Ars nova- a XX-XXI. század zenéjeTribune Internationale des Compositeurs 2019 - San Carlos de Bariloche (Argentína) - válogatás a seregszemle kiemelkedő műveiből (VI/3. rész)Szerk.-mv.: Bánkövi Gyula
na persze
már másfél évet sem kell dolgoznia. főleg ha leszámítjuk a sétáló időt, a rengeteg szabadságát. de lesz-e ereje 65 éves korában neki esnie az óm igazi feltárásának, felmutatásának?
sikerült szunyókálnia valamennyit. jól van, csak kis izomláz a felső testben. fulladás-nehézlégzés: eszébe jutott valami: kb. 2 éve volt ott egy srác, aki nagyon rámenősen lábazott, rendszeresen. Egyszer elcsípett egy beszélgetést: a többi izommal ellentétben, inkább a második nap jelentkezik az izomláz. És akkor néha ő is fulladt. A lábizmok a legnagyobb izmok, és ha oda a regeneráció során beáramlik a vér, szinte úgy elnyelik a vért, mintha vérezne a páciens. Kevesebb(nek tűnő ) vér, oxigén hiány.
általános iskolás társai nem nagyon hagytak benne mély nyomot. az irén, akivel később maszek latinra járt, aki zongorázni tanította, és akivel 2O éves korában párszor alaposan berúgott.
tomi, akinek a legokosabb volt az osztályban, de nem tanult tovább - mindenki legnagyobb megdöbbenésére (szakács lett)
a gimis társai? ők már komolyabb kapcsolatok. a nándi, a karesz és a boris már meghalt. ők hárman és a z angliába disszidált péter voltak legjobb barátai . négyből három halott, nem rossz arány. (ő is meghalhatott volna párszor)
rosszul aludt, hülyeségeket álmodott -és ami még nem volt: mintha nehezen légzett volna. reggel jól volt, bedurrantók és utazás a gyurodába. ekkor megint jelentkezett a nehézlégzés. a gyúrás alatt nem, de az első két óra vacakul ment.
itthon megint jelentkezett. tüdőrák? cukorbaj valamilyen hüjje tünete? a táplálék kiegészítők mellékhatása?
gyúrás után is több mint 13 a cukor. aztán csak evett egy keveset -fagyit is persze. aztán lefeküdt délutáni alvásra. nem érezte magát túl fényesen. fölkelt. babitshoz menekült - vele is foglalkozik már vagy 35 éve, és még mindig nem tud róla semmit.
valamiért eszébe jutott a gólyakalifa. miről szólhat?
Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.
Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.
Mindenről pontos jegyzeteim vannak. Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet. Az életem szép volt, mint egy álom; ó, bár lett volna az életem szerencsétlen, és az álmaim lettek volna szépek!
...Tizenhat éves koromban kezdődött.
Különösségek voltak azelőtt is. De egyáltalán nem feltűnő dolgok: tiszta gyerekességnek lehetett őket tartani. Például a tislérrel[1]. Mindennap a tislér mellett jártam el, iskolába menet. Sokszor megálltam a szűk ablak előtt. Ez a sötétnek látszó műhely lassanként a rejtelmek színhelye lett fantáziámban. Minden ok nélkül elképzeltem magamnak, hogy ott, a jámbor tislérség örve alatt nagy gonosztevők, pénzhamisítók, talán gyilkosok is manipulálnak, vagy ártatlan fiúkat kínoznak... olyanokat, mint én. Sőt ezt a hitemet valahogy néhány pajtásomra is rászuggeráltam, úgyhogy egy valóságos doktor Holmesi[2] titkos társaságot alapítottunk ennek a rejtélynek a kikutatására. A társaság, mint a rejtély is, magától megszűnt, de én továbbra is mindig érthetetlenül megborzongtam, valahányszor enyvszag csapott meg az asztalosműhely ablakából, mintha ismerős illat volna ez, mintha ilyen műhelyben éltem és szenvedtem volna magam is sokáig.
Pedig úrifiú voltam, gazdag fiú, és a legjobb tanuló a gimnáziumban.
Volt aztán két iskolatársam, akikhez nagyon különös érzelem fűzött.
Általában nagy fölényben voltam a társaim fölött. Szerettek, bámultak, mert szép voltam és ügyes fiú, okosabb és erősebb is, mint ők, mert szép ruhában jártam, és mindig volt zsebpénzem, és főleg mert csöppet sem törődtem velük, és egyáltalán nem tulajdonítottam értéket a barátságuknak. Valóságos Sonntagskind voltam; kényeztettek, örült, akire mosolyogtam, gyönyörködött, aki csak rám nézett, és én legkisebb koromtól a szeretetnek ily bőségében fürödve, egyáltalán nem ismertem a szeretet értékét, mindenkivel kedves voltam, de senkivel sem gondoltam valami nagyon. Annál többet gondoltak velem: féltékenyen kapaszkodtak a karomba, és például a görnyedt, csöndes Horváth Iván valósággal szerelmes volt belém.
Őt még csak eltűrtem, mert feljebb járt nálam, és okos fiú volt, filozofáltam vele, francia könyveket adtam neki kölcsön, és néha számonkértem:
- Még mindig csak tizenöt lapot olvastál?
Tudtam, hogy csak azért tanul franciául, hogy előttem szégyenben ne maradjon.
- Könnyű neked - panaszkodott ilyenkor. - Te már kiskorodban tanultál a bonnetól.
- Ugyan mit tanul az ember a bonnetól? Muszáj legalább néhány könyvet végigszótározni.
Nagyon szerettem a könyveket. Érteni akartam mindent, tudni mindent, bejárást biztosítani az eszemnek mindenhova. És megvetettem a többieket, akiknek ilyen vágyaik nem voltak. Megértettem, természetesnek vettem a bámulatukat, de azért terhemre voltak. Éreztem, hogy fájdalmat okozok annak, akivel közönyös vagyok, akinek az érzelemnyilvánításait nem jutalmazom; s közönyöm és vidám fölényem csak annál nagyobb lett. Nem volt bennem rosszakarat, sőt képes voltam minden gyengédségre és szeretetre, de erős voltam, és gyengédségem nem akart testvére lenne a gyengeségnek.
Mégis volt kettő a társaim közül, akikkel szemben gyengének éreztem magam.
Mind a kettő egész közönséges, ostoba fiú. Hódi Karcsi mindig szélesen kacagott, én mindig zavarba jöttem, és úgy éreztem, mintha énrajtam kacagna. Sehogy se tudtam leküzdeni ezt a kellemetlen érzést, megmagyarázni még kevésbé. De hisz minden ember megfigyelhet önmagán ilyeneket, senkinél sem nyernek azok oly értelmet, mint nálam.
A másik volt Fazekas. Ez a nagy, kelletlen legény egy kocsmárosnénál kvártélyozott, borbélysegédes frizurát viselt, poros, lógó, fekete ruhában járt, és sápadt volt mindig. Rossz érzések szálltak meg, ha ránéztem, mintha valami rosszra emlékeztetett volna.
Sok minden olyan volt, mintha valami iszonyú dolog lenne valahol, az emlékezetem mélyében - valami, ami mindjárt más színben mutatná az egész világot -, csak nem tudtam, hogy mi.
De azért diák voltam én is, egyformán boldog a labdatéren, a tánciskolában és a könyveim közt: még vidám, játszó gyermek, és máris egy kis komoly filozóf. Szerettem a matematikát, mindent, ami nehéz és szigorú, ahol fiatal eszemnek korrekt élességét ragyogtathattam önmagam előtt. A tanáraim megbecsültek, sőt egy kicsit ők is úgy voltak velem, mint a társaim. Mind főleg előttem akartak jó színben feltűnni, előttem restelltek minden tudatlanságot, gyengeséget, szinte féltékenyek voltak rám, kit szeretek és tisztelek jobban. Sőt, tekintély voltam előttük: Köbgyök Miska engem szólított fel, ha valamit maga sem tudott tisztán. - És így múltak az évek.
- gyúrás közben az immunglobulinok termelésének kialakulásának csodájára gondolt. a génreguláció ontologikus csodájára.
hazaérkezés után tv szörfözés. aztán megunta a mocskot. heidegger kant elemzése.
most meg a gólyakalifa.
mihály halála. agytekervényeinek alkotó tendenciája, filozófiai és költészeti mezői. alkoholizáló mezők.
az újlipóczai kisújszálláson ( a karl kraus utcában)
Koncert - EBUA Szlovén Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversenye - Ljubljana 2018.11.15.
A Szlovén Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversenyeVez.: Fabrice BollonKm.: Michala Petri (blockflöte)1. Arvo Pärt: Fratres, 2. Antonio Vivaldi: C-dúr blockflöteverseny RV. 443. (Petri), ráadás: Variációk egy dán népdalra (ea.: Petri), 3. Bartók Béla: Concerto(Ljubljana, Gallus terem, 2018. november 15.)
reggel visszautaztak. tegnap inkább ő volt nyomott, ma reggel viszont a felesége. neki macskája van. (és viszonylag sok ruhája, amelyeknek pesten nem nagyon lesz helyük)
hazaértek, a kezdődő forróságban elment a strandra, óriási tömeg.
valahol írták, hogy goethe egyik legnagyobb csodája, hogy bízott abban, hogy lesz elég ideje (lesznek évtizedei bőven), hogy befejezhesse a faustot. hendrix bízik , hogy neki is meglesz az ideje. mindenki addig él, amíg a feladatait el tudja végezni. Ha nem tudja feltárni, felmutatni a leib-seele , az élan vital , a gén reguláció, a harmadik geometria, a pulzáló gömb ..... ontológiáját, akkor nem is érdemli meg.
a felköltözés első napja. ő csak könyvei, német jegyzetei, naplói egy kis részét pakolta be. (mit mást visz egy költő a költözéskor?) Mivel a szobájában ujjnyi vastag por (itt-ott egy két komondor szőrgomoly csomó) , megkérte feleségét, hogy
tisztítsa le őket, hogy az új lakóhelyen ne ott folytassák, ahol kisújszálláson abbahagyják. pozsonyi út, balzac utca. megrendülten sétált. 4O éve itt iddogált számtalanszor Tamással. (mi lehet vele?). Pista bácsinál lakott, abban a házban, ahol a híres-nevezetes kultúr irányító(diktátor?), Aczél György lakása is volt. A kapubejáratnál rendőr örs. Őt már könnyedén beengedték.Kádárt persze még könnyedebben, amikor ultizni ment Aczélhoz.
Ebben a lakásban a lánya lakott, mielőtt pHd keresés céljából európát kezdte el járni. Mióta megszületett a második gyereke, azóta nem is volt itt. Ő kb. 15-10 évvel ezelőtt járt ide. A fő cél a piálás volt és még valami wagner. Szeretett a szombat esti wagner tivornya után korán kelni és nekivágni a városnak. Pl. a lehel téri piacon bevásárolta, elmentek a városligetbe és ott
sörös reggeli. (Egyszer másfelé mentek, ismeretlen terep, se piac, se kaja, se semmi. a szemei már lángoltak az éhségtől.
Egy elhagyatott cukrászda akkor nyitott. Nyitogatott. Berobogtak a feleségéval, és vidám-kétségbeesett- vagánysággal (akkoriban még tudott ilyen lenni) kért reggelit a cukrászcsajtól. Az elkezdett motyogni, hogy ez cukrászda, nem étterem és különben is, még ki se nyitottak, de aztán esdeklő tekintetét (mely lángolt) látva és a dumáját hallva, elnevette magát és csinált nekik reggelit. Még sört is adott nekik, pedig 9 előtt akkor nem lehetett piát adni.
A lakásban sok-sok könyv - amiket a lánya tőle lopott hajdanán. Főleg költészet és képzőművészet. Kassák, szabó lőrinc, ady, barok, gótika, románkor, menuhin, kosztolányi, a hesperidák kertje, krúdy, gita govinda, mindenféle eposzok és legnagyobb medöbbenésére :arnold gehlen:az ember.
Persze a teljes költözés még legalább másfél év -nyudíj ésésésésésésé
a kutyák, kutyák, kutyák.
amíg ők élnek, addig nincs költözés. A kutyái halálára várva- ez úgy ahogy van borzalmas.Simogatja imádott kutyái fejét, vakargatja hasukat, a lélek ontológiájára gondol, mi az ami közvetít a kutya és az ember között, mi segít ennek a megismeréséhez (Hegel? gehlen? eccles? freud ?, lorenz?...........) és közben arra is, hogy meddig élsz még te drága kundy,
belenéz az őt imádóan bámuló komondor szemekbe)
mert innen jár majd a könyvtárakba, hogy 7O éves korára megtudhassa, hogy mi az élet? mi a kémiai létezés ontologiája?
.............................
'Bodybuilding is a lonely sport. You're on yourself most of the time. You have to decide how much you train.. You have to decide how much pain you inflict on yourself.. You have to decide how much you eat, how much you drink.. And how far you're willing to go with your body and how you're willing to sacrifice.'' -Nasser
- nos akkor mennyivel szogorúbb a bodymind sport, főleg ha annak költészet-tudomány- filozófia-vallás ágazatát műveled!!!!!!!!!!!!!???????????
a pápa rádöbbent, megvilágosodott és visszavonult, írt
kilógott az évezredes sorból. nem kefélt mint a nyulak, nem nyalt segget se élvezetből se a füstért. nem volt a kommunisták/ antikommunisták küldötte sem. olvasott volt, különösen a történelem, az irodalom. beszabadult a titkos, évezredes iratok közé. és értette is őket. és akkor talált egy evangélium töredéket. leveleket. titkos utasításokat. gyilkosságokat, árulasokat, álnokságokat olvasta , habzsolta őket, mint goethe bújta a gyerekgyilkos nő bírósági anyagát. de ő és rádöbbent, hogy az egész másként volt. ........................................................................................ és ő is megírta, mint goethe a faustot.
„Acht-Punkte-Proklamation des poetischen Actes“„Acht-Punkte-Proklamation des poetischen Actes“„Acht-Punkte-Proklamation“
Der gelernte Schuhmacher und geborene Wiener H. C. Artmann schrieb mit kleinen Buchstaben die größten lyrischen Kopfwelten. Zwischen diesen dicht gefügten Zeilen hört man das Pfeifen im Dunkeln der Zeit.
Der Dichter als Erzieher. Zieht sich Masken übern Kopf. Und
legt reimweise die Kinder, die in seinen Lesern stecken, übers Schreckensknie. Wobei er ihnen Luftschläge mit der Mythenrute verabreicht, die er zuvor mit schwärzestem Scherzöl eingerieben hat (tut ja gar nicht weh, gibt aber einen herrlich sirrenden Ton in Dada-Dur!). Im Jahr 1967, als alle Welt sich im anbrechenden gesellschaftlichen Fortschrittsrausch befindlich glaubte (nur noch zwei Jahre bis zu „Mehr Demokratie wagen“!), schrieb der geborene Wiener H. C. (Hans Carl) Artmann (1921 bis 2000), gelernter Schuhmacher und gewordener Poet, Wörtergerber und Dichtungsvernäher, Surrealitätsreimspieler und Phantasieraumvermesser, der kleingeschrieben die größten lyrischen Kopfwelten „med ana schwoazzn dintn“ (so übertitelte er seinen berühmtest gewordenen Gedichtzyklus von 1958) hintuschte, die Gedichtsammlung „allerleirausch“. Die er mit einer „zueignung“ einleitete. In welcher er, der noch 1953 mit seiner „Acht-Punkte-Proklamation des poetischen Actes“ die Lyrik-Moderne der sogenannten „Wiener Gruppe“ definiert hatte, dergestalt, dass „man Dichter sein kann, ohne auch irgendjemals ein Wort geschrieben oder gesprochen zu haben“, dieser Art von lichter Lyrik eine hohnlachende Selbst-Absage erteilte: „schreibe nicht ein licht gedicht,/weiß schreibt nur der böse Wicht“. Jetzt gehe es darum: „krauchen solls/durch blut und bein/bis ins herzens/kämmerlein“: mit der „schwoazzn dintn“ im Katechismus des lachgekitzelten Schreckens.
Krauchen soll’s durch Blut und Bein bis ins Herzens Kämmerlein
Viel ist über diese zwölf kurzen, zweihebigen Verse schon geschrieben worden, die unter den „Liedern“ in Stefan Georges umfangreichstem Gedichtband „Der siebente Ring“ von 1907 stehen; viel mehr Worte, als das Gedicht selbst umfasst. Besonders prominent, aber auch reichlich kompliziert hat sich dazu der Philosoph Theodor W. Adorno geäußert. Bevor wir uns seiner Deutung zuwenden, wollen wir kurz vergegenwärtigen, was das Gedicht von sich aus sagt.
In seinem ersten, drei Zeilen umspannenden Satz ist von einer Frage die Rede, die der Sprecher rückblickend als „Träumerei“ einstuft; sie zielte auf etwas, an das er selbst nicht glauben konnte; zumindest erscheint es ihm so, nachdem die Antwort des mit Du angeredeten Menschen nur ein Lächeln war (und dieses Lächeln auch schon alles, was das Du dem Ich zu geben hatte). Der Sprecher kommt sich jetzt ziemlich dumm vor, und nun schlägt auch noch das Wetter um – „Aus nasser nacht / Ein glanz entfacht – / Nun drängt der mai.“
Erst diese Einordnung in den Jahreslauf macht recht deutlich, was wir unter der träumerischen Zeitangabe „Im windes-weben“ zu verstehen haben: das vorbereitende Wirken des Frühlingswinds, der bei Hofmannsthal durch „kahle Alleen“ läuft und dessen Tun schon bei Uhland (einem Dichter, den George gar nicht schätzte) als Weben bezeichnet wurde: „Die linden Lüfte sind erwacht,/Sie säuseln und weben Tag und Nacht.“ Der nahende Mai nun bringt es mit sich, dass sich die Lage des Sprechers zur ausweglosen Sehnsucht auswächst, in der ihm die sinnliche Nähe des oder der abwesenden, abweisenden Geliebten umso schmerzlicher vor Augen steht – was für andere ein Wonnemonat zu sein verspricht, hält für ihn nur Qualen bereit. Liebende können das leicht begreifen.
Einfache Klage eines Schüchternen
és eltünt a dülledt szemű kecske, pedig ő nagyon kereste és pankának is hiányzott egy kissé
az állatsimogatót máshová tették, de oda már nem volt erejük elmenni
lehet, hogy ott van a dülledt szemű
a hétfői edzés nagyon szarul ment
a mai annál jobbanl
a halálán van
a fiú unokája is egyre jobban kötődik hozzá
de mit fognak szólni, ha jó tíz év múlva rádöbbennek, hogy a nagypapa egy semmirekellő semmirevaló
költő filozófus tudós teológus
akinek nem jelent meg 156 könyve 56 drámája nincs életműve de még könyve se jelent meg nincs
nemhogy 56 díja de egy se
nem fogott kezet egy rohadt politikussal se
nem volt egy mocskos tévéadásban se és egy vadkutya falka patkány hiéna folyóiratnak se seggnyaló tagja
Philosophie und Theologie (no meg a költészet és a tudomány) sind eins
PERSZE PARSIFAL HENDRIX ÉPOSZÁBAN
wagner, coltrane maszkjában
gustav mahler
alban berg
walt whitman
schrödinger macskája, eliot macskái (akiket már vagy 35 évvel ezelőtt felfedezett)
Platon, Thora und Talmud
Platon, Thora und Talmud
Platon, Thora und Talmud
Hermann Cohen war der letzte Philosoph, der Athen und Jerusalem verbunden hat
Kant war nicht Anfang, sondern Gipfel einer langen Entwicklung: Hermann Cohens Denken kreist um den grössten Philosophen der deutschen Aufklärung. Und er gewinnt ihm unerwartete Erkenntnisse ab.
In der Geistesgeschichte des Westens kam es hin und wieder zu einer Synthese von klassischer und jüdischer Philosophie: Philo von Alexandrien, der im ersten Jahrhundert n. Chr. lebte, übernahm griechisches Denken, um die jüdische Theologie zu erhellen; Maimonides (1135–1204) hat die jüdische Lehre im Sinne des Aristoteles systematisiert; und der führende deutsche Aufklärer, Moses Mendelssohn (1729–1786), hat in seinem Hauptwerk, «Phaidon oder die Unsterblichkeit der Seele» (1767), die Lehren Platons aufgegriffen.
Vielleicht der Letzte in dieser brillanten Linie war der deutsch-jüdische Philosoph Hermann Cohen (1842–1918). Cohens Hauptverdienst war es, die sogenannte Neukantische Schule zu gründen, gleichzeitig aber Kants Philosophie mit Tora und Talmud zu verbinden. Diese Synthese von Athen und Jerusalem, wie man es nennen könnte, gehört zu den grössten denkerischen Leistungen in Deutschland um die Jahrhundertwende. Hermann Cohen nahm auch zunehmend eine Stellung als Intellektueller im öffentlichen Diskurs ein, nicht zuletzt in politischen Debatten, wenn es auch starke Gegner gab, die ihn allerdings, wie Martin Heidegger, nicht immer begriffen.
Als Erstes zeigt Beiser, wie Cohen das Studium von Kant auf eine völlig neue Basis stellte, indem er auf die historische Stellung des bedeutenden Philosophen einging. In seinem ersten Hauptwerk, «Kants Theorie der Erfahrung» von 1871, stellt Cohen das Werk Kants in die Tradition von Platon, Descartes und Leibniz.
Dadurch erleichtert er den Zugang zu Kants Ideenwelt. Diese wirkt nicht mehr wie ein vollkommen neues Konstrukt, sondern als Kernpunkt in einer jahrhundertelangen Bemühung. In seiner Argumentation wirft Cohen erstaunliche Schlüsse auf: So glaubt er, die Totalität der Erfahrung beruhe auf einem Zufall, auf einer Kontingenz. Durch diese Interpretation rüttelt er an den Grundsätzen der kantischen Philosophie. Die Gewissheit, die Kant mit seinem System herstellen wollte, stellt Cohen infrage.
So erweist sich Cohens Rechtfertigung Kants als eine Vorwegnahme des Existenzialismus, der im 20. Jahrhundert zum Hauptprinzip modernen Denkens wurde. Was Beiser hier wohl übersieht, ist die Konsequenz, die Cohen aus dieser Position zog. Von nun an basiert die heutige Philosophie nicht mehr auf metaphysischen Prinzipien, sondern auf Werten. Mit Cohens Beitrag entsteht die neuzeitliche Wertephilosophie. Die Einsicht übernahmen die anderen Neukantianer jener Zeit. Sie fand am Anfang des 20. Jahrhunderts grosse Verbreitung durch einflussreiche Denker wie Georg Simmel und Max Scheler. Inzwischen liefert dieses Wertedenken den eigentlichen Grundsatz der heutigen Kultur.
Was Cohen sofort erkannte, war Treitschkes Unterminierung des Staats: Nicht nur die Juden litten unter dieser Attacke, sondern auch der soziale Verband, der Zusammenhalt der Bürger. Genauso wie Moses Mendelssohn im späteren Leben reagierte Cohen auf diese Ausgrenzung durch eine Vertiefung seines Judentums. Es begann seine «Heimkehr». In seinem späten Hauptwerk, «Die Religion der Vernunft», erleuchtet Cohen die Einheit von Philosophie und Theologie: «Der Begriff der Religion soll durch die Religion der Vernunft zur Entdeckung gebracht werden.»
Im Gegensatz zu Marx und Engels sieht Cohen den Grund für den Sozialismus im menschlichen Geist und gar in der Ethik Kants. Laut Cohen hat die Gesellschaft als Ganzes die Gottheit in sich aufgenommen. Das Gemeinwesen enthält das göttliche Wesen.
Mit System und mit der ihm eigenen Reinheit durchforscht Cohen die Welt des Judentums. Doch wirklich originell ist die Methode, durch die Philosophie neue religiöse Zusammenhänge zu schaffen. So bedient er sich der radikalen Rationalität, um eine Metaphysik der Offenbarung zu erarbeiten: Sein aktiver Gott ist wie Spinozas mit dem Sein, mit dem ganzen Kosmos identisch.
Wagner - Parsifal - Good Friday Music (Act III) - Celibudache, MPO (1993)
Der noble Klang der Widersprüche Der noble Klang der Widersprüche Der noble Klang der Widersprüche
Die Geschichte der Wiener Staatsoper
a kisújszállási karl kraus utcából a bécsi ladányi mihály operaházig
bérletvásárlás
juhász ferenc bérlet a ladányi mihály operaházba
Die Geschichte der Wiener Staatsoper Abseits vieler Glanzpunkte gibt es in der Geschichte der Staatsoper auch etliche Schatten. Davon können zahlreiche Dirigenten, die Direktoren wurden, ein Lied singen
Als die Wiener Staatsoper am 25. Mai 1869 in Anwesenheit von Kaiser Franz Joseph und Kaiserin Elisabeth eröffnet wurde, weilten die Architekten August von Sicardsburg und Eduard van der Nüll schon nicht mehr auf Erden. Nüll hatte sich aus Gram das Leben genommen; Sicardsburg folgte per Herzversagen nach. Seine Gesundheit dürfte nicht unterstützt haben, dass das Haus am Ring als "Königgrätz der Baukunst" verhöhnt wurde. Ein trauriger Opernstoff.
Unter den Direktoren des Hauses hatte es zwar keine Suizide gegeben.
Wie schmerzvoll sich der Opernthron jedoch anfühlen konnte, mussten jene Musiker erfahren, die dachten, auch Manager sein zu müssen. Ihre Karrieren endeten immer mit freiwilligen Abgängen. Ab Gustav Mahler wurde dies zum Ritual. Er litt ab 1897 zehn Jahre lang an dem Amt. Vermeintlicher Traumjob Dabei schien es ein Traumjob zu sein. Der Komponist war eigens zum Katholizismus übergetreten, um Direktor werden zu können. Mahler geißelte Tradition als Schlamperei und setzte auch Alltagsrituale vor die Tür. Er verpflichtete Sänger per Ehrenwort, auf die Unterstützung von Claqueuren zu verzichten. Er erließ Einlasssperren für Zuspätkommende. Er domestizierte das Fernbleiben gastspielfleißiger Sänger und forderte Musteraufführungen. "Menschlich mache ich jede, künstlerisch gar keine Konzession", war allerdings ein Motto, das in Zermürbung mündete. Die öffentliche Meinung kippte im Finale mit antisemitischem Unterton ins Gehässige, die Zensur untersagte die Aufführung von Richard Strauss' Salome. "Ich reise eben nach Wien. O weh!", schrieb Mahler an Strauss und demissionierte schließlich, um später zu klagen: Statt ein Ganzes habe er "nur Stückwerk, Unvollendetes" hinterlassen. Die Ära war jedoch folgenreich: Sie definierte jenes Niveau, hinter welches die Oper nicht mehr zurückfallen durfte. Da kam jemand wie Richard Strauss gerade recht, der sich allerdings die Arbeit mit Franz Schalk teilte, was ein Staatsoperngesetz in Erinnerung ruft. Zwei Männer an der Spitze, das geht schief: Aus Verbundenheit wurde Misstrauen, der Konflikt eskalierte im Zuge eines Kompetenzgerangels, Strauss demissionierte. Böhm landet in Wien Großer Komponist hin, arrivierter Dirigent her: Auch die Anwesenheit im Haus blieb Krisenthema. Im Falle Karl Böhms lässt sich festhalten: Dessen Nähe zu den Nationalsozialisten wurde eher verziehen als sein Fernbleiben. Als Böhm bei der Landung in Wien grantelte, er würde seine "internationale Karriere doch nicht für die Staatsoper opfern", waren die Reaktionen ausreichend gnadenlos, um Böhm zu vertreiben. Herbert von Karajan tat es ihm gleich – und dies zweimal: Im Zuge eines Streiks, der das Haus lähmte, arrangierten sich Regierung und Gewerkschaft, ohne Karajan informiert zu haben. Er demissionierte "wegen schweren Eingriffs in die Kompetenzen", wobei man ihn halten wollte. Er hatte internationalen Glanz gebracht, Kooperationen forciert und Starsänger geholt. Doch er ließ sich erweichen und blieb. Nach einem Streit um die Wahl eines italienischen Souffleurs ging Karajan dann aber endgültig. Die vielen Wünsche Kein Wunder, die Staatsoper ist Projektionsfläche für alle und alles. Sie ist ein prunkvolles Erinnerungsstück an ein verflossenes Kaiserreich. Gleichermaßen umweht sie die Aversion gegen elitäre Traditionspflege. Als Repertoirehaus lebt sie zudem im Spannungsverhältnis zwischen Alltagsniveau und der Utopie einer permanenten Sternstunde. Der Direktor sitzt dazwischen auf Subventionstöpfen. Sie gelten den Gegnern als überfüllt, dem Direktor aber als löchrig. Wehe aber, er will das Repertoiresystem aufweichen und auch seine Karriere pflegen wie Dirigent Lorin Maazel. Es setzte eine auch auf seine jüdische Herkunft zielende Gehässigkeit ein. Maazel demissionierte nach nur eineinhalb Jahren. Auch überragende Produktionen schützen nicht, wenn Finanzlöcher entstehen.
Direktor Claus Helmut Drese hatte den großen Claudio Abbado an seiner Seite. Letztlich aber gingen beide. Es kamen Eberhard Waechter und Ioan Holender, der als Stimmenkenner nach Waechters überraschendem Tod reüssierte. Das Modell Doppelspitze blieb aber heikel. Dominique Meyer und Dirigent Franz Welser-Möst wurden eilig zusammengespannt. Meyer schwärmte, Welser-Möst würde sich "mit all seiner Erfahrung total einbringen". Mittlerweile ist auch Welser-Mösts Demission Operngeschichte, und auch Meyer deutet an, dass seiner Nichtverlängerung als Auslastungskaiser böse Intrigen vorausgingen. Widersprüchliche Vorgaben Blickt Meyer nun aus Anlass des 150. Geburtstags des Hauses in die Geschichte, wird er vielleicht aber erkennen: Neben der Qualität des Staatsopernorchesters, das als Wiener Philharmoniker gar reisefreudig ist, neben einem guten Ensemble und Stars muss das Haus auch Werke glaubhaft ins Heute übertragen. Die Staatsoper muss eine Zeitgenossin sein, die Historie verlebendigt und kreiert. Es ist ein Haus der widersprüchlichen Vorgaben. Die Widersprüche müssen aber auf künstlerischem Weltniveau ausgelebt werden. Wenn es nicht möglich ist, sie strukturell zu beheben. Der kommende Direktor Bogdan Roscic hat mit Dirigent Philippe Jordan einen Könner an seiner Seite. Musikalisch wird es also spannend. Es wäre allerdings nicht die Staatsoper, würde Roscic nicht schon vorgeworfen werden, noch nie ein Opernhaus geleitet zu haben, obwohl er dieses Schicksal mit dem längstdienenden Direktor teilt. Mit Ioan Holender, der, wie zu hören ist, seine Erfahrung beratend zur Verfügung stellt.
a rózsalovagtól a don carlóig, wagnertől mozartig, állóhelytől páholyig, sörtől pezsgőig...............
parsifal hendrix és a ladányi mihály operaház történek közös részei
Whitman, Babits, Bécs, Kisújszállás A lírikus epilógia
megérkezés az amerikai költészethez
réges-régen
A lírikus epilógia
a beat költők aztán a hippik A lírikus epilógia
aztán vissza
eliot, pound
és ekkor
whitman A lírikus epilógia
poe a novellái miatt már rég megvolt
a bécsi opera
ki tudná jól megírni A lírikus epilógia
az ontológiáját
etikáját
esztétikáját
Die Wiener Staatsoper feiert ihre hundertfünfzigjährige Geschichte mit der „Frau ohne Schatten“ von Richard Strauss.
Für eine Kulturinstitution sind hundertfünfzig Jahre beinahe eine halbe Ewigkeit. Zumal die Geschichte der Wiener Staatsoper genaugenommen bis ins achtzehnte Jahrhundert zurückreicht, als der Betrieb des k. u. k. Hofoperntheaters noch im kleinen – nahe beim heutigen Opernhaus gelegenen – Kärntnertor-Theater stattfand. Durch den Bau der Ringstraße wurde schließlich Platz geschaffen für ein von den Architekten August Sicard von Sicardsburg und Eduard van der Nüll entworfenes, großes Wiener Opernhaus. Dessen Fertigstellung im Jahr 1869 gilt heute als Geburtsstunde der Wiener Staatsoper, obwohl diese Bezeichnung erst seit 1938 verwendet wird. Dass nun zum 150-Jahr-Jubiläum „Die Frau ohne Schatten“ gespielt wird und nicht Mozarts „Don Giovanni“, mit dem das Haus 1869 eröffnet wurde, gründet darin, dass Richard Strauss’ monumentale Zauberoper im Oktober 1919, also vor knapp hundert Jahren, im Haus am Wiener Ring zur Uraufführung gelangt war.
Eingedenk der imposanten Geschichte des Hauses, die mit klingenden Namen wie Gustav Mahler, Franz Schalk und Richard Strauss, Karl Böhm, Herbert von Karajan, Egon Seefehlner oder Claudio Abbado verknüpft ist, war die Festpremiere musikalisch erstklassig besetzt worden. Mit Christian Thielemann stand einer der besten Operndirigenten der Gegenwart am Pult des Wiener Staatsopernorchesters. Auch die Vergabe der Hauptrollen ließ kaum Wünsche offen. Dass mit dem Franzosen Vincent Huguet, einem ehemaligen Assistenten des legendären Theatermachers Patrice Chéreau, ein nicht sonderlich erfahrener Regisseur ausgerechnet für eine so komplexe Oper wie „Die Frau ohne Schatten“ engagiert worden war, stimmte indes ein wenig skeptisch.
Leider bestätigte sich diese Skepsis bereits, als sich der Vorhang öffnete: Vor einer Art Voliere, hinter deren Behang die Kaiserin verborgen ist, trifft sich die Amme mit dem Geisterboten (resolut gesungen von Sebastian Holecek). Im Hintergrund ist ein mächtiges, dunkles Gemäuer zu sehen, das sich später als eine Wand aus grauen Styroporfelsen entpuppt. Kombiniert mit den wallenden Umhängen, die alle Protagonistinnen und Choristinnen tragen (Kostüme: Clémence Pernoud), erweckt das Bühnenbild von Aurélie Maestre den Eindruck, als wohne man der Aufführung einer Antikentragödie um 1960 bei. Die statischen Arrangements von Vincent A lírikus epilógia, der weder Chöre bewegt noch die Darsteller die große Bühne mit Leben füllen lässt, verstärken dies noch. Und seine Idee zum Stück erschöpft sich darin, zu zeigen, dass die Kaiserin wohl etwas mehr als bloß Mitleid mit dem vonA lírikus epilógia
der Färberin attackierten Barak empfindet. Erinnert man sich an die aufregende Deutung von Robert Carsen, der vor zwanzig Jahren die letzte „Frau ohne Schatten“ an der Wiener Staatsoper überzeugend als psychologische Selbstfindung der Kaiserin inszeniert hatte, dann sind Huguets konzeptlose Arrangements einfach zu wenig für eine wirklich festliche Aufführung.
a beat költők, a hippik, ginsbergék átvonultak a kisújszállási templomból a bécsi operába.
a tegnapi négy órás gyúrás után thanatosz tovább pörgette és ma is elkergette a súlyzókhoz. megfájdult a feje, megijedt, hogy agyvérzést kap, így hazaügetett. 120/ 68 Hgmm és 74 a pulzus. (a cukor viszont 19). du mußt dein leben andern.
Eine «neue Bibel» sollte es werden,Eine «neue Bibel» sollte es werden,Eine «neue Bibel» sollte es werden,
«Gesang meiner selbst»
«Er ist Amerika»,
Eine «neue Bibel» sollte es werden, zugleich ein «Gesang meiner selbst»: Der Gedichtband, dessen Parameter Walt Whitman so kühn gesetzt hatte, erschien dann unter dem bescheideneren Titel «Leaves of Grass»
«Er ist Amerika», urteilte Ezra Pound neunzig Jahre später über ihn und meinte dies, entsprechend seinem eigenen Bild der Nation, nicht unbedingt positiv, bekannte jedoch schon bald: «Wir haben einen Saft und eine Wurzel.» Tatsächlich hat wohl kaum ein anderer amerikanischer Dichter den Nerv des 19. Jahrhunderts mit seiner Aufbruchsstimmung, dem Vertrauen in eine unerforschte Zukunft und dem individuellen Freiheitsdrang so stark getroffen wie Whitman.
Mit den «Leaves of Grass» schenkte er den Staaten auch eine Art dichterischer Gründungsurkunde. Beim Erscheinen der ersten, noch recht schmalen Ausgabe jenes Buchs, das ihn weltberühmt machen sollte, im Juli 1855, war Whitman sechsunddreissig und hatte sich bereits in verschiedenen Berufen mit mal mehr, meist weniger Ehrgeiz versucht, unter anderem als Schriftsetzer, Zimmermann, Dorfschullehrer und Journalist. Viele hielten ihn für einen Müssiggänger, weil er sich den bürgerlichen Idealen verweigerte.
Ein Mann, ein Kosmos
Dass der grosse «Gesang meiner selbst» mühsam erarbeitet wurde und ein bedeutender, kühner Schritt nach vorne war, zeigen die erhaltenen Skizzen in den Notizbüchern. Rhetorisch fragte Whitman Ende der 1850er Jahre im Gedichtentwurf «An die Zukunft»: «Soll ich das idiomatische Buch meines Landes schreiben?» Im Juni 1857 hatte sich Whitman allerdings noch weit mehr vorgenommen: «Die Grosse Gestaltung der Neuen Bibel», die aus 365 Gedichten bestehen sollte, weil der Dichter, wie er später triumphierend verkündete, «der wahre Sohn Gottes» ist.
Impulse stiften
Die Beziehung des Dichters zum Volk bestimmt wesentlich seine Aufgabe. So schrieb Whitman im Entwurf zu einem Vorwort: «Er schenkt euch nicht die gewöhnlichen Gedichte und Metaphysiken. Er schenkt euch den Stoff, damit ihr euch selbst Gedichte, Metaphysiken, Politik, Haltung, Historien, Romane, Essays und alles weitere bildet.» Die Rolle des Dichters besteht darin, Impulse zu stiften, die der Mitarbeit der Leser und der weiteren Umsetzung in deren Leben bedürfen.
Den institutionalisierten Religionen erteilte Whitman eine deutliche Abfuhr. Seine Metaphysik ist die Verherrlichung der Wunder des Daseins, die auf jedem Quadratmeter zu finden sind. Er staunt über eine Maus genauso wie über die sphärischen Weiten des Weltalls. Der Mensch hat sich von den Göttern emanzipiert: «Nichts ist göttlicher im Universum als der Mensch.» Whitmans neue Religion ist die Realität der Phänomene.
Whitman wurde von der politischen Realität oft enttäuscht. In der postum veröffentlichten Rede «The Eighteenth Presidency!» sprach er von der «Verknöcherung des Geistes», von einem «kadaverhaften» Zustand, in dem sich die ganze Gesellschaft befinde. Das Lavieren der Parteien, die Korruption (die vor dem Bürgerkrieg gewaltige Ausmasse angenommen hatte) und die Unfähigkeit des Präsidenten geisselte Whitman mit übelsten Beschimpfungen, nannte ihn gar einen Dreck- und Exkrementenfresser.
Bravissimo!Ez történt ezen a héten a világ hangversenytermeiben
4. Ludwig van Beethoven: Missa solemnis (Zinka Milanov, Kerstin Thorborg, Koloman von Pataky, Nicola Moscona - ének, BBC Choral Society, BBC Szimfonikus Zenekar, vez.: Arturo Toscanini - Londoni Queen's Hall, 1939. május 28.)
80 éves missa solemnis toscaninivel!!!!!!!!!!!!!!!!!
gyúrás után hazaérve bekapcsolta szörfözésre a tévét. borzalmas, gyomorforgató, hidegrázó magyar tévé (tévé mint mindenütt a világon), villámgyorsan kikapcsolta, benyomott egy dupla mutant-szimpla optimum nutritiont és benyomta a rádiót is, ahonnan ráömlött, rázúdult a missa solemnis!
ha adorno nem tudott ezzel(sem) mit kezdeni, majd parsifal hendrix fog! tegnap olvasta a szabó ervinben, hogy adorno elment tanulni alban berghez, de aztán csalódott (főleg a második bécsi iskola vezér bikájától, schönbergben), így visszament berlinbe.
a gyúrás elég jól ment, bár rosszul aludt - a nyugdíj-költözés- alkotói válság triótól, fel is riadt és a szíve bekavarodott, benyomott három nyugtatót, egy nebiletet, ettől aztán rajtaütésszerűen elaludt, még ébresztéskor is kába volt. a bedurrantóktól aztán csak beindult. a boxoló szokás szerint kiáltott:"szevasz papa!" de most még hozzátette ezt is: "hogy állsz a nőkkel? ha valamelyiket dobod, akkor passzold nekem!"
missa solemnis, heidegger lao ce fordítgatása, a gruppe 47 és a goethe zeit: ez a fejlődés. a gének, a neuroendokrinimmun rendszer és parsifal hendrix, mi az élet, mi a lélek lényege, teleologia, logika, geometria, tér és idő - várnak parsifalra, és parsifal jön!
Arturo Toscanini "Missa Solemnis - Agnus Dei" Beethoven 1935
I must say that only under Toscanini and Furtwangler we appreciate the genius of the composer and forget the orchestra and the conductor. After this agnus dei there cannot be anything out there. What genius. Thanks for uploading. I am going to purchase this recording from the immortal performnces soceity.
Wolfgang Amadeus Mozart: IdomeneoHáromfelvonásos operaSzövegét Giambattista Varesco írtaVez: Tomás NetopilKm.: a Bécsi Állami Operaház Ének- és Zenekara(Karig: Martin Schebesta)Szereposztás:Ilia - Valentina Nafornita (szoprán),Elektra - Irina Lungu (szoprán),Idamante - Rachel Frenkel (mezzoszoprán), Idomeneo - Bernard Richter (tenor),Arbace - Pavel Kolgatin (tenor),Főpap - Carlos Osuna (tenor),A jóslat hangja - Peter Kellner (basszus),Két trójai - Dritan Luca, Ion Tibrea,Két krétai nő - Secil Ilker (szoprán), Arina Holecek (mezzoszoprán),Két krétai - Thomas Köber, Michael Wildner(Bécs, Staatsoper, február 22.)
1O-15 évvel ezelőtt rendszeresen-rendszertelenül jártak a bécsi oprerába. Egyszer annyira belelkesedett (beájult), hogy bérletet akart venni. A pénztáros sajnálkozóan nézett a szerencsétlen bolondra. Menjen a temetőbe, és ott valamelyik frissen eltemetett elhunyt rokonától próbáljon venni.
Nem könnyű a kisújszállásiak élete. A Szabó Ervin kiváló és vonat-kispest-metrópótló-kálvin tér vonalon könnyen elérhető.
De nincsenek német nyelvű természettudományos könyvek. Márpedig a gén-regulációs-rendszer, a szerzett-tulajdonságok-rendszere, a leib-seele rendszer parsifal-hendrixi leírását hegellel, goethével , wittgensteinnel, heideggerrel csak így lehetne
összekötni-megalapozni, feltárni, felmutatni. Az elte természettudományi épülete ettől messze van, elment hát az orvosi egyetem könyvtárába - a lusta disznó egyetemisták és orvosok azonban szombaton nem járnak könyvtárba, így az szombaton nincs nyitva. Basszák meg a magyar barbárok.
Katona korában nemcsak liszt kutatással foglalkozott, hanem ivott is derekasan. Összehaverkodott csatossal, aki valamilyen egészségügyi tiszt volt. Ivott mint az állat. Jól egymásra találtak. Mesélték, hogy egyszer úgy berúgott, hogy hazafelé menet befosott a laktanyai buszon, a lába szárán a bokájáig ért a fospatak. Könnyen hozzáfést tiszta alkoholhoz. Azt felhígították desztillált vízzel és készen volt a tetszés szerinti erős pokoli ital.
Néha, egy-egy erősebb, égető sorozat után, csak sóhajt egyet: húhh! -és néha eszébe jutnak a különféle mérgek utáni húhh-ok.
Fél a nyugdíjbameneteltől. Egyrészt mert költözéssel jár, márpedig 65 éves korában már nehezen megy a költözés, másfelől még szegényebbek lesznek, harmadsorban még magányosabb.
De hát mit csinálhat. A fehérgalléros rabszolga munka bedarálja, ha nem hagyja abba, egyszer csak azt veszi észre, hogy
lábával előre viszik ki a lágerből egyenesen a temetőbe (ahol ráadásul még bérletet se tudna venni) másrészt az ifjúkori álmaiból semmi se válna be...........................................
az egyik legnépszerűbb -és legtalálóbb Marx mondás (amit természetesen Hegeltől lopott)-: "nem tudják de teszik"
-nos a komoly builderek az ókori görög hősök utódai (a komoly builderek, és nem a buliból, társadalmi teccés érdekéből járkáló köcsögök)
és a vasgyúrás az inkább ugye testgyúrás, pontosabban test és lélek gyúrás, út az ősi filozófiai probléma: leib und seele megközelítése, megtapasztalása felé. vagyis olyan mint a z igazi alkoholizálás, a életforma szerinti kefélés.
a hát, a láb , a mell, a kar izmainak bedurrantása, égetése,hasonlít az orgazmushoz, az ejakulációhoz...... út a megvilágosodáshoz, a szatorihoz, ez azonban nagy elhivatottságot, elszántságot, beállítottságot, sok-sok gyakorlatot kíván, követel.
a szocialista világot szorgalmasan építő hatvanas években megmerítkezés a görög mitológiában és ismerkedés a body buildinggel. a második gyerekkor kezdetén, a kínzóan barbárosodó magyarországon összekapcsolni a kettőt
logika létezik
teleologia létezik
van-e kapcsolat közöttük
mondhat-e valamit a logika a teleologiáról
mutathat-e valamit a teleologia a logikáról
a gének kavargása mutatja fel a logikus teleologia geometriáját
ritkán tudott 2-3 pillanatnál tovább egy helyben nyugton ülni. a templomi esküvői szertartás előkészületei azonban különösen hatottak rá. és amikor nyitányként alan ginsberg üvöltött akkor tágra nyílt szemekkel csak ült, szája széttátva, álla leesett.
a résztvevő közönség egy része megdermedt, merevedett, másik része felkavarodott, werther és józsef attila megöngyilkolta magát, volt aki a kokain csíkokkal tele szelte a pulpitust és onnan porszívózta be a tripla adagot, kerouac, ginsberg, hendrix
állták körbe helenát és faustot
euphorion boldogan kacagott
szárnyaival a templom kupolájáig emelte
az örök nőiség
parsifal hendrix az elektromágneses mező hullámait figyelte
érzékelés, észlelés, mi mást is tehetnénk
a biológusok egy évszázadon át csak darwin nevét büfögték büdös gyomorszaggal
Walt Whitman, Amerikas größter Hymniker, der vor 200 Jahren geboren wurde, war ein Bewunderer Alexander von Humboldts. In diesem Gedicht ist der Einfluss deutlich spürbar.
uf seinem Schreibtisch soll Walt Whitman immer eine amerikanische Ausgabe der ersten Bände von Alexander von Humboldts „Kosmos“ zur Hand gehabt haben. Vermutlich war es die bereits 1851, nur sechs Jahre nach dem deutschen Original, im New Yorker Verlag Harper&Brothers erschienene Übersetzung dieses bis zu Humboldts Tod im Mai 1859 nie ganz vollendeten, gleichwohl bis dahin beispiellos ausgreifenden „Entwurfs einer physischen Weltbeschreibung“.
Es war die Zeit, als Natur- und Geisteswissenschaften, als Physik und Poesie noch nicht völlig geschieden waren. Und so entwarf Walt Whitman, Amerikas größter Hymniker, mit der zwischen 1855 und 1891 in immer umfänglicheren Editionen publizierten Gedichtsammlung „Leaves of Grass“ („Grashalme“) seinerseits eine hochfahrende poetische Weltbeschreibung. Am Beispiel vor allem der Neuen und seiner eigenen Welt.
„Walt Whitman, ein Kosmos, der Sohn Manhattans“ tönt es schon zu Beginn der „Grashalme“, im fast hundert Druckseiten füllenden „Song of Myself“. Nie zuvor ist das lyrische Ich in der Weltdichtung derart emphatisch hervorgetreten. Whitman, der vor zweihundert Jahren, am 31. Mai 1819, in Long Island bei New York geboren wurde, schreibt von seinem eigenen Körper, von seiner Sexualität, von Lebenssehnsüchten oder Todesstimmungen so selbstverständlich wie über Natur, Wissenschaft und Technik („lang lebe die exakte Forschung!“), über Indianer und Schwarze, Schiffer oder Pelzhändler, Diebe und Krüppel, über die Unbegreiflichkeit Gottes oder den Blick für das Große im Kleinen: „Ich glaube, ein Grashalm ist nicht geringer als das/Tagwerk der Sterne“.
Dieser teils idealistisch romantische, teils alltagsempirisch ernüchterte Universalismus prägt auch das zwischen rhetorischen Fragen und Ausrufen wechselnde „Kosmos“-Gedicht von 1860/67. Whitmans Verehrung für den globalen Forscher und Humanisten Humboldt, dessen Amerika-Reisen ebenso wie die Freundschaft mit dem Präsidenten Thomas Jefferson längst legendär waren, kommt dabei schon im Titel zum Ausdruck. Obwohl Humboldts Werk in der englischen Übersetzung „Cosmos“ hieß, wählt Whitman wie schon im „Gesang von mir selbst“ das originale, zudem auf den griechischen Ursprung verweisende „K“-Wort. Ein Reflex womöglich auch auf ein bereits 1848 vom Dichterkollegen Edgar Allan Poe an Humboldt adressiertes „Prose Poem“ mit dem Titel „Eureka“ (griechisch-deutsch: „Heureka“). Hierin hatte Poe sich seinerseits dem „materiellen und spirituellen Universum“ zugewandt.
Humboldt, der vor 250 Jahren geboren wurde, wird allgemein als Vordenker jener Globalisierung gefeiert, die den Planeten als ökologische Einheit in Vielfalt begreift. Vielfalt, im Original „diversity“, ist auch in Whitmans „Kosmos“ gleich das dritte Wort. Es wird in diesen Versen fast schon gegendert („sein oder ihr Haus“), und es ist, trotz mancher Sperrigkeit des rhythmisierten Prosa-Gedichts, auf sonderbar moderne Weise vom gemeinsamen Planetensystem und einer globalen Relation von Zeit und Raum, von Natur, Ästhetik und Politik die Rede – von einem erträumten „Gleichgewicht“, das Whitman „equilibrium“ nennt. Zu ihm gehören, in anderen Teilen der „Grashalme“ Europa und alle Welt mit einschließend, die Ideale der Demokratie und der zu befriedenden „Union“. Ein Gedanke, der den ehemaligen Drucker, Dorfschullehrer, Häusermakler, Journalist und wegen seiner (homo-)sexuell freizügigen Lyrik nach kurzer Zeit entlassenen Angestellten der Washingtoner Regierung umtrieb, seit er als Sanitäter das Grauen des amerikanischen Bürgerkriegs erlebt hatte.
Merkwürdig, das fällt jetzt im Doppeljubiläumsjahr von Humboldt und Whitman auf: dass in den meisten deutschen Editionen gerade das „Kosmos“-Gedicht fehlt. So auch in der soeben bei Diogenes neu aufgelegten „Grashalme“-Ausgabe, die in der Übertragung von Hans Reisiger zuerst 1985 erschien. Whitman ist zwar immer wieder ins Deutsche übersetzt worden, auch von Poeten wie Johannes Schlaf (1907), Franz Blei (1914), dem Anarchisten Gustav Landauer (1921) oder dem DDR-Dichter Erich Arendt (1966). Aber nur einmal sind die über dreihundert Texte der „Leaves of Grass“ wirklich vollständig übertragen worden. Es ist die 860 Seiten starke, von Jürgen Brôcan bravourös besorgte Ausgabe im Hanser Verlag, die vor zehn Jahren erschien. Etwas schleierhaft bleibt hier nur, warum Brôcan den scheinwörtlichen Titel „Grasblätter“ gewählt hat. Die Sprache erklärte Whitman einst zu seinem „Zwilling“. Doch eine Übersetzung gerät eben bestenfalls zum zweieiigen Geschwister.
Ars nova- a XX-XXI. század zenéjeHallgassuk együtt a szerzővel! (2007) (XV/3. rész)1. Gémesi Géza: Pavane (Budapesti Fesztiválzenekar tagjaiból alakult kamaraegyüttes, vez.: a szerző), 2. Petrovics Emil: Panasz és vigasz - kantáta Szabó Lőrinc verseire (Fekete Attila - tenor, Prunyi Ilona - zongora), 3. Dubrovay László: Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra (Varga Zoltán Mihály, Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Kovács László)Szerk.-mv.: Bánkövi Gyula (Köv. rész: hétfő, 22.00)
pankáékkal lóvasversenyen, aztán étterem, utána meg bezuhanás egy esküvőre a templomba. Panka még soha nem járt ilyen helyen és hát parsifal is legalább 1O éve volt utoljára - budán egy bach eseményen éppen a lányával.
a körök köre: a teremtő létrehozta a természetet, a természet az embert, az ember pedig a teremtőt.
szerkezetek, müködések, analógiák, sorozatok, irányok, indukció, dedukció. mit kezd a logika a teleológiával?
30-40 évvel ezelőtt nem csak a komolyzenei csatornát (akkortájt:III. műsor) hallgatta, hanem könnyűzenét és néha irodalmi műsorokat is. (Érdekes és jellemző módon, az annyit szidott kádár rendszerben sokkal jobb könnyű zenei műsor volt, mint a mostani un "szabad" világan. Komjáthy György, Göczei Zsuzsa jó lemezeket nyomtak.
Nos az egyik irodalmi műsorban hallotta a következő történést. Az aprócska faluban ment haza a csorda. Egy öreg apó látta, hogy a szomjas, fáradt tehenek az egyik helyen megtorpannak és a nagy porban jobbra, balra térnek. Az öreg nem tudta mire vélni a dolgot. Aztán amikor elvonult a csorda, leülepedett a por, akkor látta meg a a földes-homokos úton játszadozó kisgyereket, a két-három kisgyereket. A kisgyerekből költő lett és néhány évtizeddel később elmesélte az egészet egy öreg költőnek. Ő eltöprengett majd mondta neki: "Fiam, valaki veled játszik".
Nos most tudta meg, hogy a kisgyerek Kormos volt, és akinek ezt elmesélte, az Füst Milán.
Parsiban nagyon megragadt az egész (csak a neveket felejtette már el.) Ő ugyanis nagyon szerette a csordát.Hajnalban is sokszor felébresztette magát a nagyanyjával, hogy nézhesse őket. Egyszer a villanypóznához dörgölődző tehénre föl is mászott.(A csorda előtt vonult el a konda, de azok nem nagyon izgatták).
Bohr és a nyelv
A nyelv olyan mint a mosogatás: mosogatás során piszkos a vizünk, piszkos a törlő rongyunk, az edények mégis tiszták lesznek. Ilyen a nyelv is: a szavak pontatlanok, össze-vissza érthetőek, és mégis milyen jól és pontosan leírhatják a dolgokat.
Ezt is ismeri Parsi már régóta, és most eszébe jutott.
A vasárnap délelőtti gyúrás megint pusztító volt. És ez általában másnap jelentkezik.
Menekülés. Thanatosz. Nem állítják meg a Földet, hogy leszállhasson róla, így pusztulásba menekül.
Wiener Sängerknaben (Vienna Boys' Choir) "Laudate Dominum" W. A. Mozart (2015)
parsifal koktél és ásványvíz
a muscle teck shakert öntsd 2/3-ig ásványvízzel (természetesen bubi mentessel), pakolj rá bcaat, glutamint és kreatint (mindegyikből dupla adagot) , tekerd rá a tetejét és rázd össze. megnézed: egy megdermedő, de belül zúzásra kész energia, láva. edzés közben igyál néhány kortyot. mindig pótold ásványvízzel. hasonlóképpen a hajdani gin -jaffa koktélhoz, egy hosszabb kortyok. edzés végére elfogy a koktél is, a víz is. és elfogysz te is ne félj. (edzés előtt dupla arginin shot, dupla animal rage, két óra után egy adag mutant pumpl, edzés után mutant mass és optimum nutrition potein- így teljes a menü)
ma dante és a faust új fordítása. keres majd egy új biblia fordítást is, amiben a szentnégyességről írnak.
depresszió, melankolia, tervezgetés
más fél év múlva mehetne nyugdíjba
elköltözni a szürke kisújszállásról
a karl kraus utcából
pestre
az öreg, omladozó ház zabálja a pénzt
a kis , pesti vityillóban
mint diogenés a hordóban
beiratkozni az elte könyvtárba is
feltárni, de igencsak alaposan
a létet és a semmit
az elmúlt negyven öt év
minden eredményét
csokorba szedni
de ameddig a kutyák élnek szó sem lehet erről
Habe nun, ach! Philosophie, Juristerei und Medizin, Und leider auch Theologie Durchaus studiert, mit heißem Bemühn. Da steh ich nun, ich armer Tor! Und bin so klug als wie zuvor; Heiße Magister, heiße Doktor gar Und ziehe schon an die zehen Jahr Herauf, herab und quer und krumm Meine Schüler an der Nase herum – Und sehe, daß wir nichts wissen können! Das will mir schier das Herz verbrennen. Zwar bin ich gescheiter als all die Laffen, Doktoren, Magister, Schreiber und Pfaffen; Mich plagen keine Skrupel noch Zweifel, Fürchte mich weder vor Hölle noch Teufel – Dafür ist mir auch alle Freud entrissen, Bilde mir nicht ein, was Rechts zu wissen, Bilde mir nicht ein, ich könnte was lehren, Die Menschen zu bessern und zu bekehren. Auch hab ich weder Gut noch Geld, Noch Ehr und Herrlichkeit der Welt; Es möchte kein Hund so länger leben! Drum hab ich mich der Magie ergeben, Ob mir durch Geistes Kraft und Mund Nicht manch Geheimnis würde kund; Daß ich nicht mehr mit saurem Schweiß Zu sagen brauche, was ich nicht weiß; Daß ich erkenne, was die Welt Im Innersten zusammenhält, Schau alle Wirkenskraft und Samen, Und tu nicht mehr in Worten kramen.
a restikbe persze nem öncélúan járt. járta őket, mert sokat utazott vonattal. másokkal ellentétben nem utálta. még manapság is szívesen utazik.
az utazások központja a büfé kocsi volt. akkoriban minden hosszabb távú vonaton volt büfé kocsi, vagy akár étkező kocsi is.
általában itt sörök, néha sök-pálinka.
speciális ivási forma volt a parsifali. az állomáson vett egy üveg gint és egy üveg jaffát. amikor megindult a vonat (mint a hajókürt vagy a déli harangszó) felnyitotta az üvegeket és egy korty a ginből. aztán ezt pótolta a jaffával. a következő korty megint a gines üegből, de mert az már kissé feljaffázott keménységű volt, a korty már bővebb volt. bővebb kortyott több jaffával kellett pótolni. így ugyan a gines üvegből ivott, de mert mindig újra töltötte, a jaffás üveg fogyott. a kortyok egyre hígabbak, tehát bővebbek lettek, a jaffás üveg egyre fogyott, ő meg egyre inkább berúgott.
akit a büfés kocsi füstje és sörfelhője, akit a folyosó jaffás gine felhőjének szaga megcsapott. ilyan volt parsifal.
hol van az már.jókat tudott volna inni, hallgatni és csavarogni beethovennel.
