Ha az élet mégsem kolbász,
Tán az élet nem is ennivaló!
De van itt egy tétel
Logikai kivetnivaló és;
Szalonképesnek sem mondható.
Talán ez megdöbbent Téged,
Szerintem az élet:
Széklet!
De miből lett?
Romtornyom lebontom
megállok még egy
fűszálon
alszom a bújó
falevelekkel
farkasveremben
veled - veled
rigók álmával
takarózom barna szemeiddel
itthagyott kincseiddel
hogy jöjjön az éjszakám
bele zöld szemeimbe
mélyen le a szívemig
üldözz el
ölelj meg
mert én nem tudok
még nem tudok
romjaimból
új álmokat
nem rakhatok...
Számtalan liliputi emberke
Hatalmas híremet a szájára vette.
Nem izgat- gondoltam- felülök bátran,
De maradtam, hol megkötöztek a sárban.
Egyszer majd eresztenek ezek a kis férgek,
És akkor majd seggbe rúgom Jonathan Swiftet!
Kíméletlenségemmel becsüllek én---
olykor gyilkol a símogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul
igyekezlek,
mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség.
Fogadom, úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek,
hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: hogy sorsod plüssébe rajzszöget
csempészek én,
hogy minden lélek-tágosító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak.
Fogadom: hogy gyűlölni is foglak,
Fogadom: hogy határtalan önzéssel tűntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom: hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni az ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek
Csak szeretlek...
Ha most kérdeznél
elmondanám
volt egyszer egy este mikor
mint csillagok
gyúltak ki alattunk
a város fényei
tudtam
téged kereslek
fáztál és takarót adott neked a szerelem
s egy pincér meg a sötétség puha teste
s a bátortalan vágy, hogy valakit ismét
szeressek, mert féltem az újtól,
nehogy valakit ismét elveszítsek
volt egy mosoly is még
voltak lopott csókok
lopott volt minden pillanat
az örömök a kínok
már tudom, semmi sem volt igaz
már tudom, illúzió volt minden
nem volt igaz az ölelés
de nem fáj már
a nincsen
most már szinte mindegy
mit írtam akkor, mit éreztem éppen
már nem karcol több csíkot
a bánat az éjszakai égen
ne mondj semmit még
mert véget ér az álom
felébredünk s egymásra nézve
semmit sem találunk
áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba
szorítjuk a semmit,
mert nem tudhatjuk mi jön még
meddig tart a meddig
Ne mondj semmit még
így szótlanul szeretlek
olyannak, mint a kép,
amit önmagamnak festek
csak annyit mondj,
majd egyszer
jó reggelt, az éjszakánknak vége
s megkapod az életez az életért cserébe
most legyünk csendben
mert ránkzuhant az ég
felállni nem lesz könnyű
hallgassunk.....
most még.
igézve álltunk, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek --
Egyszerre csak megfogtuk kezeink,
S alélt pilláink lassan felvetődtek,
És éreztük: szívünkbe visszatér
És zuhogó, MÉLY zenével ered meg,
Mint zsibbadt ereink utjain a vér,
A Földi érzés: mennyire szeretlek!
Majdnem szerelem?
Vagy csupán ingoványos ábránd...
Majdnem szerelem?
Vagy csak egy szívizom dúzzadás...
Majdnem szerelem?
Vagy nem más, mint
egy lidérc bolyongása
asztráltestem légörvényes köpönyegében...
Majdnem szerelem?
Vagy csupán elmém kockajátéka
szentimentális érzelmeim
szétszakadt szalmazsákján...
Majdnem szerelem?
Vagy Maya furfangos bűbája volna
eme fejtetőre állított világ körülöttem...
Majdnem szerelem?
Vagy önismeretem teljes csődje
tükörképem széthulló
szilánkjai közepette...
Majdnem szerelem?
Vagy újabb önbecsapás,
mely fittyet hány józan eszem
felbugyorgó bölcsességére...
Majdnem szerelem...
Amióta megismertelek
minden egyes molekula átváltozott
koponyám áfonyás hajszálaiban....
Élénkebben lélegzik a reggel...
Derűsebben kél fel a Nap...
Ékesebben dalolnak a rigók...
Holdnővér sápadt fénye is
Napfivér szirmat szórja sugarakba...
Zakatolok, mint buldózer motorja....
Mégiscsak szerelem?
A választ (remélem)
az idő (vagy a sors)
nemsokára megmondja.
