Sötét, szűk utcákon sistereg a hang.
Vérző éjjeleken kondul száz harang.
Hangszórók üvöltenek, őrjöng a nép,
Őrültek utcabálja ez a tarka kép.
Több ezer éve tart a buli már,
Mióta leomlott az Égig érő vár.
Vonaglik előtted az utca népe mind.
Zavaros szemekkel rád, feléd tekint.
Talán más vagy, egy szellemben lakó,
Nem filozófus, nem hatalmaskodó.
Ha letaposnak lábak, álmok szétesnek,
Ha tudatok hasadnak, vége mindennek.
Hisztérikus szenvedélyben
Összetart az illúzió.
Hazug képek tengerében
Hamissá válik a való.
Kiürültek a vágyak,
Nincs teremtés csak látszat.
Elkábított érzékelés
Forgószélként vágtat.
Ha háttal állok a rácsnak,csak a falat látom,
tudom titkok várnak, túl minden álmon,
de behúnyt szemmel a szelek szárnyra vesznek
buborékba bújva intek a végtelennek.
Lehet az ember kicsi és gyarló
Lehet nem tudja, hogy élni jó,
De küzd és bízva bízik,
S ebben gyakran porrá izzik.
Ezért ki hatalmas, s felette áll,
S kezében élet és halál,
Hatalmát mért nem úgy mutatja meg,
Hogy érdemtelenül bár, mégis szeret?
A tél fogjai vagyunk még mindannyian...
Ám Földanyánk méhéből már kipattant
dübörgő patájú reményég-istenünk...
Még csóválja zordon köpenyét
hófödte bíbor bérceknek teteje,
mégis fáklyák fényének melege árad
bús völgyek bársonyos siralmából...
Igaz, még tombol a zimankó vad ereje,
de Patás Istenünk duzzadó tüdeje
napról-napra erősebben lüktet
delejes szivünkbe...
s tavaszváró kikelet fonja át
lelkünk szirmainak vérgőzös ligetét...
Áradj fény! Áradj fény!
Mint messzevivő kósza szél.
Repíts minket jégcsapos varázsod
izzó szédületén keresztül
tova-tova...
Hol zöld mezők madár-illata
szivárványos lázban tombol.
Várunk-várunk tengernyi fény!
Árassz el minket
gyertyák és tömjének
széditő kábulatával...
Este van, este van. Sűrő sötét este..
Hörögve koromló éj...
Szívünket mégis melengeti már
kisdedünk pajkos csillámló derűje.
S epedve kergetjük új borjak sarjait,
tejfölös túróban fürösszük
vágyaink elrejtett magjait...
"Buta kis játék: hazudok, és elhiszem.
Önző kis játék, angyal szíved mély pokolra
viszem. Pedig érzem, hogy Te vagy a minden,
és Tőled létezem én, de csak rejtem, hogy Te
vagy a kincs, ami még az enyém...
Karodba bújnék, de hazudok és nem teszem.
Szavakat súgnék, de hagyom, hogy a csend
takarja szívem.
Pedig érzem, hogy sohasem volt, ami van,
s nem lesz ezután. De ezt rejtem, mert nem
is hiszem még talán, hogy ez járt. "