A This Was szerintem önmagában, azaz inkább debütáló albumként nagyon jó, az életműhöz képest viszont igen gyenge. De ez persze tök természetes is, a nagymúltú előadókat nem a még kiforratlan első albumaikért szeretjük, pláne nem azokat, akik a hatvanas évek végén, egy zenei korszakváltás idejében kezdtek. Most hirtelen nem is tudok közülük olyat mondani, akiknek az első albumát szívesen hallgatom...
Stand Up: jogos, a New Day mellett a Nothing Is Easy és a We Used to Know valóban sokkal inkább bluesok mint folk-rockok, sőt. És igazad van, akad az albumon azért még bluestéma, "félig-meddig" blues a Back to the Family és a For a Thousand Mothers is. Érdekes amúgy a Look into the Sun esete, ami itt egy ízig-vérig folk-rock, míg az A Little Light Musicon egy elképesztően jó kis blues-jammelést hoztak belőle össze, igaz, ez utóbbinak a címen kívül nem is igen van köze az eredetihez.
Én a Benefitet a hangulata miatt szeretem jobban, mint a Stand Upot vagy az Aqualungot. Érdekes, hogy míg a folk-rock itt kiteljesedik, a bluesos alapokból-elemekből valahogy nem lesz kevesebb mint az elődjében (igaz, nincs is rajta egyértelműen blues dal), és még progrock-elemekből is több van rajta. Ezzel együtt elődjéhez képest valóban nem minőségi előrelépés, míg utódja már előrelépés hozzá képest.
Amúgy nem véletlen, hogy a Tullos top 20-amban nincs semmi a Brick előtti dalokból (vagy max a My God, vagy a For a Thousand Mothers), az érett, kiteljesedett korszak számaiból bőven volna mit odaválogatnom - akár még a Christmas-albumról is akadna dal.
Annak idején ('84-ben?) meg voltam róla győződve, hogy Anderson játssza a fuvola szólót Murray Head One Night in Bangkok számában 2:20-nál.
Aztán kiderült, hogy egy bizonyos Björn J:son Lindh, aki később játszott Oldfield Island-jén, legutóbb pedig az Opeth legújabb albumán tűnt fel (Famine).
Én nagyon szeretem a This Was-t, talán azért is mert tőlem a blues sem áll távol...Az érezhető hogy még nem teljesen kiforrott az együttes, a studió munka is még új volt nekik, de szerintem ez remek album így is.
A Stand Up méltó folytatása. Én azért abban jóval több blues témát érzek a New Day Yesterday-en túl is. (Egyébként ha a ritmus alap olyan, akkor nehéz is belőle mást kihozni...:-). Érdekes lett volna ha Iommi nem csak egy hétig marad Abrahams után, de azt hiszem Martin Barre talán a legjobb választás volt a későbbi albumok tükrében.
A Benefit nem rossz album, de előre lépésnek semmiképp nem mondanám az első kettőhöz képest, talán csak az új stilús kibontakoztatása terén. (Talán azért nem véletlen hogy az első kettőről a mai napig hangsúlyosan maradtak számok a repertoárban.)
A Broadsword-albumnál írom a Jack-A Lynnt illetően, hogy immáron a harmadik Tull-szám, melyben nincs fuvola. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de már CsireK jogos észrevétele (Aqualung és még kitudjami) előtt sem volt igaz, lévén elfedkeztem arról, hogy ezt a dalt megelőzően (a Beastie-n és a Working John-Working Joe-n kívül) a két War Childos dalnál is írtam a fuvola hiányáról.
Jé, tényleg! Az Aqualungban valóban nincs fuvola, ez idáig fel sem tűnt. Hmm, fura. (Van viszont egy igen hosszú gitárszóló, ami a hosszát illetően vetekszik a We Used to Know-val). Én ugye az első fuvola nélküli dalt - mentségemre szóljon, hogy némi bizonytalansággal - a War Childban fedeztem fel. Oké, ki tud még ilyen dalt a War Childot megelőzően?
Ugynez a mandolinnal, amit én ugye a Songson regisztráltam először. Mondjuk ez a fuvolánál nehezebb feladat, a mandolin nem szólóhangszer.
Jogos, ott figyel a női vokál a Too Old...-dal pár másodpercében. Az első ilyet én a Stormwatch bónuszai között fedeztem fel. A kérdés lényege ugyanaz mint feljebb, akad-e még női vokál a Too Old...-on, a Stitch in Time-on és a Dot Comon kívül?
Szép kis összefoglaló, de hadd kössek bele. Fuvola sok számban nincs, pl. Aqualung, ami elég híres így is. Mandolin is szerepelt korábbi albumokon, ahogy női vokál is volt már a Too Old-on.
Hopp, de elbújtál, most veszlek csak észre! :-) Igazad lehet, tényleg sok lehet így egyszerre, viszont a célom egy teljesen egységes elemzés volt, ami így, a megjelenését illetően, a formájában is jó ha megnyilvánul.
A mindezidáig utolsó sorlemez, a The JT Christmas Album belső borítóján olvasható Anderson véleménye, miszerint akinek bejött a Songs album és a Bourée, annak ez is tetszeni fog. Nos, egyrészt, mivel az anyag pontosan háromnegyede feldolgozás és újrafelvétel, a lemezzel nemigen lehetett hibázni, de pont az összesen csupán négy darab új, egyben saját szerzemény okán nyilván nem is érdemes hasonlítgatni bármelyik sorlemezhez. Hacsak nem azért, mert a tematikával összhangban ez egy egyértelműen folkos irányultságú, hangvételű album, s ilyenformán valóban jogos előhozni a legutóbbi ilyet, a Songsot. A Mester is nyilván ezért tette.
Miután a dalok háromféle, egzakt módon különválasztható csoportba sorolhatók, én ez alapján veszem őket sorra.
A hét saját, újra felvett dal közül sajnos egyik sem rugaszkodik el igazán az eredetitől, ezeknél valóban inkább csak újrafelvétel történt, vagy szinte érzékelhetetlen különbségekkel, vagy némi, de általában minimális hangszeres változtatással; de persze előfordulnak érdemibb változások is, melyek már a változás ténye miatt is üdvözlendők. Ilyen a két Christmas Songon nem történt, ezek a két eredetivel szinte teljesen azonosak. A Jack Frost... is ilyen, ez itt ráadásul az eredetinél valahogy lagymatagabb, kevésbé dinamikus. A Weathercock ennek pont az ellenkezője, itt a dal rockosabb, lendületesebb lett a határozottabb ritmussal és riffekkel. A Fire at Midnight hasonlóan dinamikusabb az eredetinél, de ezzel veszít is kicsit a bensőséges hangulatából. A Ring out... eltérése az eredetitől minimális. Nem úgy, mint a Bourée, ami örömteli módon mind a három általam ismert verziótól eltér: leginkább a '69-es eredetitől, de - instrumentalitása okán és szabadabb, improvizatív jellegénél fogva - a két koncerttől is, többek közt a tangóharmonika bevonásával.
Öt tradicionális, karácsonyi (jellegű) feldolgozás szerepel a lemezen, melyek mindegyike instrumentális, amellett persze, hogy jellemzően a fuvola viszi bennük a prímet, és igen melodikusak is. A vidám és lendületes Holly Herald; a Bursting Outon már felbukkant, szintén jókedvű God Rest...; a téma- és ritmusváltásoktól, valamint a nagyzenekari hangzású szintetizátoroktól izgalmas Pavane; a dinamikus, középtájt figyelemreméltóan hosszú Barre-szólóval rendelkező Greensleeved; s végül a hangszeres szólókban bővelkedő, kitűnő We Five Kings.
A négy új, egyúttal saját szerzemény közös jellemzője - mi más is lehet, mint - a télhez és a karácsonyhoz köthető tematika. Egyikük, az A Winter Snowscape egy instrumentális, szép, ám nem különösebben érdekes Barre-dal. A másik három viszont az album egyértelmű erősségei, mi több, csúcspontjai, lévén úgy kitűnőek, hogy emellett még vadonatújak is. A Birthday Card at Christmas egy lendületes, hangulatos, a folkos Tull legjobb pillanatait idéző dal. A Last Man in the Party egy másik hangulatos és ízig-vérig folk-rock, a tangóharmonika nagyon karakteres jelleget ad neki. A keserédes, megkapóan személyes, igen melodikus First Snow on Brooklyn pedig a képeivel és hangulatával nekem mindig eszembe juttatja a Baker Street Muse-t. Vonós hátterét egy magyar kvartett adja.
Hát így. Itt tartunk most. 2003 óta nem jelent meg új anyag az egyébként koncertezésben igen aktív Tulltól, ami sajnos már túl sok idő ahhoz, hogy reálisan bízni lehessen egy új albumban. Ám realitás az is, hogy a még csupán 64 éves Anderson mégiscsak egy zseni, márpedig a zsenik a legtermékenyebb éveik elmúltával is zsenik maradnak...
A négy évvel később megjelenő J-Tull Dot Com már sajnos közel sem ilyen erős album. A zene jóformán teljesen izgalommentes, kiszámítható, annak ellenére is, hogy világzenei elemeket ez az anyag is felvonultat, igaz, messze nem olyan karakteresen és egységesen, mint a Roots. Magukkal a dalokkal persze különösebb baj nincs, a szokásos módon tisztességesen megírt és profin előadott, tipikusan Tullos darabok, nagyjából ugyanazon a színvonalon. (Ennyiben különbözik mondjuk a Rock Islandtől, melyen éppúgy van igazi klasszis, mint középszerű töltelékszám). Csak épp különösebb izgalmat nem hoz a hallgatásuk szinte sehol sem, egyik dal a másik után, van amelyik tetszetősebb, van amelyik kevésbé; és ez így marad a huszadik hallgatás után is, nem azért teszi be az ember a lejátszóba, hogy akár csak bizonyos részeknél kicsit beleborzongjon, hisz tudja hogy nem fog. Korrekt, jó anyag, nem több.
Hard rockos, kemény riffek jellemzik az indító Spiralt, amúgy nem igazán emlékezetes dal. Mindenképpen jobb a Dot Com, melyet igazán érdekessé a Tull történetében második alkalommal megjelenő női háttérvokál tesz. A dal ezzel, a tempójával, a szintik dominanciájával, Anderson énekstílusával és a misztikus hangulatával erősen a kilencvenes évekbeli Fishre emlékeztet. Az album talán legjobbja az Awol, ami a jó 5 percével egyébként a leghosszabb dal a lemezen. Sűrű ritmus- és témaváltásaival, sokoldalú billentyűhasználatával és a levezető fél percével ez már mondhatni, progrock, amolyan szolidabb fajta. Hasonlóan jó dal az erősen melodikus, ütem-, és témaváltásokban szintén bővelkedő Wicked Windows is, melyben már ismét a fuvola és a gitár a hangsúlyosabb. A Hunt by Numbers kifejezetten kemény, karcos riffjeit jól ellenpontozzák a fuvola és a háttér billentyűi. Érdekes dal a Hot Mango Flush. Anderson beszélő éneke, a tempós ritmusalap karakteres gitárja, karibi-latin jellege, az akusztikus gitár és a zene hirtelen leállásai teszik azzá - ez az album talán egyetlen igazán izgalmas száma.
Az El Ninoban igen tetszetősek Barre amolyan Howe-os futamai, és az akusztikus részeket rendre megtörő, kemény és éles riffekkel operáló részek. A kissé monoton Black Mamba érdekessége a nagyzenekari hatású szintetizátor, és az enyhe keleti fílingje. A rövidke közjáték, a Mango Surprise az előző Mangónál már egyértelműbben hozza a karibi ritmust. Ismét egy igen jó dal a Bends Like a Willow: leginkább a hangszerelése, a mély basszussal tökéletes szinkronban lévő, az alapritmust kísérő, amolyan Rotherys/Rutherfordos gitár tetszik benne, de erős a visszafogottan-visszafojtottan energikus jellege is. Jók a Far Alaska tempóváltásai, és jó az instrumentális középrész rövid szinti- és gitárszólója, a dal maga amúgy egy egyszerű riffalapra épül. Részint az itt főszerephez jutó fuvolával a régi, folkos Tullt idézi fel a szimpatikus The Dog-Ear Years. A nosztalgikus hangvételű A Gift of Roses pedig az album egy újabb csúcspontja. A tangóharmonikája telitalálat, a karcos riffek nagyon jók, melodikus, hangulatos dal. Végül az albumhoz hozzácsapott Anderson-szóló, a The Secret Language of Birds: akusztikus gitár, basszus, dob, és persze a fuvola egy fülbemászóan dallamos, erős dalban.
A Tull a Roots to Branches kiadásával az utolsó nagy dobását hajtja végre. Hirtelen lerázva magáról az elmúlt jó tíz év egyre inkább megmutatkozó szürkülését és fásultságát, meglepően friss megszólalással, és ami ennél is fontosabb, megváltozott hangzásvilággal rukkol elő. Utóbbi persze egyáltalán nem gyökeres változás, ám eléggé határozott: világzenei elemeket emel be a zenébe, pontosabban magukba a melódiákba. Ez itt konkrétan közel-keleti, arab ízeket jelent, melyek bizonyos daloknál igen erősen vannak jelen, míg másutt kevésbé vagy csak alig. Végre ismét - szerintem 1982 óta először - izgalmassá válik a Tull zenéje, és nemcsak a frissesség és a keleti íz nyomán, hanem mert a teljes albumon át érezhető az ihlet és az inspiráció - nincs is rajta középszerű töltelékszám. Persze mindezzel együtt sem éri el a hetvenes évekbeli jobb albumainak szintjét, de nem is nagyon érdemes azokkal összehasonlítani. Más kor, más stílus és sokszor más dalszerkezetek. Ez egy progrock elemekben gazdag, kiemelkedően jó és igen egyéni ízű rockalbum, nem több, de nem is kevesebb.
Erősen indul az album a Roots to Branches-szel. Dinamikus dal, és nagyon jó benne a rövidke belassulásokat minduntalan követő fel-felpörgés. A szokásosan kitűnő fuvola szinte folyamatosan szól, s a szám maga szolidan hozza a Keletet. Nem úgy, mint az igen unikális Rare and Precious Chain, ami az album talán legerőteljesebben arab hatású dala. Fura, ugyanakkor igen izgalmas a megszokott Tullos jegyeket vegyítve hallani a keleti dallamokkal és megszólalással, melyeket legpregnánsabban a frissen a csapatba került Giddings szintetizátora hoz, de a fuvola és a még így is nagyon Barrés riffek is erősitik a vonalat. Némileg keményebb gitáralap és többféle ritmus jellemzi a sodró lendületű Out of the Noise-t, melyben hol a gitár, hol a fuvola viszi inkább a prímet. Erősen keleti ízű a Free Will, melyben ezt a jelleget a domináns szintetizátor mellett itt főleg Anderson sajátos énekstílusa, hangképzése adja. Az album egyik legjobbjának a Valley-t tartom. Ez már mondhatni, progrock, az összetettsége, ütem-, témaváltásai, és gazdag hangszerelése okán. Erősen atmoszférikus, ami talán a szöveg, a visszafogottan keleti dallamok, az akusztikus gitár, a csilingelő gitárriffek, a sajátos, Tony Levin-szerű basszus és a szám végefelé már igen magas regiszterekben szállongó fuvola összhatásának köszönhető.
Hasonlóan összetett és élvezetes a Dangerous Veils. Ütemváltásokkal gyakran tarkított, szellős, ám mégis sodró lendületű, nagyszerű dal. A keleties fíling innen sem hiányzik, melodikusságát főképp a virtuóz fuvola adja, és parádés Perry dobolása éppúgy, mint a középtáj rövid dzsesszrockos betétje. Erősen indul a Beside Myself az akusztikus gitárral, és végig meg is marad ez a szint. A hangszerek "finom összjátéka" éppúgy bámulatos, mint az ütem és a zenei témák folytonos változásai. Progrock ez is, mint az előző kettő, határozott, főleg a szintetizátor által adott keleti ízzel.
Igen érdekes a Wounded, Old and Treacherous. Anderson nem kimondottan énekel benne, mint inkább amolyan narratív módon - Knopfleresen -, félig énekelve beszéli el a szöveget. Amikor nem "énekel", a fuvolája viszi szinte szünet nélkül a prímet, a dallamot. Jók a ritmusváltások, és erősek a háttér billentyűi, zongorái. Az instrumentális utolsó másfél perc zseniális: ahogy az egy szem fuvolából felépítkezve szinte kirobban a zene, majd a fuvola és a gitár egymással "párbeszélnek", az nem semmi... Az album leghosszabbja a majd 8 perces At Last Forever. Meditatív hangulatú, kitűnő dal, érzelmes, melodikus és drámai progrock. Nagyzenekari hatású billentyűk, ütemváltások, kifejező, fájdalmasan szép fuvola, erőteljes keleti íz...
És végül az utolsó két dal. Érdekes módon, ellentétben az előzőekkel, sem dallamaikban, sem témáikban nincs közük az album keleti orientációjához. Sőt. A hangvételében balladai Stuck in the August Rain fuvolája hamisítatlan folkos hangulatot varázsol, amúgy nagyon szép, lírai dal. Az Another Harry's Bar pedig leginkább talán a Crest-albumra illene, hangvétele és zenei elemei legalábbis erre predesztinálják. Szövegében megkapóan személyes hangulatú, nagyon szép ballada. Az instrumentális vége, a begyorsuló ritmussal lélegzetelállítóan jó, nagy kár hogy túl hamar végeszakad...
Az 1993-as válogatásalbum, a Nightcap (The Unreleased Masters 1973-1991) két részből áll, s ezek olyannyira különböznek egymástól, hogy külön is elemzem őket.
A jó 50 perces The Chateau d'Isaster Tapes anyagát '73-ban, az A Passion Play próbái alatt rögzítette a Tull. A minősége okán, és azáltal, hogy a számok önállóan is megállnak a lábukon, én ezt teljesértékű albumként fogom fel. Annak ellenére is, hogy a 13 dal túlnyomórészt a Passion zenei fordulatait, ötleteit, dallamait tartalmazza, és visszaköszön itt jópár elem (hovatovább egy egész dal, a Solitaire) a Warchildról, és egy dal (Scenario) a Minstrel Baker Street Muse-járól is. Ám vannak jócskán olyan dalok, melyek melódiáit idáig még nem hallhattuk, vagy csupán itt-ott, nyomokban tartalmaznak Passionös elemeket (Animelée, Look at the Animals, Left Right, Audition, No Rehearsal). Igaz, nem is ezek a lemez fénypontjai - mégha különösebb baj nincs egyikkel sem -, hanem sokkal inkább a Passion anyagát hol éppenhogy csak, hol pedig igencsak megkeverve tartalmazó dalok: elsősorban a 9 perces Critique Oblique és az azt követő Post Last, valamint a Law of the Bungle két része. Ez a négy szám mintegy eszenciája a Passion 45 percének, és zseniális, ahogy keverednek az ismerős dallamok és témák az improvizatív (fuvola)elemekkel, és ahogy el-elszakadnak a Passionben megszokott helyükről. Érdekes, hogy a szövegvilág is többnyire más az eredeti dallamokhoz rendelt szövegekhez képest, és itt-ott kiegészül Anderson rövidke narrációival is.
Összességében: annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nagyobb élmény magát a teljes Passiont hallgatni, mint ezeket a dalokat, és akad itt pár középszerű szerzemény is, ennek ellenére azt mondom, ez egy jó és izgalmas lemez, és nagyon rosszul tették volna, ha ez az anyagot tovább rejtegetik...
Az Unreleased & Rare Tracks dalaiból eredeti sorlemezen természetesen nem jelent meg semmi, ám bizonyos albumok későbbi kiadásainak bónuszaiként már jópár, melyeket az adott albumoknál (Warchild, Too Old... és Heavy Horses) már számba vettem. A dalok többsége tehát ezidáig még kiadatlan, és mint a Living in the Past albumon, itt is (nagyjából) a sorlemezek sorrendjében szerepelnek, úgy, ahogy az adott sorlemez dalaival együtt megszülettek, csak ugye ezért vagy azért, de nem kerültek rájuk.
A Broadsword (bónusz)dalaival nagyjából egyidőben összesen hat szám íródott. A Crew Nights dinamikus, rockos, határozott ütemmel, hangsúlyos benne a fuvola és a szinti. Jó dal. Dobgép a szintén dinamikus The Curse alapja, ennélfogva inkább poposabb a szám, ám kifejezetten jót tesznek neki a karakteres riffek és a jellegzetes szintifutamok. Nincs benne fuvola. A Commons Brawl fő jellemzője a dobgéppel együtt lüktető basszus, és bár egyáltalán nem egy kiemelkedő darab, a mandolin és a harapós riffek elég tetszetősek. Az érdekes ritmusú No Step már egy egész jó dal, hangsúlyos benne a basszus és a középtájtól szinte szünet nélkül ide-oda szálldosó fuvola. A hard rockos, dögös Drive on the Young Side of Life sem rossz, bár számomra elsősorban Anderson énekének amolyan tipikusan Broadswordös hajlításai maradnak meg belőle. Az ütemes Lights out nagy erénye pedig Barre igen karakteres, Knopfler-stílusú riffjei és szólói, de amúgy szintén nem túl emlékezetes dal. (Fuvola itt sincs).
Miután csakis a 20 Years of JT című, '88-as válogatásalbumon hallhatóak, ám szintén ezidőtájt íródtak, idecsapok még két számot. A lendületes Motoreyes hátterében van egy folyamatos mandolinalap, ez jól ellenpontozza az éles riffeket, és jól illeszkedik a fuvolához és a háttérszintihez. És nagyon jó dal a sajnos négy percet sem elérő Coronach: igen melodikus, ízig-vérig folk, lágy, szelíd hangvétellel, ami a végén sokkoló dobbal és keményre váltó hangzással teljesedik ki.
A Rock Island születésével egyidőben két dalt rögzítettek. A feszes ritmusú, lendületes Man of Principle-ben gyakorlatilag szünet nélkül, az ének alatt is szól a fuvola: ez, a melodikussága és Barre határozott riffjei teszik kifejezetten erőssé a számot. A hard rockos Hard Linerrel különösebb baj nincs, de semmiképp nem egy emlékezetes darab.
S végül a Catfish Rising dalaival nagyjából egyidőben öt dalt írtak. A Piece of Cake ütemes, hard rockos szám, némi Dire Straits-es ízzel, amolyan semmilyen darab. A szintén keményebb, középtempójú Silver River Turning már mindenképpen jobb, köszönhetően a gyakori fuvolának és a szellősebb szerkezetnek. Egyik kedvencem az albumról a Rosa on the Factory Floor: igen melodikus és szenzitív dal, erős és kifejező szöveggel. Ezenkívül zeneileg is elsőrangú, a háttér mandolinjával, a vezető fuvolával és a különleges riffekkel. Hasonló hangulatú az akusztikus I Don't Want to Be Me, és bár ez is erős dallamban (az énektéma melódiájára mintegy ráépül a billentyű és a fuvola egymástól is némiképp eltérő és igen kifejező dallama), messze nem olyan emlékezetes, mint a Rosa. S végül a Truck Stop Runner: amolyan country jellegű dal, és ez az íz már önmagában érdekessé teszi, de különleges benne még a középrész rövidke furulya(!)szólója is.
Visszafogott és a végtelenségig letisztult - ez fogalmazódik meg minduntalan bennem az A Little Light Music koncertalbum hallgatásakor. Igen, a dalok lecsupaszítottabbak mint eredeti verzióik, vagy mint sokkal inkább a 14 évvel korábbi Bursting Out, köszönhetően a sokkal akusztikusabb megszólalásnak. Ez persze szerencsére nem unpluggedet jelent, inkább csupán arról van szó, hogy az eredetik jó részében szereplő gitáralapokat többnyire nélkülözik más "sallangosnak" ítélt zenei elemekkel együtt, s ezzel mintegy felerősítik az akusztikus gitár, a fuvola, a kristálytiszta Barre-szólók és az amúgy remek basszusszólamok játékát.
Vagy például a szájharmonikáét mindjárt az első Someday the Sun...-ban. De már eleve a számok összeválogatása is ezt a fajta megszólalást szolgálja: a különböző koncerthelyszíneken felvett dalok jellemzően eredetileg is csendesebb, akusztikusabb jellegűek, és zeneileg amúgy sem olyan sokrétű bluesok és folkok; továbbá lehetetlen nem észrevenni, hogy a 17 dal nagyobb része (amúgy 9) a Tull pályafutásának első négy évéből, azaz a Brick előtti időszakból származik, mely időszak még amúgy sem a zenei tobzódásról és komplexitásról szólt. (Mindamellett persze, hogy szinte mindegyik ismert és kedvelt, tehát akár koncertre is való Tull-dal).
A "nagy" hetvenes éveikből egyébként csupán az akusztikus One White Duck, és két, a Too Old... albumról származó dal van itt jelen: a kristályosra csiszolt Too Old... itt igazán élvezetes, az eredetivel ellentétben egy másodpercre sem untat, az eredetileg igencsak középszerű From a Dead Beat... pedig itt, ebben a formájában egyenesen zseniálissá válik a középrészbe belerobbanó Barréval. A nyolcvanas éveket mindössze két dal képviseli, az akusztikus és itt instrumentális Under Wraps, valamint a mesterien letisztított és instrumentálissá tett Pussy Willow. A kilencvenes évek (azaz a Catfish Rising) két számának egyike sem különbözik az eredetitől: a This Is Not Love hozza a kemény dinamizmusát, a Rocks on the Road pedig eredetileg is pont olyan, mint ez az egész koncertalbum: zseniálisan visszafogott és letisztult. Továbbá itt van a Tulltól sehol máshol nem hallható Traffic-dal, a John Barleycorn, melynek nem ismerem az eredetijét, ám ez itt nagyon jó verzió: akusztikus alapú, tempós és szenvedélyes folkdal, Barre remekléseivel.
A korai dalok közül ami még különösképpen tetszik, az az éneket itt fuvolával felváltó Living in the Past; a Barre gitárjával dögössé váló, az eredetinél itt klasszisokkal jobb Nursie, a minduntalan fel-felpörgéssel és lassítással izgalmassá tett, az eredetinél majd kétszer hosszabb A New Day Yesterday; valamint az önálló életet is élő fuvola, akusztikus és basszusgitár elképesztően jó összjátékán alapuló, témákban tobzódó Bourée. Szórakoztató Andersonnak "szegény" Barrét froclizó összekötő szövege is.
Valószínűleg ez a leginkább bluesos hangvételű album a This Was óta - ezt Anderson mondja a Catfish Rising újrakiadásának belső borítóján, és ez persze így is van, olyannyira, hogy én a valószínűleg szót itt nem is használnám. A blues-orientáltság tényére már maga a lemez címe is utal: a catfish egy, a Mississippi-deltában őshonos halfajta. Ez egy blues-rock album, melyben Anderson kiadja magából a vélhetően az elmúlt évek alatt felgyűlt blues-alapú zenei ötleteit.
Korábban írtam arról, hogy ugyan a blues nem éppen a szívem csücske, ám Andersonék ezt, az ő előadásukban valahogy olyan szerethetővé teszik számomra. Így, noha én ezt az albumot is egyértelműen a gyengébb produkcióik közé sorolom, mégis szívesen hallgatom, a barátságos, meleg hangulata, a dalok egyszerűsége, és persze főleg Anderson és Barre hangszeres játéka okán. Nem rossz ez, azzal együtt sem, hogy egyáltalán nem az ilyen zene miatt tartom Andersont zseninek. Ugyebár.
Az indító This Is Not Love lendületes, bluesos hardrock, némi Dire Straits ízzel, melyet persze a kitűnően illeszkedő fuvola szépen tompít. Knopfler gitárja az Occassional Demonsban is ott kísért, de itt sem ez a meghatározó vonal. Blues-rock, a szokásosan jó fuvolával és Barre-riffekkel. Alapvetően akusztikus blues a tempós Roll Yer Own, kicsit unalmas, amit a középrész rövid gitár- és fuvolaszólója old fel némileg.
Egyértelműen az album legjobbja a Rocks on the Road. Izgalmas, komplex dal, tele ütemváltással. Itt már felbukkan egy alapszinti is, igen ízlésesen, és ez a fajta, minden egyes hangszerre, és magára az egész számra jellemző visszafogottság teszi igazából hallatlanul szimpatikussá, sőt zseniálissá a dalt. A szinte önálló életre kelő basszus külön dicséretet érdemel.
Tempós blues-rock a Sparrow on the Schoolyard Wall, igen karakteres Barre-riffekkel. Az album egyik erőssége az engem mindig jól szórakoztató Thinking Round Corners. Jellegzetessége Anderson különleges, jókedvűen affektálós éneke, a dal emiatt és az akusztikus alap miatt engem a Benefit albumra emlékeztet. A helyenként Ry Cooderes elektromos gitár pedig nagyon jól áll a dalnak. Tipikus blues-ballada a Still Loving You Tonight, Barre nagyszerű, és sok helyütt Santanát idéző szólóival, és a háttérből fel-felbukkanó szintetizátorral. Igen melodikus, jó dal.
Dinamikus, pörgős blues-rock a Doctor to My Desease. Dallamos, erős dal, amit a fuvolajáték dob fel igazán. A sokkal inkább folkos, mint bluesos hangvételű Like a Tall Thin Girl az akusztikussága és a szövege okán (is) szintén a Benefit/Stand Up lemezekre emlékeztet.
Nagyon kilóg az albumból a White Innocence, mindig rácsodálkozom, mit keres ez itt. Olyan, mintha a Crest albumra, esetleg a Rock Islandre íródott volna, de valamiért nem került rájuk. Leginkább a Budapestre emlékeztet, mintha annak egy zanzásított és gyengébb változata lenne. Nem rossz amúgy, ebben kapja a szintetizátor a legnagyobb szerepet - a középrész rövid szinti- és fuvolaszólója igen tetszetős -, és persze jók az ütemváltások. Mindazonáltal Knopfler itt is erősen jelen van... A Sleeping with the Dog tőrölmetszett blues, klassz Barre-riffekkel. A tempós, energikus Gold Tipped Boots... a harmadik olyan dal, ami a korai folkos albumokat idézi. A When Jesus Came to Play pedig egy dallamos, középtempójú akusztikus blues, nem rossz, de ez sem hagy mély nyomot.
Érdekesmód a bónuszdal Night in the Wilderness-ben hangzik el egyedül a catfish szó. Hard-rockosan erős riffek, határozott, kemény alap társul a bluesos tempó és megszólalás mellé, tetszik a basszgitár öblös "szleppelőssége".
Egyértelműen a Tull gyengébb albumai közé sorolható a Rock Island. Mert ugyan többségében jó, sőt igen jó dalok vannak rajta, ám vannak bőven gyengébb, inspirálatlan, vagy csak simán középszerű, amolyan semmilyen töltelékszámok is. Márpedig ez a Tullra idáig nemigen volt jellemző.
A címmel teljesen összhangban az album talán a leginkább olyan sorlemeze a Tullnak, amire összességében elmondhatjuk, vegytiszta rock. A folk és a blues csupán egy-egy dalra jellemző, és bár a prog ugyan több számban tettenérhető, sőt meghatározó – jellemzően ezek egyébként az igazán jó dalok -, az sem válik a lemez meghatározó vonulatává.
Hangulatában hasonló a Stormwatch-hoz, amolyan borongósabb, sötétebb tónus ez, nincs benne felszabadultság, nincs benne optimizmus, ami szintén nem segít az albumot megszeretni. Az először az előző albumon szereplő dobos Perry helye állandósul, és külön billentyűs most sincs, ami nem is csoda, a szintetizátor itt egy pillanatra sem játszik főszerepet.
Az indító Kissing Willie egy dinamikus rockszám, semmi több nincs benne. Ilyen értelemben is hasonlít hozzá a The Rattlesnake Trail, azaz tempós, de fantáziátlan rock. Az Ears of Tin viszont már az egyik legsikerültebb dal: téma- és ütemváltásokkal tarkított, összetett és melodikus progrock, tetszetős hangszereléssel, Barre remek riffjeivel. Lehetne hosszabb is... A bluesos beütésű Undressed to Kill a lemez újabb gyenge pontja, és ez a szám végén hirtelen dicséretesen begyorsuló tempó ellenére is így van.
Igen tetszetős a hangzásában az előző albumot (Dire Straits nélkül) idéző, albumcímadó Rock Island a nyers összetettségével, témaváltásaival és hirtelen tempóváltásaival. A Heavy Water középszerű rock, éppenséggel nem rossz, élvezhető, de ez leginkább talán Barre nagyon karakteres pengetéseinek köszönhető. Némiképp elüt az album összhangzásától a folkos Another Christmas Song. Igen melodikus, fuvolaorientált, lassabb tempójú, szép dal.
Mint a Tull esetében oly sokszor, itt is a leghosszabb dal az album legjobbja. A majd’ nyolc perces, atmoszférikus The Whaler’s Dues igazi progrock: többrétegű, mintaszerűen felépített, igen komplex dráma, ehhez illően nagyon erős szöveggel, környezetféltő mondanivalóval. És Anderson kiváló fuvola-, meg persze Barre zseniális gitárjátékával. Ha már az előző albumnál (a Budapestnél) felhoztam a „húsz legjobb dalt”, hát ez a szám mindenképp közéjük tartozik...
Érdekes a Big Riff and Mando. Hard rockosan kemény megszólalás sok folkos hangulatot adó fuvolával és mandolinnal, teli progrockos ütemváltásokkal. Energikus, a hetvenes évek második felének Tullját idéző, igen jó szám. És végül a Strange Avenues: az album egyik nagy erőssége. Izgalmas, megunhatatlan dal. Nagyon tetszik a szerkezete, az, hogy a négyperces szám első, instrumentális két és fél perce kvázi bevezetője a maradék másfél percnek. Mély, igen összetett, erős atmoszférával bíró, kitűnően hangszerelt dal, hangsúlyos szintetizátorral. Tökéletes zárás.
Immár három év telik el, hogy megjelenjen a következő album. A Crest of a Knave a Tull egy újabb zenei korszakának a kezdete, mely stílust én jobb híján simán csak rocknak hívnék. Jókora túlzással ugyan, de a lemezről egyben kijelenthető: ez a Dire Straits nem létező 1987-es albuma... Ez a hasonlatosság szinte minden egyes dalban benne van, hol kevésbé, hol igen erősen. "Csupán" az ének és a gitár okán. Anderson szinte az egész albumon a megszokottnál úgy fél oktávnyival mélyebben, és Knopfler jellegzetesen dörmögős, félig beszélős stílusában énekel, Barre pedig jellemzően Knopfler szintén védjegyszerű technikájában és riffjeivel gitározik. A hasonlóságban sokszor egymást erősítik ők ketten, mintegy rájátszva a dologra. Nem tudom, szándékos-e ez, én mindenesetre nem tartom szerencsésnek. Amikor az első hallgatások során - szintén némi túlzással - csak a fuvolánál bólogat az ember, hogy na, ez kétségtelenül a Tull, az már nem jelent jót... Tetézi a hasonlóságot a lemez jellemző gitárcentrikussága, hogy mivel nincs most külön billentyűse a csapatnak, így elég visszafogott is az itt Anderson kezelte szintetizátor használata.
Nem rossz album amúgy a Crest, a dalok jók, rendben vannak, és teljesen élvezhető a zene. Mégha távol is van már a Tull nagy korszakának izgalmasan sokrétű, összetett, finoman cizellált és nagyon jellegzetes zenéjétől.
Az indító Steel Monkey annak ellenére igen tetszetős, hogy sokkal inkább egyfajta ZZ Top-Dire Straits keverék, mint Tull. Tetszik a szintialapja, tetszik a dinamikája és frissessége. Tipikus koncertszám (lehetne). A Farm on the Freeway az egyetlen olyan dal, melyből nem ugrik be Knopfler. (Oké, többet nem hozom elő a DS-t). A lemez egyik legjobbja. Van egy szép íve, egyfajta szimpatikus visszafogottsága, és egy hosszú, igen tetszetős instrumentális középrésze. Finom és letisztult, ütemváltásokkal tarkított progrock. A Jump Start jól "rockol", gyors tempójában kitűnően együttműködik az akusztikus, az elektromos gitár és a fuvola. A lassú és letisztult Said She Was a Dancer fő erőssége az ember fülében bennragadó dallama, de érdekes maga a sztorija is. A tempós Dogs in the Mindwinterben erőteljes a végig a ritmusalapban bujkáló szintetizátor szerepe, de nagyon karakteres benne a fuvola és a gitár is.
Érdekes a tízperces Budapest. Az első pár hallgatásakor gyenge, inspirálatlan dalnak tartottam, amolyan tetszetősen becsomagolt ürességnek. Ez már nem így van, de kétségtelen, hogy igazából olyan határozott dallama nemigen van. Sokszori hallgatás kellett, hogy megkedveljem, hogy a dallamhiányon túllépve értékeljem az összetettségét, a felépítettségét, a hangulatát, a váltásait és a finomságait. Különösen a megkomponáltsága, a felépítése tetszik, de mintaszerű az akusztikus gitár, a fuvola és a végefelé megjelenő hegedű játéka is. Annyiban egyet tudok érteni Andersonnal, aki a dalt a Tull egyik legjobbjának tartja, amennyiben kijelentjük, létezik mondjuk húsz "legjobb" Tull-dal...
Nagyon jó a Mountain Men. Rövid bevezető után átvált egy nagyon erős középtempóba, nem sokkal rá még tempósabbra, hogy aztán időnként megint belassuljon és újra felpörögjön... Jó a fuvola, és nagyon élvezetesek benne Barre riffjei. A The Waking Edge bevezetője mintha a Budapest kistesója lenne, amúgy nem különösebben erős dal, de nagyon karakteres benne a gitár. Az utolsó Raising Steam szintén egyfajta ZZ Top klón, hard rock, tetszetős szintialappal.
A bónusz Part of the Machine bír egyedül folkos jegyekkel. Olyannyira erős és jó szám, hogy a Songs-on vagy a Heavy Horses-en is gond nélkül elférne, mégha nem is tagadhatja le a Crest dalaival együtt íródott voltát. Sokszínű, tele van ütem- és témaváltással, a középrész instrumentális középrésze pedig egyenesen zseniális és megunhatatlan. Furcsa, de a dal talán az egész album legjobbja...
1984... Mindegyik általam ismert, progrockot (is) játszó nagymúltú zenekar kihoz az évtized folyamán a mainstreamnek hol így, hol úgy, de többé-kevésbé "behódoló", gyengébb lemezt/lemezeket (csak néhány példa: Abacab, Three of a Perfect Pair, Big Generator, Time-Line, Performance, Civilian, Grace under Pressure, The Single Factor...), de az Under Wrapset egyik sem tudja alulmúlni... Szinte érthetetlen, hogy egy ilyen zseni, mint Anderson, hogyan készíthetett és engedhetett aztán forgalomba egy zeneileg ennyire sekélyes és igénytelen anyagot. Dobos nem is szerepel az albumon, minden egyes ütemet az Anderson programozta dobgép állít elő, a dalok jórészében társszerző Vettese szintetizátorai abszolút fantáziátlanul hozzák a kor popzenéjének sablonos szintihangzásait, de eleve a megszólalás, a hangszerelés igencsak lebutított és primitív. Az ok amúgy az lehet, hogy Anderson egyrészt ekkorra már teljesen beleszerelmesedett a modern, digitális zenei megoldásokba, másrészt egy sokkal szélesebb közönségsikerre vágyott - amit egyébként ekkor sem kapott meg -, harmadrészt pedig az őt ekkortájt foglalkoztató témának, a hidegháborús szembenállásnak, a kémromantikának a kifejezésére ezt a fajta elidegenedett, gépies, "embertelen" soundot találta legmegfelelőbbnek, némileg joggal, teszem hozzá.
Az albumnak vannak azonban pozitívumai is. A dalok javarésze alapvetően nem lenne rossz, van ugyanis normális dallamuk, még szerkezetük, ívük is. Végülis mégiscsak egy zseni írta őket... Innen nézve teljesen jogosnak tűnik Anderson ki tudja mennyire komoly terve, hogy más hangszereléssel újra felveszi ezeket a számokat. Én örülnék nagyon, ha ez megvalósulna - az album borítójának lepel alatti, vélhetően meztelen modelljére is tekintettel mondjuk On the Wraps címmel :-) -, új, eredeti dolgokat ugyanis már nemigen várhatunk a 64 éves mestertől... Valamint a számok többségében akadnak azért jobbfajta zenei megnyilvánulások is: akár az adott dal bizonyos, esetenként visszatérő részeinek, akár csupán pár másodperces intermezzók formájában. Utóbbinál nem feltétlenül az itt ritka, ám szokásosan jó fuvolára gondolok, mint inkább a gitár és a szintetizátor rövidke "elkószálásaira". Pozitívum továbbá Anderson már megszokottan professzionális hangja és éneke.
Ami pedig a konkrét dalokat illeti, nem látom értelmét mindegyiket elemezni, így csak a jobbakat említem. Tetszik a European Legacy dallama és spanyolos karaktere, valamint a Later That Same Evening ritmusa és újhullámos megszólalása. Még ebben a formájában is egész tűrhető dal a Heat: dinamikus, dögös, a második felének instrumentális betéte pedig kifejezetten izgalmas és élvezhető. És persze a kétperces, akusztikus Under Wraps 2: abszolút kilóg a sorból, üdítően más mint a többi, végre valami az igazi Tullból...!
Az eddigi studióalbumok évente való megjelenésének sorát a The Broadsword and the Beast szakítja meg azzal, hogy az A után immár két évvel jelenik meg. Szerintem a nyolcvanas évek legjobb Tull-albuma.
Az ember az A után azt várná, hogy még jobban belemennek a mainstream hangzásba, erre az arcába kap egy, a modern elektronikus hangzást az előző évtized progrockjával - plusz némi kelta ízzel - vegyítő kitűnő albumot. Erőteljesek, jellemzően dinamikusak és összetettek, igen kidolgozottak, és hallatlanul melodikusak a dalok - plusz mindemellett van az albumnak egy nagyon erős atmoszférája. Amit az igen plasztikus borító még jobban is hangsúlyoz. Amolyan sötét, baljós tónus ez, ám ellentétben mondjuk a Stormwatch-csal, ez valahogy mégis meleg és otthonos, az ember szinte feltöltődik a hallgatását követően... Nagyon karakteresek a Jobsont váltó Vettese szintihangzásai és -futamai, tökéletesen is illeszkednek a dalok szövetébe és hangzásába.
Erősen és rockosan indít a Beastie, mely máris megadja a jellemző, kissé fenyegető, ám semmiképp sem dermesztő alaphangulatot. Nincs benne fuvola, ám Barre határozott riffjei mellett nem is hiányzik. A feszes és dinamikus Claspben ami leginkább tetszik, az az érdekes és összetett ritmusa, valamint a hangszerek halálpontos összjátéka. A Fallen on Hard Times-t leginkább Barre riffjei viszik előre, nagyon jól kooperálnak Anderson akusztikus gitárjával, fuvolájával, és Vettese háttérszintijeivel. A lágyan induló, ám hamar lendületessé váló Flying Colours ütemváltásokkal tarkított instrumentális középrésze igen tetszetős. Az erősen folkos, kelta beütésű, és Anderson hajlításaival elégikus hangvételűvé váló Slow Marching Band hajaz leginkább a hetvenes évek progrockjára, többek közt drámaisága és az elektronikus hangzás hiányának okán.
A Broadsword a Beastie-hez hasonlóan fenyegető tónusú, a dob sokkoló, nagyon erős a kora középkori fílingje, az ember szinte ott érzi magát az éjszakai bevetésre induló viking csatahajón. A Pussy Willow nem véletlenül vált az album "slágerévé": jó hangulatú, fülbemászó, erős dal. Nagyon érdekes a Watching Me Watching You. Az előző albumra kívánkozóan, és már-már provokálóan elektronikus: szerintem ezt a dalt vagy nagyon szeretni, vagy nagyon nem szeretni lehet. Nekem nagyon bejön ez az izgalmas, unikális hangzása. Lehengerlő sodrású a Vettese-Pegg páros elektronikus szinti- és basszusalapja, mindent visznek, mellettük szinte labdába sem rúghat az amúgy persze kitűnő fuvola és elektromos gitár. Az albumról legjobban mindazonáltal a Seal Driver tetszik. Ütem- és témaváltásokkal sűrűn tarkított, kiváló progresszív rock, az album jellegzetes atmoszférájával. Van egy alap basszustémája, melytől minduntalan eltávolodik, majd vissza-visszatér, talán ez az, ami szerintem zseniálissá teszi a dalt. A záró, rövidke, elégikus hangú Cheerio pedig az én olvasatomban egy végleges búcsú az előző évtized progresszív rockjától, melynek az utolsó nekirugaszkodása ez a sajnos negyven percet sem elérő, ám nagyon szerethető album...
Igen sok, nyolc bónuszdala van a lemeznek, melyek többsége a szokásos módon jó. Érdekességük, hogy hangulatukban semennyire, struktúrájukban sem igen, inkább csak a hanszerelésükben passzolnak az album dalaihoz, plusz Anderson bizonyos énekhajlításai lehetnek a Broadswordről ismerősek. A Broadsword dalaival nagyjából egyidőben készültek, pusztán ez a bónuszként való megjelenésük oka. A Jack Frost and the Hooded Crow a második legjobb közülük, színvonalával és érdekes hangzású tradicionális folkjával inkább a Songs-, vagy a Heavy Horses-albumra kívánkozna. A Jack-A-Lynn egyértelműen a legjobb: az első felének szelíd akusztikájából a hirtelen keményebbre váltás zseniális. Múltidézően romantikus (Jacqueline?), érett, letisztult dal, és immáron a harmadik Tull-szám, melyben nincs fuvola... Üdítően friss és jókedvű a rég hallott mandolint is szerepeltető, tradicionális ír Mayhem Maybe. A Too Many Too-ban a repetitív alap-szintitéma kissé unalmassá teszi a zeneileg amúgy sem sokat nyújtó dalt. Fuvola ebben sincs. Hasonlít hozzá az Overhang, azzal együtt is, hogy ez azért már színvonalasabb, és sokkal élvezhetőbb darab. Az erős, feszes alapú Rhythm in Gold, a rockos I Am Your Gun és egy alap-szintitéma vezérelte Down at the End of the Road amolyan átlagos dalok, nem rosszak, inkább olyan semmilyenek. Utóbbi kettőben szintén nem szólal meg a fuvola.
A Nagy Korszak utolsó albumának a Stormwatch bizonyult azzal, hogy a Tull a korszellemnek az 1980-ban megjelent - eredetileg Anderson-szólónak indult - A-vel enged, és vált át egy kevésbé körmönfont megszólalásra, egyúttal elektronikusabb hangzásra. A folknak már szinte nyoma sincs, ahol meg mégis, ott alapos átfazonírozáson esik át. A határozott irányváltás már a borítóról is kiabál, mint ahogy a drasztikus tagcsere is, azaz hogy Anderson és Barre mellett három új zenész tűnik fel.
Mindazonáltal az A egy jó lemez. Izgalmas. Mert ugyan valóban egyszerűsödnek, fogyaszthatóbbá válnak a dalok, ám a "nem is tag" Eddie Jobson révén igen sokféle új, és mindig teljesen odaillő szintihangzás kerül a zenébe, az elektromos hegedűjéről már nem is beszélve. Nem tudom, milyen lenne az album, ha nem ő lenne a billentyűs, de ő kifejezetten jót tesz a hirtelen stílust váltó Andersonék zenéjének, így én sokkal inkább tartom őt az A főszereplőjének, mint a fuvolát itt kevesebbszer használó Andersont, vagy az itt kissé hátrébb szorított - bár továbbra is kiváló - Barre-t.
Az indító Crossfire érdekesmód az album egyik kevésbé sikerült darabja a sekélyes, popos alaptémájával, de ezt leszámítva olyan tipikusan Tullos, így semmiképp nem mondanám rossz dalnak. Az erőteljes Fylingdale Flyer viszont az egyik legjobb: tele van ütem- és tempóváltással, a dobos Craney halálpontos, a ritmusszekció remekel. A határozott riffjeivel szintén erőteljes Working John-Working Joe hosszú idő után újra egy olyan dal, melyben nincs fuvola. A Black Sundayt tartom az album legjobbjának. Nem azért mert a leghosszabb és a legrockosabb, hanem amiért általában a kiváló Tull-dalokat: többrétegű, összetett, és a témaváltásokkal együtt is kerek egész. Izgalmas a Protect and Survive az elektromos hegedű-elektromos gitár-fuvola hármasával, nagyon jó dal. Amúgy az egész hangzása olyan, mint a következő albumé általában, a Broadswordé.
Érdekes a new wave-es beütésű Batteries Included, nagyon jól együttműködnek a modern szintitémák Barre megszokott - és itt-ott Steve Howe futamait idéző - riffjeivel. A Uniformot egyértelműen az elektromos hegedű teszi izgalmassá és szerethetővé, amúgy nem lenne egy különösebben jól sikerült dala Andersonéknak. Az album egy másik gyenge láncszeme a 4.W.D. Sok gond igazából nincs vele, de olyan semmilyen, a bluesos beütésével kissé unalmas. Ellentétben a remek Pine Martin's Jiggel. Instrumentális, tradicionális angol folk, zseniális az elektromos hegedű és a fuvola kettőse, ezeket pedig tökéletesen egészíti ki az elektromos gitár. Az utolsó And Further on kakukkfióka: az amolyan békebeli progrockjával szinte bármelyik korábbi lemezen szerepelhetne, innen kissé kilóg. Rövid, de nagyon üt, zárásként ideális.
Tulajdonképpen nincs sok bajom a Stormwatch-csal, valamiért mégis gyengébbnek tartom az előző kettőnél ezt a zenéjében hasonlóan progrockos-folkos, bár már inkább kelta beütésű albumot. Keményebb, gitárközpontúbb azoknál, kevésbé akusztikus, és a fuvola is kevésbé domináns, de nem ez az ok.
Egyrészt a dalok jellemzően nem olyan erősek, valahogy kevésbé inspiráltak, fantáziátlanabbak, vagy csak kevésbé megkomponáltak. Másrészt meg nincs meg az a barátságos, meleg hangulata, mint a Songsnak vagy a Heavynek, sőt, inkább hidegebb, sötétebb, komorabb az atmoszférája, amire mind a szövegek mondanivalója, mind az albumborító ráerősít.
Indításnak tökéletes a North Sea Oil, tempós, jók a riffek, a fuvola, erős a környezetért aggódó üzenet, minden a helyén van. Az Orionban érdekes a kemény riffek és a vonósok kontrasztja. A Home andalító és melodikus, bár a vonósok jelenlétét már túl erősnek érzem. Az album leghosszabb, és egyben talán legkeményebb száma a Dark Ages. A tónusa kifejezetten komor, mégis nagyon jó dal, sok ütem- és témaváltással, s kellően szellős is. Az instrumentális Warm Sporran érdekessége a pattogós, katonás üteme, amúgy könnyen felejthető. A Something's on the Move szintén nem megy mélyre, a kemény riffek ellenére is könnyed darab, erőssége a kifejezetten fülbemászó dallama. Az inkább nosztalgikus, mint komor hangvételű Old Ghostsban a mesteri hangszerelése tetszik leginkább, az elektomos gitár, a fuvola, a vonósok, a zongora, minden pontosan a helyén van. Az akusztikus gitárból és Anderson énekéből összeálló Dun Ringill egy gyöngyszem, tipikus olyan értelemben, hogy szinte minden Tull-albumon szerepel egy ilyen egyszerű kis csoda. A Flying Dutchman a másik csoda, vetekszik a Tull legjobb dalaival, egyértelműen az album legjobbja. Drámai, mély, erőteljes, érzékeny, komplex, melodikus, gazdag hangszerelésű... - igazi, hamisítatlan progresszív rock, annak csakis az előnyös vonásaival (tehát nincs benne semmi dagályosság, pátosz és túl hosszan kitartott témák - íme a progrock részbeni definíciója! :-) ). Szép dal az instrumentális Elegy, ha gonoszkodnék, azt írnám, hogy Steve Hackett szerepében Martin Barre...
Jók és már barátibb hangvételűek az album bónuszdalai. A folkos Stich in Time érdekessége a Tull történetében először itt megjelenő női hang, mint háttérvokál. A Crosswordben Barre erőteljes és dögös riffjei tetszenek leginkább. A tempós, és erőteljesen folkos Kelpie rövid, ám zseniális középső fuvolaszólója később - gondolom - gyakran megjelenik a Tull koncertjein, az A Little Light Musicon legalábbis bizonyosan. Az instrumentális, fuvolaközpontú King Henry's Madrigal pedig egy középkori hangulatú és ihletettségű, tempós darab.
Az album érdekessége még, hogy súlyos betegsége miatt a nem sokkal később aztán elhunyt Glascock csupán három dalban szerepel, a többiben Anderson basszgitározik, néhol meglepően jól.
Sem zenei, sem szövegvilágában nem tér el a Heavy Horses a Songstól, legalábbis az erőteljes folkos irányultságot illetően. Valamivel kevésbé összetett azonban a zene, általában nem éri el azokat a mélységeket, melyek miatt az elődje nekem jobban tetszik, noha hangszerelésében ugyanolyan elsőrangú.
Tempósan indul az album a vicces ...and the Mouse Police Never Sleepsszel. Jó szám, bár leginkább Anderson énekstílusa tetszik benne. A tempó fokozódik az Acres Wilddal. Nagyon élvezetessé teszik a dalt Barre gitárkísérete, a mandolin- és a hegedűkíséret.
Az Aqualung hangzásvilágát idézi a hard rockos-progrockos No Lullaby, s mint ilyen, bír legkevésbé a folk jegyeivel. Erőteljes, energikus dal, kicsit kevesebb dallammal, ám több ütem- és témaváltással, ami nagyon jót tesz neki. Tökéletes dal a szintén erőteljes, ám már igen melodikus Moths. Félig-meddig akusztikus, kifejezetten jól áll neki a vonóskíséret és Anderson szenvedélyes éneke. A rákövetkező Journeyman érdekesmód valahogy olyan semmilyen-dal, én legalábbis a lemez hallgatásakor mindig azon veszem észre magam, hogy ez a szám csak úgy elment. Domináns az ugyanazt a témát ismétlő basszus, és tipikusak Barre szólói a háttérben.
A Rover számomra hasonló a Mothshoz az energikusságot, a szenvedélyes éneket és a telitalálat vonóskíséretet tekintve. Rockosabb viszont a megszólalása, ami nagyon jó, a folyamatos akusztikus gitár mellett Barre riffjei a telt hangzást tökéletesre kerekítik. Nagyon melodikus és nagyon kedves, szerethető dal a One Brown Mouse. Alapvetően akusztikus a megszólalása, de a fődallamot az orgona hozza, a középrész rockosabb betétje pedig úgy tökéletes ahogy van.
Az album legjobbja ezután következik, a címadó Heavy Horses. Egy 9 perces remekmű, a farm-gépesítés következtében egyre szükségtelenebbé váló munkalovakról. Lassan építkezik, de annál nagyobbat üt. Többrétegű, komplex a zene, változatosak a témák, igen mély és igen melodikus dal. A hangszerelése is tökéletes, minden a helyén van, a vonósok kísérete csodálatos. A Tull zenei erényeinek mintegy eszenciája. Egyszerűen megunhatatlan, mint a Baker St. Muse, vagy a Hunting Girl, akárhányszor újra tudnám hallgatni...
Utolsó dal a Weathercock, egy akusztikus, ám a végén rockosabbra váltó gyöngyszem, fülbemászó dallammal. Itt a mandolin fontos szerephez jut. A két bónuszdalból a Living in These Hard Times erénye a zenéből és az énekből áradó energia, a Broadford Bazzar pedig csupán akusztikus gitárral, fuvolával és Anderson szenvedélyes énekével, no meg persze a megragadó dallamával varázsol.
Még ugyanebben az évben, '78-ban jelenik meg a szerintem már ekkor klasszikussá vált Bursting Out koncertalbum. Ami elsőre "szembeötlő", az a dalok jellemzően rockosabb, gitárközpontúbb megszólalása, valamint az előadás energikussága. Nagyon jók Anderson összekötő szövegei, én legalábbis mindig vigyorgok alattuk. A dalok eloszlása is jó, nagyjából arányosan válogatták össze az európai Heavy Horses-turné alatt játszott dalokból az anyagot. Az egyik sorlemezen sem szereplő két instrumentális szám, a parádésan jó Conundrum és a Barre-t reflektorfénybe állító Quatrain nagyon érdekesek, lévén Anderson semmilyen mértékben, sem szerzőként, sem énekesként, sem fuvolával nem szerepel rajtuk, előbbi dal ráadásul szépen megmutatja, mennyire jó dobos is Barlow. (Persze Anderson kárpótolja magát a Bouréehez kapcsolódó, élvezetes fuvolaszólójával). A dalok egy részét kifejezetten jobbnak tartom, mint az eredeti verziót: a Sweet Dream, a "továbbgondolt" Bourée, a Cross-Eyed Mary, az Aqualung, és a Locomotive Breath számomra itt élettel telibbek, mint a "korai" albumokon, a Too Old...-nak pedig egyértelműen jót tesz a hosszabb, szaxofonnal dúsított rock and rollos betét, valamint a picit gyorsabb tempó.
Noha ezt a sietősebb, gyorsabb tempót - ami persze tudom, a koncertekre úgy általában mindig is jellemző, és az energikusság, a dinamizmus részbeni oka is - az album hátrányára írom, miként a számomra már kicsit zavaróan lerövidített számokat is. Szerencsére utóbbiból csupán kettő van, melyek közül a Bricket természetesen megértem, a Songsot viszont már nem... Ezzel együtt számomra megunhatatlan ez a Jethro Tullt a művészi pályája csúcsán megmutató, ragyogó koncertalbum.
A Songs from the Wood viszont már egy újabb remekmű. A folk és a progrock zseniális ötvözete. A Benefit óta nem adtak ki ennyire folkos beütésű albumot, ám ez az alapvonulat itt már egy folyamatosan magas zenei színvonallal párosul. Nincs töltelékszám, minden egyes dal vagy tökéletes, vagy egyszerűen csak nagyon jó. Egy érett, igen melodikus, gyakorlatilag kifogástalan album, mellyel az ekkor harmincéves Anderson kvalitásainak újabb - és szerintem egyben utolsó - csúcsára ért. Az album magas színvonala a hangszerelésnek is köszönhető, ami gazdagabb mint a megelőzőek bármelyike, és nem csupán a tradicionális hangszerek okán. Anderson egyébként itt használja először a mandolint, ami eztán már a Tull-lemezek többségén hallható lesz. S nagy erénye még az anyagnak Anderson nagyszerű, immár finomabb hajlításokra is képes éneke.
Elképesztően jól indul a lemez a címadó Songs...-szal, melyben már gyakorlatilag egyesül az album összes erénye, a karakteres tradicionális hangzástól a nagyfokú harmónián át a zene komplexitásáig, és mindehhez itt hozzájárul még a kitűnő - engem a Gentle Giantre emlékeztető - a capella-kórus is. Az akusztikus gitár-fuvola-basszus-dob-ének felállású Jack-in-the-Green érdekessége, hogy Anderson játszik benne minden hangszeren - a kis erdei koboldról szóló dal amúgy remek. A Cup of Wonder "kivételesen" nem több, mint egy jó dal. Nincsenek mélységei, ám egy könnyed és jókedvű folk-rock, kitűnő hanszereléssel és fülbemászó dallammal. A Hunting Girl a kedvencem az albumról. Zseniális, akárhányszor újra tudnám hallgatni. Barre repetitív, kemény, nyers hangzású riffje már önmagában egy élmény, s ehhez jön a fuvola, az orgona, a zene összetettsége, és persze Anderson kiváló, technikás éneke.
Ismét egy könnyedebb dal az ünnepi, karácsonyi hangulatú Ring out Solstice Bells, igen érdekes benne a gyakori tenyérösszecsapkodás, mint ritmushangszer. A Velvet Green egy progrockba oltott pasztorál, egy nagyon finom hangzású, hat perces zenei tökéletesség. Az igen energikus The Whistler a kitűnő fuvolajátéknak és a mandolinnak is köszönhetően egy nagyon élvezetes folkrock. Az album leghosszabb száma a 8 és fél perces Pibroch. Ízig-vérig progrock, talán ez viseli magán a legkevésbé a folkos jegyeket. Lassú tempójú, meditatív, nagy mélységeket is hozó dal, én nagyon szeretem. Érdekes benne a melankolikus hangulat és az éles, karcos gitárriffek amúgy harmonikussá olvadó kontrasztja. S végül a Fire at Mindnight: meleg, bensőséges hangulatú, melodikus dal. Tetszetős, de nem vált világot. A bónuszdal Beltane is teljesen rendben van, tempós, dinamikus rock.
Sajnos csalódás a Minstrel megjelenését követően már pár hónappal - ugyanott, Monacóban - felvett Too Old to Rock 'n' Roll: Too Young to Die. Mégha az első három dallal nincs is probléma: nagyon erősen indul az album az ütem- és témaváltogató Quizz Kiddel, az azt követő, vibráló, folk-rockos Crazed Institution sem rossz, sőt, a tempós, és virtuóz akusztikus gitárjátékéval a Led Zeppelint idéző Salamander már szintén az album egy újabb erőssége. A Taxi Grab erőteljes blues-ja után viszont leül, ellaposodik a zene: a From a Dead Beat… egy igencsak középszerű, unalmas dal, a csöndes, akusztikus Bad-Eyed and Loveless sajnos szintúgy. A zongora és a hard rockos gitár igen érdekes egyvelegét hozó Big Dipper viszont már újra egy jobb dal. Noha az Aqualung mellett a Tull másik "emblémájának" megérdemelten tekinthető a címadó Too Old..., a reggae-s lüktetése engem valahogy mindig is untatott. Tetszetős a Pied Piper érdekesen "pattogós", folkos beütése; s végül a kissé túlzásba vitt vonósháttérrel engem mindig a Beatles Let It Be albumára emlékeztet az ettől - mármint a cukormázszerű bevonattól - még nagyon szép The Chequered Flag.
A két bónuszszám egyike, az A Small Cigar viszont zseniális. Akusztikus gitár, Anderson folyamatos, felszabadult és szenvedélyes éneke, valamint a végén némi ízes zongora... - ennyi, de ez a kevercs nagyon üt. A Strip Cartoonnal sincs semmi baj, így megint csak értetlenkedem, miért is nem kerültek ezek a dalok az eredeti lemezre.
Ami a hangszerelést illeti, itt egy kicsit háttérbe kerülnek a billentyűk, csupán zongora van, de az is kevesebb, mint az utóbbi albumok esetében. A zenélést a festészetért ekkortájt otthagyó Hammond-Hammond helyén itt már Glascock nyomja a basszust. A borító elég fantáziátlan, bár érdekes az album fiktív, "túl öreg" rockerének a sztoriját felvázoló képregénybetét.
A War Child esetében például nem is teszem. Noha a dolgok “normális” módja szerint újra egymástól különálló trackekből álló album döntően erős dalokat tartalmaz. A hangzásvilág jellemzően a Passioné, ezt erősíti a gyakori szaxofon, illetve maga a hangszerelés is ugyanolyan elsőrangú, melyhez nagyban hozzátesz az itt-ott felbukkanó, hangulatos tangóharmonika is. Elődjénél viszont jóval könnyebben befogadható, nyilvánvalóan főleg a különálló számok okán, de az általában egyszerűbb témák miatt is. Nagy szerepet kap a majd minden számban felbukkanó nagyzenekar, melynek alkalmazását szerencsére nem viszik túlzásba, bár itt-ott mintha már rezegne a giccs határán lévő léc…
A címadó középtempójú dal kezdőszámnak kiváló, a Queen and Countrynak pedig az energikussága igen tetszetős. Érdekesség, hogy egyikben sincs fuvola: eleddig talán még nem is volt olyan, studióban felvett száma a Tullnak, melyben ne lett volna... A Ladies számomra kicsit unalmas, olyan semmilyen. Az album legjobbjának a Back-Door Angelst tartom, ez mintha a Passionről maradt volna le, némi változtatással simán el is tudnám képzelni a nyúlról szóló mese helyébe, izgalmas és kitűnő progrock. A dinamikus Sea Lion főtémától elszakadó témái nagyon jók. Az album másik nagy erőssége az akusztikus és tempós Skating away… egyszerűen tökéletes. A slágerízű Bungle in the Jungle kissé sekélyes, és bár tetszetős, nem több egy ügyes blöffnél. Az akusztikus Only Solitaire egy egyszerű, kedves dal. A vidám The Third Hoorah erénye a végletekig kiaknázott, fülbemászó refrénje, a Two Fingers pedig egyszerűen csak egy jó hangulatú, erős szám.
Ami a hét bónuszdalt illeti, - kivételesen? - nincs köztük igazán emlékezetes, zseniális darab, bár azok a dalok, melyek nem az album egyes témáit hozzák újracsomagolva - Paradise Steakhouse, Rainbow Blues, Glory Row és Saturation -, kifejezetten tetszetősek (így, ebben a sorrendben).
Jó hangulatú és egységes progresszív rock a War Child. Nem egetrengető, de tisztességes, korrekt anyag.
Ennél pedig azért jóval több a Minstrel in the Gallery. Szerintem mestermű ez is, mint a Brick és Passion, mégha másképp is talán. Minden dal egy élmény. A címadó Minstrel első felének zseniális heavy-progja, a hallatlanul izgalmas Cold Wind to Walhalla különleges gitárhangzása, a - néhol a Led Zeppelinre emlékeztető - Black Satin Dancer többrétegűsége... A Requiem egy kis ékszerdoboz, a One White Duck/Nothing at All a maga egyszerűségében is tökéletes, a rövidke Grace levezetőnek jól működik, valamint a bónuszdalok: a Summerday Sands kifejezetten hangulatos darab, az akusztikus March the Mad Scientist és az instrumentális folk Pan Dance pedig egyszerűen csak jók.
És a Baker Street Muse. Hibátlan. Tökéletes. Nemcsak hogy az album csúcspontja, hanem számomra egyértelműen a Jethro Tull legjobb száma. Egy négy részből álló,16 és fél perces katarzis. Megráz és felemel, elgondolkodtat és ironizál, kemény és odacsap, szívet facsar, ám vigasztal is... Mesterien felépített kompozíció, koherens egész, és amellett hogy meglehetősen összetett, igen melodikus is, így viszonylag könnyen befogadható és átélhető.
Az albumon a korábbiaknál dominánsabb az (elektromos) gitár szerepe, és ez azért jó, mert Barre itt egyszerűen csodákat művel vele - s ezen túlmenően még meglepően változatosan is használja.
Szaxofon már nincs (és a Tull zenéjében innentől már csak igen elvétve bukkan elő), a David Palmer irányította vonósok pedig sehol nem tolakodóak, mindenhol pont a kellő mértékben vannak jelen, és teszik a hangzást tökéletessé.
Pár másodperc akusztikus gitárral, a "Really don't mind if you sit this one out..." sorral, rögtön ezután pedig fuvolával vág bele az Anderson & Co. a (progresszív) rockzene vitathatatlanul egyik legnagyobb művébe, a Thick as a Brickbe. Röviddel az Aqualung után a Bunkert Barlow-val felváltó Tull tehát dönt a stílust illetően: képesnek és felkészültnek érzik magukat egy ilyen magas színvonalú, összetett kompozíció megalkotására, amellett, hogy a legutóbbi két album zenei tendenciája is inkább ebbe az irányba tolja őket, de ezt diktálja maga a korszellem is. Fura a dolog amúgy, mert ugyan az Aqualung jócskán tartalmaz progrockos elemeket, ám ettől még szokatlanul éles a váltás az Aqualung hardrockos-progrockos dalairól az egy évvel rá született Thick igazi, tőrölmetszett progresszív rockjára. Egy 43 perces, két részből álló tételről van szó ugyanis, ez maga az album. Számomra egyértelműen a Tull zenei csúcspontja, sietve hozzáteszem, a következő albummal egyetemben. Mesterien megkomponált, igen melodikus, hallatlan összetettségében is viszonylag könnyen emészthető, gazdagon és kiválóan hangszerelt zene, ez a Thick. Ebbéli minőségében tökéletes alkotás, bár - direkt csak az ünneprontás okán :-) - van itt két apró dolog. Az egyik, hogy a 2. rész elején, úgy egy jó percre a zene számomra érthetetlen módon leül és értelmetlenné, némileg kakofonikussá válik. Utóbbi aztán persze megszűnik, de a zene "leülése" kitart még úgy 5-10 percig. Az 1. részt pont emiatt tartom jobban sikerültnek. A másik pedig a főbb zenei témák és motívumok valahogy túlságosan gyakori ismétlődése, ami a dallamosságuk ellenére is feltűnő. Nem zavaró, mert a zene túl jó ahhoz, de mindenképp feltűnő. Végülis ennyi...
A dalszöveghez természetesen teljesen passzoló borító az Andersonék által kitalált és megírt helyi újsággal, ami egyfajta szatíraként a korabeli, sok esetben bornírt vidéki társasági életet figurázza ki, mint ilyen, szintén zseniális.
Egy évvel rá jön ki az újabb remekmű, az A Passion Play. Ugyanaz a struktúra, mint a Brické, egyetlen két részre bontott, 45 perces, összefüggő tétel, egy újabb konceptalbum. A Brick elég sikeres ahhoz, hogy ne változtassanak a formulán, pláne hogy úgy tűnik, van is ehhez elegendő muníciójuk.
Egyértelműen nehezebben emészthető anyag a Bricknél. Nincsenek ugyanis benne igazán emlékezetes melódiák - és azok is kevésbé ismétlődnek, nehezítve ezzel is a befogadást, mégha én ezt az album javára is írom -, a különböző témák is némileg lazábban kapcsolódnak egymáshoz, és valamivel komorabb is a hangulata. Plusz ott van a zenefolyamot gyakorlatilag kettészakító, jó négy perces próza, az erősen Monty Pythonos mese a szemüvegét elvesztő nyúlról, amit én az album egyetlen gyenge pontjának tartok. A sztori és az előadás először hallva, mégha meghökkentő is, még vicces és szórakozató, de harmadszorra már nem az, és pláne nem sokadszorra hallgatva. Unalmas és felesleges. Mintha valami zenei ötlethiányt próbáltak volna Andersonék ezzel elfedni… De ezt leszámítva, magát a zenét ugyanaz az igen magas színvonal és ugyanaz a komplexitás jellemzi, mint az elődjét. A hangszerelés annyiban más a Brickénél, hogy sokkal nagyobb szerepe van itt Anderson kiváló szaxofonjátékának (és kevesebbb a fuvolának), ami az orgonával együtt ugyan a VdGG-t juttatja az ember eszébe, ám ez még messze nem jelent utánzást. A 2. rész középrészén pedig – ami számomra amúgy az album legizgalmasabb része – nagyon érdekes Evan szintetizátora: ugyanez az elektronikus hangzás majd csak ’82-ben bukkan fel újra a Tullnál, Vettese billentyűs játékában, s mint ott a Broadswordön, már itt is kitűnően működik ez a saját korát itt jócskán megelőző sound.
Nehezebben adja meg tehát magát a Passion a Bricknél, több meghallgatást igényel, eklektikusabb a megszólalás, ám ettől még ugyanolyan mestermunka. Mely utóbbi jelzőt komplett albumokat illetően a Tullnál már kevésbé fogok tudni ugyanilyen könnyű szívvel leírni…
Nagyon erősen, a szinte védjeggyé vált címadó dallal nyit az Aqualung. A folk-rock itt viszont már kevésbé van jelen (Mother Goose, Up to Me): az albumra egyfelől egy hardrockos hangzásvilág (Aqualung, Cross Eyed Mary), másfelől egy erőteljes progrock irányultság - elsősorban a My God, ami nálam az album csúcspontja, továbbá a Hymn 43, a Locomotive Breath és a Wind Up képében - jellemző. És van itt három kis, mellotronnal is megtámogatott akusztikus gyöngyszem (Cheap Day Return, Wond'ring Aloud, Slipstream), melyhez hasonlók a későbbi, de még hetvenes évekbeli Tullra olyannyira jellemzőek lesznek... Érett, nagyon jó anyag az Aqualung, azzal együtt is, hogy a zenekar (Anderson) itt még érezhetően nem tudja eldönteni, melyik, milyen zenei irány mellett is tegye le a határozott voksát. Anderson szövegei egyébként egyre tartalmasabbak - itt például erős társadalomkritikával él -, és fuvolajátéka is egyre virtuózabbá válik. Itt szerepel először a basszer Hammond-Hammond.
A válogatásalbum Living in the Past dalaiból összesen négy jelent már meg sorlemezen, kettő koncertfelvétel, a többi (15) idáig, azaz 1972-ig még kiadatlan dal. Köztük a This Wasnál már említett kettő. A számok a sorlemezek sorrendjében szerepelnek az albumon, úgy, ahogy az adott sorlemez dalaival együtt megszülettek, csak ugye többségükben valamiért nem kerültek rájuk. Ez annak a fényében nagyon különös, hogy ezeknek az eleddig kiadatlan daloknak a többsége kifejezetten erős darab, sőt pár közülük szerintem egyenesen zseniális: a Christmas Song, a Living in the Past, a Sweet Dream, a Wond'ring Again és a Life Is a Long Song az adott albumnak az ékkövei lehettek volna - ha rákerülnek... Ami meg a két, amúgy '70-es koncertfelvételt illeti: a Dharma for One-nak a szerző Bunker dobszólóját leszámítva érdekesmód sok köze nincs az eredetihez, a By Kind Permission of pedig klasszikusok műveinek átirata zongorára és fuvolára, s csak a legvégén csatlakozik hozzájuk a banda többi tagja.
A This Was egy ígéretes kezdet. Változatosak és jók a dalok, ez az, ami egyértelműen az album erőssége. Már itt szépen megmutatkozik a karizmatikus Anderson dalszerzői vénája, noha a számoknak nagyjából csak a felét írta ő. A későbbi trade markról, a fuvolajátékáról pedig szinte kiabál, hogy itt kérem egy merőben unikális hangzás van kibontakozóban... A hangzásvilág jellemzően bluesos, Abrahams jelenléte is ezt erősíti, a megszólalás pedig természetesen amolyan korabeli elsőalbumosan nyers, csiszolatlan. Érdekesség, ami aztán a Tull diszkográfiájában gyakran megfigyelhető, az adott sorlemezen meg nem jelent, ám azzal nagyjából egyidőben íródott dalok erőssége: a Christmas Song nem véletlenül van azóta is koncertrepertoáron, és a Love Story sem szégyenkezhetne az albumon...
Csupán egy év telik el, ám a Stand Up már egy minőségi ugrás az előző lemezhez képest. A dalok erősebbek, kidolgozottabbak, sokrétűbbek, és gazdagabban hangszereltek. A kezdeti útkeresős bluest - az egyszem, és amúgy igen ütős New Day Yesterday kivételével - itt már az egyértelmű folk-rockos hangzás váltja fel, azzal együtt is, hogy a ritmusszekció Cornick és Bunker személyében és játékában még a blueshoz kötődik (és a dzsessz felé tart...). Az összes dal már Anderson szerzeménye (is), ez és az Abrahamst váltó Barre játéka határozza meg az új irányt. Barre egyébként Tull-béli munkásságának talán leghosszabb szólóját itt, az amúgy nagyon jó We Used to Know-ban produkálja, szerintem egészen kiválóan, és igen tetszetős az album legjobban sikerült dalának, a sodró lendületű For a Thousand Mothers végének újbóli instrumentális nekirugaszkodása.
Ugyanez a folk-rockos irány marad, illetve mélyül is el a '70-es Benefiten. Ez az album valahogy viszont határozottan szerethetőbb, mint az előző, vagy mint akár a rákövetkező. Jobb a hangulata, optimistább, felszabadultabb, talán emiatt - az embernek valahogy az az érzése a hallgatása közben, mintha Anderson végig mosolyogva, nevetve énekelne... Mondhatni, már szokásos módon jók, kidolgozottak és karakteresek a dalok. Nagyon erős a nyitó With You There to Help Me, itt már jócskán tetten érhető a Tull későbbi progrockja, éppúgy ahogy a To Cry You a Songban is. Tetszik a Son merész témaváltása, rövidsége ellenére nagyon jó a metszően éles riffekkel operáló A Time for Everything, és szerintem a Tull folk-rockjának mintegy eszenciája a nagyon hangulatos Inside, főképp a szövegében. És persze nem áll meg a "klasszikus" felállás alakulása: a Benefiten szerepel először John Evan.
Elöljáróban pár gondolat. Tavaly év végéig még meglehetősen hézagosak voltak a Tullról az ismereteim, ismertem összesen úgy kéttucatnyi hatvanas-hetvenes évekbeli számukat. Ennek oka az alapvetően progrockos irányultságom: a Tull stílusával, zenei világával azért úgy nagyjából mindig is tisztában voltam, azzal, hogy a klasszikus progrock-vonalba legfeljebb csupán pár album erejéig sorolhatóak be, és pont ez a tény volt mindig az, ami miatt idáig húztam-halasztottam a dolgot.
Igen, ez szemellenzősség, buta dolog. :-( Bánom is, hogy csak most, az elmúlt majd egy évben ismertem meg töviről-hegyire, oda-vissza az Anderson & Co.-t, és nem az elmúlt öt-tíz-tizenöt évben; egyrészt mert a két Tull-koncertet, melyen összesen voltam, sokkal jobban élveztem volna.
Másrészt mert a Tull zenéjét egyszerűen ismernie kell egy ilyesmi zenei érdeklődésű embernek. Ha nem is feltétlenül ennyire, mint én most, de sokkal jobban, mint kéttucatnyi dalt. Anderson ugyanis vitathatatlanul egy zseni. Zseniális dalszerző és zeneszerző, az én ízlésemmel alapvetően megegyező zenei elképzelésekkel, zenei világgal; az ízlésemtől pedig csupán a bluesos hangvétel esetén tér el igazából.
Így utólag már tisztán látom, három dologtól tartottam a Tullal kapcsolatban. Valamiért úgy véltem, a zenéjüket a kelleténél sokkal jobban áthatja a blues; a folkelemekben bővelkedő rock - annak ellenére, hogy jól ismerem, és kifejezetten szeretem mondjuk a Renaissance zenéjét - idáig jószerivel ismeretlen terep volt számomra; és úgy gondoltam, a nyolcvanas-kilencvenes évek Tulljának rockja engem egyszerűen untatna.
Nos, ami a bluest illeti, az életműben elég kicsi az aránya, és ami van, az is számomra voltaképpen szerethető. Mert Andersonék valahogy úgy adják el nekem... A Tull zenéjére hol kisebb, hol nagyobb arányban, de általában jellemző folkhangzás - amely természetesen a fuvolától függetlenül is él, jelen van - számomra hogy is mondjam... tök rendben van. Tetszik. Így, ilyen formában, Anderson(ék)tól, kifejezetten tetszik, helyenként szerintem zseniális.
A kései Tull rockja pedig nem untat. (Leszámítva az Under Wraps albumot, de erről majd odébb). Miért? A válasz Anderson dalszerzői kvalitásaiban, és az ő, Barre, illetve a mindenkori zenésztársaik magasszintű hangszeres tudásában van. Egyszerűbben fogalmazva: a dalok karakteresek, döntően erősek, melodikusak, jól megírtak, az előadás pedig elsőrangú. Anderson briliáns fuvolajátéka amúgyis teljesen egyedivé varázsolja a Tull zenéjét, egyértelműen megkülönböztethetővé téve azt bármely más előadóétól, és erre jön még a jellegzetes énekhangja, hibátlan húros hangszer-kezelése, Barre sokszínű és mesteri gitárjátéka, valamint a gondosan megválasztott társaik professzionalizmusa.
Visszaolvasva amit idáig írtam, a kép egyértelműen pozitív. Hm... És akkor még nem is írtam a Tull progrockjáról... :-) De így, külön nem is fogok.
A dolog lényegi részére most térnék rá. Rövidebb-hosszabb, pontosabban egyre hosszabb, és hangsúlyozottan szubjektív elemzések az egyes albumokról, szigorúan kronologikus sorrendben, pont úgy, ahogy megismertem a zenéjüket. Tényeket csak elvétve írok, mikor valóban szükségesnek tartom. Koncertalbumot csak kettőt ismerek, azok itt vannak, továbbá kitérek két válogatásalbumra a sorlemezeken meg nem jelent dalok okán, illetve a bónuszként megjelent dalaik többségére is.
Az alábbi, sok hsz-ből álló, és igen hosszú írásom, elemzésem egyik célja, hogy strukturált, rendezett formában nagyjából kiírjam magamból mindazt, ami a Tullt illetően a fejemben van; másik célja pedig, hogy általa a topiknak megpróbáljak lendületet adni. Ki-és megdumálást, vitát generálni, ki hogyan látja ezt a dalt, azt az albumot, ezt a zenei megoldást, azt a megközelítést… Tényleg nagyon remélem, hogy ennek a remélhetőleg inkább csak hosszú mint terjedelmes (és pláne nem terjengős) írásfolyamnak meglesz ez a katalizátor-szerepe. Bár leginkább azt remélem, hogy sokan egyáltalán el- és végigolvassátok, ami tudom, ahogy haladok az egyes albumokkal, az egyre részletesebb elemzések okán egyre nehezebb lehet.
