Hát ezt ő tudná, én csak azt tudom, hogy zongorázni meg németül tanultak, és hogy jó ideig elég szegényesen ettek, ez utóbbit szokta emlegetni. Mondjuk nem csoda, ő 41-es, az öccse 43-as, a huga 45-ös.... bírom, hogy 'lány' azért volt. :) Mondjuk az egész lakásban az ebédlőasztal / tálalóbútor a legnagyobb és leghangsúlyosabb, előbbi a székekkel majdnem kitölti a legnagyobb szobát. (A nagynéném most is ott lakik.)
A baráti körrel évente bográcsolunk 'szüreti kakaskát', az alapanyag egy budafoki sváb asszonytól való, semmi extra íz, ami kiérződne, nincsen. A kakas húsa masszív állagú, de ízben 1:1 csirke.
Sztem nálatok a hússal volt baj, talán állott lehetett, és nem lett utókezelve.
18 éves koromig csontsovány voltam, válogattam mint a rosseb. Aztán a katonaságnál rájöttem, hogy a paprikás csirke az pl. egy étel-addig nem voltam hajlandó megenni.
Az egyetemen meg elkezdtem főzőcskézni mert a menzakoszt sem minőségében, sem mennyiségében nem felelt meg az elvárásaimnak.
Nem ennék macskát, kutyát, nem szívesen ennék lovat de amúgy nem faxnizom különösebben. Nyilván amit nem szeretek, ami mellé nem örömmel ülök az asztalhoz azt nem főzzük.
Birka ügyekben kényes vagyok, ettem szenzációsan jó és csapnivaló birkapörkölteket is, az utóbbiak után egy darabig nem kívánom ezt a kaját.
hm, erdekes, mert szerintem a kakasnak nincs jellegzetes _szaga_. tobbszor foztem mar igazi, tanyasi kakast bogracsban, ustben, es termeszetesen nokedlivel :) a husa eros, nem csirke allagu az biztos.
mifelenk pedig az dukalt unnepekkor. de jol meg tudtak felenk fozni! legutobb egyik unokaocsem valamelyik ballagasan ettem nagyon jot! egy komplett usttel volt fozve.
Más világ volt akkor, nem csak nálunk. Ha jól tudom, még anyukádnál is jóval fiatalabb vagyok. Gyerek nem ment a konyhába szendvicset vagy bármit is csinálni. Iskolába menet a kezembe nyomták a tízórait, délben leült az egész család ebédelni és enni kellett ami van. Délután lehetett kakaót inni este pedig megint asztalnál családilag vacsorázni. Amugy a gyerekszobában volt a helyem, ha nem mentem valahova pl. zongoraóra, különtorna, balett meg ilyesmi. Ezekre a helyekre természetesen egyedűl mentem 7 éves koromtól. Időnként jártunk egymáshoz, osztálytársnőkkel játszani, de náluk is pontosan igy ment az élet.
Erről jut eszembe, egy volt kollégám nyáron meghívott minket bográcsos ebédre. Na az ilyen nagyon nem az esetem, de a jó társaság kedvéért elmentem. Kakaspörkölt volt nokedlivel. Mivel a kakas ellen nem volt fenntartásom, szedtem normálisnak kinéző húst rendesen, és meglocsoltam a nokedlit is szafttal.
Annyira rossz volt (számomra), hogy elmondani nem tudom. Nem tudom meghatározni azt a pocsék ízt, sosem éreztem még olyat. Többször küzdöttem egy bizonyos ingerenciával, meg a vággyal, hogy meglátogassam a mosdót. De mivel körülöttem mindenki dicsérte, meg hát kiszedtem már, legyűrtem hősiesen. Amúgy DN is utálta, ő is otthagyta volna más körülmények között.
De azóta se tudom, hogy ez most akkor a kakas íze volt-e, vagy micsoda, de az biztos, hogy kakasételhez ezentúl nem nyúlok. :)
Nálam egy kaja van, amit fenntartással fogyasztok ma is, az a birka.
Nyilván azért, mert kiskoromban otthon nem ettük (honnan is lett volna Gödöllőn?)
Kóstoltam már öreg faggyús agyonhagymázottat, és üde frisset is, utóbbival semmi bajom.
Viszont 7-8 éves koromig nem ettem a rántott húst - nem mintha sűrűn került volna asztalra, az '50-es évek közepét írjuk. Így aztán anyám a panírozó tojást liszttel kikeverve sütötte meg nekem, ennek a neve nálunk máig vakarcs - ahogy engem is így hívtak ennek okán, meg persze a legkisebb gyerek voltam :)
Ja a fahéjas dolgokat régen nem ettem egyáltalán, és manapság is hisztériás rohamot kapok :), ha felbukkan étteremben vagy pékségben olyan ételben, amibe 'hivatalosan' nem kell, mert nem számítok rá, de onnantól csak a fahéjízt érzem és semmi mást. (Mákosguba, császármorzsa, madártej, zserbó...)
en gyerekkoromban alig ettem meg valamit. csoda, hogy megmaradtam :) aztan ma mar csak nehany kaja van, amit nem eszem. pl. pacal, babfozelek, spenot, soska. de pl. minden masfelet babbol keszitve szeretek. nagy kedvencem pedig a kapros tokfozelek fasirttal vagy oldalassal :)
A spenótot én is megszerettem, mióta valamikor 20-30 éve először találkoztam vele Ausztriában leveles formában elkészítve. És utána a magyar trutyit is. Persze utóbbit mindig csak húsneművel és krumplival eszem.
Ma is fogok használni, mert lazacos lasagne lesz, amibe a (kész, mélyhűtött) tejszínes spenót az egyik fő hozzávaló.
Egész gyermekkoromban utáltam a tökfőzeléket, aztán vagy tizenöt éve megkóstoltam lecsósan és kaprosan. Azóta rendszeresen készítem...
Van gluténérzékeny "szerzett" családtag, ha ő jön hozzánk, mindig olyant készítek, amit ő is ehet. Nem külön neki, mindenkinek. De a betegség más megítélés, mint a fakszni...
Én is kifaggatok mindenkit, ha vendégségbe hívom, és még így is bele lehet futni malőrbe. :) Múltkor pl. úgy jártam, hogy valaki két dolgot egyberakva úgy együtt nem szeret....
De én is abszolút helytelenítem, ha rá akarnak kényszeríteni egy gyerekre valamit, ami nem ízlik. Anyám ilyet nem tett, de a nagymamámnál sokszor órákig ültem a kapros tökfőzelék előtt, és juszt sem ettem meg. Azóta sem tudok ránézni sem.
Annyi felekepp lehet vacsorara hivni vendeget... ha tudom kinek mi a baja - nem fozok olyant amirol tudom, valaki nem eszi... a csaladban viszont elofordult mar, hogy megbeszeltuk mit foznek - kinek mi a hozzaszolasa... aztan vagy foztem azt vagy nem... igyekszem ugy osszeallitani, hogy mindenkinek legyen valami jo - de ha nem izlik, megertem. Az is elofordult, hogy a "nemszeretem" dologrol megvaltozott a velemeny. :)) A gyerekeknek ott hagyom a veszkijaratot - kostolja meg, aztan ha nem izlik akar ki is kopheti a szemetesbe... meg nem vettek igenybe.
Van amit ma se eszem meg, pl. káposztás tészta de azt nem is kellett, mert kaptam "csupasz" tésztát valamivel. Viszont pl. a zöldborsót nagyon utáltam és meg kellett enni ma meg nagyon is szeretem. Általánosan rosszul ettem, keveset, soha nem voltam éhes, de aztán kinőttem.
Szerencsére nekünk sem kellett soha megenni, ami nem ízlett, Anyunak volt ezzel kapcsolatos rossz emléke, minket nem tett ki ennek. De olyan sem volt, hogy nem kaptunk enni csak azért, mert nemszeretem kaja volt éppen. (Mondjuk velem könnyű dolga volt, azt hiszem csak a sóskát nem ettem meg gyerekkoromban :) ) És én sem erőltetném rá soha senkire, főleg a gyerekemre, hogy olyat egyen, ami nem ízlik, nem esik jól neki, netán undorodik tőle. Pedig mondhatnám neki, hogy aki eszik csigát, az igenis egye meg a levesben a sárgarépát.
Ha valaki beteg, vagy allergiás, az más tészta. Most nem erről beszélünk, hanem arról, hogy ki, hogyan nem eszik meg számára megehető dolgokat, aztán mégsem teszi. Tehát aki vega, vagy vegán, azt tiszteletben kell tartani. Az ő döntése. Aki viszont válogatós, az elégedjen meg azzal ami van.Caipinek igaza van!
