Éhes a hajnal nélküled.
Látlak magamban, ahogy alszol;
Szomorú, forró virág.
Régen érzett, fájdalmas vágy,
Lassú, lassú szving
Édes ragadozószemek:
Egy éhes angyal
Végtelen, veszett ölelés
Az elveszett otthon fénye.
Majdnem elveszítem magam,
Majdnem
Akármilyen közel vagy is
Nem vagy elég közel.
Ezt olyan nagyon szépen mondtad. "szereteteddel
gyógyíts meg" Igen, igen az a leghatékonyabb gyógyszer. És a kéz, meg az arc szerepe az érzelemben, igen találó és nagyon igaz. Egy-két
napja csak, hogy felfedeztelek benneteket, de
már eddig is igen sok örömet okoztatok. Köszönöm.
most annyira, de annyira megfogalmaznám,
mennyire egyedül vagyok
nem "odakint" persze,
mert szeretnek és szerethetek
de senki nincs, aki magamban, itt belül
ölelne magához
Hiányzik-e valóban forró ölelésed,
Édes ajkad íze, félénk érintésed.
Hiányzik-e igazán sokszor fájó mosolyod,
Minden igaznak hitt hazug gondolatod.
Csillag vagy-e még az én égboltomon,
Vagy akarom-e a Napot, hogy csak ő ragyogjon.
Hiányzik-e ovó kezed, mely szívemet fogta
S hálát rebegtem, mikor összeroppantotta.
Szeretlek-e úgy, mint még sosem szerettem
Igaz-e minden kép, amit festegettem.
Vagy önzetlenül szeretem önző mivoltomat
És csak felsegítem rád szerelem palástomat.
Felébredek. Kedvesem csókja riaszt fel álmomból
S aléltan nyitom tágra szemeim, hogy lássam a csodát.
Fülemen érzem lehelletét s forró kicsi ajkaitól
Ereimben a vér megdermed. Megszűnik létezni a világ.
A szobában csend honol. Nyugodt téli reggel.
Kicsit fázom s szerelmem testéből fonva menedéket
Árasztja el remegő szívem, fáradt lelkem meleggel.
Izzó teste alatt máglyaként szerelemtől félve égek.
Eltörpül minden körülöttünk. Csak két csillag vagyunk
Két fényesebbnél fényesebb izzó pici csillag
S rég elveszettnek hitt galaxisok felé visz utunk.
Egy helyre, ahol már nem létezik többé a pillanat.
Csillogó vörös haja most vállamon pihen. Arca arcomhoz ér.
Kézen fogva pihenünk. Bágyadtan nézem őt,
Miként lecsukja szemét, hallani akarom minden lélegzetét
És érzem örökké szeretni akarom ezt a csodálatos nőt.
Hiába kiáltok a szélbe,
Szavamra még a visszhang sem felel,
Nem tudom, hallja, érti-e,
Az, kinek értenie kell.
(Hosszú volt az út,
Min ide jutottam,
S túl mély a sötétség,
Mivel barátkoztam.
De olvassátok most
Én mire jutottam,
Ne legyek egyedül
Nagy bánatomban.)
