Keresés

Koosán Ildikó

 

 

AKARAT

 

Lehetne, s talán nem meggondolatlan,

mint hagymahéjat, bontogatni lassan,

rétegről rétegre lehántani, hol bújnak

meg elvermelt titkai az újjászületés

napi kényszerének; a kába ébredés

után mi pezsdíti a vért, az agy légüres

résein hol szivárog át a nedv; merre

keringenek pozitív atomtöltetek, az

izomzat petyhüdt sejtjein a húzódás-

oldás ritmikus perisztaltikája mitől

fut végig nem hiába, összehangolva,

akárha koncertkarmester dirigálna;

a harmóniában nincs hiány semmi;

felkél az ember, él, naponta ezt kell

tenni; s mikor a tervek színes térképén

gondolat matat, hitet, teendőt, vágyakat,

bont ki belőle, sző tervet újra, jó előre,

mint láthatatlan dzsinn, ki deres mezőre

varázsol nyarat, beindul belül a kódolt

erő; a napi teremtő akarat.

 

 

Az idő sodrásában, 2011. február [63.]

Koosán Ildikó

 

 

LÉTED, HA KUTATOM

 

Uram!

Léted, ha kutatom, nem gondolhatok másra,

mint a bennem feszülő megszállott akarásra;

meghúzódsz csendben, tervek, remények

elfúló motorját pörgeted fel, ha kérlek;

szólítlak, hívlak, hiszem, hozzád beszélek,

különös kapcsolat, akár a gyermek, félek

elveszíthetem amit e rejtett tudatalatti jelent,

a kapaszkodót, a bennem élő mégis idegent,

mozaikszínekben elmém tükre, ha fénylik,

ha szavaim, hogy légy, jelenléted igénylik,

valómba testetlen éltető erő áramlik át,

lelkemre fonódik, aléltra, pálmaág,

s az te vagy Uram! Vagy mégis én vagyok?

Vajon én akarom-e, ahogy te akarod,

vagy csak hiszem, s a feszülő akarat bennem

játékszer, csupán eszköz, hatalom kezedben

s én marionett bábú, a dróton rángatott,

dölyfösen enyémnek tartom a gondolatot?

Beléd kapaszkodom, ne hagyj el, kérlek,

engedd meg nekem, esztelen szegénynek,

hadd higgyem, tőlem származnak a fények,

akarásom naponta magam teremtem újra,

az erő, ami izmaim keményebbre gyúrja

a bennem buzgó szent forrás szülötte,

belemeritkezem, kortyolok belőle…

Időterembe mára nem maradt másom

Uram! csak e csökönyös hit, az akarásom;

léted, ha kutatom, nem gondolhatok másra,

mint a bennem feszülő megszállott akarásra.

 

 

Az idő sodrásában, 2010 [59-60.]

Koosán Ildikó

 

 

LOPNI AZ IDŐT

 

Szertefoszlott, hát mit tehetnék,

az élet vászna, mint a rongy,

más háznál költenek a fecskék,

és halványul a napkorong,

 

ha postás jön: évente kétszer,

de ismer még az ószeres,

hajam lett színezüstből-ékszer,

elég egy fél tál híg leves,

 

kikopnak fülemből a hangok,

képem a falon idegen,

a régi én ma vén akarnok,

s a bajból is van elegem,

 

gyűjtöttem amit gyűjtögetni

igazán nem volt érdemes;

lopni az időt, még maradni,

élni holnap is, lényeges.

 

 

Az idő sodrásában, Szombathely,

2010. december 1. [138.]

Koosán Ildikó

 

 

FORGATÓKÖNYV

 

(szinopszis)

 

Egy dráma romantikája

 

Bolyongani

erdei ősvények

őszi

hangulatában,

megritkult lombok

fényfoltjain elsüllyedt

nyarak melegét idézni,

elnézni sárgás-vörösen

lebegő levélléghajók

himbálózását a

nyugalom

léghullámain,

időzni

filigrán

lepkeszárny

felhajtóerején

ahol szivárvány-

színre bomlik a fény,

töpörödött cserjék, s

tömött mohaszőnyeg-

párnák között kiálló

fenyőgyökér-grádics

kapaszkodóin jutni

egyre feljebb estig,

a hegytetőn álló

krisztuskeresztig,

lenézni aztán

meredély peremén

a mélybe, és hinni

a zuhanás gyönyörét

ígérő úttalan

mélyrepülésbe.

 

 

Az idő sodrásában,

Szombathely, 2010.

november 10.

[113-114.]

Koosán Ildikó

 

 

GÁTSZAKADÁS

 

Megszólítanak Uram, mikor

magányuk ajtaját magukra

zárják, az elhasznált csend

házon kívül reked, túllépve

a törtetés-világon alapjáraton

zümmög a motor, mégsem

üdít az álom; előkotor akkor

a félelemszivárgás Téged,

a szív dobol, kipattannak a

pillák, erek neonfénye világít,

lidércnyomás a mellre; feszül

inkább az ideg, nemhogy

nyugalmat lelne; tengernyi

áradat hányódó hajója, nincs

liánhágcsó a szakadék felett;

na, akkor, … akkor hangzik el

neved: erőn ha gátat repeszt

a lét időfolyamának sodra.

 

 

Az idő sodrásában, Szombathely,

2010. október 15. [61.]

Koosán Ildikó

 

 

HERVADÁS

 

Fehérre festett kerti pad magánya

a tarka közt, ez ünnepi benne;

mágnesként vonz, akár a fény enyhe

hullámverése őszi délutánba.

 

Hátrál a nyár, maradna is, meg válna,

édes-kesernyés avar illatoz,

naplemente táj; mint a szél lapoz

képeskönyvet: formáját, színét váltja

 

bokrokon az árnyék csipkeruhája,

fodros mintája ábrándos játék;

késett madárraj vijjogva száll még

 

a tél elől haza, s hogy megtalálja

nyugtát mielőtt beesteledne,

hervadás nesze ver tanyát a kertbe.

 

 

Az idő sodrásában, Szombathely,

2010. szeptember 18. [54.]

Koosán Ildikó

 

 

NYÁRVÉGI ÉJ

 

gazdátlan

simogatások

dideregnek,

 

lapuló neszek

fel-felriadó

őzei az éjnek,

 

árnyékfüzérek,

folyondár-

fények...

 

... elkésett

szélfoszlány

dudorászik,

 

hamvad a nyár

tűzmáglyája-

lelke...

 

... egy hulló-

csillag még

felparázslik.

 

 

Az idő sodrásában,

Szombathely, 2010.

augusztus 18. [52.]

Koosán Ildikó

 

 

HŐSÉGNAP UTÁN

 

Az alkonyat rég megszökött,

vörösbe bújt a fák mögött,

ütött az éjfél, csendbe már

a hárfahang, a dob, gitár.

 

Árad a hársak illata,

nesztelen árny az éjszaka,

patak tükrében ring akár

mezítelen a holdsugár.

 

Eltikkadt menthetetlenül

a hőség is, elszenderül,

reggelre kelve hűs szelek

pezsdítik fel a légteret.

 

 

Az idő sodrásában, Szombathely,

2010. július 18. [51.]

Koosán Ildikó

 

 

KILÁTÁS

 

(panorámafotómhoz)

 

Vándort, aki e tájba lép,

mélyzöld fogadja, égi kék,

vágások, dombnyereg hátán

árnyék, fény enyhe-sárgán,

mozaik szerte-foltjai,

szegdelt kötényét tárja ki

lanka, cikornyás völgye-mély,

fönt sziklacsúcs, s a meredély

szédülős, de hív oda,

csábít a lomb-zöld ritmusa,

és szemben épp a messzeség,

itt-ott fehér, meg tinta-kék

kontrasztján öblös színterek,

makett faluk… s hogy illenek!

E panoráma így kerek,

itt laknak tán az istenek,

szűz álomkép, szigetvilág,

amit a szem, s a lencse lát,

mégis, mégis úgy lépked át,

hogy meg ne törje ritmusát

– ködfátylon ami átdereng –

hullámveréssel ott a csend.

 

 

Az idő sodrásában, 2010. május 9. [125.]

Koosán Ildikó

 

 

VIDÁM A REGGEL

 

I.

 

Víz fölé csalja széles játszi kedve,

delfin jön fürgén versenyt siklani,

napsugár indul május-reggelente

az égbolt csúcsát meghódítani.

 

Egy csiga félénken házából kiles,

lombot fésül a nyír lenge ága,

fenyves illatoz, ott, lent a rét kies,

rigó kiált az ágperemre állva.

 

Levél-fonákon szárnyait kitárja

repül, repül sok zümmögő bogár,

s az őrnek, ki az erdőt most bejárja

 

jó kedvet ad egy frissítő pohár,

szél lengedez átlátszó fényruhába,

új napot köszöntve ébredez a táj.

 

II.

 

Új napot köszöntve ébredez a táj,

szél lengedez átlátszó fényruhába,

jó kedvet ad egy frissítő pohár

 

az őrnek, ki az erdőt most bejárja.

Repülni indul sok zümmögő bogár,

levél-fonákon szárnyait kitárja,

 

rigó kiált az ágperemre állva,

fenyves illatoz, s ott lent a rét kies.

Lombot fésül a nyír lenge ága,

egy csiga félénken házából kiles,

 

az égbolt csúcsát meghódítani

napsugár indul május-reggelente,

delfin jön fürgén versenyt siklani,

víz fölé csalja széles játszi kedve.

 

Vidám a reggel

 

 

Az idő sodrásában,

2010. május 4.

[48-49.]

Koosán Ildikó

 

 

ÁLMODTAM

 

Álmodtam?! Átlényegült nyugalom

tárta elém mozaikdíszes ablakát,

belakott zugomat, az ismerős szobát

kutattam át, könnyű volt a testem,

az ajtót, az ajtót kerestem, a kijáratot;

tisztán hallottam minden dallamot

amit köznapok siketszobába zárnak,

erre a fák ősz-vörös talárban járnak,

szivárványhíd, holdsugár-fényterek,

körvonalnélküli árnyak; az ösvény

ami átvezet láthatatlan; ha ideérkezek,

letéphetem arcom barázdált ráncait.

Kápráztató! Mint aki fényre nyit!

Csupa ősmozgás, öröm, lüktetés,

szoborrá formált ábrándok közt a rés

pipitér-sárga rétre tárul, biztos és merész

mélység, magasság, szárnyalások,

megtart a szó, nem gáncsol árok,

lélegzem ezer-szín szénaillatot,

nincs tériszony, sem céltalan napok,

igazi szélcsendes naplemente,

hűs forrás csillámlik kezembe,

s csokorba gyűjtött nárciszcsillagok.

 

 

Az idő sodrásában, Szombathely, 2010. május 4. [62.]

Koosán Ildikó

 

 

TAVASZ

 

Láttalak Forrásban Fürdő!

Csendes szavakkal szólítottalak;

vállad felett irigyen keringő

selyemszél-tollú fénymadarak

fölém emeltek, feljebb, egyre

feljebb, hol a végtelen ég szabad.

Lestem szivárványhídon fénylő

arcodat, a tejút csillagporát

érted követtem éjjeleken át,

lázálomtól, – mint aki beteg, –

parti fövenyen hittem léptedet;

hátam megett buja szavakat

suttogtál fülembe, s jó magam

télderes, felpezsdült testben

hajszoltalak átjárhatatlan ember-

rengetegben, hogy aztán egy

rom bérházfal tövén, talpalatnyi

résből nőtt sápadt-zöld levélben

te magad bukkanj váratlan elém.

 

 

Az idő sodrásában, Szombat-

hely, 2010. április 7. [46.]

Koosán Ildikó

 

 

PERPETUUM MOBILE

 

Harmatos reggel a csúcson, a völgybe,’

bukkan a ködből tág, messzi határ,

szín-teli fényben, ha tavasz köszönt be

friss öleléssel tar ágat riszál.

 

Berekben barkaág szürke selyemben,

kíváncsi bimbóból pattan a vágy,

élni az életet mind hevesebben;

nedvében pulzál a rejtett virág.

 

Perpetuum mobile ritmusa gördül,

haldoklik, éled az örök idő,

gyökér nyer végtelen erőt a rögből

földbe vetett mag, ha rendre kinő.

 

Miért csak az ember ritmusa gyengül?

Fonnyadó létben a sors foga rág,

kátyúba zökken, kihullva a rendből,

elfagy a bimbó, nincs benne virág.

 

 

Az idő sodrásában, 2010. március [118.]

Koosán Ildikó

 

 

SZOCIO-MAKÁMA

 

Rímes próza

 

Szökve a nagyszavak forgatagából

keresem, melyik utcán, milyen házszám alatt

nyílik a nagykapun lakat, s melyik kapualj

az, ahol kukák körül a tegnapok bűze

töményen terül; ajtót, ablakot díszít a rács,

mert ez a módi, – lelakott börtön, szinte

valódi; – szórt fény csorog szét tehetetlenül

a lefolyó fele, – s vele – a szétszabdalt, foltos

árnyék; – udvarvégen áll még – a kidobott

kályha, – egy kopott virágláda, – színét

kiszívta rég a nap; – a körfolyosórész alatt –

a fal felégett bőre hámlik, – mint tébécés

vázcsont, pőrén kilátszik – a salétromos

tégla, – vakolni kéne, ha lenne rá pénz,

még ma –… Mindegy, hogy ide mikor

érkezem, valakit otthon találok; – esténként

az élők is hazajárnak, kopottas szobákba

szorult álmok – terveit írva-átírva élnek, –

szeretnek, remélnek, – a tél hidege ellen

gondhalmazatba merülve álig; – számol-

gatják, mennyi hiányzik – és mennyi marad,

– az utolsó falat kenyérből egy darab –

nékem is kijár, mert azt, hogy milyen a

„nincs” a szegény tudja csak; – ilyenkor

érzem, hazaérkezem, – „a jég hátán megélni”

apám kedvenc mondása van velem, – és

néha-néha mintha ő is; – mert ahogy

mohos lesz a kő is, – ha sokáig egy helyben

marad, – úgy ég belém egyre mélyebben

napra nap, – az egyszerűség életben-tartó

titka: – az emberség, a tiszta, – filléres

vágyaink teljesülése fölötti öröm; –

csak az életképes e rejtett bűvkörön –

belül, akinek a világ saját befogott

rabja, – érdemeit önlétén belül kutatja, –

s fellelni képes; – nem a másoké, személyes

szemlélet – mutat irányt; ilyenkor

megfoghatatlan – ajándékokkal megrakottan

– indulok vissza, mélyebbre kúsznak a

gyökerek, – élednek tudatalatti fényterek:

– van hely ami befogad, ahová lábadozni,

erőt gyűjteni járok, – csak ez az árok –

múlt és jelen közt ne lenne olyan meredek…

 

 

Az idő sodrásában, Szombathely, 2010 [24-25.]

Koosán Ildikó

 

 

NYÍRFA

 

Karcsú ágain méteres zöld szakáll

ferdén kileng, és újra visszaszáll

a vonzás örök törvénye szerint,

hogy újra lengjen fel és le megint.

Könnyű szél motoz, akár a csitri lány

kibontott, hosszú, loboncos haján,

és ring a nyír, bókolva hajladoz,

hullámot vet, játékos zöld habot,

majd mintha ölelnék, megadja magát,

feltárul mélyen, kivillan ott az ág

fehér kérge, raj’ simulva csügg a fény,

szelíden kutat a titok rejtekén...

Figyelem rég, önzés, áldozat,

születik, haldoklik ablakom alatt,

suttyó fácskából közel anyányi.

Lombja terül, ha újra itt a nyári

hőség, s a tél rettenve visszahőköl,

ha barkát sző tavaszi fénymezőkből.

 

 

Arcok és énekek, Szombat-

hely, 2009. június 18. [193.]

Koosán Ildikó

 

 

FESTETTE HOLLÓ LÁSZLÓ

 

Tárlatvezetés

 

Az Alföld színeit tűzte ecsetre:

parasztot, hogy meggörnyed a teste,

tehénkét, büszke mént, kehes lovat,

hajnalt, s mikor leszáll az alkonyat,

 

búzatáblákat, végtelen mezőt,

amerre ég a földdel összenőtt,

beszédes szellőt, ha lomb közt matat,

a földre guggolt, roggyant házakat,

 

ablakot, mint álmos gyerekszemet,

homlokfára kontyolt zsúpfedelet,

rét tengerén ahogy sárgáll a szalma,

vihart, mikor tornyosul hatalma,

 

ecsetjén játék, fordított világ,

lebegő tanyát tart a délibáb,

aztán, egy szakadt kor mezítlábas lánya,

lerí róla az árvaság magánya,

 

és mennyi arc, és mennyi hangulat,

orkán zajába fojtott indulat,

feltört ugar, a sok cserzett tenyér…

Vászon, olaj kell, s valóról mesél,

 

képein él a küszködés kora,

akárha hozzánk beszélhetne ma,

megannyi megélt, rejtett kisvilág.

Jöjj velem! Lépj be! Gyönyörködj tovább.

 

 

Az idő sodrásában, 2009. március 1. [101-102.]

Koosán Ildikó

 

 

SZOMBATHELY, 2009

 

Gyere hozzám ma dél idején,

tele illattal, ízzel a konyha, elég

a magányból, költsük el együtt

dús lakománkat kedvvel ezért.

S mit tehetünk még? Nem

lehetetlen akárha,

kedvünket

tölteni

másba’:

mély

poharunkban

Madeira

gyöngyöző

rubin

nedűje

töri az

alkonyi

fényt,

énekelünk,

rég látott tájra

árnyas lankákra

repíthet csapongó

képzeletünk.

 

 

Arcok és énekek,

2009. február

[195.]

Koosán Ildikó

 

 

SZERETNI VÉLEM JÖSSZ-E MÉG

 

Margarétás a nyári rét,

hanyatt fürkészem tengerét

az égnek.

 

Emlékszel, mikor vállamat

beárnyékoló lomb alatt

kis fények

 

játszottak bújócskát és fű

takart, deréknyi, dús ölű…

S a vége?!

 

Elhallgatnám, de ez a kép…

Szeretni vélem jössz-e még

a rétre?

 

 

Az idő

sodrásában,

Szombathely,

2009 [80.]

Koosán Ildikó

 

 

BALATONLELLE

 

Sorba állított száljegenyék

mártóznak az ősz

görögtüzébe,

 

járom a színes avart,

 

ott messze, túl a ködbetakart

zord Északi Part,

kilép a fényre.

 

 

Az idő sodrásában,

2008. szeptember 7.

[112.]

Koosán Ildikó

 

 

JÓZSEF ATTILÁHOZ

 

Velem vagy újra itt, nem kérdezem, miért is,

könnyű a délután, fölém derül az ég is,

friss nyírfaágakon árnyéka, csöndje lebben,

tavaszi selymes ár, ahogy még soha szebben.

Egy vén rigó fütyül, jó karmesterhez illik,

a kórus válaszol, lelkem lelkedre nyílik.

Zenél a rím szavakban, fecseg a dallamon,

ma rólad szól, s ma nékem, nem űzöm el,

hagyom.

Eljöttél, víg a ház, fényre nyit ablakom,

veretes bibliám, verseid olvasom.

Mormolják, s hallgatom, az ismerős sorok

a holnapot, a rendet, ahogy te gondolod.

Gyárudvaron ha kószálsz, s elér az alkonyat,

lázong veled az éj, a sínre zárt vonat.

Érzem, nem könnyeden lépsz át a könnyeden,

szivárványcsöppjein a bánat visszanéz,

szerelemeid ölelni mégis lendül a kéz...

Lélekbúvárod én, engedd meg hadd legyek,

ha kérdenek majd rólad, tudjam az éneked,

mert korhadó a sors, varázsa nincs mesénknek,

mint összetört cserép, üres és torz az élet,

dühödtebb lett a kor, tompább az érzelem,

a régi gazdag kertben ma bojtorján terem.

 

 

Az idő sodrásában, 2008 [37.]

Koosán Ildikó

 

 

ODATALÁL

 

Száll ma az ének

zöldellő hegyhát

íve felett.

 

Ring a reménység

dér-fagyos ágon:

lesz kikelet!

 

Harmatok gyöngye,

pára göröngye

hív haza már,

 

fénybe, ha röppen,

lepke-örömben

odatalál.

 

 

Indexre tett

tévelygése-

im [50.]

Koosán Ildikó

 

 

HAJNALI VERS

 

Felragyog éjpalást alól a hajnal,

s e káprázat-gazdag ragyogásban

gyöngy-fehér felhő havas vidék.

Fürtös virágú nyárfalomb

bókol nap-sárga hajnaloknak,

ködszárnyon villan-illan a sötét.

 

Lelkem árnyékos szegletén

félálmon szunnyad a lét.

 

Mire ébred a gondtalan világ,

ábránd nyílik, néhány szóvirág,

s a kerti út göröngyös kavicságyain

mezítláb indul újra tovább

újdonsült nappalom fényén a vágy,

hogy elér, s megtalál otthont, hazát…

 

 

Indexre tett tévelygéseim [45.]

Koosán Ildikó

 

 

TAVASSZAL

 

Napfényes tavasz a kert,

illatkehelybe dőlt,

avarban dárdás kard a fű,

kiserkenő a zöld.

Kánkánt jár díszes színpadán,

a megneszelt zsongás

hajnalán, fényritmusú a szél.

Holnapra gyűjt erőt

barkagyöngy, selyem-olvasófüzér…

Küzdelmen edzett

jövő feszül, s a puszta föld

tavalyról örökölt

madártojásán az újuló élet

friss melege költ…

 

 

Indexre tett tévely-

géseim [25-26.]

Koosán Ildikó

 

 

NYUGALOM

 

Kávéillattal kél a reggel,

ablakom előtt meggyfa áll,

ünnepi dísz, új ruhát vett fel,

talpig fehérben, fényben jár,

szirompompája tömör tavasz.

Téridőben nyugalom motoz,

elszállhatna, de itt marad,

feszült idegek mentén árad,

mint tollpihe, oly ingatag.

Homlokom mögött új én-tudat

létezem szűztiszta ég alatt.

 

 

Indexre tett tévelygéseim [24.]

Koosán Ildikó

 

 

VONATON

 

Sárga repcetábla,

mögötte rozsvetés,

kert kibomlott árnya,

pollenpor-zizzenés,

barackvirág avar.

Félig nyáridő

hevül, mint tavaly,

s tűzforró lesz a kő.

 

Új ráncot hord az

elmúlás, nap-szítta

barna hajra hull

a gyolcs-fehér.

Álmot lop orvul

a csönd, a délután,

hosszú, s üres lesz az éj.

 

Gondolni kéne már,

számolni illenék,

új repcetábla-fény

ez életféltekén

hányszor sárgállik,

világol újra még,

míg felhő jő, borul,

s havat virít a rét?

 

 

Indexre tett tévely-

géseim [23.]

Koosán Ildikó

 

 

AQUINCUMI ÉJ

 

(Flórának örök barátsággal)

 

Jöjj ide kedves Lepkevarázsom,

várnak a rétek,

holdas az égbolt, messze a város.

Múlt ezer évek,

régi szerelmek szelleme éled

lengve a légbe…

Jöjj, heveredjünk illatos pőrén

ágya ölére.

 

Érzed a hársak lombkoronáját?

Illata mézé,

ingatag fűszeres perceket őriz,

csöndre vigyáz,

míg kedvem a kedved tűzlobogását

rendre betölté,

s hajnal a fénybe lövel fel az égig,

múlik a láz.

 

Lásd hevülésem Gyöngye, Virága

csordul a nektár,

vedd szerelemmel híjja, ha volna

bűvöletét!

Flóra a május virágözönének

Istene, itt vár,

oldja ma fékét lenge erénynek…

Áldja az Ég!

 

 

Indexre tett tévely-

géseim, Aquincum,

2007. június 2. [21.]

Koosán Ildikó

 

 

SÁRGA REPCETÁBLA

 

Sárga repcetábla,

mögötte rozsvetés,

kert kibomlott árnya,

pollenpor zizzenés,

barackvirágavar.

 

Félig nyáridő,

hevül, mint tavaly,

tűzforró lesz a kő.

 

Új ráncot hord az

elmúlás, nap-szítta

barna hajra hull

a gyolcs-fehér.

Álmot lop orvul

a csönd, a délután,

hosszú, s üres lesz az éj.

 

Gondolni kéne már,

számolni illenék,

új repcetábla-fény

ez életféltekén

hányszor sárgállik,

világol újra még,

míg int a tél-sötét,

s elárvul majd a rét?

 

 

Az idő sodrásában,

Szombathely, 2007.

április 18. [105.]

Koosán Ildikó

 

 

SZERETNI EZT A TÁJAT

 

Szonett-koszorú

 

1.

 

Fűszál s fények ragyogtak,

színes harmatcsepp gyöngyök

párából szőtt göröngyök

rejtett kincseim voltak.

 

Lankák villanó vállán

menyasszonycsokrok álltak,

illattal messze szálltak

zümmögő méhek szárnyán.

 

Törékeny testet öltve

mosolyt küldött a földre

éden almavirága.

 

Titkot, szépséget lestem,

testvéreimet kerestem,

nem voltam soha árva

 

2.

 

Nem voltam soha árva.

Kék szitakötő szárnyon,

harmatos harangvirágon

s csermely dalába zárva

 

lakozott érző lelkem.

Kis foltos szalamandra

kezemen átszaladva

köszönt, barátja lettem.

 

Testvérré fogadott a rét,

a hegy éltető levét

hűs borvízbe zárva

 

ittam, s a pillanatot,

míg álomba ringatott

virágok, lombok árja.

 

3.

 

Virágok, lombok árja

friss földszag, üde levél

elbűvöl, belül zenél,

virul örömfa ága.

 

Gondolat rezdülése,

atomok s molekulák

a létet ölelik át.

Édes beteljesülése

 

lüktető áramkörök

vérerein hömpölyög,

madarak dalolnak.

 

Szólni istenkísértés,

mégis legyőz az érzés:

méze csurran a szónak

 

4.

 

Méze csurran a szónak.

Költő ki szítja hevét,

így hozza üzenetét

tűnő szépségnek, jónak.

 

Dallamot, ritmust, csodát

világunkért aggódva

béke nyugalmát óvja,

s kiáltja századon át:

 

Ne legyen vér, gyalázat,

öldöklés, gúny, alázat,

áldozat-kérő élet!

 

Ha néha csak egy percre

de szeretet ölelje

s tüzes csillagú éjek

 

5.

 

Tüzes csillagú éjek,

nyár-szavú bíbor alkonyat,

kert ölén csodáltalak.

Bódító, titkos remények

 

rózsasziromra gyűltek.

Kedves arcáról a fény

s borzas eperfa tövén

szőtt álmok elrepültek.

 

Szabadság édes honát

vágytam, boldog hazát,

szeretném még, ha volna.

 

Börtönbe zár valóság,

életfogytiglan fogság.

Álmodni bűn ma róla.

 

6.

 

Álmodni bűn ma róla.

Lankák, tejszagú rétek,

kincseket rejtő mélyek,

szikár kősziklák orma.

 

Sodor jövendőnk sodra.

Ezer csatában érő

dicső múltunkat értő

tettekre int az óra.

 

Ha érez veszedelmet,

anyjához fut a gyermek,

nyiss ajtót első szóra.

 

Várd Őt! Testedből testet

etesd, fekhelyét vesd meg.

Vigyázni rendre, jóra.

 

7.

 

Vigyázni rendre, jóra

küldetés ma, nem érdek,

a józan ész, s temérdek

válasz jöhet még szóba.

 

Káoszt hord rossz ítélet,

népek serege szenved,

megdöntené a rendet.

Ki mást remél az téved!

 

Jobb sorsot bizton megél,

új nap-hajnal, ha kél

a nyughatatlan lélek,

 

kenyér, betevő falat

kell, s lesz remény, akarat

példát adnak a vének.

 

8.

 

Példát adnak a vének:

Egységben él az erő,

kevés ma ellebbenő

szózat, üres ígéret.

 

Világot vált egy hegedű,

dallam lelkeket forgat,

vedd kezedbe a tollat,

költő! Álmodni gyönyörű!

 

Olvassza kohód tüze,

vigye el folyód vize

messze tőlünk a gondot,

 

ébredni önmagunkra

taníts! Nevel a munka,

tenni kell jól a dolgot

 

9.

 

Tenni kell jól a dolgot!

Ötlet villanófénye

akaratodig ér le

s mit kezdtél mind megoldod.

 

Siker méz-íze olvad,

tetted az erős mágnes,

lázít, titokban rád les

hódítója a Holdnak.

 

Küzdj! Ne hogy elriasszon

kétely, sárba dagasszon,

tudást magadba hordod!

 

Nincs vegyszere, mi mossa

tisztára, illatosra

becsületen a foltot.

 

10.

 

Becsületen a foltot

ne védelmezze senki,

nem szabad elfeledni

a bűnt, mi népet rontott.

 

Legyen példás ítélet!

Nem menekülhet sírba,

idők falára írva

világít minden rémtett.

 

Hitek rom-temploma,

meghasonlások kora

válasz, a múltnak felel.

 

Századok felgyűlt szennyét,

felbolydult vétkes rendjét

áradás nem mossa el.

 

11.

 

Áradás nem mossa el,

lelkekben él a kincse,

mit szépség ver bilincsbe,

s tündöklő fénybe emel.

 

Fenyők illata ritmus,

csodavilágom ébred,

hárfán zeng a kíséret,

s áhítattal a himnusz.

 

Nem ismeri a szépet,

aki nem ismer téged,

hazám tépett virága,

 

idő vihara tombol,

fosztva gyümölcstől, lombtól

szilárdan áll a szálfa.

 

12.

 

Szilárdan áll a szálfa.

Századok vére loccsan

lebukó alkonyokban

vörösen izzó ágra.

 

Rokon létünknek útja!

Kőrésbe szorul gyökér,

szívós fa, mégis megél,

az edzett jut a csúcsra!

 

Tér-idő lépcsőfokán

túl gyötrelmek hadán

nemesebb lesz az árva,

 

ha nincs ki felkarolja,

gyémántfény mintha volna,

kőszirten egymagában.

 

13.

 

Kőszirten egymagába’

sasok királya fészkel.

Méltóság, s hit vezérel

igazat rút világban.

 

Tekintély-tornyok romba’,

szennyhullám, bűzlik árja,

oltárt röpít a sárba

vad szó, ütleg, goromba

 

játék, alantas szellem.

Ember az ember ellen!

Józan ész nem éri fel!

 

Nem veszhet el a Szépség,

a Jó szívekben él még,

viharral dacolni kell!

 

14.

 

Viharral dacolni kell,

verjük a lármafákat!

Előttünk ez a század,

tőlünk függ mint múlik el.

 

Szeretni ezt a tájat

anya tanítsa újra,

nehéz a népnek útja,

ki ezt vallja hazának!

 

Volt gyászunk, volt dicsőség,

szegénység, néha bőség,

lélekharangok kongtak,

 

küzdelem dacos téllel

de tavasz eljöttével

fűszál, s fények ragyogtak.

 

15.

 

Mester-szonett

 

Fűszál, s fények ragyogtak,

Nem voltam soha árva,

Virágok, lombok árja,

Méze csurran a szónak.

 

Tüzes csillagú éjek,

Álmodni bűn ma róla.

Vigyázni rendre, jóra,

Példát adtak a vének.

 

Tenni kell jól a dolgot,

Becsületen a foltot

Áradás nem mossa el,

 

Szilárdan áll a szálfa

Kőszirten egymagába’,

Viharral dacolni kell!

 

 

Létezés fűszálra fűzve [48-54.]

Koosán Ildikó

 

 

ÚTON HAZAFELÉ

 

(elbeszélés)

 

Tél. Késő délután. Nem. Inkább már este.

A Nap mécsesnyi lángját ma korán

kisebbre vette. Hamar sötétedik.

Hideg van, fagyos, sietnek haza

fürgén, szaporán az emberek.

Jó otthon, barátságosan meleg.

 

Erdély.

Negyvenes évek. Én is megyek

Nagybányáról esténként gyalog,

viselem mit a sors kiszabott nekem,

megyek éveken át, mindig egyedül

hat kilométeren.

 

A magány társamul itt szegődik,

követ egy életen át,

emlékeim csöndjébe zárva,

míg élek e furcsa világba’,

bennem élni fog

ez a külön világ.

 

Hegyek magasodnak körben,

csendes kis falu búvik meg a völgyben,

ott az otthonom.

Út onnan tovább nem vezet,

ki elindulna a hegyeken át,

talán találna egy-egy esztenát.

 

A hó tegnap még esett. Sokat.

Betakarta az utat, ahol járok.

Város, s falu között

a táj fehérbe öltözködött

ilyen szép soha nem volt!

Ragyog a tiszta téli égbolt,

hihetetlenül magas.

Előttem a Rozsály,

hófödte csúcsán trónjára

ült már a Hold,

királyi palástja

fényébe zár ma

minden hódoló alattvalót.

Élesek a körvonalak!

Mint virágbimbó, ha kipattan,

úgy tárul szakadatlan

újuló erővel elém

a szépség minden varázsa,

s benne élhetek én!

Elfog a birtoklás öröme,

az én hazám ez, egyedül enyém!

 

Kristályos csend van,

az áhítat a szívemig ér,

valahol kondul a harang,

vecsernyét kísér, idáig hallom szavát,

fáradttá halkulva zengi az imát,

átkarolja a havas világ.

Közelemben kedves kis dombok emelkednek, őrt álló koboldok.

 

Hó-bundába öltöztek a fák,

s díszesen fehér águk

egész a földig ér,

ezüstös csillámmal szórta be a tél.

Távolabb már a fenyvesek

örökzöldjei díszlenek fenségesen,

hó-csipkés menyasszony ruhájuk fodra ott alul

a fényre csillan váratlanul,

s kacéran kivillan.

Állnak várakozón, mint én,

illatsóhajuk messzire röppen,

választ remél az időtlen időben.

 

A Végtelen világa ez, az Örök Természet!

Földi halandót, ha ide beléphet,

imára késztet.

Tágra nyílt szemekkel bűvölten

nézem mind e szépet,

közel – s távolban sehol teremtett lélek

kívülem. Ez a varázslat csak az enyém!

Csillagok tüze szikrázik az égen,

zuhog a fény metszőn, fehéren,

a Hold szerelmét keresi

gyúlt szenvedéllyel,

az éjszaka csókjában fürdik ma éjjel,

s felhőruháit mind leveti...

Az egész olyan ünnepi! Szinte hihetetlen.

Egyedül állni ebben a puha csendben

– porszem – a végtelennel szemben

milyen örömteli!

 

Ki elmondaná szavakat keresne,

a fénnyel az árnyék táncolni szeretne,

s a lélek szabadon szárnyal,

érinti a bércek csúcsait.

 

Tisztán látok itt!

Kitárul előttem a világ,

nyílik az örök titok,

látom és érzem a harmóniát.

Különös gondolat születik

bennem: nekem üzen a Tél,

az égbolt nekem ragyog,

s én porszem, kis semmi lény,

megbecsült vendég vagyok!

Megélhetem e ritka szépet.

Csikorgó hó, ütemre lépek.

Gyarló az ember, mit tehet?

túlfeszül bennem a képzelet,

belülről vetíti a csodát,

így akarom, így élem át!

Szárnyalhatok bilincsbe verten

a szépség foglyaként

majd egész életemben.

Áldom mégis a pillanatot,

hogy egyszer itt lehettem.

 

 

Létezés fűszálra fűzve [45-47.]

Koosán Ildikó

 

 

ERDÉLY

 

Nem tagadom meg dallamát a nyárnak,

fagyban, zimankóban, vígan osztozom.

Régi utam vár a száraz avarban,

tavaszom ébred a magasztos dalban,

Erdély! Ha rólad s érted álmodom!

 

Itt érzem magam igazán magyarnak!

Különös áhítat, ritka szerelem.

Magához emel, átölel ez a föld,

lelkembe épül be, csontomig betölt,

vérembe árad, eggyé lesz velem!

 

Fenyők tűiben lüktet fönn a létem,

lankákkal kecsesen a völgybe leérek,

porszem vagyok itt, őriznek századok,

szelekkel szárnyalok, vizekkel áradok,

haranggal kondítom panaszát a népnek.

 

Marcona ősök késő unokája, én,

elszakadni tőled soha nem tudok!

Virág pusztul, ha gyökeret kitépnek,

világa pusztul gyökértelen népnek!

Elvesznek örökre mind a vándorok.

 

Erény legyen hát élni e rögökkel,

Reményben szülessen minden gondolat,

Dicsőség fénylik mohos sírkereszten,

Éltető erő viharvert szívekben,

Lyukas mentében hősök alszanak...

 

 

Létezés fűszálra fűzve [44.]