„A filmtörténet legpimaszabb blaszfémiája volt a Rómában a papidivatbemutató.”
Spiró György
Akár Szentkuthy is írhatta volna, mint ahogy egyre bizonyosabb vagyok,
hogy a Casanovában meg is írta.
Előkotrom, valamikor.
"Imádom az eleganciát, puritánabb vagyok a puritánoknál."
***
"Művészetben gyermekkoromat a szecesszió befolyásolta: vagyis felfedeztem, hogy a szecesszió világa akár költészetben, akár képzőművészetben az én kamasz lelkemmel nagyon rokon (megsúgom, most is ez hiánytalanul bennem van!), ugyanakkor érdeklődésem, vonzalmam ki-kiszivárog az ultraabsztraktok és hiperbolondok iránt."
/Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások; Magvető, 1988/
1929. március 10.
A Tavasz Leányai hallatlan kitartással táncolnak körülöttem: pedig ez a legcéltalanabb és legreménytelenebb valami. De hozzá tartozik az én pazarló szerelmemhez: mikor Dollyval vagyok, a fejem körül suhog a Realizmus és az Ábránd: üldözik egymást, mint két tüzes golyó, amelyek körbefutnak, egyik a másik után, párolgó habot hagyva pályájuk nyomában, és élvezetes szédületbe ingatva a fejem. Csak így van charme-ja az egész szerelmi komédiának: hogy a valóság után lohol az álom, hogy újra rácsapjon a pozitív földi kontúr. Barna, kreol arc, a legföldibb szín, az egyeteln lehetséges női kolorizmus – és körülötte a boldogság és távolság sok irreális, gyanús fénye: ez adja az eleganciáját ennek a halálra ítélt nemi pirultságú barátságnak: az arcot finom hullámokban fátylazza körül valami nem e világról való, s a Tavasz hülye határolatlansága mámoros komolyságba ömlik egy fogható profilban.
***
Dolly ruhái:
I. drapp ruha: fő erotika-inspirátor, feszes, karcsú, kis mellek, öv csatja (elveszett)... II. kék: feszes, sima, válltól vádli-középig egység, érdes felület, belül csúszós (mellen dörzsölni, olajos, szappanos porcelán-érzet), fehér gallér, csak válltól kezdve: úri illat, puritán erotika, quaker-vonalkontúr + rafinált anyag... III. vékony sötétkék szoknya, világoskék selyemblúz: lebegő-kék, üvegszerű, neonos kontúrtalanság és épp ezért túlkontúros (modern színfolt-paradoxia stb.), lebegő folt, immateriális, ugyanakkor masszív... IV. világoskék feszes hosszú St. Moritz-i (...) pulóver: kubista fekete-fehér dőlt-keskeny háromszögek, hasonló szoknya.
1930. december 12. délután
Új kalapok: I. – barna, sapka-szerű (nem tetszik, megmondtam Dollynak, nem hordja). II. – kék bársony, két anyag nem-bársony, velúr, filc, nem tudom, szép... Ruhák: a) vörös, csípőráncok, selyem... b) estélyi, kék bársony, világos, csípőráncok, erotikus, mint a szárított libabélből készült csörgő-cső ráncai...
1930. december 26.
(...) Karácsonyra anyjától többek között kapott egy könyökig érő fekete bőrkesztyűt a világoskék bársonyruhájához. Gyönyörű lesz, látom, nem lesz, hanem van. Fekete – világoskék. Hónapok óta nem voltam olyan boldog, mint ebben a vízióban.
Óda a Szépséghez.
Soha ilyen csábító nem voltál, soha ennyire törékeny és törött szintén nem voltál. Ma égsz, mert holnap kiégsz. Nekem csak Te kellettél, a lehető legbutábban és legdivatjamúltabban, tehát körülbelül a legörökkévalóbban: csak Te, és semmi más. Mit nekem a nyomorgó proletárok és buta arisztokraták, Habsburgok és pápaság, szüleim és Csonkamagyarország: hihetetlen semmik voltak előttem. Úgy érzem, és méltán, hogy most egy kicsit nagyon rongy vagyok: de őszintén szólva én nem vagyok konzervatív, és nem vagyok forradalmár, hogy én kiestem a közösségből, hogy süket és vak vagyok minden fenti és hasonszőrű probléma iránt. Egy ideig voltam pro és kontra, aztán prokontra, és ma béna – kiestem valamiből, és szükségem volna elhinni, hogy tényleg a Szépség miatt maradtam le. De az élet és a társadalom, a béka és a harc, a nő és a jövő, az éhező és a vallásos ott tajtékzik a küszöböm előtt: megrohannak és össze akarják törni az üvegszálakból hálózott Szépség-tornyot, a l’art pour l’art omladozik, az élet tolakszik és én sírva kapaszkodom a Szépségbe: te Egyetlen Isten, akit az öncsonkításig imádtam, védj meg! Hiszen nekünk semmi közünk a társadalmi rétegekhez, csak legyünk őszinték, igen, hiszen én egy színes sziluettért úgyis mindig eretnek és nihilista voltam, nos, Szépség, Istennőm és Szeretőm, akihez végzetesen hű voltam, és Aki miatt mindent lelkemben elhagytam, ne engedd eldönteni magadat a világtól, remegnek az alapjaid, repedezik a templomod – most dőlsz össze? Mikor a legvilágosabban látom, hogy csak Te vagy? Elönt az élet? Elmossa a reálélet a belletrisztikát? Gőggel? Mint valami férfias dolog egy nőieset? Fölénnyel? Megvédlek én, védj Te is engem: szórd a színeidet pajzsul, és Százszorszent Léhaságod legyen számomra erény! Hamburg volt eddig szelídségem, apától-anyától rámoltott jóságom, a Szépség állatja voltam és vagyok ráció nélkül, ész nélkül, logika nélkül, csak ösztönöm van, elvakító és véresen ostorozó ösztön, amely Feléd hajt, Szépség, Szépség, Szépség!
***
"(...) a szépség éppúgy nem segít az emberen, mint a filozófia logikai ketyegése, szóforgácsoló süketsége (...). /Kanonizált kétségbeesés, 1974/
***
Rokka a gondolat...
Rokka a gondolat, fonala a szó Édes, mérgező és suhogó... Fonjuk a szálat, fonjuk lihegve S pörg a rokkánk, folyvást peregve... Ruha lesz belőle, szép és illatos, Kedves, szinpompás, divatos... Viselik a ruhát: önalkotta művünk. S mi már újat, pompásabbat szövünk... Aztán?... a szövő csöndbe elborong... A műve?... elnyűtt, ócska rongy... Megáll a rokka... a gondolat, Nem sző több színes fonalat...
Sok szavunk van, sok tiráda: Semmi de semmi a Lényegbe-vágva! Hosszú az elme hosszú gond-fonálja: Hosszúságát ugyan ki az, aki állja?
Senki ki ne nevessen, hogy ily ócska éneklő ódákat készítettem! kmf. P. M.
***
Az ember végül odajut, hogy nincs a világon semmi egyéb, mint a tavasz várása, egy virág előtt, egy virágban élni, tudva, hogy minden torzó marad a földön, sem szüleink, sem szeretőink nem kapnak végleges formát, sem életben, sem műben be nem fejeződnek, sem erkölcsileg, sem orvosilag rejtélyük ki nem derül. Annál nagyobb feszültsége a torzó-érzésnek, mint ami bennem van, már nem is képzelhető. Ezek már nem kérdések és nem jajok. Csak halasszuk-húzzuk a napokat, de nem fogjuk megtudni, hogy nagyok voltunk-e vagy nullák, hogy művészek-e vagy bolondok, hogy szentek spanyol kórusa vár-e a koporsó után vagy a semmi. Élni akartam-e vagy alkotni? Még akkor sem fogom megtudni, mikor bizonyára már sem élni, sem alkotni sehogy se tudhatok. Egy nagy fehér virág, egész közelről és sok-sok arany-zöld reszkető jegenye vagy nyírfalevél – és great odes, I, II, III Criterion-betűkkel Criterion-lapokra nyomtatva a radikális ignoramusról.
Forrás: Szentkuthy Miklós: FÁJDALMAK ÉS TITKOK JÁTÉKA (Naplójegyzetek és naplóillusztrációk) 1925–1942 Magvető, Budapest, 2001
Parancsolj! :-) Bár mintha esse egészen olyan, mint. :-( A pintura.aut.org -on találtam. Ezt az oldalt (is) használom évek óta (a wga.hu és az artcyclopedia.com, stb. mellett). Szerintem egész jó, talán még becédulkázásra is. Néha csak itt lelem meg, ha keresek valamit, és viszonylag jó minőségben. Mucha-tól engem az Évszakokból: A Tél, a Napszakok sorozatból: a Nappali ragyogás, a Művészetek sorozatból pedig a Tánc , fogott meg.
Louise Labé és Lackfi egymás mellett van a polcomon:-)
"S jutott eszembe számtalan / Szebbnél-szebb gondolat,... " Pl.: 1. Nem vagyok nagy Mucha-rajongó, de a Smaragd lenyűgözött. A neten talált képek viszont minden színben pompáznak, csak épp smaragdzöldben nem.
2. Erről valószínűleg lemaradok. (Bánatos ilang_). 3. Virginia Woolf Három adományát olvasom.
Linkelj nyugodtan máskor is:-) Ha valami fellelhető a neten, és még hiteles is a forrás, sokkal egyszerűbb! Elolvastam a novellát (még aznap) és a Ladik-verseket is. A videókat még nem tudtam megnézni, de mindenképp meg fogom! Az jutott eszembe, milyen jó, hogy néha nincs módom rögtön írni. Akkor most utólag foghatnám a fejem, hogy mámeg mit lotykáskodtam?
Így viszont inkább hozom:
a./ ezt a Canetti-bölcsességet, főként magamnak:
Az ember csak többet mondhat annál, amennyit szeretne.
Toscana arany éjfelén?
Nem Táj volt-e kútja mind a zenének
S nem sylphi Idő-k hozták-e felém?
A tér titka most örök titok lett,
A föld és minden távol: paradoxba zárult,
Körültem „itt" és „ott" értetlen feketéllett,
S hazámról úgy hulltam a porba,
Mint átokvert gyümölcs a farul.
Táj: Giorgione-idoma hólnak és seholnak,
Lépés és futás, lombsor s városkapu -
Ha hegy-víz káoszomban egy napóra volna
S e megvakult csöndben egy Észak-odú;
Csillag, mely sebtén nem fordult pokoli zodiákba,
Komor ciprus, mely intene árnnyal -
De nem: nincs tértelen ürömnél testetlenebb árva,
Minden látkör hűtlen tovaszárnyalt.
S a még eretnekebb Idő, a kérdő ördög-angyal,
Se teste, se célja, névtelen s viharzó,
Hol kiűz perc-Édenemből a karddal,
Hol béke-mohtól bágyadt annunciáció:
Ha a Tér sok gyász-idoma csak vádolt,
Az Idő rikoltó Kherubként már elítélt,
Ha megenyhültem egy zöld öböl bocsánatától,
Az idő mégis sebbé csiholta a vért.
Hol a naiv kor, mely ismert múltat és jövőt,
Tegnap vizét egy testvér-nap lépcsején,
„Egy év" álmos hajóját s a füttyös szívölőt:
A Percet, a megosztott idő okos kerekén?
Lelkemből örökre kihullt a „mikor" -
A pillanat bimbója század-almát hajtott,
S nem tudom: végtelenség vagy pillanat-nyomor
Nyitotta rám e táj felett az ajtót?
Láttam sok istent, nagy mítoszt s kis rovart,
Fehérkeblű várost, sok aprózott valót -
Örökre nézhetem (dús emlék-katafalk),
Mint ősképem, a lány, kit nékem nemze Lóth.
De hiába villant, halál-liánként, Mária-vállakon a sugár,
Hiába hervadt lábaimhoz lidói hab:
Végső leckeként csak az éjfél-ölű Tér s a sudár
Rejtvény, a kaméleon-lelkű Idő maradt.
Vándorutam egy-egy fáradt küszöbén
Néha korholtam is érte magam,
Mondván: Hát hogy-hogy van, álarcos Sors-szirén,
Csak elvontságra zendül, úgy-ahogy, a lant?
Raguza Vénusz-völgyei, Toszkána aszkéta földje,
S a nimfa-fürdők vérszín arányim,
Vén szászok cifra szoborbabonái
S kasztrált kórusok habzó misedala:
Mindez csak megkísértett, mim Szent Antalt, a konkrét?
Csalóka harmat, mit ajkára gőzöl lázas ajkú dél?
Hiába rajzolt a sors aggály-atomú portrét,
Az arc halott? S e két menád virul: az Idő és a Tér?
A Múzsa-Menádok kánonban feleltek;
Felelt a táj, e horizontba-fésült Danaé,
Felelt az Idő is, szeráfok kétszín kerítője,
S nem tudom: hangzott ily cinikus evőé
Valaha földön, virág s isten e gyanús csalitján,
Mit hallgattam leverve, kifosztott tanítvány?
„Nincs többé otthonod, anyád és családi tűzhely,
S a ködlő távolok sem varázs ligetek:
Otthonodból (mit imádsz) alattomos szerelmem űz el,
S a mese-tájt is unod: fáradt kezedet,
A földnek vége, a »hely« fogalma rom már:
Sem otthon, sem Ázsiák többé nem igéznek -
A teremtés minden póza piaci lomtár
S csodától megszokásig kirabolt a végzet.
Megunsz minden teraszt flórenci hetyke ágon,
Csömört kapsz Alpesek Artemisz-havától:
Csak a Tér, a tiszta Itt, a vak, gyapjatlan Jázon,
Kísért böjt-lelkedben e toszkánai mától."
S mint vízimalomban hull lapát lapátra,
Ügy hullt nyomába az Idő lányos átka:
„Eléghet már tévhit rossz tüzén a naptár,
Mehetnek sorba mind, bölcsek s asztrológok;
Hogy lelkünk belső titka, vagy külső számra kántál
Az Idő: erről immár többé nem civódok.
Öröklét? Pillanat? Emlék? Álom-jóslás?
Öregség? Századok? Perdu vagy Retrouvé?
Mi a jövőd az égben? Hol a földi pótlás?
Nem tudod soha, mert mint húgom Danaé;
Rejtély vagyok, kék lombú s igéző névtelenség,
Melynek morajló árnyán Zeusz is néma barom,
Kuszán érnek ötlő halálok s kóbor szerencsék,
S hosszút-kurtát mérni, hogy tanítson: nincs hatalom."
Így zengett a kánon s elveszett a kedvem,
Hogy Toszkána testét versekbe öleljem -
Mikor a gyíkok, Márkusok s Bizáncok,
Arab kert-odúk és feslett pápa-sáncok
Vadabb kánonokban, mint az absztrakciók,
Elátkozták a híg Tér-t s még hígabb Idő-t,
S kérték a formát, a csók-bilincsű szót.
S így mint apostol, ki fejéről hajtja el a Lelket,
Hogy rőzse tüzénél kutassa ihlet-útját:
Úgy titokban kuruzsoltam a toszkánai kertet,
Megcsalva mindkét filozófus Múzsát.
Ó, szépség-gyötrés és csoda-parancs,
Mikor járja végét e látás-átok?
Mikor lesz, hogy nem én, én vágyom fa-létre,
Hanem mind a ciprus: csak szelíd barátok?
Hányszor nevettük románc titánjait,
Kik nem az írisz vad köldökét szagolták:
Inkább maguk akartak istenekké lenni
S így tolakvó gőgnek lett éltük vak oltár.
Illat gyógyító selyem-siráma
Bús szimatjuk többé sose érte:
Az istenülés-vágy csak nyomorultak álma,
Nem vitt még senkit sohasem az égbe.
Mily bohócsereglet minden titáncsapat:
Itt tavaszát fűzi gyöngyökké a virág,
Ott hó-ezüst mellét felhőzi egy isten -
S a kóc-titán nem érez sem szagot, sem csodát,
S hiába, mégis: mikor elembe feszíti
Azúrját s tűlevelű szurkát a Gárda,
Úgy érzem, vajúdva-feszengve, hogy csak ő van
S minden humánum s líra - ócska lárva.
Hiába ténfereg giccs-hídon rossz titán,
Brueghel-popánca kóros romantikának -
Nem szólt se krisztusi hittan vagy olympi líra,
Nincs dogmája, s győztes joga, csak: a fának,
Csak egyszer, ó, sors, csak egyszer lenni s nem kifejezni:
Én zizzenjek, maszkált madárként, dús ágak hurkain,
Én legyek a kristálygyűrű parki tó hasán,
Én a beteg kutyánál lomposbőrűbb árnyék,
Ravennai csöndben én, én a kóbor üstökös-Kain.
Én legyek Velence vizén a pengenyakú hattyú,
Én a szigorú félkör flórenci Mária-tézisen:
Ne lessem titkát ferrári Borgia-sírnak
S legyen Valósult Tárgy Valóság költői tévhitem.
Jézusként (Apolló!) leszálltam én is már a mélyre:
Várt énem, lelkem, „egyéniségem", e sátáni tornác –
A magány kék lóheréi: az önző öncél lehúzott
S feküdtem en-csöndem ölén, mint a grófi Orgáz.
Tudtam, hogy csak egy a kárhozat: az Én,
Hogy nincs szó, mely árnyat vetne más-on,
Nincs csók, mely rajzolhat engem idegen arcra,
Nincs kháris-szorítás, mely gyümölcsöz más kezén.
Ezért leszálltam, részeg teológ kalandor,
S gondoltam, teszek sziromserkentő csodát:
Mindazt, mi nékem értelem és érosz-szín csupán,
Megváltom: legyen törvény kívülem is, odaát.
Hogy ujjongott szirtjeiben s szajháiban a limbó,
Sáros aggályok, pogány császárok s néhány madár!
Szőke szerelmet, kígyós koronát kínáltak nekem:
Az Bn-hól szökésért az élet sem volt túl vad ár.
Amint szembe szökellt e papagáj-panoráma,
Kezem vissza-kilincsekre rándult akaratlan -
Nem sejtem régi Psyche-hintán hajdan,
Hogy mi lágy hullám alatt volt: részeg hulla-katlan.
De kilincs helyett macska-sugárként fonódott
Csukló-csontomra egy Magdolna-kéz;
Szemében kolibrik álma, fülében Capri-kagyló,
Szerelmi sejtés s tajtékzó túl-ígéret mind e csáb-egész.
Hajában lelt búzát egy ciprusi hajnal,
Homlokán hajózott a bizánci Hold,
Mell-ívén szikrázta Sienát a harmat
S a megváltó szándék: már is haldokolt.
Megváltani jöttem én-emet vagy nászra-é?
Férfi-rendre, hol tükrébe-nárciszult a női káosz;
Győztes Orpheusként - vagy bamba vőlegényül,
Ki most ellenébe fullad, mint torz Ikarosz?
De mind e gondolat rögtön tovaröppent,
Akár kertúton a szellő-csiklant árnyék:
„Ó, csakhogy lejöttél (Krisztus-álarc? vagy Apolló-szökevény?)
Sors-öntött izmaidra limbómban örökre várnék:
Vigyél hát röpülve e kárhozott mocsárból,
Hol gyilkos rákokat nemz vak ölén a Léthé -
Csókom nyomán ne zöld hamu szodomázzék:
Érj vágyam kívülem célt s így legyek a lété."
Öle körül rózsás s arany füstök kavarogtak
(Könnyed virágok, kik pártütöttek száruk ellen) -
Szeméből kérés esengett, mint enyhe-lejtű lépcső
S nékem győzni kellett volna „lelken" s „Én"-i szennyen.
De, jaj, ahclyt, hogy szárnyra vettem volna arany-gyászú testét,
S forrásként tépnék líra-poklon ajtót:
Elmerültem kábán hattyútól! ölében
S erőtlen makogtam „In nomine Christo"-t.
„Mikor megyünk már? feszített húrnál hosszabb itt az árnyék,
S őrület forgatja vérem, mint rossz mákot rossz malomkerék:
Elég volt magamból, elég, hogy én a Nap és egyben óra-árnya:
Ez ipse ad ipsum bordélyból már nagyon tovaszállnék."
De szívemre úgy hullt mind ez asszony-esdés,
Mint rothadt gyümölcs a legrongyosb kosárba:
Bár égő ön-vetéssel, csak csók-völgyét kerestem
S végleg bennfeledtem gőgkulcsom a zárba.
S míg bomló haja testem mind megülte,
Mint ólomterhű köd a zsongó Engadint,
Egy Szent Jeromos-könyvű agg közelget
S aszott karjával feledt egekbe int:
„Nézd - könyvem ezer lapja mézgás tudással mind teli,
De a lélek-sötétben szavam csak enmagamra pattan:
Gyerünk az Én echóktól párnás, süket csarnokából -
Hadd adjam másnak (szent szó!), mit itt magamnak adtam."
Zöldcsipkés lombja-rongyán az Éva-polipnak
Kinéztem hülyén e rétor gesztusára,
S míg belém szerelmi kép színei ragadnak,
Szám mozgatni kezdtem szava ritmusára.
S e bús-vad sorokkal, mik lapjain gyűltek hangyabolyba,
Úgy jártam éppen, mint e labdamellű nővel:
Nem fordítám világra, de még beljebb merültem
S így lett pokol-árverésem: groteszk manőver.
„Ne így, ó ne így szavald könyvem, te agya-hervadt vándor,
Ne Én-ebb furorral kántáld vissza Én-em:
Az idegen emberhez hozz közel, sőt beléje,
S így teljesülj végre gyűrt-lángú reményem."
S ekkor beláttam, mily balga volt a szándék,
Én-embe merülve Én ellen szegülni:
Ha egyszer e piszkos őrületbe léptem,
Örökre ott kell, gúny-árván s veszteg ülni.
S én, Krisztus-pózú, olcsó piac-keresztény,
Az Én-mélyben válhatok szerelmes Krisztusomtól,
Ki egyszer Én-kútba ejtette szerelmét,
Istent sose láthat, s, ó jaj, csak magára gondol.
S anyám, e drága tölgyfa, aranykori sátor,
Éltem célja, szerelmem zúgó kikötője:
Anyám se láthat s csókom nyila tőle messze görbül,
Az Észbe-süllyedés lett semmivé-ölője.
Apám? az ezüstmohú norma,
Gőgjeim s alázatom gyáva parancsolója -
Apám se láthatom, e minden-menyasszonyt:
Lírába vitte fiát az Én kalózhajója,
Feleség: mosolygó tűz sorsom kriptakapuján,
Te víznél hajlékonyabb tündéri engem-értés:
Kiért el kéne dobni mindent, mi nem a tükröd -
Te is csak egy leckét tanulsz, hogy: hiába élt és
Hiába küzdte rossz szívét feléd a férfi,
Epedt kötelét hiába lökte hívó cölöpöd köré,
Bár tested s erényed titkát kutatja mindig,
Az Éden-jachtozásból csak önmagát ha érti.
S szól zord angyal-hír, a hűlt eget halál keze fogja:
„Kalandor Orpheusotok a poklok örök foglya."
Széles pohárból ittuk Toszkána vad borát,
Hogy így tán a Múzsák vígan segítenek:
Ez alvilági szőlők művünk minden sorát
Égig pezsdítik, a Flórenc-gyökerű istenek
Öröklétük minden titkát s szent erőit
Oly végformákba öntik, mint e nő itt,
Ki kelyhével mosolyogva kínál.
S a vad szüretnek tépett fürtjei
Kéretlen ontották a vér-kacér levet,
Tágult szemekkel lestük, hogy veti belénk
A Múzsa, virágként, a Hold-hív éneket.
Mily haszontalan remény, kamasz csalódás,
A bor tüzétől várni ihletet:
A Múzsa egy: s csak vaksi, vakondok próza-flótás,
Ki élet-et zenél s nem égi műveket.
„Ihlet" csak egy van: s az pénzre, nőre csábít,
Vadászni szarvast vagy úszni vad folyón,
Az ihlet tenyészetet s perc-határt ha állít,
De műved röhögve csókba-gőzli oly mohón,
Hogy örökre elfelejted minden tervedet,
Mi mámor-fátyladon (hitted) túlvezet itt végre el kell dőlni már: mi óhajod -
Hogy érezd, mit érez bomló csillag vagy tejút-spirál,
Érezd az életet, mit tavasz hoz s nemző kéj-jajok,
Miben minden erő s öröm rikító lét-valóra vál,
De mind e vad valót a múlás tiarája
Árnyalja holt iramban síri apályba;
Vagy vágy-táncú ujjad a hűs opus-ra hajtod,
Kinek erében Halál s kék nyugalma lendül:
Ily tereken csók pipacsja sose hajtott
S minden nemzés mellette sírba-ájul mentül:
De mind e tükretlen Nárciszért, mit kínál a nem-lét,
Cserébe csábít isten-arccal: az „örök" és az emlék.
Ö, szörnyű két-út, Héraklész ronda sarka:
Vagy minden élet s utána síri hamva,
Vagy öröklét, de így halott az élet arca -
Kinek kell Flórencben ily kóta a lantra?
S en-sorsom legsötétebb, mert színe s alja poltron,
Élet s mű között bolyong, mint aggály-aszú lélek:
Életben mű dongat, a műben lét a sorsom -
S a sír-írásom ez: se égi mű, se földi élet.
156. 2003.02.11 13:25 ip: ...* Lackfi János (Dokk): Re: Menard Péter verse Válasz erre Előzmény Kedves Péter!
Jaj, ezek a nagy-nagy tenoristás dalmahodások, vajúdások és hömbörödések! Zavaros a vers, és ha valami egyszerűt akar mondani, hát teker rajta kettőt és kicsit felstilizálja. Például a "Mikor járja végét e látás-átok?" annyit jelent, vélelmezem, hogy mikor szabadul meg már végre narrátor a látás terhétől, fáradalmaitól. No de akkor miért ilyen nyakatekerten fogalmaz? Vagy itt van ez is: "Hányszor nevettük románc titánjait, / Kik nem az Irisz vad köldökét szagolták" Szóval először a románc, utána annak a titánja (vagyis giccsóriás? az mi?), aztán azt röhögik, mert nem volt vad köldöknek szagolása. Mármint az Íriszének. Az ő köldökének. Vagy a köldök íriszének. Miért is ne? "Illat gyógyító selyem-siráma / Bús szimatjuk többé sose érte" -- ne haragudj, de ez szintén zöldség. Miért nem mondod, hogy sosem éreztek jó illatot? Alap-bajok: 1. a zavarosság-modorosság önmagában nem költői erény 2. egy vers esetében el kell dönteni, miről írunk, nem csak úgy bele a vakvilágba Mert amúgy az egész, ahogy írod, csak költői tévtan (vagy inkább költőietlen tévút), villogás, műveltkedés, pelyva a szélben. Üdv:
De hogy magáról a versről is beszéljek kicsit, kommentárom lezárása előtt még adósa vagyok a kedves Olvasónak egy frivol anekdotával. Történt ugyanis, hogy nem egészen öt évvel ezelőtt, kezdő irodalmárként (ó, boldog süvölvényévek!), mikor több másik fiatal költőbarátommal a Dokk.hu irodalmi portál Gyors és Gyilkos fórumában garázdálkodtam, egy hirtelen és ördögi ötlettől vezérelve feltettem ezt a verset a többi gyilkolandó közé, hadd lám, a fórum szigorú ítészei miként vélekednek róla. Természetesen álnevet használtam, méghozzá (én legalábbis azt hittem) igencsak árulkodó álnevet, hiszen úgy gondoltam, a Menard Péter névben az avatott szemlélő rögtön ráismer majd Borges híres tannovellája, a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője főhősére: ám tévednem kellett. (Az ilyen játékokra szokta mondani képző- és médiaművész Kedvesem, hogy „Ez most valami bölcsész-vicc, amit értenem kéne?”)
Pierre della FailleZenebona
Minthogy szemükben már nem voltam egyéb lukas serpenyő-
nél, a fiúk egy szuka farkához kötöztek.
Minthogy zajjá lettem az út kövein, a szuka rettegve menekült
előlem.
Boldog voltam.
Micsoda gyönyörűség az élet farkára akasztva lármázni, akár
ha a csontjaink épsége árán!
(fordította Timár György)
Jaj, miért lettem Ember? Miért nem lettem Növény? Fa, fű, bokor, virág, gomba, vagy zöld morzsalék palástfolt kövön, fán, sziklán, öreg gémeskút vödrön, a kiszáradt kút penészvödrén, a tehénszájaktól, juh-szájaktól, napszámos-szájaktól, koldus-szájaktól hipermangán-émelyillatú favödör kopott részén, vagy tóhínár virágzó redves hálópókszigete dermedt és barnasárga rebegés, vagy zöld békanyál, zöld sáskard-pengelengés, vagy alganyál, moszatnyál zöld szakálla, csomós habja, zöld fan-szőrzete, öreg, kátrány-dunyhás, lukas, töredezett-fogsorú szájként tátogó csónakok, ladikok, halgyűjtő bárkák, vén tavi, folyami, tengeri hajók alján, a fenék-külső éles, vagy tompa domborulatán? Miért nem lettem Növény? Kaktusz, nárcisz, tűzliliom, pálma, vadrózsabokor: sárga hártyacsillag vízszintes koronájú piros termés-szívek háromdimenziós növényi galaktika-bokra, hajnali tűzben csipkebogyó-tűz hajnaliság. Tűz, tűz, tűz, virágszűz növénytűz, zöld-pikkelyes száron fehér liliom-kürt- ágaskodás, gyönyörű illatpokol, kábító asszonyhüvely-szagtébolya fölmagasodás. Miért nem lettem Növény? Akkor nem lógnék itt, mint lószájból kivágott óriás vörös lónyelv a hentesüzlet ezüstszürke vasfogasának vastövisére szúrva. Halál-loholásban, halott-timsógyászban sós-keserűen, szelvényes, szúró-ollós, ízelt-cső skorpiófarokként a nyelvhát felé fölpördült nyelvheggyel. Ó, mit gondolhattál te ködkép-szívű álmodozó racionalista materialista XVIII. Századi francia filozófus, filozófus-költő, racionalista látnok, materialista megértés-vágy, te nagy-vers-szépségű anyaghit és menekülés, Julien Offray de la Mettrie, amikor "Az ember, mint növény" című csoda-könyvedet írtad, te szegény, szegény, okos és álmodozó szomorú angyali ember-tünemény. Növény-Tündér az elmúlásban, hit az anyag-ámulásban, gyász az anyag-szerelem tündér-képletében. Miért lettem Ember? Szó-kevés és szó-sok teremtés-állapot, hogy végül úgy lógjak a vastag hentes-szög fogason, mint egy megnyúzott ló, szaruval töltött lefelé fordított szarukehely patákkal és fogain óriás, sárga halotti röhögése, mint a fölszeletelt, csipkésre- hegyezett sárga pécitök vigyor-koszorúja, fehér bélhabos, dűlt-sírköves levegő-harapása! Miért nem lettem növény: pipacs, tulipán, százszorszép, gőgös rózsa, árokpartok, tószélek, vasúti töltések szegénység-virága, növényi proletár-virágzás, szelíd, kúptompa-alakú dombok borzongó és derengés-néma virág-lepedője, mintha gigászi tevepúpokat nőtt volna be szerény szegénység-virág, büszke koldus-virág, virág-koldus reszketve a kőbánya titáni mozaik-szilánk-hasáb-csipke-kőrügy szikla-pajzsa alóli napfény-fuvallat langyos remény-aranyában. Miért nem lettem fű, fűszál, kalászos, leveles, madárcsőr-hegyes zöld fű, zárt zöld fölfele- iramodás, szelíd fű, kalászos tiszta fű, kaporfű, csalántűz hólyag-csók szőrös és bársony-darázs-szúrás csipketenyér-levele, mintha az a zöldcsipke tenyér-levél millió darázspotrohból kiszúró darázs fullánk-sivataga lenne, zöld növényi düh-csók, védekezés méreg-döfése, gyűlölet-mirigy méreg- zacskókkal a potrohvég fullánktűinek potroh-szelvényszívcsücsök állati hústakony-puttonyában. Miért nem lettem fű, fű, zöld fű, testemben kapilláris-vékony közlekedő-edények hajszálér-hálóbozontjával, amiben megállíthatatlan víz-liftek szállítják fölfelé és oldalt-szét az édes-tiszta életfolyadékot, a feszítő könnyek víz-páfrányait, és fénycsók-dinamók, fény-robbanómotorok a napfény klorofil-csókját teremtik, fénydugattyúk, fény-izzáscsók mámor-motorai dolgoznak, az életért, mint a Szent Áldozat! - /Juhász Ferenc Pacsirta a szívben - Kossuth Kiadó, 2008/
Nem udvariatlanságból hallgattam idáig, hanem elutaztam kicsit. Igaz, volt netem, de a hibaüzenet-frissítés-hibaüzenet kedvemet szegte. Örülök, hogy szívesen nyitsz be/meg!:-) Régóta formálgatjuk egmást az ideírókkal és az ide-nem-írókkal. Szeretek más szemével rácsodálkozni dolgokra, s már a te szemeddel is láttam sok-sok érdekeset, noha magamtól elmentem volna mellettük.
A TETT S a rózsák ott kinn, az esőn. Ne vágd le, kértem. Nem maradnak meg, mondta. De amikor olyan szépek ott ahol vannak. Ugyan, mind szépek voltunk egyszer, mondta, s levágta s ideadta őket a kezembe. - fordította: Gergely Ágnes
TÉL A hó most elterül a földön és még több hó száll le rá - vörös sárrögök tartják össze a régi hórögöket
Ez a tél - zöld bőr-levelek rozettái az öreg sövénynél, és csupasz fák rajzolják be az eget
Ez a tél, a tél, a tél, zöld bőr-levelek, lándzsa formájúak a hulló hóban - fordította: Kodolányi Gyula
** TÉLI CSÖND [WINTER QUIET]
Test testen, száj szájon, ezüst pára fekszik a kifehéredett füvön hátul a fészerek mellett. A törpe fák félszegen táncolnak hozzá, lábujjhegyen forognak; a nagy fa mosolyog és elnéz a levegőbe! Fojtott izgalomtól feszülten lesik a sövények, hogy görbíti sajgó vállát a föld az önkívületnek. - fordította: Kodolányi Gyula
TÖKÉLETES PUSZTÍTÁS [COMPLETE DESTRUCTION] Zimankós volt a nap, a macskát eltemettük a hátsó kertben, aztán gyufával
meggyújtottuk a vackát. A bolhák, túlélvén földet és tüzet, halálra fagytak. - fordította: Kodolányi Gyula
ÁPRILISI EMLÉK [MEMORY OF APRIL] Szerelem, mondod erre is, arra is: Nyárfa rojtok, fűzfa indák fésülik az esős szelet, csiling meg csöpp, csiling meg csöpp - szétsodródó ágak. Eh! Errefelé szerelem még nem is járt. - fordította: Várady Szabolcs
/William Carlos Williams Amerikai beszédre - Európa Könyvkiadó, 1984 (3., 4., 5. vers)/ Képek: http://www.d-log.info/
Az írnok naplója(részletek)De az írástudatlan rabszolga, ki engem legyez, vállam fölé hajolva ismeretlen nyelven olvasni kezd.
(…)
Tízezer harcos a fejemben,
tízezer kézműves, tízezer fellah,
tízezer kereskedő. De költő csak egy.
(…)
Bizonyára van valami,
van valami.
A piramis zárt kapui.
Fáraó, gyolcsaidban, ékszereidben, beolajozva,
nem tudod, negyven évszázad alatt
hitvány halandók gyűlnek köréd,
megszámolják fogaid, bordáid,
megszabják orrod görbületét,
hímtagod ívét.
Ahogy te is, kutattam az eget,
szemléltem a sivatag káprázatát,
ahogy te is, elgondoltam:
bizonyára van valami,
van valami.
Ahogy te, én is meghalok.
(…)
Csepp voltam a tengerben, tenger
voltam, ki cseppet őriz.
(…)
A földön guggolok, sebeimet
vakarászom egy cserépdarabbal.
Unokafivérem, Jób már a trágyán…
A földön guggolok, mint egy
megkönnyebbülő kutya,
fenséges Neb, könnyű neked a felhők közül
végigmérni engem.
(…)
Régészek,
íme Byblos romjai, íme
Jerikó bástyái,
Dugaszoljátok fületek, a trombiták
még szólnak. Jeruzsálem,
ha elfelejtelek, száradjon el a nyelvem.
És te, Tenochtitlan, és ti, Hirosima,
Karthagó, Babylon, Drezda.
Keressétek régészek, keressétek buzgón
a húsz sesterciust, mi kezembe volt,
és a hamvába hullt nefelejcset.
(…)
Hiszed, hogy birtokolsz, semmid sincs.
Hiszed, hogy haladsz, nem mozdulsz.
Hiszed, hogy ott vagy, elkerülsz.
Hiszed, hogy lakozol, átjársz.
Hiszed, hogy lezárod, elkezded.
(…)
Hic et nunc. Életeim utolsó dátuma.
Az előzőkről már semmit nem tudok,
a következőkről mit is mondhatnék?
Emlékezz! Sejts! Láss jövőbe!
Megszületve elfeledtem mindazt,
amit megtanított nékem a halál.
(…)
Ne beszéljünk a másikról, még ne.
És milyen másikról? Férfi ő vagy nő? És
melyik létezésben? Megosztottam
gyakran a kenyeret, az ágyat,
voltam nyíl vagy tegez. Naia
te vagy a középpont és én a kör. De
soha tested nem lélegzett leheletemből,
soha leheleted nem keveredett az enyémmel.
Te te maradsz, én meg én.
Kivéve néha.
Néha.
(…)
Tudni kell
mindent elveszteni, önmagad is,
önmagad emlékét is. Elhagyni a
helyet, kilépni az időből,
elvetni a kétes ruhát, eldobni
hat kártyát, elfogadni,
hogy a hetedik a maggal együtt elrohad,
hogy a folyóvíz mindent befed,
hogy a nap kiszárítja a vizet,
hogy a sivatagi szál letörli
nyomát a homokról.
(…)
Ma pontosan tizenegyszer
öt évet éltem és tizenhárom napot.
Nem számolva korábbi ezer létezést.
Nem számolva tízezer jövendő életet.
Tizenegyszer öt éve próbálom
megtalálni aki voltam,
elfogadni aki leszek,
azzá válni aki vagyok.
(…)
A kút mély vizében
szemlélem vonásaim.
A puha áll apámé, a finom
szálú haj is.
A girbe-gurba ajkat egyenest
anyámtól kaptam.
És e nagy homlokot kitől? És kitől
esetlen mozgásomat, balga járásomat?
Szívem folyója sok forrásból fakadt.
Mégis, én én vagyok,
én, ahogy az egész mindenség
elképzelte,
a jelen kockázatban,
az aktuális mesében,
az alakuló valóban.
(…)
Végtelenségig ismétlődő tükör:
a nap ragyog szemünkben, mint az állatok
szemében,
mint minden egyes harmatcseppen.
A hold is tükröződik szemünkben
és a régóta halott csillagok
és az örökké teremtődő világ.
Mindenki magában hordja a Mindent,
egyben talán a Semmit is.
(…)
A néma háziállatok,
és türelmük és bizodalmuk a
gazda kezében. És kegyetlen
sorsuk.
Az anyja mellett tébláboló bárány,
ha a napsugár cirógatja,
a kés árnyékát látja már?
(…)
A bolond lakja a jelent,a bölcs a végtelent.Azt mondom, a jelen nem létezik,tegnap s holnap közt haladunkpókszőtte fonálnál finomabbfonálon,tegnap és holnap köztcsak lélegzetnyi tér.Nem, a jelen nem létezik,csupán egy fal, mi rajtunk áthalad,míg rajta át nem haladunk.
(…)
Írnokod vagyok, Fáraó,
de a Mont Cassin-i bencés is én vagyok,
tekercsre írom a holtak nyelvét,
a Bodh Gaya-i sáfrányruhás ember,
ő cirkalmazza a nyolc nemes utat,
a fekete boszorkányt, ki jeleket magyaráz.
Hohenstaufen krónikása vagyok.
S a Plantageneteké, a legősibb
skandináv éposz dalnoka.
Az emberek pártjának titkára vagyok,
feljegyzem az érkezést, indulást,
a Danaidák hordójának könyvelője és
Sziszifusz munkájáé. Isten ostorának
kriptográfusa vagyok,
száz népirtás történésze,
a fájdalom levéltárosa,
a csönd nagy emlékírója.
A homokra író Jézus vagyok.
(…)
Mesterem szavak mérlegelője.
Azt mondja: a fehér lappal semmi sem ér fel.
A tinta bepiszkítja a papiruszt.
Mesterem, így igaz.
Tekercseim porrá lesznek,
írásom elmosódik.
Szerepem mégis a dolgokat megnevezni.
Tartsanak bár egy napig vagy ezer évig.
Megnevezek tehát vagyok.
Mikor valamit megnevezek semmi sem létezik,
mondom magamban,
de hiszem, hogy létezem.
(fordította Ferenczi László)
Hallani a szél vallomását, ahogy formát kiván magának,
hogy megismerjék akkor is, ha hallgat,
s behatolhasson, méheként, a rózsa selymes szivébe,
nem módosítva benne lágyan rendezett álmát.
(fordította Rónay György)
- A mesék úgy kezdődnek, hogy hol volt, hol nem volt, aztán folytatódnak valahogy, amit már a gyerekek sem hisznek el, de szeretik hallgatni. /Tar Sándor/
* Adrienne Rich: SÖTÉTEDÉS UTÁN
AFTER DARK
I Lassan elalszol, és én ülök és csak nézlek vén életfa, öregember, halálodat kívántam, most nem riaszthatlak föl...
A fonográf tűje a végső barázdán surrog körbe, porrá őrli a szívem. Az a szörnyű lemez! Hány éven át
recsegett a fülembe, mindenütt, idegen nyelven is, újra meg újra: Én jobban ismerlek, mint te magad... Én
jobban ismerlek, mint te magad... Ismerlek... Ismerlek... míg el nem sántikáltam, kiszakadt gyökeremmel...
Elnémultam egy évre, új húst szereztem, új bőrt, gyerekeket, dadogva szólni próbáltam, s rá se nézni
a falon fakuló "mene tekel"-re, aztán egy szép napon ráébredtem: a te lányod vagyok. A vér szentséges méreg.
Most harc nélkül kitérsz. Megfojtani csak azt vágyunk, ami fojtogat. Most, gyökeremtől koronámig élő,
mit nem adnék - mit is? - ha feledhetném: vége köztünk a harcnak. Mintha a két kezem közt tartanálak, és egyre zsugorodnál.
Ha az agyad kihagy, s nem förmedsz rám: kapkodok, összevissza, a világ súlyzsinórja leszakad, egy ablak mennydörögve
lezúdul. Én megyek a fáskosárhoz, s egy gyújtóst keresek, hogy kitámasszam vele az ablakot: újabban óvom a világot.
II S most tárulj, tömlöcajtó! Ó, föld alatti fogság! Egy sírban kuporogtam, vájtam érted a földet,
s ajkam haraptam, ki ne csússzon rajta: - Drágám! - azt hittem, itt találnak majd rám, ülő helyzetbe, öszeaszva,
hajam gyökérként fut széjjel, ölemben szilke szilánkjai, kifolyt olaj - füstbe ment áldozat -, s mellettem a te múmiád hever.
Nem, nem, ki innét! Még ott fut a halódó szilfasor (nem soká látni mását) s még valami - fű és víz -,
egy fénykép - régi álomé -, ülök melletted, s nyaggatlak, ha úgy tetszik, hát bölcsességért, míg a partnak ütődve
halad a lassú bárka. Pipacsok izanak a félhomályban, mint füstölők, azt hiszem, alig látsz már,
de - és ez már álom - rettegésed kilobban, a víz fölött eloszlik, kezed végre nem remeg a kezemben. - fordította: Rakovszky Zsuzsa
/Amerikai költők antológiája - Európa Könyvkiadó, 1990/
Addig is: - (...) És én éppen a gyűjtőkben véltem felfedezni azokat a méheket, hangyákat, akik képesek e káosz, szemétdomb, lerakat újraszervezésének első, alig észlelhető mozdulatait megtenni. Az Egész, amely már ki tudja, mikor, eltörött, az állandóan leomló, lerombolódó Egész fantomfájdalma vezérli a gyűjtőt. A fejében akárha létezne valami a mozaikkészítő fordított vázlatához hasonló tervrajz. Szitás Erzsike később megküldte nekem Benjamin Kirakom a könyvtáramat című írását (és W. Benjamin Berliner Kindheit um Neunzehnhundert című könyvét, amelyben végre látni valamit W. Benjamin játékgyűjteményéből is). E tanulmányban olvasom Schein Gábor fordításában: Minden szenvedély határos a káosszal, a gyűjtőszenvedély az emlékek káoszával. Sőt többet mondok: a véletlen és a sors, amely beleszövődik az elmúlt dolgok felidézésébe, e könyvek megszokott összevisszaságában érzékelhető... Ezért a gyűjtő léte a rendetlenség és a rend szélső értékei között feszül dialektikusan. És most, hogy a szobában mindezt próbálom összeírni, úgy érzem, máris fogódzókhoz jutottam üdvözlőbeszédemet illetően, annál is inkább, mivel Danilo Kiš barátja, a nagy festő és teoretikus, Šejka egyik fő területe volt a szemétdomb leltározása, e témában készült fehér festményeinek korunk legfontosabb képei között a helye. Nem véletlen lett éppen Lerakat Kiš posztumusz könyvének is a címe. De térjünk még vissza W. Benjaminhoz, aki a tárgyakhoz fűződő rejtélyes viszony mibenlétét taglalva így folytatja fenti gondolatait: ...egy olyan viszonytól, amely nem funkcionális értéket, tehát a hasznosságot és használhatóságot tünteti ki, hanem a színhelyet, és ezt a színpadot tanulmányozza, szereti, ahol a dolgok sorsa játszódik. Ez a legvégső igézet, amely beteljesedik a gyűjtőn, ez, amely az egyes embert bűvkörébe zárja, ahol azután, amíg az utolsó borzongás - a birtokbavétel borzongása - végigfut a hátán, megmerevedik... A kor, a táj, az előállítás, a korábbi tulajdonos - az igazi gyűjtő számára minden könyv esetében egyetlen mágikus enciklopédiában találkozik, amelynek összessége maga a tárgy története. Itt, e vékony földsávon a nyomára akadhatunk, hogyan válnak a nagy fiziognómikusok - hiszen a gyűjtők a dologi világ fiziognómusai - sorsfejtőkké. W. Benjamin, lám, már Borges egyetlen mágikus enciklopédiájáról beszél. Én tartottam kezemben egy-két ilyen egyetlen mágikus szabadkai enciklopédiát: az eredetileg Milkó Izidor tulajdonát képező egyik Velence-könyvre gondolok, valamint Csáth illuminált orvosi naplójára például. Hihetetlenül izgalmas, ahogyan a semmis dolgokat gyűjtő ember egyszer csak elkezd szakosodni, sorba, szériába kezdi rakni a felhalmozott dolgokat, megszállottan kutatni kezd a hiányzó darabok után. Bár, számomra, sokszor izgalmasabb ez az előző, káosz-állapot, amikor még a porcelán éjjeli, a kardbojt, az utcatábla, legyező, a félkarú kaucsukbaba, a volt államelnök drágán berámázott képe, a régi orvosságos tégely, a bélyeg és kártya, a levelezőlap, az előző államalakulat térképe (amely ilyenkor még olcsó, most kell tehát elkezdeni azt is gyűjteni) és a kínai doboz egy halomba van hányva. Én magam például közelebb érzem magam a guberálóhoz, a lomtalanítóhoz, (...)
stb... Elnézést, de elfáradt a kezem. 323-325. o. - /Tolnai Ottó A pompeji szerelmesek Fejezetek az Infaustusból - Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007/
***
Wehner Tibor: A JAPÁN TŰZOLTÓK
Magángyűjtemény
Rendezgetem a gemkapocsgyűjteményemet. Egyféle van.
(1978)
/Forrás: akitől kaptam. Remélem, nem orrol meg rám, hogy betettem. Szeretettel gondolok rá./
Születtem 1946-ban, 1968-ban és 1990-ben Budapesten, Kelet-Európában és az Európai Egyesült Államokban, értelmiségi családból. 172 cm magas vagyok, szemem és hajam színe sötétbarna, orrom egyenes, két fogam hiányzik. A bölcsészkaron megkezdett egyetemi tanulmányaim hamarosan félbemaradtak, mert más dolgokra kellett koncentrálnom. Eddigi önéletrajzom csupán embrionális reminiszcencia, mely ennélfogva nem viseli el a nyomdafestéket. A "művészet"-nek nevezett totális tevékenység mellett pillanatnyilag főleg a szivar érdekel.