Kékestetőről együtt rajtoltunk augusztus első reggelén, a csapatok és párosok első váltótagjai, és mi, egyéniek. Harminc fő egyéni induló nevezhetett az idén először megrendezett, a Kékestől a Naszályig az Országos Kék Túra jelzését követő, majd Vácra ereszkedő 146,7 km-es, 4675 m szintemelkedést és ennél jóval több ereszkedést tartalmazó futóversenyre, de végül csak huszonöt társammal versenyeztem. Fent még hűvös volt a reggel, de nyilvánvaló volt, hogy a várható hőség igencsak megnehezíti majd a dolgunk. A sípályát követve ereszkedtünk Mátraházáig, ameddig nagyjából rendeződtek a viszonyok, ki-ki elfoglalta a maga a helyét. Árnyékos, magas bükkösben haladtunk a Mátra-nyeregbe vivő műút bal oldalán, majd át a jobboldalra, ahol a Mátrabérc klasszikus pályáját követtük egészen Galyatetőig. Kényelmesen, jó tempóban értem fel, s jól is éreztem volna magamat, ha nem háborgott volna erősen a gyomrom.
Sikerült rendezni a bentieket, ekkor még azt hittem, végleg, s az egészen az ágasvári turistaházig hullámzó ösvényen nyugodt, kiegyensúlyozott futás következett. Innentől a verseny leghosszabb lejtője vette kezdetét Mátraverebélyig, amelynek során igyekeztem visszafogni magam, s kímélni a versenyt megelőző időszakban fájdogáló, futás helyett bringázásra kényszerítő térdemet. Arra készültem, hogy a térd lesz a szűk keresztmetszet, de a kompressziós szár úgy egybetartott mindent, hogy a lábam végig fájdalommentes maradt.
Mátraverebélyen gyors frissítés után indultam tovább, majd kisvártatva egy bringás ficsúr szegődött mellém, aki arról érdeklődött, hogy merre lesz a futás. Csak ide Vácra, feleltem. Ezt követően az egyik váltó dekoratív hölgytagját követte, de leeshetett neki a tantusz, mert visszakanyarodott hozzám, hogy megjegyezze, Vác azért eléggé messze van. Bizony, válaszoltam egyetértőleg, ezért is megyek ilyen lassan. Ennyiben maradtunk.
Bozótos-csalitos terület után takaros tölgyes következett, majd a szentkúti zarándokhely, s utána kellemesen hűs, szűk patakvölgy. Ekkorra látótávolságba került az előttem haladó Kovács Ádám, s egyre csökkent a köztünk levő távolság. A gyomorháborgás csak nem akart szűnni, így egy nyiladék mellett meggyőződhettem arról, hogy most már tényleg csak a versenyen magamhoz vett táplálék megemésztése lesz a további feladatom. Sámsonháza főutcáján vezetett tovább utunk, majd egy nagy mezőn áthaladva a dombok között megbújó Nagybárkány és a várva-várt frissítőpont következett.
A ponton legnagyobb meglepetésemre Hajduska Balázzsal találkoztam. Mit keres ő itt? Neki az élen volna a helye! Az elvileg Hollókőig elegendőnek vélt izotóniás massza már erősen fogytán volt, így nemcsak paradicsomot ettem, hanem nápolyival is teletömtem az övtáska zsebeit.
A falu után lassan emelkedett az előbb a földek mentén, majd erdőben kavargó, végül a hegygerincet követő út. Ezen a szakaszok lehagytam Ádámot, majd az egyik Mecsek Maraton csapat tagját követtem hosszan. Valószínűleg már látszott rajtam az eddig megtett út, mivel a hogylétem felől érdeklődött. Jól vagyok, csak a beleimben folyik nagy küzdelem, feleltem.
Az interneten fellelhető térképek szerint a garábi frissítőponthoz le kellett volna térni a kékről és a falu felé ereszkedni egy darabon, így készültem a letérésre, ehhez képest a pont fent volt a gerincen. Gyorsan frissítettem vízzel és sós keksszel, majd ahelyett, hogy ettem volna a lelkesen kínált dinnyéből, a helyezésem felől érdeklődtem. Hogy első volnék? Na, ne vicceljetek!
Meglehetősen elméláztam ezen a hirtelen ölembe hullott vezetésen, át is estem egy nagyobb kövön. Szerencsére csak a térdem miatt végig cipelt botok markolatának parafa borítása, meg egy vérző ujj bánta a dolgot. Próbáltam összeszedni magamat testben és fejben, amely csak-csak sikerült, de az első hely, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan oda is lett, mert hamar utolért Veres Gábor, majd néhány kilométer alatt akkora előnyre tett szert, hogy már a hosszabb egyenes szakaszokon sem láttam. Az erdős hegygerincet követően kaszálóréten vitt át az utunk, majd az Alsótoldra vezető aszfaltúton haladtunk. A nap igencsak perzselt, úgyhogy minden kutat kihasználtam, s próbáltam hideg vízzel hűteni magamat. Ha már egyszer a hosszú táv, a kisebb, de velős emelkedőkkel tarkított, lejtős, jól futható pálya miatt ez a verseny számomra a kismagyar Western States, a szervezők igazán oszthatnának jeget, s akkor amerikai módra pakolhatnánk a sapkába, meg kendőben a nyakba, gondoltam, bár ahelyett, hogy mi miért nem elég jó, inkább itt is arra kellett volna koncentrálnom, hogy szépen egyben vagyok, s jó tempóban haladok. A negatív gondolatoknak (is) hála hosszabb holtpont következett, amely nagyjából a Hollókő előtti hosszan elnyúló, öreg fákkal tarkított legelő végéig tartott. Onnan rövid, köves lejtő után máris az első nagy pont következett, ahol meleg leves és az előre küldött izotóniás porom várt. A pontőrök első osztályú kiszolgálásban részesítettek, mialatt a levest kanalaztam, gondosan bekeverték a következő szakaszra szánt frissítőt. Ráadásul az is kiderült, hogy Gábort, akit, be kell vallanom, észre se vettem, a ponton leelőztem, így újra az élre kerültem. Az ófalu főutcája után kopár, meredek lejtő, majd bozótos fiatalos, utóbb kellemes erdei rész következett, amelyet egy vég nélkülinek tűnő, traktorral szétjárt erdészeti út követett, ez vezetett Nógrádsipekre. Az itteni pont után állattartó telep mellett haladt a poros dűlőút, amely dombközi hátra vezetett, majd egy hosszú, enyhe lejtő következett egy elnyúló vadföld mellett. A követendő rendes kék jelzés el-el maradozott, de volt valami halvány kék, gondoltam, jó lesz ez is.
Nagy sokára az út egy kukoricás mellé vezetett, megálltam, most már biztosan nem vagyok jó helyen. Balról motorhangot hallottam, az egy nagyobb út, majd csak jó lesz arra. Átverekedtem magam némi bozóton, majd a keréknyomokat követtem tovább, ugyanabba az irányba, mint eddig. Jelzés persze sehol. Egy víztározóhoz érve fogtam fel végre, hogy nagyon-nagyon eltévedtem. Nincs térképem, legfeljebb a telefonon keresztül tudhatom meg, hogy pontosan hol is vagyok. Nagy nehezen sikerült térerőt találnom, s kiderült, hogy messze eltértem a Nógrádsipektől követendő délnyugati iránytól. Vége a versenynek, örülhetek, ha valami ellenőrzőponthoz el tudok jutni szintidőn belül. Kérdezősködtem a vízparti horgászoktól, hogy merre van Cserhátsurány, a következő pont. Nem tudták. (Nem is csoda, derült ki utóbb, hiszen a délre eső Cserhátsurány csak egészen más felől, legalább 30 km autózással volna elérhető, míg ők az innen északra levő Szécsény irányából jöttek.)
Mit tenne ebben a helyzetben Németh Csabi? - tettem fel a kérdést magamnak, s rögvest meg is válaszoltam: nem adná fel, hanem alázattal tudomásul véve hibáját, visszajutna a versenypályára, s igyekezne a tőle telhető legjobb időt futni. Eszerint indultam tovább, igaz még ekkor sem volt annyi eszem, hogy a már ismert úton visszamenjek a letérés helyéhez, hanem úttalan utakon, a telefont iránytűként és térképként használva próbáltam Cserhátsurány felé közeledni. Legnagyobb szerencsémre öt perc után favágókkal találkoztam, akik tudták, hogy merre visz az Országos Kék, és elmagyarázták, hogy hogyan jutok oda vissza. Az instrukcióikat követve mintegy fél óra alatt sikerült is, ráadásul pontosan oda érkeztem, ahol benézve az egyébként jól kijelölt balos letérést, egyenest mentem tovább. Egy órát vesztettem ezzel, pedig ha akárcsak öt perc után visszafordulok, minimális időveszteséggel megúsztam volna.
Immáron a helyes utat követve úgy okoskodtam, hogy az ötödik-hatodik hely környékére csúszhattam vissza, s a hátra levő 70 km alatt akár dobogós helyre is kerülhetek. Ételem-italom szinte alig maradt már, mivel másfél, és nem két és fél órás szakaszra készültem. A kánikulában elsősorban a vízhiány okozott gondot, de aztán nagy nehezen eljött a cserhátsurányi pont. Negyedik vagy, közölte Pepe, s Oszi harminc perce ment el. Akár még meg is lehet a dobogó.
A ponton megittam vagy egy liter vizet és megettem mindent, amit csak láttam. Akkor ott nagyon kellett, s már elindultam, amikor éreztem, hogy ennek meg lesz a böjtje. Meg is lett, annyiban, hogy az amúgy futható enyhe emelkedőt végig gyalogoltam. Terénybe (ahol tényleg mindennek van saját múzeuma és ott a világ legnagyobb orsósmagnó gyűjteménye) már valamelyest rendezett állapotban érkeztem, majd szántók között vezető földúton mentem tovább. Nemsokára vadászok hagytak el, a terepjárójuk által felvert porral és a tűző nappal együtt teljes volt a sivatagérzés.
Szandaváralján, a következő frissítésnél megtudtam, hogy Gábor kiszállt az élről, ezért immár a második helyért folyik a verseny. A sok izzadás miatt elsősorban sóra volt szükségem, így némi ropit vettem magamhoz, s nekivágtam a várhegyre vezető meredek szakasznak. Magas füves legelő mellett haladt az út, s órák óta először sikerült két futót megpillantanom. Peti kamerája előtt értem őket be, a rajtszámuk alapján ők váltóban indultak. További mászás következett, elememben éreztem magam.
Lassan közeledett a naplemente, így a következő ponton, Becskén felvettem a fejlámpát. Levesre is számítottam, így kissé csalódnom kellett, amikor kiderült, hogy majd csak Romhányban, a következő ponton lesz. Nem gond, jól jön egy kis extra motiváció.
A következő szakasz, noha jó tempóban telt, fejben eléggé kifárasztott. Gyalogosan alig-alig járt, legfeljebb traktorral vagy terepjáróval előkészített, hosszú fűvel benőtt kétnyomú utakon kellett menni a Kétbodonyig tartó út legnagyobb részén, a normális talajfogás, ahol az ember legalábbis láthatja, hogy mire is lép, legfeljebb az utolsó néhány kilométeren volt meg. A távolban feltűnt a dombvidék legmagasabb pontja, az apránként emelkedő út felvitt annak a tetejére, majd némi bizonytalan kanyargás után feltűnt egy még magasabb domb, s kezdődött minden előröl.
Kétbodonynál jól elképzeltem, hogy már egyből a nógrádkövesdi útnál jön ki a jelzés és akkor csak alig lesz aszfalt Romhányig, ehhez képest nem esett jól, hogy a falu közepén jött ki a turistaút, így onnan legalább 3 km aszfalt következett a romhányi, valóban leveses pontig. Oszi épp akkor indult tovább, amikor megérkeztem, tehát folyamatosan jöttem fel, s kézzelfogható közelségbe került az ezüstérem. A falu után az erdőben már a lámpát is fel kellett kapcsolni, pedig szívesen megnéztem volna a korábbi ilyen-olyan akácosok, bozótok és földek helyett végre egy rendes tölgyest! Oszival egy ideig együtt mozogtam, majd a nyereg előtt élre álltam, legközelebb már a célban találkoztunk. Alsópetény után tudtam, hogy alig emelkedő úton kell a patak mellett Felsőpetényig menni, azonban nem számítottam rá, hogy ilyen hosszú lesz. Várakozással teli, csendes poroszkálásomból egy váltós futó billentett ki, olyan erős tempóban hagyott el, hogy önmagában ettől egész felélénkültem. Felsőpetényben csak egy gyors frissítés erejéig álltam meg, erősen éreztem már a cél közelségét. Mindjárt itt Ősagárd, Török-mező, majd a Naszály, utána meg már csak le kell gurulni a célba.
Ősagárd előtt Ulrik ért utol, hosszan követtem. Jól esett, hogy van viszonyítási pont előttem a tiszta időben amúgy csendes, befele fordulós éjszakai futás során. A földeket és mezőket Ősagárdot elhagyva újra erdő váltotta fel, s egyszer csak bejött jobbról a piros sáv. Akkor ezek szerint most értem Török-mezőre. Pont sehol, de vizem és ételem is volt elég, jöhetett az utolsó kaptató. Itt új erőre kaptam, a botok segítségével húztam-toltam magam a hegymenet alatt. Két versenytársat már a hegy aljánál elhagytam, egyiküknek 1 és 30 közötti, azaz egyéni indulós rajtszáma volt, de ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget. A Naszály tetején újra Ulrik mögé értem, s az ő vezetésével kezdődött a még botokkal is megterhelő, eleinte nagyon technikás ereszkedés. Ott, ahol a Naszály tömbjét elhagyva széles platót kezdett átszelni a pálya, minden előjel nélkül frissítőpont következett, ezek szerint ezt kaptuk Török-mező helyett.
Döme ajánlatával élve töltöttem egy kis kólát. Azt is mondta, hogy már várnak a célban, de ezt nem tudtam mire vélni, így inkább csak siettem tovább. Sokáig lehetett hallani az M2-n morajló forgalmat, amely alatt aztán alagúton keltem át, és következett az utolsó szakasz a célig, az új lámpák miatt fényárban úszó Deákvár, s egyre beljebb, át az aluljárón a sínek alatt, végül a cél. Hogy első lennék? Ugye, ez csak vicc? Hol kerültem az élre? Ezek szerint a Naszályra felfelé? Ez nem lehet...
(Egyébként igen, akkor nem fogtam fel, hogy valójában az addig vezető Kovács Ádámot hagytam le.)
Miután rendszeresen Gárdonyban üdülök, a Velencei-tó túlpartja, a Sukoró és Pákozd fölötti dombok jó barátaim. Régebben csak bringával, az utóbbi egy-két évben futva is átmerészkedtem. Ezért nagyon megörültem a Szavanna Trail-nek, ami nekem majdnem annyira hazai terep, mint a HHH környéke Budán.
Sukoró, Angelika forrás, Ingókövek, Hurka-völgy, Sukoró. Dimbes-dombos, összevissza szintrajzos pálya, egyszerre nem kell sokat mászni, de apró kis huplik és rövid lejtők tömege szívja az erőt. A kijelölt útvonal fele így is ismeretlen volt, de egy bejárás után szívembe zártam piros háromszög bokros-apróköves singletrackjeit is.
A sukorói iskola elől rajtoltunk, rögtön egy erősebb emelkedővel indított a pálya, legalább gyorsan elértem az üzemi pulzust. Gondolkoztam, hogy legyen. Végig egy magasabb pulzuson nyomom és lesz ami lesz, vagy egy takarékosabb - maraton - tempót megyek és a végefelé emelek rajta. Az előző napok melegrekordjai és a páratartalom óvatosságra intettek, és a biztonságos második megoldásra szavaztam.
Eddig ismeretlen versenytársakkal futottam. Hodovánszi Csaba volt az, aki rögtön az élre állt, majd jöttem én. Aztán még az első kilométeren, a Gyapjaszsák után megelőzött Zabari János, innentől kettőjük párosa fokozatosan távolodott, majd a kanyargós terep miatt el is tűntek a szemem elől. A táv negyedénél az első frissítőn átfutottam, itt még percen belül lehetett ZJ, mert egy emelkedőn még láttam befordulni. Na ha ilyen konstans módon távolodnak, akkor az elöl lévők már nem lesznek meg, gondoltam. Hátra viszont nem mertem nézni. Hogy mennyire vannak mögöttem, Csanya kolompolása jelezte a féltáv előtt, percen belüli időt saccoltam.
A féltávos visszafordítónál kulacsot töltöttem, hogy a nemrég elfogyasztott zselének társasága legyen, jött egy kis mászás és fennsík. Kezdett kellemes meleg lenni, a hajnali viharnak köszönhetően pedig nagyon fülledt volt az idő.
Visszaérve az 1.-3. közös frissítőponthoz, két decit kértem a kulacsba, mondták, hogy három perc hátrányom van. A táv negyede, fél óra volt hátra, ezen behozni három percet az reménytelen. A gyorsulós tervet azért folytattam.
Még egy kicsit lejtőztünk, majd megkezdődött az utolsó mászás. Ideje volt magasabb fokozatba kapcsolni. Nem is volt nehéz, mert változott a pálya jellege, az izomból megfutott rövid emelkedőket kanyargós bokros lejtők követték.
Bő két kilométer volt a célig, szinte csak lefelé. Miközben tempósan ereszkedtem, megláttam az elején vezető srác mezét. Gyorsítottam, eltrappoltam mellette. Aztán az erdőből beérve Sukoróra, a srác mégsem hagyta magát, visszaelőzött. Néhol a 3 perceshez közelítő tempóban lejtőztünk, nekem félmaratonos pulzusom volt, vagy kicsit felette. Szerencsére elkanyarodunk egy sunyi emelkedőre, és itt besokallt, sétára váltott. Közben persze én is közelítettem az idei max pulzust, de egész jól bírtam. A maradék fél kilométeren még nyomtam a tempót, nehogy meglepetés érjen. Így aztán szerencsésen beértem másodiknak úgy, hogy végre nem tévedt el senki előttem :)
A brutál meleg szerencsére elmaradt, de azért tíz perc alatt legalább két litert ittam vissza.
A rendezés kiváló volt, a sütemény hegyek egy komplett falusi búcsút elláttak volna. Remélem jövőre is ráérek.
Csanya! Először is köszi a Pogány-kőről a szurkolást. Aztán láttam a face oldalatokon a fényképet "Az van ide írva: Negyedik vagy!".
Miközben örvendtem, hogy az oldal nem fb tagoknak is nyilvános, észrevettem valamit. A rejtélyt, az összeesküvést. Nem az van odaírva, hogy negyedik vagy. Nézd csak meg: az alsó sorban cirill betűkkel a Csanya felirat látszik. Már a kivonulás napján tudták, hogy egyszer ideülsz? :)
Pár hete már bejártam, nekem kb. 15-20 perccel lett több, mintha sík félmaratont futottam volna. Szóval az igazán meleg időszakba nem nagyon nyúlik bele.
Amúgy meg lesz itatás kb 5 km-nként, szóval hajrá!
Ha valakinek még nem lenne programja jövő vasárnapra: Rendezünk egy trail-t 11 és 22 km-es távon a Velencei-hegységben. Szerda estig lehet még nevezni!
az Asics Fujirenegade-jét kóstolta valaki sáros pályán? Ránézésre emlékeztet a La Sportiva Crosslite-ra meg a Salomon Speedcrossra, de sokkal ritkább a mintája, és a minta profilja is csapott kissé. Szóval lehet, hogy jó, de az is lehet, hogy ez a minta kevés sárra.
Ezen a fórumon is meg kell emlékeznünk róla! Itt sokan voltatok közeli barátai. Én csak felületesen ismertem, pár közös futás, pár beszélgetés, de remek embernek ismertem meg ennyiből is. Nagyon nagyon szomorú, hogy eltávozott közülünk! :-((((
Tegnap a Nagy-Kopaszról Nagykovácsi felé láttam ezeket a felfestéseket. Gondolom, bringás verseny volt és a szervezők biztosra akartak menni, az összes követ megfestették. Remélem a rendezvény utáni takarításra is maradt erejük!
A traktoltalp jól jön poros meredek lejtőkön, de utcai futócipővel is el lehet lenni. Azért ha nagyon sima a talpa az egy kicsit hátrány. valóban az sem baj ha az orra kicsit meg van erősítve. Ez akkor számít, ha az ember véletlenül kőbe rúg. Megesik.
én is enyhén pronáló vagyok, sokat futottam korábban aszfalt cipőben terepen, de ha sár van megéri a terep cipő még egy kezdőnek is. Talán nekünk kezdőknek még inkább fontos, jó stílussal sima talppal is meg lehet oldani egy saras csúszós pályát...
Most hokában futok terepen, nincs problémám a pronálással, az UTH-n a mellettem futó kollega aszfaltos cipőben legalább 3x esett én megúsztam talpon.
Ha terepen nagyobb testsúllyal futsz és kímélni akarod az ízületeidet vegyél hokát szerintem szeretni fogod!
Ebben az esetben én a lábtartásomnak megfelelő, vagy neutrális terepcipőt vennék. Nagy bátorság esetén óvatos minimalista irány valami párnázott, de lapos talpú csukával, pl Merrell Allout Fuse.
Nem a cipőtől teszem függővé az erdei futásaimat, nem is divatból akarok venni. Évekig én is a leharcolt aszfaltcipőimben futottam terepen. Ha olyanok a körülmények mostanában is azt használom.
Tavaly vettem az első terepcipőmet és nem bántam meg.
oké amit írsz, csak te nem feded le a "kezdő-haladót"... :DDD
egyébként én is fogok venni egyszer egy terepcsukát, mert állatjók, csak szerintem meg lehet lenni nélküle is, nem ettől kell függővé tenni, h megyünk-e erdőbe futni.
A terepfutáshoz alapvetően nincs másra szükség, mint az igényre, hogy elszakadjunk a megszokott és biztonságos aszfalttól, a százszor körbefutott szigetkörtől, a gát betoncsíkjától, és végre a lábunknak oly kedvező puha anyaföldön fussunk. Hát, igazából az sem baj, ha[...] Bővebben!Tovább »
Egy terepcipőm volt eddig Jazz 13TR, a többi aszfaltos Nike Pegazus, Saucony.
Tehát nem tudok általánosítani, hogy minden terepcipő ilyen-e:
A terepcipőben nem csúszkált előre a lábam, oldalirányban is jobban fogott.
Magasabb orrvédője volt. Amikor az aszfaltossal belerúgtam egy kőbe, elég fájdalmas volt.
A vászon anyaga kevésbé kiszakadós.
Aztán a talp, nem a minta, hanem az anyaga. A talp anyag keménységét nem tudom, de az aszfaltosokkal kétszer is volt átszúrásom, egyszer egy éles kő (mint egy kőkorszaki nyílhegy), majd nemrég egy faág szúrta keresztül a talpat. A Pegazussal többször vigyázni kellett, mert a kiálló kövek a talp közepén nagyon átnyomódnak, fáj, ha pont szerencsétlenül érkezek egy sziklára.
Szerintem nem igazán van szükség terepcipőre... Tény hogy, jobban néznek ki, meg biztonság érzetet ad a traktortalp, de szerintem kezdő-haladó futó nem igazán keverdik olyan helyzetbe, amikor szükséges lenne külön terepcsukára. Én az elkopófélben lévő stabil aszfaltos cipőimet használom terepre, 7-800 kiri után avanzsálnak terepes-sarazós cipővé, és a simává kopott talpuk ellenére nem volt még probléma belőle. Najó, nemrég elnyaltam egy murvás vízmosásos ösvényen lefele csapatva, de az ellen a traktortalp sem védett volna. :)
Mit vársz amúgy a terepcipőtől? Miben lesz jobb, mint egy átlagos futócipő?
régen csak stabilt hordtam éveken át, gond nélkül.
3 éve kezdtem belső támasz nélkülieket, ebből két évben volt térdprobléma, aminél az egyik ok a pronálás lehet.
most visszaváltok stabil cipőkre, legújabb munkábajárós szerzemény egy asics gél fuji trabucco, és várom a javulást. gyógytorna is megy és hanyagolom a futást.
nem biztos, hogy csak a cipők okozták, nyújtás hiánya, túledzés, x-láb...van itt több minden
Szeretem és a lúdtalpbetét előtt semmilyen problémám nem volt vele se terepen, se sötétben. Most többet nyúzok egy aszfaltos Nike Lunarglide 6-ost nyúzok és imádom. Stabil, könnyű, csillapít, az én széles lábfejem is elfér benne. Pedig előtte nagyon nem jöttek be a Nike cipők, mindegyikben bizsergett a talpam 3 km után.
