antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Jöttem a Gangesz partjairól, Hol álmodoztam déli verőn, A szívem egy nagy harangvirág S finom remegések: az erőm. Gémes kút, malom alja, fokos, Sivatag, lárma, durva kezek, Vad csókok, bambák, álom-bakók. A Tisza-parton mit keresek?
A népeknek természet szerint való jussa van a szabadsághoz, éppen úgy, mint a halnak a vízhez, a madárnak a levegőéghez, – mert szabadság nélkül az ember nem is Isten képére teremtett állat, hanem igavonó barom.
Ezért a népek, amint lassanként felvilágosodni kezdtek, mindig jobban-jobban érezték, hogy szabadság nélkül el nem lehetnek.
Minthogy pedig az uralkodók a népek szabadságát soha sem akarták, a népek kényteleníttettek fegyvert ragadni és fegyveres kézzel víni ki a szabadságot, melyet az Úristen szívökbe oltott.
Ezt a harcot, melyet a népek az elnyomó hatalmasság ellen vínak, – nevezik forradalomnak.
A forradalom legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát víja ki, a hatalmasság körme közül.
Ilyen forradalom által vítta ki Franciaország a maga tökéletes szabadságát, ilyen forradalmakban küzdenek a bécsiek az ausztriai nép szabadságáért, ilyen forradalom van mindenütt Európában.
Az egész világ két pártra szakadt. Egyik párt a szabadságot akarja kivíni, másik párt a szabadságot akarja elnyomni.
Ami bennünket magyarokat illet, nekünk nem volt rá szükségünk, hogy szabadságunkért, melynek fundámentuma az idei új törvényben van letéve, véres harcokat víjunk.
A mi forradalmunk Pesten, március 15-én, nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe; ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondák Petőfi Sándor után az eskü szavait:
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Dicső ünnepe az ifjú szabadságnak! ki hitte volna még akkor, hogy ily nehéz küzdelmek várnak ránk? Kinek jutott akkor eszébe, hogy eljőnek a sötétség fiai és konkolyt hintenek a szabadság legszebb tisztabúzája közé?!
Ma van az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kezdetének napja,
Magyarország nemzeti ünnepe.
Juhász Gyula
Március idusára
Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.
Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett és zászló lobogott; A költő kérdett és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.
De azért lelkünk búsan visszanéz, És emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad. Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!
Hogy jöttem lefelé a halk és hüvös árral, a vontatók sora egyszerre elmaradt: versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj festett karókra vert, meztelen húsukat.
Nem gondoltam velük, – s azzal se, tág ölemben angol gyapot pihen vagy belga búza ring, a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben, vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.
S a téli tébolyult hullámok zord dagályán robogtam – siketen, mint gyermekagy – tova! Az omló földű félszigetek partja táján győzelmesebb vihar nem tombolt még soha!
A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen, kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen s nem bántam már a part hunyorgó fényeit.
Mint gyermekajkon a borízű alma húsa, a zöld, lágy lé befolyt fenyő-bordámon át, a kormányrúd levált s lemállt a horgony gúzsa, s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
S azóta fürdök itt a tejszínűn derengő és csillagringató tenger dalaiban, a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő és mámoros tetem bús sajkaként suhan,
s hol enyhekék habot a rőtcsillámu napban a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat, ízzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban erjesztve a fanyar és vérszín vágyakat.
Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal, tölcsért és áramot, mind láttam, és az est árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal – s láttam, amit csupán fült fantázia fest.
Néztem, már süllyedő, borzongó titku napba s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt, mely tündökölve dőlt hömpölygő fodrú habba antik tragédiák merev s zord hőseként.
Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit, a tenger szemein csók volt az éjsetét, kerengő áramu, rejtelmes-uj erő vitt s hallottam sárga és kék foszfor énekét.
És hó múlt hóra s én zátonyok közt robogtam a kergült csordaként torló hab taraján nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant talpával tiprat-e a hörgő óceán?
Megjártam Flóridát, a messzi mese-tájat, láttam párduc-szemű, virágos testeket s a horizont alatt kék habban méla nyájat, s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.
És mocsár fortyogott és óriási varsán rohadt a sás között leviatháni hal, szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány örvény zuhog s mohón a messzi martba fal.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot s a barna öblök rém roncsait láttam s a hajnali parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva, a görbe, mélyszagú fákról lehullani.
S a gyermekeknek óh be boldogan mutatnám a kék s arany halat, mely zengve felszökellt. Virágos habverés áldotta bús utam már s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.
S a tenger – pólusok gyötörték s unt világok – míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot s asszonyként türtem én, térdelve, reszketeg.
S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt s ringattam néha holt tetemet, hogyha resten rossz láncaim között aludni mélybe szállt…
Bitang bordáimat a rongy hínár alázta s madártalan terek űréig vert az ár, vizektől részegült roncsom ki nem halássza se fürge monitor, se lassú bárka már.
Én szálltam szabadon, ibolyafényű ködbe, s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat, és most a nap moha és azúr nyála föd be: költőknek ritka és zamatos jófalat.
S villamos rája-rajt sodortam és tolongott setét csikóhal is a balog tat megett, vad juliusi fény és izzó lángdorongok verték tölcsérbe fönn a sűrű-kék eget.
Kit Behemót buja s hars poklához az orkán borzongató dühe ötven mérföldre vitt, én, örök bujdosó a kék ég horizontján, csak szánom Európa kivénhedt földjeit.
Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral! Fölötte meghasadt, mámoros menny terült! Jaj, ott bujtál-e meg, alvó aranymadár-raj az éjek mélyein: jövendő, szent Derű?
Igaz, sírtam sokat. Ugy elgyötört a hajnal s minden hold szörnyű volt és minden nap sivár. És részeggé tömött a kéj keserve. Jaj, jaj, csak szétrepedni már! Csak elsülyedni már!
Ha vágynám vízre még ez unt Európában, hűs tócsa volna az, setét és pici tó, hol bús fiucska ül az alkony illatában s pillangóként libeg egy csöpp papírhajó…
Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger, kalmárul szállhat-e gyapottal révbe még? Nem, nem! s a lobogók és lángok dölyfe sem kell, nem állom már a mord hidak nehéz szemét…
Az Éris szikrái, amellyek titokban Eddig a banyáknak szívekben, májjokban, Mintegy hamu alatt, még benn lappangának, Egyszerre kiütvén, lángokká válának. "Megyünk-menjünk!" amit mondhattak, ez vala; Indúltak, s mindenik már bosszút forrala.
De Dorottya, ki már haragja tajtékát Jobban kifőzte vólt, így közlé szándékát: "Nem, nem! gondolkozva kell bánni nagy fával, Sok kézzel kell nékimenni s sok baltával. Nagy munkába kezdünk, melly ha végbe mégyen. Vagy öröm lesz bére, vagy örökös szégyen. Nékünk is kárt tehet a hebehurgyaság. Jót, rosszat jobban tud tűrni egy társaság. Előbb is azokkal közöljük dolgunkat, Kik sorsokhoz fogják mérni a sorsunkat. Ha egyszer Rebeka s Márta meg nem veti Zászlónkat, a többi önként is követi. Mindent, akit velünk a közűgy egyesít, Majd a köz próba is egyaránt lelkesít. - Ez tehát tanácsom: rajta! ne késsetek, Minden társainkba olly lelket öntsetek, Hogy köz gyalázatunk megtromfolására Kiki a köz munkát vállalja magára. Tőltsétek bé őket belső háborúval, Carnevál s az ifjak eránt új bosszúval, Valakiket közttök hajlandóknak láttok, Magatokhoz vévén, hozzám béhozzátok. Én addig az egész dolgot megforralom, Kifőzöm s egyszerre nékik kitálalom."
Ezt mondván, ama két banyát elereszti, S zajos szívét újabb habokba süllyeszti. Hányja, veti végét, elejét dolgának, Kivált: miként kezdjen néki a csatának. A harag, bosszúság gyakran kilankasztja, S plánumának folytát közbe megakasztja. - De vídúl, hogy immár dólgai jól mennek, Mivel néhány dámák nála megjelennek, Kikkel már Orsolya és Adelgunda szólt, S kiknek már a szívek a Dorottyáé vólt. Ezek után több-több gyűle zászlójához, Újabb truppok jővén a többek truppjához. Úgy forrt már a leány s asszony a szobában, Mint a szentelt szűzek Veszta templomában. S mint a lefüstölt raj az új kasban belől, Zúgtak, zsibongottak az ajtón kétfelől. Könnyű vólt Orsolya- és Adelgundának Így nevelni számát szoknyás verbungjának; Mert az asszonyi szív s a leányi elme, Kivált ha búja van, vagy pedig szerelme, Az olly ámítónak magát ki- s bényitja, Aki eltalálja, hol a dámák nyitja.
A föld alól a gyors csirák, kidugják fejüket, a fák, mint boltos áruját, kirakják a rügyet, kamaszok arcán pattanás, férfiajkon a csók, mind egy repeső kapkodás, a szoknyák lobogók, s már itt és ott fölhangzanak, elűzve kínt, fagyot, a szívbe húzódott szavak, eszmék és kardalok.
Adelgunda hozzá méne. - "Jókor jövél! - Mond néki Dorottya, - lelkem újjonnan él. Titkot közlök véled; szíved legyen helyén, - Gyere e szobába, - jöttél jóidején. Gyer hamar, - ne késsünk - titok - jól esmérlek; De hídd bé magaddal Orsolyát is, kérlek." Orsolyát béhítta, s a muzsikaszónál Eltűnt a három vén az oldalajtónál. Így mennek a három fúriák morogva. Csókoló kígyókkal s egymást kézen fogva, Tulajdon anyjoknak örök homályjába, A Styx mellyékének egyik barlangjába, Mikor a királynak s népnek eszét vesztik, Rá a hadat, pestist és veszélyt terjesztik. Így lépdegél együtt a három párka is, Az öreg Atropos, Clothó és Lachesis, Kiki a szerszámot vívén a markába, Az élet és halál fonószobájába.
"Édesim! - Dorottya nékik így beszélle: Sorsom keserűség, s tiétek köz vélle. Az én fájdalmamból ti is részt vehettek, S feltett szándékomban méltán segíthettek. Bosszúállás tüze perzseli mellyemet, A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet, Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim: Rajta! ne késsünk már, szenvedő társaim! Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak, Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak. Kevélységek szarva szinte az égig ér, Annyi esztendőktől fogva bennünket vér; Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket - Csúfjoknak tárgyává tettek már benünket! Éreztessük vélek, melly súlyos a harag, Mellyet a megvetett asszonyi szív farag, S melly érzékeny bosszú, mellyet a megsértett S gyalázott szerelem önnön magáért tett. - Tudjátok, hogy itt a Fársáng; jól láttátok, Melly vad és goromba vólt hozzám s hozzátok; Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra, Melly büszke és szúrós csúfoltatásunkra, Ugyan lehetne-é néktek rá nem állni, Ha e tanácsomat mérészlem ajállni, Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra S duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra? S ha magam elkezdem ez intézetemet, Lehetne-é néktek elhagyni engemet? De ám légyen! tőllem mind - mind elálljatok: Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!"
Kezdjük tán a jó szóval: tárgyesetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes számban kő a kő, többes számban kövek. Nőnek nők a többese, helytelen a növek.
Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek, aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek. Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek? Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek?
Csók ha adják, százával jó, ez benne a jó. Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó? Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas, nem lehet az utca hós, magyarul csak havas.
Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden, mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen.
Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet, tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet. Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet,
Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő. Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő.
Több szélhámost lefüleltek, erre sokan felfüleltek. Kik a népet felültették, mindnyájukat leültették.
Foglár fogán foglyuk van, nosza tömni fogjuk. Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk. Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk.
Főmérnöknek fő a feje, vagy talán a fője? Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője. Százados a bakák iránt szeretetet tettetett, reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett.
Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség. Nemekből, vagy igenekből született a nemiség? Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet, országának nevében a követ követ követ.
Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen, néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen. Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi, asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi.
Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát: mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját?
Ingyen strandra lányok mentek, minden előítélettel mentek, estefelé arra mentek, én már fuldoklókat mentek.
Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget, megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget. Harminc nyarat megértem, mint a dinnye, megértem, anyósomat megértem, én a pénzem megértem.
Hibamentes mentő vagyok, Szőke Tisza mentén mentem, díszmagyarom vízbe esett, díszes mentém menten mentem.
Szövőgyárban kelmét szőnek, fent is lent, meg lent is lent. Kikent-kifent késköszörűs lent is fent meg, fent is fent. Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent.
Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött, hagyma lapult kosarában, meg egy adag kőrözött. Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott. Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott?
Díjbirkózó győzött tussal, nevét írják vörös tussal, lezuhanyzott meleg tussal, prímás várja forró tussal.
Határidőt szabott Áron, árat venne szabott áron. Átvág áron hat határon, kitartásod meghat Áron.
Felment – fölment, tejfel – tejföl,… Ne is folytasd barátom! Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton.
Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen, lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen.
A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas, magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas.
Daru száll a darujára, s lesz a darus darvas.
Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg.
Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg?
Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok?
Hasonlókép helyes lesz a kanon meg a kanonok?
Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer. “Kedves egesz seggedre!” köszönt a svéd mixer.
Pisti így szól: “Kimosta anyukám a kádat!” Viszonzásul kimossa anyukád a kámat? Óvodások ragoznak: “Enyém, enyéd, enyé”, Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié.
A magyar nyelv, – remélem meggyőztelek barátom, Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.
Summaya. Mikippen az Dorotthia Kifs Azzon az tamétalan Zűzekvel thábort yáratván és Carneval Vitézeivel zertelen nagi hada lén; mell Kőnivnec is alkalmatofságával ki s mit tőtt? avagi chinált? avagi niert és veztőt ligien; zeep rendvel voltakippen megh írván látod.
Így lévén, Dorottya kiment a szálába, Ahol a tánc vala legszebb divatjába. Az urak, a dámák a kőlcsön vígságban Képzették magokat bóldogabb világban. Más pedig, akinek a jövő munkára Szüksége vólt teste-lelke nyúgalmára, Édesdeden pihent, még a tőlt hóld haladt, A jóltévő álom superlátja alatt. Csendesség vólt: csupán a muzsikahangok Mozgatták az üvegtáblát s a firhangot, S a dobogó lábak zörgettek taktusra A fél-szenderedett éjji Zefirusra. A kastély ekhózott az örömlármával; A cseléd, a vendég, az úr a dámával Játszott, tréfált, táncolt, vígadt az udvarban, A nagy palotában, tornácban, pitvarban.
Csupán Dorottyának kóválygott a feje, Kit megvesztegetett az Éris mételye; A mord indúlatok szívében s amegett Mind elterjesztették a bús fergeteget. Nem lelvén már kedvét, dúlt-fúlt ő magában, S belévágta magát egyik zúgolyában Egy bőrkanapéra, hol némán vesztegelt, És lelke a harag sovány mérgén legelt. Most egyszer lehetett látni valahára, Hogy ő piros színt is vehetett magára; De az ő pirossa hamar elenyészett, Pirja kékké, kékje hamar sárgává lett. Láttatott szája is beszéd formán tenni, De annak nehezebb vólt értelmét venni, Mint amit a Delphis vén Pythiája mond, Ha Fébus meglepi, jövendől, s félbolond. Egyszerre felugrott az ágyszékről, készűlt, Meg akart indúlni - s újra a székre dűlt.
Nyomtalanul tűnt el a hófödte csúcs Repedt cserépben takar a múlt Csalogat noszogat a látszat a lét A zene a harc mindent megér Virágos réteket tapos a láb Vonaglik szenved az egész világ
Gergely-napi szél Szent György napig él. József kezessége Jó év kedvessége. Fehér Nagycsütörtök Indán sül meg a tök. Márciusi por fűnek jó, Neki fáj márciusi hó.
*******
Ma Gergely napja van!:-) Isten éltesse a név viselőit!:-)
