy új Pink Floyd albumnak, másfelől viszont a Division Bell szerintem méltó lezárása az életműnek, szóval nem tudom eldönteni, legyen igaz a hír avagy sem...
Gilmour és Mason ketten, a 94-es demókból kiindulva? Hát nem tudom, mit gondoljak. Olyan szaga van ennek, mint a Yes 2011-es Fly From Here-jének vagy a Van Halen 2012-es lemezének...
Fantasztikusan jól sikerült Steve Kindler közreműködése a Keep Floyding FAL koncertjén! Talán lesz még később is közös koncertjük, úgy tűnik, nagyon egymásra találtak :o)
* * * És a mostani koncert elé: itt van egy Kitaro-koncertrészlet, ahol együtt játszik a Keep Floyding gitárosa, Goldschmidt Gábor, a pénteki FAL koncertjük vendégével, Steve Kindler hegedűssel
"Nagy örömünkre a Club202-ben csatlakozik a zenekarhoz régi barátunk, egy fantasztikus jazz-rock hegedűs: Steve Kindler! Steve legendákkal zenélt együtt.. Tagja volt a fúziós jazz legnagyobb zenekarának, a Mahavishnu Orchestrának John McLaughlin és Billy Cobham mellett. Tagja volt Jan Hammer és Jeff Beck zenekarainak, és évtizedek óta zenésztársa a többszörös Grammy-díjas Kitaro-nak. Igazi csemege, hogy a Falat egy ilyen kvalitású zenésszel megtámogatva adhatjuk elő!"
.. hogy azért egy értékelés is legyen: a darab zsenialitása számomra pont a zenei-gondolati összekapcsolódás, építkezés, a belső utalások sora - ahogy az "Another Brick" motívuma vissza-visszatér és mindig máshogy, mindig gazdagodó jelentéssel, ahogy a Tárgyalásban részint a szavaikkal jelennek meg újra a kulcsszereplők, részint (az ítéletnél) a darab főmotívuma ("we don't need no"...) már nem is vészjósló hanem végzetes, tragikus erővel szólal meg - még a korábbiaknál is egyszerűbben, lecsupaszítottabban, tömörebben, zsigeribben.
Ahogy magának a falnak a jelentésrétegei is egyre gazdagodnak: kis darabokból, lassan idővel építkező valami - NAGY, monolitikus, erőt képviselő egység; a védelem, a biztonság eszköze - az elhatárolásé, a szeparációé, az elszigetelődésé. Vizuálisan az előtte-mögötte mellett emgjelenik a "rajta keresztül", a "benne", a "rajta" (a tetején) is, a (szinte rituális és lassú) építés gesztusa a végén a (szintén rituális) leomlással-pusztulással bennem indiai, kőpor-mandalák köré épülő rituális estjeit, színdarabjait (?) idézik fel. Régesrég a Merlinben volt szerencsém egy ilyennek részese lenni: a darab (ha annak nevezhető) előtt 3 napig "építették", rajzolták a színpad közepén a hatalmas mandalát (szintén világmodell!), amit aztán lassú, finom és érzékeny, aleinte szinte csak szemmozgásokra, majd nagyobb gesztusokra épülő koreográfiával járték körül, táncolták körbe, élték meg - hogy a legvégén aztán lerombolják: összekavarják, megszüntessék.
Csak pár gondolati réteg ami a darabban megjelenik, ami izgalmassá, érzésem szerint remekművé teszik. Újabb izgalmas szintek az élő előadás elemei: mint a Spartacus idézet a nyitásban. Ennek a pontosabb megfejtése avatottabbakra vár.
.. hogy azért egy értékelés is legyen: a darab zsenialitása számomra pont a zenei-gondolati összekapcsolódás, építkezés, a belső utalások sora - ahgy az "Another Brick" vissza-visszatér és mindig máshogy, mindig gazdagodó jelentéssel, ahogy a Tárgyalásban részint a szavaikkal jelennek meg a kulcsszereplők, részint (az ítéletnél) a darab főmotívuma ("we don't need no"...) már nem is vészjósló hanem végzetes, tragikus erővel szólal meg - még a korábbiaknál is egyszerűbben, lecsupaszítottabban, tömörebben, zsigeribben.
Ahogy magának a falnak a jelentésrétegei is egyre gazdagodnak: kis darabokból, lassan idővel építkező valami - NAGY, monolitikus, erőt képviselő egység; a védelem, a biztonság eszköze - az elhatárolás, a szeparáció, az elszigetelődésé. Vizuálisan az előtte-mögötte mellett emgjelenik a "rajta keresztül", a "benne", a "rajta" is, a (szinte rituális és lassú) építés gesztusa a végén a (szintén rituális) lemolással-pusztulással bennem indiai, kőpor-mandalák köré épülő rituális estjeit, színdarabjait (?) idézik fel. Régesrég a Merlinben volt egy ilyennek részese lenni: a darab (ha annak nevezhető) előtt 3 napig "építették", rajzolták a színpad közepén a hatalmas mandalát (szintén világmodell!), amit aztán lassú, finom és érzékeny, aleinte szinte csak szemmozgásokra, majd nagyobb gesztusokra épülő koreográfiával járték körül, táncolták körbe, élték meg - hogy a legvégén aztán lerombolják: összekavarják, megszüntessék.
Csak pár gondolati réteg ami a darabban megjelenik, ami izgalmassá, érzésem szerint remekművé teszik. Újabb izgalmas szintek az élő előadás elemei: mint a Spartacus idézet a nyitásban. Ennek a pontosabb megfejtése avatottabbakra vár.
"a Wall se sokkal bonyolultabb zeneileg, mint a Momentary. Hallgasd meg, s meglátod: versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén-refrén. Semmi nagyforma, semmi nagyobb távlat a zenében"
Egy gondolat kapcsán visszalapoztam és szembejött-felidéződött ez a mondat, akkor már tegyük helyre a tárgyi tévedések sorában: aki végignéz a Wall lemezen, láthatja-hallhatja hogy a dalok jellemzően NEM tartalmaznak refrént :-), szerkezetük jellenzően lineáris, valahonnan valahová tartó - amelyikben mégis van refrén (Mother, Young Lust, Comfortably Numb - így hirtelen három darab), azok az elenyésző kisebbséget képviselik; érdekes módon bár van bennük szóló, de akkor sem PONT a fent felvázolt popdal-szerkezetben [jellemzően egy refrénvisszatérés van mindössze, például]).
Van aztán amelyikben felbukkan valami refrén-gyanú (Another Brick I-II-III: "All in all you were"...), de ilyenként csak az egészen belül értelmezhetően - ami viszont a dalok közti kapcsolatot, a nagyobb szerkezetű építkezést, a darabon belüli irány felépítését segíti.
Mindettől maga a darab még lehet akármilyen, a fentivel nem minősíteni, csak tényeket rögzíteni szerettem volna.
Részint mert az itteni diskurzusok indítottak el egy gondolkodást, részint mert nagyon is a témába vágy, hadd ajánljak egy facebook csoportot: a The Wall: a Complete Analysis nevű igen gazdag honlap alkotója létrehozott egy ugyanilyen nevű (zárt) Facebook csoportot, ami a mostani 400 körüli tagságával akár izgalmas diskurzusok, felfedezések helye lehet. Illetve - amit én elsősorban várok a dologtól - a lemez- vagy filmváltozathoz képest a színpadi előadás elemzésének, értékelésének a helye is lehet (ez célja volt az eredeti honlapnak is, de a szerző családgyarapodása egyelőre gátját állta a nyilván sok időt igénylő kutatásnak és "honlaposításnak").
(nem biztos hogy revideálni kéne bármit is - ahogy jómagam is a korábbiakban írtaknak megfelelően kevésbé vagyok lelkes, azaz a mondatom másik felében ("HA volna igény") nemigen tudok teljes szívvel hinni, bocs. Szóval nem kell megváltoznia semminek, legyen Gilmour koncertlemeze a konzenzus - amúgy a mondott elemzést a lemez magyar fordítására rákeresve a dalok angol címénél megtalálod, mert arra építve készült a dolog, de mondom, a magam részéről inkább zárnám a témát.)
"AKÁR ez is egy érdekes irány lenne, mert történetesen elég részletesen foglalkoztam a Wall-lal, a felépítésével, szövegével, politikai kontextusaival, a film- és koncertváltozattal, egy kiváló és részletekbe menő elemző oldalt is szívesen javaslok - de ismét: HA volna igény az ilyen rövidke kijelentő mondatoknál tovább menni."
Ha érveket találok, kész vagyok revideálni álláspontomat, szóval természetesen érdekel az az oldal, ahol komolyan elemzik a Wallt.
"Hallgasd meg, s meglátod: versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén-refrén. Semmi nagyforma, semmi nagyobb távlat a zenében, sőt, kissé negédes fordulatok, amik néha átmennek groteszkbe." - AKÁR ez is egy érdekes irány lenne, mert történetesen elég részletesen foglalkoztam a Wall-lal, a felépítésével, szövegével, politikai kontextusaival, a film- és koncertváltozattal, egy kiváló és részletekbe menő elemző oldalt is szívesen javaslok - de ismét: HA volna igény az ilyen rövidke kijelentő mondatoknál tovább menni. Nincs izgalmasabb mikor valaki új szempontokat vet fel egy valamennyire ismertnek gondolt munka kapcsán - és elszomorodik az ember ha ez csak ilyen sommás megállapításokig jut és nem tovább (amikkel, még így tőmondat formájukban is - a szöveg hosszú hónapokon át tartó fordítása után - azért bőven tudnék vitatkozni).
Minden bizonnyal nehéz így írásban, könnyen félreértelmezhetjük egymás vélekedését - lehet hogy itt is ez történt? Nem tudom. De ahelyett hogy mint a bíróságon, bizonyítgatnánk :-), a mondataidat olvasva egy kérdés maradt bennem: hosszas levelem (zenei, szövegbeli, hangszeres és tagsági tűnődések után) mikor azt írod hogy „nekem tetszik (…) Neked meg nem, ez van” illetve például hogy „nem érdekelnek túlzottan a szövegek” és ehhez még a sokszor megismételt videóklip-rengetegből való kitűnés (bár „nem foglalkoztam tovább az MTVvel” – írod, de nézd meg, hányszor sütötted el ezt a válaszaidban, egy ízben az egészet (válaszként?...) újra bemásolva ;-) ) vajon nem jogosan kelti-e fel az egyszeri olvasóban azt az vélekedést, hogy a.) túl mélyen nem kívánsz a dologba belemenni, b.) mások a preferenciáink (amiről egy percig sem állítottam hogy baj, egyszerűen a tényt észrevételeztem). Hm?
Sok olyasmi bukkan fel aztán amit kimondva-kimondatlanul nekem tulajdonítasz („Szokás, sőt divat leszólni, becsmérelni pl. a Yes vagy a Genesis 80-90-es évekbeli korszakát” – holott a 90125 a kedvenc Yes lemezem, stb stb.) – ezek megint általánosságok, kár értük. Azzal sem tudok mit kezdeni hogy „a bonyolultság önmagában nem hoz minőséget”, mert nem mondtam, nem gondoltam ilyet.
Szintén többször felmerült hogy én mit „szeretnék hallani tőled” – de hát nem adtam ilyen jellegű kívánságomnak hangot, biza. Jelezted hogy 1.) szívesen beszélsz amúgy te is objektívebben a zenéről, illetve hogy 2.) hozzászólsz még a Final Cut-hoz, illetve a mondataidból arra következtettem 2.a) hogy az MTV videókon túl is említesz kontextust, ahogy 3.) többször megpendíted a Pink Floyd helyét más zenekarok viszonyrendszerében – de a (többszöri) megállapításon túlmenően szintén minden részletezés, mélyebb ismertetés szándéka nélkül – hogy ezek mind elmaradtak, azt nem „követelem” (?..) egyszerűen sajnálom, s hogy erre rákérdeztem, az a „kérdés” tényén túl többet nem jelent, bárminemű erőszakot meg pláne nem.
Egy beszélgetésre gondoltam itt (igen: az ebből való gazdagodás önző szándékával :-) ), lehet hogy rosszul érzem, de se én nem jutottam beljebb a te irányodba, s mintha az egészet te magad is kevésbé tartottad volna érdekesnek („nekem tetszik a Momentary és a Division Bell. Neked meg nem. Ez van. S hogy egy még vadabbat írjak: engem nem érdekelnek túlzottan a szövegek”), „De kár”, mondtam-gondoltam erre én. Az én mondanivalóm ennyi, semmi „ezt AKAROM hallani tőled” presszió. Azt gondolom hogy beszélgetni jó, beszélgetni érdekes – de a benne való részvétel vagy rész-nem-vétel önkéntes, ahogy a remélt hozadék elmaradásán való sajnálkozás joga is adott. :-) Se követelés, se számonkérés (mert ilyen nem volt), se "semmibe vevés".
Na de elég haszontalan ilyen mondatelemzésekkel kardozni ('azt gondoltad, ezt várod') – ezért is írtam korábban hogy egyszerűen elég különbözőnek érzem a világainkat, az érvelésről, minőségről alkotott elképzeléseinket – ami nem baj, de jó felismerni hogy eddig jutottunk. A közben bezuhant akusztikus Gilmour ajándéka nekem bőven elég hozadék, ajándék. Smile.
"A gondolataim magvát korábban már le is írtam – még ha át is ugrottad vagy félreértve reagáltál is rájuk – de erről később, most azért nekifutok újra, talán más hangsúlyokkal, talán érthetőbben."
Hol? Írtál valamit, reagáltam, aztán tovább ugrottál másfelé. Egyszer a benyomásokat, élményeket hiányoltad, másszor meg a zenei elemzést. El kéne dönteni, mit szeretnél hallani tőlem. Bár ha ennyire erős prekoncepciókkal közelítesz, valódi beszélgetés tényleg nem nagyon lesz...
"Tehát a zenére: a benyomásunk végeredményben annyira nem különbözik, hiszen nagyon jól le tudom írni pusztán a Te szavaiddal az én benyomásaimat is (ahogy azt korábban nagyjából meg is tettem), tehát: „klipnóta”, „fülbemászó dallamok”, „a zene maga semmi különös”, „ügyesen fel van öltöztetve” – akár én is mondhattam volna, csakhogy az ezekkel a jelzőkkel leírható lemez számomra nem több mint sláger, liftzene: „igényes popzene”. Ez egész egyszerűen számomra nem érték – ez a „kellemes háttérzene”, a nem sok vizet zavaró szépség, a popdalok világa: komolyan meglepődtem hogy ezek a gondolatok és így merültek fel – ahogy korábban „az MTVs kínálatból” való kiemelkedés. Ha tényleg ez az érvelés gerince, akkor nem fogunk tudni tovább menni, akkor teljesen más világben élünk, más fogalmakkal operálunk, máshol keressük a minőséget. Miközben persze, nincs vita: ez a zene minden bizonnyal szép – de hát nem más mint háttérzene, popzene: s mint ilyen, teljesen érdektelen."
Mint említettem, ezek a jelzők számomra - bárhogy is fáj - nem szitokszavak. Szokás, sőt divat leszólni, becsmérelni pl. a Yes vagy a Genesis 80-90-es évekbeli korakát, amit sosem értettem (magamban prog-sovinizmusnak vagy egyszerű sznobizmusnak szoktam nevezni). A zenészek egyszerűen megunták a folyondár bonyolultságot, és rövidebb, direktebb nótákat írtak. S talán meglep, ha azt írom: a rockzenében minden akkord, dallamfordulat, ritmusképlet közhely. Ebben a tekintetben mondjuk a DSOTM nem különbözik semmiben a Momentarytől. Amiben különbözik, az a közhelyek egységessé szervesítése, ami - többször is elismertem, s most is elismerem - jobban sikerült a DSOTM-nál, mint a Momentarynél.
"Ez érződik a dalok szerkezetén is: nem megyek végig egyenként az egyes számokon, hisz minimális eltéréseken kívül nincs köztük karakteres, valódi különbség (a lemez bárhol bekapcsolható és leállítható), de a lényeg ugyanaz: nagyon egyszerű dalstruktúra, nagyon egyszerű szövegsorokkal és verszak-szerkezettel (ezt értetted félre mikor azt hitted hogy a szövegre szeretnék kitérni), a hangszerek hangsúlyai, a megpendített akkordok szinte mindig csak az ütem elején, a legtriviálisabb helyeken, maga az énekdallam nagyon egyszerű és szűk mezsgyén mozog (Gilmour korlátai miatt)."
Azt gondolom, a bonyolultság önmagában nem hoz minőséget, az egyszerűség pedig önmagában nem jelent gagyit. Ha ezt a mércét alkalmazzuk a PF-albumokra, akkor a Wall se sokkal bonyolultabb zeneileg, mint a Momentary. Hallgasd meg, s meglátod: versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén-refrén. Semmi nagyforma, semmi nagyobb távlat a zenében, sőt, kissé negédes fordulatok, amik néha átmennek groteszkbe. A zenéről beszéltem, nem a szövegről! Az más tészta. Ebben az értelemben a Wallt az Animalsszel együtt én a PF hanyatló korszakához sorolom (a Final Cutról nem is beszélve).
"Ami nagyon hiányzik ebből a zenéből, az a tényleges meghangszerelés (hm, maga a zene): nincs a hangszereknek önálló szerepe, karaktere, de maguk a zenészek is lecserélhetőek (le is cserélődnek: a Momentaryn szinte csak Gilmour játszik a törzs-csapatból, a többiek jönnek-mennek, na meg a gép), de egyszerűen nincs olyan emlékezetes hangszerszólam ami önmagában is érdekes lenne, ami valóban gazdagítaná az alapstruktúrát, ami aztán megragadna az emlékeink között – ebben a leggyászosabb a dob (tényleg buta) monotonitása, ami aztán végleg le-poposít mindent, a talán érdekesebb számokat is digitálissá darálja (Az In The Turning Away lehet hogy egy izgalmas szám lenne egy JÓ énekessel vagy énekesnővel és egy okos, izgalmas hangszereléssel, s mondjuk rövidebben)."
Ellenpélda: On the Turning Away, Yet Another Movie, és - legfőképpen - Terminal Frost. Utóbbiban akkora dallamok vannak, mint a ház. Hallgattad is ezeket vagy csak feltetted a fülhallgatót?...
"Érdekes hogy a Dogs of War-nél kiemeled a „mindent elnyomó” dobfutamot, ami "koncertszerű" lenne, de mintha nem ugyanazt hallgattuk volna: ha valami számomra távol van ettől a lemeztől, az a koncertszerűség gondolata, s pont a dobmegoldások a legsablonosabbak és a legműanyagabbak. Pont ennél a lemeznél tudható hogy géppel vettek fel jópár dolgot, Mason tán ott sem volt mindig, a hangzás mindenesetre elég digitális."
Félreérthettél, mert konkrétan bizonyos dobfutamok hangmérnöki, keverési megoldása idézi a koncertszerűséget. Ahogy szaggat, dübörög, és időlegesen elnyomja a többi hangszert. Elismerem, egyszerű eszköz a brutalitás kifejezésére (amiről a nóta szól), de hatásos. Én a Pink Floydot (különösen 1973 után) ezekről az egyzsderű, de hatásos ötletekről ismerem fel.
"Ha a hangszerelést, a hangszerek szerepét összehasonlítjuk például a Fal élő változatával [csak mert az a kedvencem]: ég és föld. Gyönyörű ott figyelni külön akár a zongorát, akár csak a ritmusgitár és a dobok viszonyát – de szinte bármelyik hangszer említhető lenne: egy kvartettet hallunk, kamarazenét, négy erős lábon álló zenei építményt, néha kis vokális kiegészítésekkel. Ahogy például önálló szerepe van a női vokálnak (az ének-improvizációnak) a Dark Side lemezen, de ez az ami ebben a korszakban egy szinte minden dalban felbukkanó sláger-háttérré válik, mint egy Charlie vagy Cserháti Zsuzsa dalnál. De a legfájóbb a dob, a dob… az a monoton háttér, ami az 51 percen majdnem végig van öntve, ami nekem igazán nehezen feledhető."
A kvartett-hangzást számon lehet kérni a Momentaryn, s részben talán jogos is, de egyrészt megint ott van a Terminal Frost ellenpéldának, másrészt a zenekari állapot nem nagyon tette lehetővé az egymást inspiráló közös muzsikálást. Ezen lehet sajnálkozni, de lehet tudomásul is venni. Ahogy azt is, hogy a Yes-féle Union-ön ezerféle sessionzenész dolgozott, ami viszont nem csökkentette annak a pár dalnak az értékét, amik kiemelkedőek az albumról.
"(Kis kiigazítás: az On the Turning Away nem ¾-es, hanem 4/4, igaz, az énekszólam az elején (végre!) kicsit ravaszabul támaszkodik a 4/4-es hangsúlyokra, de a dal maga 4/4 – ez a cin és persze a dob belépésekor válik egyértelművé (de meg is található a kottája a neten)."
Hoppá, bocsánat, igazad van. A Turning valóban 4/4-es, az énekszólam triolás építkezése zavart meg.
"A másik kiigazítás amire utaltam korábban: mikor a szövegek sorhosszainak változatosságáról írtam, akkor annak szerkezetére, zeneiségére gondoltam („sorhosszak változatossága, sorok száma, verszaktípusok, rímelő vagy rímtelen megoldások”), nem csupán és nem elsősorban a tartalmára ahogy azt a válaszodban érteni látszol („engem nem érdekelnek túlzottan a szövegek”) – ami két szempontból is szomorú tanulság nekem. Egyrészt hogy félreértetted amit írtam s így ez az irány félrement, másrészt mert többször hangsúlyoztad a befolyásoló körülményeket, a kontextust. Így viszont tényleg szomorúan olvasom hogy számodra létező és hangsúlyos viszonyítási pont az MTV videóklip-rengetege, érdektelen viszont a zene nagyon is szerves részeként létező szöveg (tartalmával, ritmusával, belső rendjével, zeneiségével). Ha ez a viszonyításunk, akkor tényleg nehezen tudnánk beszélgetni: más az értékrendünk, más a világunk.)"
Valóban a szöveg tartalmára való utalásként értettem az általad leírtakat, s arra való reakciómban írt állításokat - ti. hogy túlságosan nem szokott érdekelni a szöveg - ma is tartam. Kontextus-ügyben meg súlyos félreértés van köztünk: a kontextus fennmaradhat akkor is, ha a kiváltó körülmények már rég megváltoztak. Nekem kiskamaszként mérce volt az, ahogy a Learning to Fly kiemelkedett az MTVs kliprengetegből, megragadott, megszereztem az albumot, tetszett, és továbbléptem a prog-rock felé. Nem foglalkoztam tovább az MTVvel (a rácsodálkozás emléke mint kontextus megmaradt), pláne nem "létező és hangsúlyos viszonyítási pont"-ként (ahogy írod). Vagy nagyon nem tudok írni vagy nagyon félreértesz, ha ezt a történetet eddig nem tudtad összerakni...
Ami a PF és a szigorú zenei elemzés viszonyát illeti (amit többször kértél tőlem, hogy írjak magáról a zenéről), én nem bátorkodnék olyan erősen összeereszteni a kettőt, mert félő, hogy kellemetlen eredmény jönne ki. Ha jól tudom, nagy Zappa-kedvelő vagy, és örömmel olvastam/hallgattam Vedres Csaba egyik elemzését az Inca Roadsról: http://frankzappa.blog.hu/2004/11/09/xx_szazadi_remekmuvek. Vedres mércéje - elismerem - nagyon magas, aminek Zappa megfelel, az ELP is megfelel, a Gentle Giant is megfelel, de pl. a Yes is csak 1 db nótával (Awaken) éri el ezt az összekomponáltságot, a Pink Floyd meg még csak a közelében sincs egy ilyen igényű építkezésnek. Tévedés ne essék, egy szóval nem mondtam, hogy a PF rossz, gyenge vagy igénytelen lenne, egyszerűen csak nem felel meg ennek a magas mércének - egyik korszakában sem. Hiába szeretem a Sine On-t, ha formailag nézük, szétesik különálló részekre. Hiába szeretem a Wallt, ha a dalok egymásutánját néhány halvány zenei visszatérésen kívül nem tartja össze semmi zeneileg. A DSOTM lemezként egységes, de küln-külön szerzeményenyenként korántsem.
Ők másként voltak nagyok, és véleménykülönbségünk szerintem ebből fakad: mivel e mércének mindvégig alatta marad a Floyd, én sokkal kisebb különbséget (ha tetszik, minőségi váltást) érzek az életmű 1983 előtti és utáni korszaka között. De ebből kérlek, ne vonjál le egyből értékrendbeli, világlátásbeli különbségeket, jó?
Nagyon szívesen beszélgetek bármiről, de elég nehéz úgy, ha állandóan szelíd követelőzéssel kérik számon tőlem egyszer ezt ("magát a zenét"), egyszer azt ("élményeket, benyomásokat"), s amikor megírom, azt semmibe veszik. Bocs.
(dehogy, eleve fent van a Youtube-on több példányban, kerestem egy nagyjából egészséges listát belőle - mostanában kihangosítom a számítógépet nagy hangfalra [vagy nem])
