Kotlóstyúk a kiscsibéit
tanítgatja szépen,
Kot-kot Vigor, Aranyviktor
Itt a kukac, szentem!
Nyújtsd a nyakad, kurr, kurr, fijam,
Legeljed a zöldet,
S míg ti szépen szedegettek
Elűzöm az öjvet.
Nem a rosszat látom, csak azt mi lényeges
Lelkemnek ereje bárhová elvezet
A rossz is azért van, hogy tanítson neveljen
Gondokon bajokon pallón át vezessen...
Ha már a szeretetnek ünnepnapot állítunk,
Ha az éhezőknek csak üres kondért kongatunk,
Ha templomokból csupán fanyar zengőket hallatunk,
Ha igaz-szép szavaknak hazug álarcot faragunk,
Ha félszeg bújdosótól ridegen elfordulunk,
Ha keresztbe tevőket csalárdul feladunk,
Ha jóízlés földjéről gyámolva koldolunk,
Ha gyertyának lángokat megszokásból gyújtunk,
Ha reményünk tűzfalán gyutacsokat fúrunk,
Ha szerelem képében vadász-lesbe bújunk,
Ha vallások nevében vérpadokat súgunk,
Ha félholtan fekvőkbe jó nagyokat rúgunk,
Ha békesség nevében háburúkat dúlunk
Ha jótettek helyett is politikát fújunk...
Ha mosolyod csaholva az arcodra fagyott
Szózatot harsognak az angyali karok:
Ember, a te lelked már régesrég halott...
Csillag csillog, sápadt, hallgat a hold;
szatyraival hajléktalan bolyong.
Nappal a metró langyos temető;
éjjelente, mint kísértet, feljő.
Már puszta léte néma tüntetés:
egy-egy ember értéke ily kevés?
Úgy látszik, így ő nem kell senkinek;
talán csak az Isten nem veti meg.
Csúnyán beszél, bár néha magába'
imádkozik, ne legyen oly árva.
Hatkor csörög,
az ég alja vörös,
fekve nézem,
s tűnődök a léten,
munkába megyek,
a tömeg eltemet,
unottan dolgozok,
a főnök meg morog,
hazaérek hétre,
"ráülök" a gépre,
csillagokat nézem,
s tűnődök a léten...
Miért vagyok ma itt,
s holnap is itt leszek?
Reggel nézem a vöröset,
vagy esőt, mit a világ sírt.
Romantikus tangót járok
életemmel s a világgal,
míg szól a zene, bírom lábbal,
és addig csak falat látok.
Ha elmennek a muzsikusok
felemel-e egy erős kar,
leomlik a magas fal,
vagy marad s én megvakulok?
Mindent elért, már,többet nem kívánhat,
ki Természet-Isten csodáin átlát,
látja, hogyan old szellemmé szilárdat,
s hogy őrzi meg a szellem alkotását....
Mélyen megfagyott szunnyadó anyaföld,
melyet végtelen porszemnek füstje felkavar...
Jajgató téli tánc üvöltő vadjai
fellázadt, félszeg-bús faragott
baltával suhintanak a felkelő nap
foszlányos sugaraiba.
Elnémult háztetők tövében
hófútta hideglelt közönyben,
mint csalóka dacos ajkakra felkent
rúzzsal kinyíló rózsabimbó...
úgy öleli át Földanyánk
bársonyos méhe
eljövendő új-remény magzatát.
Pogány szívünkben meglódul
egy lágy mosoly,
s áramló csillogással
erdőnek sötétlő mélyéből előbukkan
Szarvasistenünk lángoló agancsa...
Patája az egekig dobban,
s szárnyalva szökken fellegek
vészteljes pitymalló delejébe.
Odakint minden vágy
rideg és sivár,
de idebenn
lobbanó tűzkarikaként
villámlik lelkünknek sanyvadó szeglete...
Ó, dicső Földanya! Láthatjuk hogyan
szorítod kebledre újszülött kisdeded,
mely reményünk és reményed...
örök és végtelen lényeged,
mely átkarol élőt és életet...
Napról napra növekszik erőd...
Kegyes és hatalmas oltárunkat,
telicsorgó díszekbe öltözteted
s feltárod irgalmas hajtincsedet…
Fenyőillat vánkosába sodródunk...
Cédrus-tuja-rozmaring
ezer szálból reánk kacsint,
mint sarjadzó kikelet
tavaszt bomlasztva összefut
áradó kerek-meredek éjszakák
tajtékozó boltívei fölé...
Eljöttél hát ismét, újra.
Légyen Néked Halleluja!
Fényed, mint szikrázó glória
hevítse dúsuló napjainkat
Újra, újra s újra!
S lelkünknek húrja
pirkadó hegedűként
mindig csak ezt súgja:
Napistenünk erőtől duzzadva
s vidulva
felbukkant újfentt s újra
s reményünk kútja
bőséggel árasztva ontja
mézpempős édesded nektárját!
Futó kaland helyett, -
úgy indult, könnyedén:
tested akartam én
és te a nevemet egy lista elején
(vagy alján, egyre megy)-
nem az lett, aminek véltük az elején.
Ami csak létezik,
másból keletkezik:
magból lesz a virág,
gubóból a selyem,
ködökből a világ, -
miből a szerelem?
Feldúltuk egymás életét:
a zárt-ablakú nyugalomba
belerobbant, akár a bomba
és cafatokra tépte szét
az álboldogság függönyét
a véletlen téli est mi karodba sodort,
míg csak a nyár szikrázó fényén
mindez szét nem foszlott.
Azóta minden más lett: a tervek,
álmok, országok, városok,
barátok, arcok és szemek,
s akik mellettünk fekszenek:
mert legjobban, az, változott meg...
