Istenem, mily nehéz Veled boldogulni.
Veled, vagy nélküled?
Mily nehéz egyszerre
remélni és félni…
Hánytatós hintalós karosszékben dűlöngélni,
majd utána időnként a padlóra
le-le csücsülni.
Boldogságunk hol fenn, hol lenn keressük.
Ingadozó pálmaágként ide-oda lengünk-tengünk.
Mint szánalmas koldus vándor
mindig csak tekergünk.
A lét riadót fújt
s révült rohanással vámpírok féktelen serege
az égre rászállt.
Véres mancsain át a holnap kőporos zuhataga
a csontjaim között tátogva átkószált.
Sugarai a dérnek,
szellője a szélnek,
sötétje a fénynek,
fenője a késnek,
halála a vérnek,
szerelme és fenntartója
minden lénynek,
Istenem, húzd félre függönyöd,
hadd pirítsam orcád kékjét!
Napok és csillagok szivárványos,
selymes húrjain át
a szívem már dobban...
S reményem szikrája
Tenéked lobban!
Sikomlós szappanos víztükörben
lágyuló fejtetőm sziklái között,
zátonyló hajóim füstje kérgében
lehajtom fejem,
de nem díszpárnák fölött.
Ég köpenyében kerge-birka nyáj
henteregve vergődik láncraverve
és sárguló szemfedőm mint holdsugár
árnyékát tekergi
cafatokra tépve.
Testem pánsípján áthajol egy kéz,
borotvált éle nyúlik ajkam felé.
Rozsdás bocskora, mint öldöklő penész
rámzúdul, szétfolyik...,
s eljő a mindent elnyelő
végső feledés.
Az igaz szeretetről:
Édes anyák
Durvára dolgozott nehéz kezek…
Mögöttük egy-egy szív forrón szeret.
Agyonbarázdált felhős homlokok…
Egy-egy gyötört szív holtig hűn dobog.
Holtig híven, forrón egy életen…
Ilyen csodás szív itt csak egy terem.
Ilyen csak egy: édes szülénk lehet.
Hozzá hasonlón senki sem szeret.
A drága kéz miértünk durvul el:
Utunk rögét azzal simítja el.
Az áldott homlok értünk hord borút:
Elűzve tőlünk bút, bajt, bánatot.
Vállal keresztet, munkát, gyászt, terhet.
Gondot, panaszt, könnyet titkon rejt.
Sokról lemond. Magára vesz sokat.
Áldoz, s nem tudja, hogy van áldozat.
Gyöngéd, szelíd s épp oly szívós, erős.
Nem sejti más, pedig valódi hős.
Övéiért ki nem fárad soha.
Hogy ennyit bír, csodálatos csoda.
Tisztán örül, ha jók és boldogok.
S hálátlanon is csak féltőn zokog.
Átkot, bosszút sebéért nem kiált,
Imádkozón kíséri rossz fiát.
Hogy egy szív ennyivel lehet teli,
Több földinél; már csaknem isteni.
Nincs is az Éghez semmi közelebb,
Mint az anyai nagy-nagy szeretet.
Fiak, lányok, ha ilyen kéz vezet:
Sejtsétek meg: anyátok hogy szeret,
S reá, amíg nem lesz fehér halott,
Áhítatos csókkal boruljatok.
(Szalay Mihály)
Ki csak kacag…
Ki csak kacag, de sírni nem tanult,
Ki csak vidám társak közé siet,
Kit fájdalomból megkímélt a múlt:
Ne bízz, ne arra érző, mély szívet.
Mélységet az meg nem tud érteni,
Nem érzi át keservét senkinek.
Csak fény, vidám zaj, játék kell neki,
S nevetve, játszva sebzi meg szíved.
Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót.
Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót.
Egyes számban kő a kő, többes számban kövek.
Nőnek nők a többese, helytelen a növek.
Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek,
Aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek.
Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek?
Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek?
Csók - ha adják - százával jó, ez benne a jó.
Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó?
Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas,
Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.
Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden,
Mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen.
Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet.
Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet.
Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet.
Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő.
Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.
Több szélhámost lefüleltek,
Erre sokan felfüleltek,
Kik a népet felültették,
Mindnyájukat leültették.
Foglár fogán foglyuk van.
Nosza tömni fogjuk.
Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk.
Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.
Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője?
Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője.
Százados a bakák iránt szeretetet tettetett,
Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.
Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád
helyiség.
Nemekből, vagy igenekből született a nemiség?
Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet,
Országának nevében a követ követ követ.
Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen,
Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen.
Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi,
Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.
Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát:
Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját?
Ingyen strandra lányok mentek,
Minden előítélettől mentek,
Estefelé arra mentek,
Én már fuldoklókat mentek.
Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget.
Megtanultam, hogy két fél alkot és garantál
egészséget.
Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem,
Anyósomat megértem, én a pénzem megértem.
Hiba mentes mentő vagyok,
Szőke Tisza partján mentem,
Díszmagyarom vízbe esett,
Díszes mentém menten mentem.
Szövőgyárban kelmét szőnek.
Fent is lent, meg lent is lent.
Kikent-kifent késköszörűs
lent is fent meg fent is fent.
Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent.
Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött,
Hagyma lapult kosarában, meg egy adag körözött.
Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott...
Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?
Díjbirkózó győzött tussal,
Nevét írják vörös tussal,
Lezuhanyzott meleg tussal,
Prímás várja forró tussal.
Határidőt szabott Áron,
Árat venne szabott áron.
Átvág Áron hat határon,
Kitartásod meghat Áron.
Felment - fölment, tejfel - tejföl, ...
Ne is folytasd barátom!
Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.
Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen,
Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas,
Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg?
Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok?
Hasonlókép helyes lesz a kanon meg a kanonok?
Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer.
"Kedves egesz seggedre!" köszönt a svéd mixer.
Arab diák magolja: "tevéd, tévéd, téved,
Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek.
Pisti így szól: "Kimosta anyukám a kádat!"
Viszonzásul kimossa anyukád a kámat?
Óvodások ragoznak: "Enyém, enyéd, enyé",
Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.
A magyar nyelv, remélem meggyőztelek barátom,
Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.
Verseim nem játékok,
valaha ez voltam,
fürkésztem létet és halált,
de voltam én a másik oldalon,
s számomra el nem hozta
álmom, ami tökéletes világ.
Rövid létem keréknyoma
mély barázdákat rejt,
rokszor letért a középútról
hol balra, hol jobbra,
mert egóm megnyugvást nem lelt,
s kerültem, mit egy dogma sulykol.
Nem tükör az élet,
ám nyomot hagy maga után
a változó világban.
E nyom az élet tükre,
e nyom világokat formál
mi hamvából nő sudáran.
Karmait a testedbe mélyeszti
Elrabolja szellemed szabadságát
Rád várnak a sejtelmes alvilág
Elviselhetetlen fájdalmai
Semi nem szabadít meg a kíntól
Zúg az alkony sötét templomának
Tornyában a halál vészjósló harangja
Ég a lelked a pokol tüzében
Nyögve engedelmeskedsz a gonosz szavának
Sikoltásod hallani földöntúli élvzet
Életnedv számomra gyötrelmed könnycseppje
Glóriád fénye elveszik a halál homályában
Virrad a gonoszság bálványának hajnala
És megbabonáz a ködös tekintete
Remegsz egész testedben a félelemtől
Zaklatott vagy, és kimerült a haláltusától
Imáid nem könnyítik szenvedésed
Képzeleted kísérteties álmok töltik meg
Kínjaid végtelennek tűnnek
Átkozod a napot, amikor megszülettél
Isten jóságába vetett hited meginog
Nem vagy ura saját tudatodnak
És magával ragad a démoni erő
Amit én szabadítottam fel
Járhatatlan utakra sodorja szellemed
Örök sötétség borítja el a lelked
Vonásaid ördögivé válnak
Őrült megszállottság vesz rajtad erőt
Nem marad belőled más
mint egy élő halott
és kifejezéstelen
lesz a könnyes arcod
Amíg van benned erő
engem fogsz szolgálni
aztán magadra hagylak
kínok közt meghalni
hol gyertyák már meg sem gyúlnal,
hol az idők már el sem múlnak,
hol vasrácsos ajtai csapódnak
jövőnek és múltnak,
hol epedő, remegő kezek
szivárvány után nyúlnak,
hol sorvadt vézna testek
savas lápban kúsznak,
hol fortyongó iszapból
időnként kiúsznak,
hol jégbordás sziklákról
folytonvást lecsúsznak,
hol utolsó szál bőrt
talpukról lenyúznak,
hol minden kis dallamot
nyelvükről lenyúlnak,
hol apró csacska vágyat
dömperrel bezúznak,
hol kékfényű szemeket
vastűvel kiszúrnak,
hol épséges fogakat
szájakból kihúznak,
hol picinyke ajkakat
vasöklök benyomnak,
hol oszladó csontvázat
lándzsával átszúrnak,
hol puskák tusával
nyakakat szétzúznak,
hol vérittas fejeket
deszkákba begyúrnak...
hol félelem és pánik
rozsda-hamuja föd be
élő-holtakat...
