A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Hetven körül Az ember a világi jónak Kétszeresen örül. Halk lesz a Szó, Kettős akkord búg benne mégis, A szomorú is meg a szép is: Köszöntő is meg búcsúzó. ,,Köszöntelek; _ Szólnék; _ Te Szép világ szeretlek", De a nehéz szók könnyekként peregnek: ,,Isten veled, Isten veled!" Hetven felé Minduntalan búcsúzna már az ember, És könnyeit szégyenlős szerelemmel Szemérmes szókba rejtené. De megered A Szó patakja s szétveti a mellet: ,,Hívlak, szeretlek; kívánlak, ölellek; Erdők; hegyek; virágok emberek!" Hetven körül Az ember mindennek örül Hetven felé, Mint felhőn át az esti napkorong; Mindenfelé Egy fényességes árny borong: Az Istené.
Tekintet nélkül arra, hogy Másoknak tetszik Vagy nem, Tekintet nélkül arra, hogy Látják-e vagy nem Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e Sikere vagy nem, Tedd a jót!
Tégy minden jót, amit Megtehetsz, Ott, ahol vagy, Úgy, ahogy teheted, Akkorát, amekkorát tehetsz, De mindig, szüntelen ez legyen A programod!
,,Éj van. Alszik a mesebeli vár; Álom-királyném, most hozzád megyek: dacos, kőbaltás, bátor, vad gyerek, és jaj annak, ki most utamba áll!
Megdöngetek ma minden érc-falat, s csillag-tüzes fekete ég alatt homokba döntök minden érc-traverzes, komor, vaspántos kaput és falat!"
S mikor karom ádáz ütésre lendült, hogy lecsapjon a csoda-rejtő várra: egy rózsa-inda felkúszott nevetve, s égő virággal perc alatt belepte, és ütésemet mosolyogva várta...
Zord fegyverem halkan lehullt a földre, harcos szememnek csillogott a könnye, s leborultam a rózsa-vár alatt... Csillagvilágos mesebeli éjjel mosolyogtak a rózsaszín falak.
Erdélyi fák között Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél. Ősszel, mikor a hervadás leszáll, s az árva fák közt zúgni kezd a szél. És tavasszal, mikor a holt mezökre az élet lüktetése visszatér. Nálunk akkor is hull a falevél. Nálunk akkor is búsak a lelkek, mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor, úgy fáj valahol... Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak, az a kevés is mind, mind lepereg.. Erdélyi fák között, én nem tudom miért, de kétszer hullanak a falevelek...
Vén bükkfa volt, szíjas, kemény. Úgy állt az Úristen előtt, mint aki már sokat látott. Sokat látott és belenőtt viharba, télbe, küzdelembe már évszázadokkal ezelőtt, úgy állt az Úr színe előtt.
Valami nyugtalan viharkamasz egy éjjelen valahogy fél kézzel odakapott. Az öreg jajdult egy nagyot, megremegtek a fák és a hegyek.
Reggel, mikor vadászni mentem, ott feküdt. Átléptem rajta. S néhány nap múlva megjegyeztem, hogy a fától még csak éppen tízpercnyi gyaloglás hazáig. Így lett otthon-fa a neve. Forró nyárban, dermesztő télben ha törzsét végre átléphettem, jó meleg érzés ömlött szívemre fárasztó gyaloglás után: már csak tíz perc az út hazáig.
Az erdő testén borzongás fut át.
Isten, add, hogy bujdosásom így végződjék egy szép napon: roskadjak én is le az útra, tettől, tudástól gazdagon, maradjak ott nagy reményjelnek, hogy bárki, aki haza vágyik s átlép felettem gondtalan, úgy mondja halkan, boldogan: már csak tíz perc az út hazáig.
Ha majd az ősz, összegyűjt minden bánatot, s vele a lelkemet behinti csendesen: eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Eljössz-e akkor simogató szóval, mikor a lelkem többé nem nevet, s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget, hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket, amiket egyszer én mondtam neked?
Ha akkor eljössz: áld`ni fogom a lábaid nyomát, s áldott legyen a rózsaszínű út, az út, melyen menni fogsz tovább, áldott legyen a szív, mely erre kerget, s áldott legyen, áldott legyen a lelked, legyen a boldog álmok temploma.
Hanem azért áldani foglak téged akkor is, ha nem gondolnál rám többet soha
Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben, és hiszem azt, hogy igazságos vagy, bár emberi elmémmel megérteni nem tudom igazságodnak szörnyű módszerét. Hiszek jóságodban is, bár szemem csak gonoszat lát, amikor Erdély felé tekint.
Mint Szent Fiadat hajdani időben, ma népemet feszítik keresztre az istenkáromló gonoszak. Júdások árulják el naponta, rongyain martalócok osztozkodnak, s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak másfelé, hogy kínjait ne lássák.
Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa és hitem kívánsága szerint, de szeretem a népemet is, Uram, szegény elesett erdélyi magyar népemet, s bocsáss meg nekem, Uram, ha népem felé ma hangosabb, fájóbb, lelkesebb és türelmetlenebb bennem ez a szeretet talán, mint Tefeléd.
De lám, Te hatalmas vagy, uram, mindeneknél hatalmasabb, míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen és mezítelenül fetrengnek a világod porában, mindenkitől elhagyottan, s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van az én szeretetemre, mint Teneked, ki Minden Világok Ura vagy.
Azt is tudom, Uram, hogy minden ember egyforma Teelőtted, bármilyen nyelven imádkozzon is, vagy káromoljon. Bevallom azonban, hogy az én szívemben elfogultság lakozik, és ma csak az testvérem nekem ezen a földön, aki magyar, s ez mindaddig így lészen, míg a magyar a világmindenség legtestvértelenebb népe, míg minden csizma a magyart rúgja, mindenki a magyart tapossa, addig, Uram, bocsásd meg bűnömet, más testvérem nekem nem lehet ezen a földön!
Én kell pótoljam azt, amit mások megtagadnak tőle. Kiknek szemét kiszúrták, azoknak én adok szemet. Kiknek kezét béklyóba kötözték, azoknak én adok kezet. Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak, azok helyett ma én vagyok a hörgés, a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság, ez ma mind én vagyok!
Köszönöm, Uram, hogy kimentettél a pokolból és szabad földre irányítottad tévelygő lábamat. Köszönöm jóságodat, köszönöm. Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban csak akkor hallasz éntőlem, Uram, amikor rab népemen megkönyörülsz s Erdély földjére, magyarok földjére rámosolygod szabadságod fölkelő napjának áldásos fényét.
Legyen meg a Te akaratod, Uram. De alázatos szívvel megkérlek nagyon: legyen már egyszer a Te akaratod jó a magyarnak, áldás, békesség, szabadság, öröm! S legyen már végre egyszer valóban Tied az ország, s ne a gonoszaké, Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké, mert bizony, Uram, mindaddig, amíg ez meg nem történik, nehéz lesz elhinnünk, hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké.. Ámen
Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem... kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!
Embernek lenni! Csak embernek, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek! Lerázom magamról a port, Amit a századok ajka rámlehelt, Ledobom a palástot, Amit a Hivatal rámtekert, És az apostol köntösét is szétnyitom, Amit szent ujjak fűztek össze vállamon: Nézzétek, itt vagyok.
Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben, Amit a földanya megformált a mélyben, Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában, Fogantatásom titokzatos pillanatában: Én, ember, egy a millióból.
Ne várjatok éntőlem prédikációt És ódát és okoskodást ne várjatok: Én azt beszélem, ami vagyok. Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó: És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja, Öröktől való. Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim, Ami több lenne a pornál, És mégis, úgy akarta az, aki formált: Ami vagyok, örökkévaló. Semmi vagyok, egy milliomod, De minden, mert mindnyájatok. Nézzétek, ezek az erek milyen kékek: Akár a ti eretek! És piros bennük és meleg a vér, Mint bennetek. Nézzétek ezt a szájat: Kenyérre és csókra és szóra született, Mint a tietek. Ez a két szem nézni és nevetni szeret, És látni tanult és sírni szokott, Mint a ti szemetek, És álmélkodik reggeltől estig, Mint ti és Plátó és a kisgyerekek. Halljátok, a szívem hogy piheg? Hallgassátok és megértitek, Hiszen ő is, mint a ti szivetek, Kilenc hónapon át pihegett Egy édesanyának szíve megett, És visszatér, mint ti visszatértek, A földbe, amelyből vétetett.
És ez a lélek, érzitek-é, Hogy lüktet és ölel a lelketek felé? Ó nézzetek belé! Magát mutatja, egyet mutat: De ebben az egyben a ti arcotokat. Tükör módjára tükrözi hűn: Benne az erény és benne a bűn, És minden érzés benne van, Ami csak bennetek megfogan, S kimerhetetlen mélyébe lenn Piheg a mindennapi rejtelem: A közös, a közös Végtelen.
Valahol messze susognak a lombok, Valahol messze dalol a madár. A réteken már nyílnak a virágok, S az erdő szélén ott legel a nyáj.
Valahol messze egy pacsirta szól. Megérkezett már a vidám követ? Avagy csalogány volna késő éjszakán? Én nem hiszem. Azért... talán... lehet...
Csak álom volt, egy szertefoszló köd. Hisz még hideg van, künn süvölt a szél. A földön lent egy megfagyott madár, Fehér ruhában temeti a tél...
Hideg van... fázom... menjünk a szobába. Még nincs tavasz, fehérek a dombok, De hallga... mi ez? Vagy csak képzelődöm? --- Valahol messze susognak a lombok..
Zölden rezdül a nyírfa lombja. A bajor erdőn lágy szellő remeg. Ám hazámra és jövőmre Lőporszagú ködpára pereg.
Fehér itt a nyírfa kérge. Gyöngyvirágra lepke száll. És mégis: az egykori virágharang, csupa illat, ragyogó szín és hang - szemem előtt az otthoni erdő lebeg.
Körül-körül virágban áll És harmatban a kert, Fölé az édes napsugár Arany mosolyt lehelt. Mint koszorús menyasszonyok, Körül az almafák, Dús pártájuk halkan suhog. Virágzik a világ.
A földre lágy fehér eső, Virágeső pereg. A föld szívéből forr elő A májusi meleg. A föld szívére szállani Szirom, virág eped. A föld szívére szállani Elküldöm lelkemet.
A föld szívébe lelkemet Halkan sóhajtom át. Érzem, amint forr és remeg, Az élet mély dalát, Az örök mézzel áradó Kövér erek tejét. Szívom az el nem száradó Életfa kútfejét.
Tártmarkú kéz minden fa itt Gyümölcsöt ontani. Földből az áldás karjait Az Isten nyújtja ki. Szívedből mély illat remeg, Szívemből mély ima: Leheld az égbe lelkemet Szerelmes földanya!
A legszebb művészet tudod mi, Derült szívvel megöregedni. Pihenni, hol tenni vágyol, Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
Nem lenni bús, reménye vesztett, Csendben viselni el a keresztet, Irigység nélkül nézni végig Mások erős, tevékeny éltit.
Kezed letenni ölbe S hagyni, hogy gondod más viselje. Ahol segíteni tudtál régen, Bevallani nyugodtan, szépen, Hogy erre most már nincs erőd. Nem vagy olyan, mint azelőtt. ..
