Ma 19.35-kor közvetíti a Bartók Rádió Várdai István és a Kodály Filharmonikusok Debrecen május 3-i (MÜPA)hangversenyét, majd július 8-án 12:05-kor megimétlik.
Ez volt a nagyszerű műsor:
"Az Ó- és Újvilág találkozása" Vezényel:. Somogyi-Tóth Dániel Közreműködik: Várdai István - gordonka 1. Schubert: VIII. (Befejezetlen) szimfónia, 2. a) Bruch: Kol Nidrei
A remek friss fotókkal (Kasza Gábortól) kísért cikhez: a két művész ez év február 12-én és 13-án két részletben játszotta el e szontákat (Szekszárdon és Keszthelyen); az op. 69-est mindkét helyszínen. Én úgy tudom, hogy Várdai másokkal fog előadni a szonátákból a következő egy év alatt (Fejérvári Zoltán, Várjon Dénes), ahogy korábban is többekkel játszott belőlük (Würtz Klára, Finghin Collins) egyszer itthon és főleg külföldön.
Egy másik zenei zsenink fórumában idéztem már a Fanfare magazin következő számából a csodálni való Baráti-féle Korngold-felvételt, közben ugyanott értékelte egy másik recenzens Várdai István brilliantos és briliáns Csajkovszkij-lemezét.
A komolyzenei gyűjtök lapjába Dave Saemann írta az alábbiakat a CD-borító és a lemez tartalmának ismertetése után. A közel 15 ezer klasszikus LP-s gyűjteménnyel rendelkező szerzőről és eddigi cikkeiről szintén az alábbi linken olvashatunk összefoglalót: http://www.fanfarearchive.com/
"This CD focuses on a tale of musical larceny. Ever since I was a teen, Tchaikovsky’s Rococo Variations has been one of my favorite pieces. I never suspected that the version I knew was not strictly the work of the composer. Yet that is the case. The story begins with the German cellist Wilhelm Fitzenhagen, a fellow professor of Tchaikovsky’s at the Moscow Conservatory, commissioning the composition. When the work was completed, Fitzenhagen presented the composer with numerous criticisms, all of which Tchaikovsky rejected. But Fitzenhagen felt that, as he had commissioned the work, he had the right to have it published as he desired. Taking advantage of a foreign tour by Tchaikovsky, Fitzenhagen offered his version of the work to Tchaikovsky’s publisher, Jurgenson, convincing them that the changes in the score were made with the composer’s blessing. When the Rococo Variations thus were published in 1889, Tchaikovsky was hit with a fait accompli. Fitzenhagen has rearranged the order of the variations, even suppressing the final one. He extended the statement of the theme, made numerous cuts, and altered tempo markings to achieve greater brilliance for the soloist. This is the work that has a treasured place in the cello’s standard repertoire. Tchaikovsky’s own version was not published until 1956 in Russia, and even later in the West.
I am not inclined to be too hard on Fitzenhagen. He wanted a virtuoso showpiece, and fashioned one that has forward drive and Slavic brio. His version earned its popularity on concert programs. But Tchaikovsky’s original, it should come as no surprise to learn, is more satisfying emotionally. As with the composer’s Orchestral Suite No. 4, “Mozartiana,” Tchaikovsky uses the means of the Romantic artist to evoke the Rococo era. His version has greater balance of feeling, and at times puts a smile on your face. The ending, rather than Fitzenhagen’s overt technically challenging crowd pleaser, is actually winsome. The original version conjures up the world of Watteau and Fragonard, a vision I’m afraid Fitzenhagen did not share. Having both versions on a single CD perhaps would make for tiring listening, but it really doesn’t. The characters of the two are so distinct that the opportunity for close comparison actually is very rewarding.
Cellist István Várdai has scrupulously imbued each version with his personality. He is a technically secure player with an appealing, dark tone. Most importantly for a cellist in Tchaikovsky, he plays with style and taste. In his hands, Fitzenhagen’s version has all the verve and dash one could wish for. The composer’s original comes off even better. Here Várdai presents himself as a narrator telling a story, in this case a tale of youthful love and beauty, tempered by the elegance of courtly fashion. Várdai does each version justice, but I believe I know which one he prefers.
The shorter works mostly are elegantly done. Várdai shows restraint in the nocturne and in the Andante cantabile from the First String Quartet, achieving songfulness without bathos. The arrangement of the latter for cello and string orchestra is uncredited. Only in the Pezzo capriccioso do I feel something is missing. Here the slower sections are certainly expressive, but the faster passages lack the sovereign ease a magician such as Maurice Gendron brings to them. Várdai hits the notes, but he is somewhat taxed tonally. Tibor Bogányi, a cellist himself, accompanies Várdai beautifully throughout the CD. The Pannon Philharmonic, which some readers may remember under its old name as the Pécs Symphony, offers loving and tender playing, with especially fine contributions from the winds. The sound engineering is gorgeous, exquisitely balanced and tonally resplendent. Classic accounts of the Fitzenhagen Variations include Gendron’s and the monaural LP by Leonard Rose with George Szell and the New York Philharmonic. For those of you who like a good story as well as wonderful music, this CD should prove highly appealing. It would be disingenuous of me to deny that both versions of the Rococo Variations are great pieces. I just think that the composer’s own carries the day."
Az első bekezdésben az ismert történet van: Csajkovszkij és a csellista Fitzenhagen ügylete, amibe aztán beszállt a szerző akkori kiadója, Jürgenson is, és csak igen hoszú idő után kezdték megismerni az eredeti rokokó változatokat. Mert hiszen ez a mű, és annak mindkét változata a lemez fő anyaga, a többi csak töltőanyag, habár ttöbbségében hasonlóan nagy minőségben előadva.
A második bekezdésben (és a kritika végén) a kritikus hitet tesz Csajkovszkij eredeti műve mellett, amit kiegyensúlyozottabbnak és érzelmileg is többre tart, majd jön a felvétel értékelése:
Várdai mindkét változatba lelkiismeretesen építi bele saját személyiségét technikailag magabiztos, vonzó és sötét tonusú játékával. Csajkovszkij esetében a legfontosabb az előadó stílusa és ízlése. A Fitzenhagen-verzióban az elvárható legtökéletesebb lendülettel és elevenséggel játszik, de az eredetiben még ennél is jobban. Ebben Várdai egy történetet elmesélő narrátorként jelenik meg, aki egy fiatalos szerelemről és a szépségről mesél, az udvari etikett eleganciájával színezve. Várdai hitet tesz mindkét változat mellett, de érzésem szerint tudom, melyiket kedveli inkább.
A rövidebb darabokat Várdai többnyire elegánsan szólaltatja meg: a noktürn visszafogott, míg az 1. vonósnégyesből átírt andante cantabile álpátosz nélküli líraisággal szólal meg. (......) Csupán a Pezzo capricciosóban volt egy kis hiányérzetem: a lassúbb részek egyértelműen kifejezőbbek, de a gyorsabb passzázsokból hiányzik az a szuverén könnyedség és mágikusság, ami pl. Maurice Gedronnál érezhető. Várdai pontosan játszik, de tonalitásban kissé adós marad. Bogányi, aki maga is csellista, csodálatosan kíséri zenekarával a szólistát a lemez teljes anyagában. A Pannon Filharmonikusok, akiket néhány olvasó a régi nevükön Pécsi Szimfonikusokként ismerhet, szeretetteli és gyengéd játékot produkálnak, különösen a fúvosok részéről.A hangtechnika csodálatos, tökéletes kiegyensúlyozottság és ragyogó hangzás jellemzi. A Fitzenhagen-változatban a Gedron-féle és a Leonard Rose (Széll Györggyel és a New Yorki Filharmonikusokkal) nevéhez fűződő mono LP számít klasszikusnak, és akik kedvelik a jó történetet és persze a varázslatos muzsikát, ez a CD különösen vonzó lehet. Képmutató lennék, ha tagadnám, hogy mindkét rokokó változat nagy mű, csupán szerintem a szerző eredetije jobb.
xxxxx
Ehhez csak egyet tehetek hozzá: a szerző nem említi Várdai akkori hangszerét, amely egy kitűnő, 2010-es német cselló (Carsten Hoffmann-készítésű) volt a felvételnél, de bizonyára a mostani használt hangszere (egy 1720-as Montagnana) még tovább emeli majd e művek színvonalát, mert bizonyára fogjuk azzal is hallani még.
A lejjebb lévő saját amatőr beszámolómban említettem az igazi kritikákat, és persze bejöttek, a rádiós-értékelés után a másik is, már azért is, mert a revizorista szakértő éppen mellettem ült, és szinte egy helyről láttuk és hallottuk ugyanazt a csodát. Én az ő fokozott szívverését is hallottam :-)
Persze ott volt az Új Zenei Újság kritikusa is Várdaiék kamaraestjén: az alábbi klkk Csengery Kristóf szavait rögzíti, benne egy szép részlettel az A-dúr szonátából (op. 69).
Május 31-én is egy Várdai-variációval zárult egy szívhez szóló koncert: a Zeneakadémia Nagytermében több mint 1100 zenerajongó hallgathatta meg Várdai István és Frankl Péter kamaraestjét, ahol Beethoven mind az öt csellószonátáját adták elő töretlen lendülettel és érzelemmel. A pódiumon és a kórusüléseken is közel 60-60 boldog hallgató ült, így teljesen körbefogtuk a remek muzsikusokat.
Frankl Péter finomkezű kamarazongorista az idősebb korosztályból, Várdai pedig impulzív poétája hangszerének . Korábbi együttműködésükről lejjebb már írtam, ahogy Várdai variációs lemezéről is, amelyen Walter Delahunttal vették fel a több szerzőtől választott műveket 2012 és 2013 folyamán. A hazai lemezbemutató koncertjük tavaly májusában volt a Vígadóban, és ennek teljes anyaga elérhető a YouTube-on, közte az a Beethoven-darab is, amelyet tegnap ráadásként választottak: így jutottam e beszámoló elejére és megadom a linket is Várdai játékához:
Persze más hangszer és más partner, de mind-mind kitűnő és az összekötő zseni az változatlan, de csak személyében, hiszen folyamatosan fejlődik, egyre érettebb.
A tegnapi előadásról majd bizonyára lesz kritika valahol, talán a Revizorban, a Rádióban, megérdemlik a dícséretet, mert magukkal ragadók voltak. A műfajban korainak mondható. 1796-os op. 5 két darabja kevéssé látványos, de lelkesítően szép zene, lassú tétellel kezdve, majd jött az több mint tíz évvel későbbi op. 69-es, már kiérlelt monumentális alkotás, egy finom és nem túl gyors tétellel kezdve, majd egy látványos scherzóval, daloló adagióval és egy lendületes és természetesen tomboló tapsot kiváltó elragadó gyors tétellel zárva. Ez volt a csúcs!
A szünet után az újabb nyolc évvel későbbi 102-es sorozat két darabja, amelyekben inkább a finom kidolgozás, az érzelmekre ható szentimentális hangulat uralkodott, de a gyors tételek, főleg az utolsó, szintén a két művész remek interpretáló képességét igazolták, kiprovokálva ezzel az említett - nem is rövid - varázslatos ráadást.
Nagy napjuk volt az előadóknak és persze a közönségnek is, köztük feltűnően sok fiatal érdeklődő, igazolva, hogy a jó zene és az ilyen zenészek felkeltik a későbbi idősebb korosztály mai képviselőinek is a figyelmét.
"As God the Lord of Israel liveth, before whom I stand: There shall not be dew nor rain these years, but according to my word."
A legközelebbi Várdai-variációk május 31-én hallhatók a Zeneakadémia Nagytermében, ahol a 45 évvel idősebb, de fiatalos Frankl Péter lesz a partner az újabb Beethoven összkiadásban, hiszen valamennyi csellószonátát eljátsszák a házat megtöltő közönségnek. Korábban már közösen is foglalkoztak a témával: ha nem is egyetlen koncerten, de két nap alatt adták elő e szonátákat február közepén, Szekszárdon és Keszthelyen (12-én és 13-án).
A következő hetekben és hónapokban Várdai további két partnertrel játszott a csellószonátákból (febr. 28-án, Budapesten az op. 5/2-est és másnap Wuppertalban az op. 5/1-est Würtz Klárával; március 4-én u.csak Würtz Klárával a op.5/2-est a szintén németországi Elmauban; március 21-én és 24-én pedig az írországi Kilkenny-ben és Galway-ben az op. 69-es A-dúrt a 38 éves ír Fingin Collins-szal).
Az ismert magazinműsor egyik múlt heti (további) témájaVárdai Istvánnal és új csellójával foglalkozik, és a rövid beharangozóban Mohácsi Szilvia beszélget a pályáján töretlenül haladó művésszel.
A teljes anyag a 12 év felülieknek ajánlott műsor 27. percétől fut az alábbi címen, de a többi is nagyon érdekes, mint mindig..., kedvesen, szellemesen, élvezetesen!
Közben ajánlják a május végi zeneakadémiai Nagy Kukac Nap :) estéjén az Istvánnál 50 évvel idősebb fiatalos Frankl Péterrel tervezett kamarázást, amikor az Összkiadás jegyében aBeethoven cselló-zongora szonátákat játsszák, telt ház előtt.
A műsor vége felé a milánói világkiállítás megnyitásáról, benne pavilonunk zenei stb. programjairól is vannak hangok.
Sosem szerettem az egyszerű címeket csak eredetiben leírni: Rossini Egy könnycseppjénél elfekejtettem; megint visszahallgatva nagyvonalúan elegáns a vituóz interpretáció, és a különleges erősítőmmel jó fejhallgatóval kitűnő esti szórakozás hallgatni! A Mózes-ima is magával sodró. Jó volt az a hangszer is... István egy zseni!
Várdait nem csak itthon és a közvetlen környezetünkben hallgatják, mivel felvételei eljutnak messzebbre is. Most pl. a déli féltekéről kaptam egy lemezismertetőt, amelyben a csellóvariációkat tartalmazó 2013-as CD-jét értékelik, amelynél egy szintén kiváló kamarazongoristával, Walter Delahunttal játszott.
Catherine Milligan értékelése az AUSTA (az Ausztráliai Vonósok Szövetsége) lapjában jelent meg:
A kritikát némileg rövidítettem, de látszik, hogy a csellista recenzens ugyancsak nagyra tartja a felvételt.
"...rendkívül élvezetes a lemez, amelyen a két művész élettel tölti meg és szenvedélyesen adja elő a stílusok széles skáláját reprezentáló variációs formákat. A felvételekből mind a mesterségbeli tudás, mind a zenei megfogalmazás megismerhető: a Martinu- és a Popper-változatok elragadóak és drámaian virtuózok, a csodálatos Beethoven-variációk a zenei megformálás mesterművei, és ugyanez mondható el a csellista fivérnek írt és ritkán játszott Mendelssohn-darabról is. A másik Martinu-változatok (Egy szlovák témára) színeikben és népi ritmusaikkal jelentenek élvezetet. Az újabb Rossini-variációk (Une Larme) hallgatásakor a romantikus szentimentalizmusban kéjeleghettünk, míg a Paganini által bravúrosan megvariált Rossini-féle Mózes-ima sziporkázóan szellemes.
Az 1985-ben született fiatal magyar csellista számos jelentős nemzetközi verseny kitüntetettje. 1998. évi debütálása óta sűrűn koncertezik. 2010 és 2013 között a Kronbergi Akadémia mesterképzésén vett részt, ahol a kivételes tehetségű fiatal muzsikusokat segítik és ösztönzik nemzetközi karrierjük kiépítésében."
A már ismert borítóképen Böröcz Balázs fotója látható
A 16. hozzászólásban említett másik variációs Várdai-lemez sikere után Várdai István élő előadásban is bemutatkozott (2015. április 21-én) egy másik zongoristával, amiről 3 hete írt beszámolót a Magyar Nemzet szakírója, Kiss Eszter Veronika. Jól kezdi a címben, mert Várdai játékára mások is az éneklő játékot emelik ki a nagyfokú technikai tudás, mély értelmezés és átélés mellett.
A Bálna rossz akusztikája ellenére csodálatos hangzásélménnyel ajándékozta meg a közönséget. A Várdai-Quentin páros csellón és zongorán varázsolt.
Várdai István fiatal kora ellenére érett művész, nemcsak alapos technikai tudással rendelkezik, de pontosan érti is a darabok összefüggésrendszerét. Mi több, ezt rendkívül széles érzelmi skálán képes megmutatni a közönségnek. Világraszóló élmény őt hallgatni, ahogy egyszerűen, mindenfajta póz nélkül, hihetetlen természetességgel dalol a hangszerén. Julien Quentin nagyszerű társ a kamarazenében, minden lélgzetvételével igazodni tudó zenészpartner, aki a zongorán komplett hangszerarzenált képes megjeleníteni. Bár a siker nem volt nagy meglepetés, mégis jóleső érzéssel nyugtázhattuk: nagyszerű koncertélményt ajándékoztak ketten a tavaszi fesztivál közönségének.
Schumann Op. 73-as Fantáziadarabok című művének három rövid tétele eredetileg klarinétra íródott, s bár gyakran halljuk vonósokkal is, most valahogy a hangzásban visszaköszönt a klarinét hangszíne. Egészen különleges ívet járt be a mű az idilli, lírai dallamoktól kezdve a viharos, feszültségtől teli harmadik tételig, néhány percbe sűrítve a kifejezési eszköztár szinte teljes készletét. Poulenc Pierre Fourneir-nek ajánlott, vele bemutatott 1948-as neobarokk-neoklasszikus cselló-zongora szonátájáról hasonlókat mondhatunk: Várdai éneklő csellóhangja rendkívül képlékeny, bármilyen hangulatot képes megidézni.
A fiatal csellista egészen meglepően árnyalta és értelmezte Henri DutilleuxSacher nevének betűire komponált művét. A Három versszak Sacher nevére című opusz a XX. század egyik jelentős mecénása, Paul Sacher svájci karmester hetvenedik születésnapjának ünneplésére, Rosztropovics ötletére készült, és érdekessége, hogy az első strófa Bartókot is megidézi - abból kifolyólag, hogy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabot Sacher rendelte és mutatta be. Olyan sokoldalúan interpretálta a művet Várdai, hogy önkéntelenül is az a gondolat járt a fejemben: vajon a kortárs zenét általában azért nem értik sokan a közönség soraiból, mert az előadónűvészek többsége sem tudja jól értelmezni? Várdai előadásában ugyanis kifejezetten élményszerűvé és követhetővé vált ez a darab.
A záró Brahms F-dúr cselló-zongora szonáta hol szenvedélyes, hol áradó, hol drámai, hol démoni, hol pedig patetikus, a két hangszer együtt szinte egy teljes szimfonikus zenekart képvisel. Itt különösen feltűnő volt, az az összhang és az a dinamikai árnyalatgazdagság, amely a két művészt jellemezte.
A helyszeínről is szólnunk kell: a Bálna ugyanis nem igazán alkalmas koncertezésre, és mint amolyan kényszerhelyszín, iszonyatos akusztikával rendelkezik, emellett levegőtlen is, és a legtöbb helyről az emelt színpad sem látható be jól. Azért, hogy ilyen viszonyok mellett is ennyire magas színvonalú hangzáskép sugárzott a közönség felé, külön elismerést érdemelnek a művészek.
A fenti koncert nem véletlenül abban az időszakban volt, hiszen a két művész előtte 3 napon át a Hungarotonnál készített lemezfelvételt (április 17-19.), egy héttel korábban pedig egy egészen más műsorral szerepeltek a Magyar Rádió Márványtermében: http://www.mediaklikk.hu/2015/02/27/aprilisi-marvanytermi-es-studiokoncertek-2/
Várdai előtt további tartalmas időszak áll, szinte egymásba érnek a szezonok:
A 4-soros felvezető után a címre klikkelve megjelenik a teljes szöveg, jó origósan egy megismerésünkre feltétlen fontos és kellően pikáns dologgal aláfestve, ahol egy "pucér istennő a medence vizét is felforralja". Szegény már izomgörcsöt kaphat, hiszen szünet nélkül forralja a vizet, ami hátul már gőzölög, és csak azon gondolkodtam: minek az istennője az istenadta? Talán a vízé...
Na de inkább a teljes cikk, mert Várdai szépen beszél! Jó olvasni, ahogy hallgatni játékát.
Várdai Istvánnal rendszeresen foglalkozni kell, mert ha koncertjére hívnak, akkor menni kell, ha pedig lemezeit értékelik, meg kell hallgatni, el kell olvasni, de érdemes meg is venni, hogy időnként, ha ilyen minőségű előadásra vágyunk, azonnal élvezhessük kivételes játékát. Most egy újabb műbírálat következik, amelyet a jóérzékű Csengery Kristóf írt:
LIX. évfolyam, 19. szám, 2015. május 8.
ALTERNATÍVÁK LEMEZE
(Tchaikovsky: Rococo variations – original and revised version; Music for cello and orchestra. István Várdai – cello, Pannon Philharmonic, Tibor Bogányi. Brilliant Classics)
Befejezetlen művek, félbemaradt kompozíciók idegen kéztől származó befejezése, átdolgozások és alternatív változatok – érdekes területe ez a klasszikus zene történetének. Ahány eset, annyiféle, de vannak alaptípusok. A legismertebb példa Schubert Befejezetlen szimfóniája, amelyről máig nem derült ki egyértelmű bizonyossággal, miért csupán két tétele készült el. Tény, hogy Schubertet nem a halál akadályozta meg a befejezésben, mint Mozartot a Requiem, Puccinit a Turandot, Berget a Lulu,Bartókot a 3. zongoraverseny esetében. Ezek is híres példák, más-más végkifejlettel: MozartRequiemjét tanítványa, Süssmayr egészítette ki, ez a műalak kanonizálódott, az utókor azonban bírálattal illette Süssmayr munkájának színvonalát, és ezért más kiegészítések is születtek, melyeket szintén játszanak Süssmayré mellett. Puccini Turandotját Franco Alfano, Bartók 3. zongoraversenyét Serly Tibor viszonylag hamar befejezte, de nem minden torzóként maradt mű jutott ilyen gyorsan révbe: Berg Luluját, miután Schönberg nem vállalta a befejezést, az özvegyi tilalom miatt évtizedekig csonkán kellett előadni, Friedrich Cerha kiegészítése csak negyvenkét évvel a kétfelvonásos változat 1937-es bemutatója után, 1979-ben kerülhetett közönség elé Párizsban, Pierre Boulez vezényletével. Még különösebb eset Bartók Brácsaversenye, amelyből oly kevés eredeti szerzői nyersanyag maradt fenn, hogy Serly Tibor valójában nem kiegészítette, hanem Bartók vázlatai alapján megkomponálta a művet, amelyet a Bartók-kutatók éppen ezért nem is fogadnak el a zeneszerző saját kompozíciójaként, noha a művet rendszeresen játsszák.
Csajkovszkij közkedvelt variációsorozata, a csellóra és zenekarra komponált Változatok egy rokokó témára (op. 33) minden eddiginél bizarrabb történet. A zeneszerző a művet 1876/77 fordulóján komponálta a Moszkvai Konzervatórium tanára, Wilhelm Fitzenhagen megrendelése nyomán. A csellista sikerrel be is mutatta a művet, de nem volt elégedett vele: nem érezte elég hatásosnak. És mivel sajátjának gondolta („én rendeltem a művet, tehát az enyém”), úgy vélte, joga van kénye-kedve szerint alakítani. Csajkovszkij nem értett egyet, sőt tiltakozott, Fitzenhagen azonban kicselezte őt, sőt a kiadót, Jürgenszont is, aki végül a csellista verzióját jelentette meg. Így hosszú időre Fitzenhagen változata terjedt el és vált népszerűvé, amely azonban jelentősen eltért Csajkovszkijétól. Fitzenhagen jószerével csak a témabemutatást és az első variációt, valamint a mű végén a kódát hagyta a helyén, más részletek esetében azonban sorrendi cseréket eszközölt. Olyan változat is akadt, amelynek végére egy másik variáció befejezését illesztette – és olyan is, amelyet egyszerűen elhagyott. A ma általánosan elterjedt hitelességigény szellemében barbárságnak véljük az efféle garázdálkodást, de nem árt történeti aspektusból is rápillantani a jelenségre. Csajkovszkij és Jürgenszon idejében már léteztek kritikai kiadások, de a filológia még nem állt fejlődésének mai fokán, a zenei közgondolkodásban pedig a sikerorientált gyakorlatiasság szelleme uralkodott. Nem számított nagy véteknek belekomponálni bárki művébe, s ha az új megoldás hatásosabbnak tetszett, azt választani.
A Rokokó-variációk csajkovszkiji eredetije az elmúlt évtizedekben elsősorban Raphael Wallfisch fáradozásai nyomán került az érdeklődés előterébe. Ma már gyakori, hogy egy csellista – például Julian Lloyd Webber vagy Steven Isserlis – nem a Fitzenhagen-változatot, hanem az eredetit játssza. Ezt teszi néhány éve Perényi Miklós is. Várdai István nemrég a pécsi Pannon Filharmonikusok társaságában, Bogányi Tibor vezényletével lemezt készített, érdekes ötletet valósítva meg: a korong elején a Csajkovszkij-féle eredetit, a végén a Fitzenhagen-féle átdolgozást adja elő. Döntsön a hallgató. Ami engem illet, megszoktam és szeretem Fitzenhagen célratörően népszerű hangvételű átdolgozását, de élvezettel hallgatom Csajkovszkij eredetijét is – és aligha tudnám megmondani, melyiket vélem jobbnak, mindkettőnek mások az erényei. Ami pedig Várdai István áradó hangú, éneklő csellójátékát illeti, a frissen pergő gyors szakaszok eleganciája, a tolmácsolásból áradó mozarti derű és könnyedség, a zenélés szabadsága és a dallamformálás beszédessége mindkét változatban lenyűgöz, ráadásként pedig még arra is figyelhetek, mikor játssza a művész a két felvételen ugyanazt a részletet egy kicsit másképp. A Pannon Filharmonikusok Bogányi Tibor vezényletével úgy muzsikálnak, ahogyan egy európai szimfonikus zenekarhoz illik: pontosan, árnyaltan, kifejezőn és gondozottan.
Örömteli bónusz, hogy a felvétel nem „csak” a Rokokó-variációk két alakját tartalmazza, hanem a kettő között másféle alternatívát is kínál: stilárisat. A variációk köztudottan a klasszika előtt hódoló, Mozart-imádó Csajkovszkij portréjával szembesítenek (akárcsak a Vonósszerenád), itt és most azonban „kontrasztanyagként” a romantikus Csajkovszkij is szót kap, a Nocturne (op. 19, no. 4) lírai-melankolikus kantilénájával, a Pezzo capriccioso (op. 62) borús bevezetőt követve csapongó ábrándjával, majd virtuóz bravúrdarabba illő, gyors örökmozgó-középrészével, végül pedig a D-dúr vonósnégyes (op. 11) Andante cantabile tételének zenekar-kíséretes csellóátiratával, amelyben a vallomásos szerenádzene lehetőségét ismeri fel és kamatoztatja Várdai István rendkívüli hangzásigényű és ezerszínű, közlékeny és felszabadult csellójátéka.
xxxxx
És ahogy a Kritkus füllel beszélgetőpartnerei is említették, a felvétel helye és technikája is kiemelendő, tehát ne felejtkezzünk meg a pécsi Kodály Központ már többször bizonyított munkatársairól, a felvételt irányítóLászló Dobos ról és a hangmérnök Baranyai Zoltánról. A két sorban megemlített közreműködőkről pedig egy kép a mindösze angolul írt CD-bookletben megjelent eredetijéről (a füzetkében a kép középső harmada van fekete-fehérben).
Megjelent az első 2 kritika a május 3-i "nagyVárdai-Debreceni..." koncertről, amely az április 30-án Debrecenben tartott est műsorának ismétlése volt. A megjelenés időrendjében hivatkozom rájuk.
Csak kiegészítésként a koncert előtti közjátékhoz: egész közel ültünk a hosszú fekete hajú középkorú hölgyhöz, akinek közbetapsolásáról először az jutott eszembe, hogy elismerését fejezi ki a debreceni polgármester felé. Röviddel ezután újra tapsolt, amit néhányan átvettek, volt fütty is, a köszöntőt mondó fiatalember pedig nem tudta folytatni. Arcátlan udvariatlanság volt a provokátor részéről, és akár a rendezőség is közbeavatkozhatott volna, felkérve az illetőt a távozásra, ha az nem érdekli; a koncertre persze visszajöhetett volna.
Nem akartam szóvá tenni a saját beszámolómban, de utána többeknek is ugyanez volt a véleménye, hiszen a polgármester, városa komolyzenei élete irányítójának fő szponzora, mindössze kötelességét érezte a MÜPA 10 éves születésének ünneplését egy méltán elismerő üdvözlettel bővíteni, hiszen ezalatt az évtized alatt a debreceniek is negyvenszer lehettek vendégek a fővárosban. Ennyit az udvariasság és az udvariatlanság találkozásáról, a szégyellni való bunkóságról.
Miközben több lemezt is elajándékoztam ebből a téma szerinti csodálatos felvételből, és csak pozitív visszajelzést kaptam, felhívom a figyelmet a május 3-i rádiós értékelésre, amikor a Kritikus füllel adásában Mácsai János, Fazekas Gergely és Újházy László összegezte kritikus fülelésük eredményét. Maximálisan egyetértettem velük, ami a helyszínt, a főszereplő csellista játékát és a hallgatói élményt jelenti, és örültem, hogy hangfelvételtechnikai megjegyzéseiket is megismerhettem. Mivel ott voltam a tavalyi koncerten, és azóta is többször meghallgattam a lemez anyagát, mindenkinek ajánlani tudom az abban való elmerülést. Várdai egy költő, fiatal zsenijeink egyike, és mivel éppen vasárnap este hallgathattuk meg a debreceniekkel, arról is írok néhány mondatot.
Végül a legutóbbiról: május 3-án (vasárnap) már a legújabban használt 1720-as évjáratú Montagnana hangszeren játszott Várdai, és erről már egy korábbi előadáson megállapítottam, hogy kb. a Baráti Kristóf által használt Lady Harmsworth Stradivari-hegedű kvalitásaival rendelkezik, ami talán nem is csoda, ismerve e művészek zseniális játékát. A Debreceni Kodály Filharmonikusokat Somogyi-Tóth Dániel dirigálta, a műsor parádés volt, az Ó- és Újvilág találkozását bemutatva, kezdve a Schubert-VIII.-kal, majd a kiváló csellista lett a főszereplő: Max Bruch Kol Nidrei, Dvorzsák g-moll rodója, Csajkovszkijtól a lemezen is szereplő Pezzo capriccioso, majd a szünet után az István diplomakoncertjén, majd a müncheni ARD-versenygyőzelme alkalmából is hallott h-moll versenymű, ugyancsak Dvorzsáktól (a felvétel elérhető most is), majd a szünet nélküli tapsokat megköszönendő három Bach-tételt játszott a szólószvitekből (valamelyik sarabande és courant után a C-dúr gigue-et).
Mást most sem tudnék mondani mint a kritkusok mondtak a lemezről, és amiket máskor is éreztem: Várdai csellója énekel, virtuóz és elegáns, tele mély érzelmi töltettel, ami mindenkit megfog és magával sodor, s mindezt annyira könnyedén, mintha a legegyszerűbb volna a produkció. Alkalmanként pedig egyre érettebben: Várdai világszám!Pedig a lehetséges ujjlazítógyakorlatok azt jelzik, hogy az igénybevétel nagyfokú, így a negyedik ráadás már túlzás lett volna. Lesz bizonyára kritika is, majd bemásolom.
Nagy élmény volt az idei május eleje: két nap Mozarttal és Barátival Pécsett, majd ez, és persze a zenekarokról sem szabad megfeledkezni.
Holnap is műsort ad a Mihail Pletnyov vezett Orosz Nemzeti Zenekar, de ezen a pécsi előadáson nem Baráti lesz a szólista, hanem Várdai István a 2. Sosztakovics-csellóversenyben, míg a másik két műsorszám azonos a másnapi, budapesti koncertével.
Ma viszont, A Magyar Kultúra Napján, a Kodály Központ új rezidens művészeként mutatták be a "brutálisan tehetséges" csellistát, aki a beszámoló címe szerint A világ egyik legjobb zenésze, mert a legjobból persze több van, és más esetekben is így fogalmaznak a lelkes újságírók. Nekem is ez a véleményem...
A cikk mögött/alatt kis zenei minták vannak Várdai Istvántól, és a beszélgetésből is idéznek.
Alul pedig olvasni a fenti sajtótájékoztatós anyaghoz Baráti Kristóf által küldött videóüzenetről, míg a közös fotón éppen a Brahms-kettősversenyt játssza a két kedvencvem, és ezt az igen emlékezetes hangversenyt meg is hallgattam a 2012. október végi pécsi koncerten, ahol Howard Williams volt a dirigens. BK fórumán írtam erről október 27-én.
Amit még kiemelnék: az "új", 1720-as Montagnana hangszert, amit viszont még nem hallottam.
Lemaradt egy fontos dolog: a Csajkovszkij-felvétel a pécsi Kodály Központban készült, a más felvételekkor is nagyszerű szakmai gárda segítségével abban a kiváló hangzású szép teremben!
Visszatérek az eredeti cikk bevezetőjéhez, idézve belőle az alábbiakat. Várdairól voltak szavak:
Június 20-án a Pannon Filharmonikusokkal ad Csajkovszkij-estet.
A koncert különlegessége lesz, hogy a többszörös világversenygyőztes pécsi születésű művész előadását Európa egyik legnagyobb lemezkiadója élő lemezfelvételen rögzíti majd.
Közben eltelt több mint fél év, a koncert és a felvétel megtörtént, a BRILLIANT pedig piacra dobta a lemezt, amelyről megjelent a talán első kritika is. Rosemarie Schmitt az év utolsó napján írt főleg a műről, szellemes rovatában:
"El akarta dobni az életét, de aztán az élet ragadta magával őt...
'1877 novemberében volt ezeknek a változatoknak az ősbemutatója...
"...És 2014 novemberében meghallgattam Csajkovszkij csellóra és zenekarra írt 9-tételes Rokokó-változatait. A szerző ezeket barátjának, a csellista Wilhelm Fitzenhagennek ajánlotta, aki segített is a mű megírában. A Csajkovszkij által kifejezetten kért Fitzenhagen-átdolgozás is hallható ezen az élvezetes lemezen.
A felvétel kifejezetten illik a Brilliant-Classics nevéhez, mivel valóban brillliáns! Sőt: a csellista Várdai István és a Bogányi Tibor-irányitotta Pannon Filharmonikusok is tökéletes zeneiséggel és érzelemmel telített játékkal nyújtottak elragadó és meggyőző élményt. Mintha Csajkovszkij szószólói lettek volna! A szorgalommal és kitartással elérhető tökéletesség, miáltal a zeneszerző hangjegyekbe foglalt érzelmei feltárhatók, olyan adomány, amellyel a szólista és a zenekari tagok feltétlenül rendelkeznek.
Csajkovszkij Rokokó-variációi megzenésített álmok, vágyak és kívánságok egy olyan világ iránt, ahol a tisztelet, elfogadás és szeretet a meghatározóak. Ezzel a művel és az általa kiváltott gondolatokkal szeretném az Új évet indítani."
A magyar cikkhez kiegészítésül - , mivel úgy tűnik a cikkből, hogy mindösze két lemez jelent meg a játékával: közben kiadták és itthon is kapható a "Cselló változatok" című lemeze, amelyen a kiváló Walter Delahunt közreműködésével 6 szerző 7 művét játsszák (Martinú-tól kettőt, illetve Mendelssohn, Beethoven, Popper, Rossini és Paganini darabjait 2012 évi rögzítéssel). Idén nyár elején mutatták be a CD anyagát a Pesti Vigadóban - nagy sikerrel.
De a valóban első lemeze egy 2009 nyári felvétel volt, amikor az előző évi, 63. Genfi Nemzetközi Zenei Verseny I. díjának elnyerésével egy lemezfelvételt is nyert a döntő előtti fordulókban vele játszó Fülei Balázzsal a Breguet óragyár felajánlásaként. A Nascor által kiadott lemezen Elgar Csellóversenyét a Simon Gaudenz dirigálta Genfi Kamarazenekarral, Janácsek Mese c. 3-tételes szólódarabját és Prokofjev op. 119-es csellószonátáját (Füleivel) játssza.
Végül néhány kép az említettekről, elsősorban a Rokokó változatokkal:
Istvánnak is Boldog Új esztendőt! További sikereket, gyarapodást mindenben, és sok szép koncertet, akár a mi részvételünkkel is...
balra a harmadik helyezett - jobbra a második helyezett
Valóban kiemelkedik a mi fiúnk, Gratulálok! Megmondtam... A Közönség-díjat a III., Bruno Philippe kapta.
És ami fontos: "Nachgehört und nachgeschaut
Alle Semifinal- und Finalrunden sowie die drei Abschlusskonzert (09. 17 -19. 20:00) werden per Video-Livestream übertragen - und sind im Laufe des jeweils folgenden Tages als Video on demand jederzeit abrufbar." (ld. majd az adó Mediathek felületén!)
és az online kiadásban is a Kaposfestről:
