antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár még rezonál dallamod fémtárgyak fölcsiszolt felületén s a kifeszült húrokon fénymázként ragyog a csend az is majd te leszel a hallgatás időtlen időkön át
A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, Ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a szél, mely hordja a magot, De szirmát ki nem bontja a virágnak, S az emberek, mikor a mezőn járnak, A virágban hadd gyönyörködjenek. Legyek a kendő, mely könnyet töröl, Legyek a csend, mely mindig enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. Legyek a fáradt pillákon az álom. Legyek a délibáb, mely megjelen És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem, Legyek a délibáb a rónaságon. Legyek a vén föld fekete szívéből Egy mély sóhajtás fel a magas égig, Legyek a drót, min üzenet megy végig És cseréljenek ki, ha elszakadtam. Sok lélek alatt legyek a tutaj, Egyszerű, durván összerótt ladik, Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír, Míg le nem teszi a művész a vonót.
A tudós bagolyné tojt egy kis utódot, de az nem lett okos, sőt inkább ütődött. Atyja, a nagyhírű egyetemi dékán sokat bosszankodott lüke ivadékán. Hasztalan unszolta: - Magolj, fiam, bagoly! Hiába korholta, intette, kölkét ez csak untatta. Utálta az egyetemet, órák alatt legyet evett. Nem csoda hát, hogy a halálmadár-vizsgán csak ücsörgött és pislogott pislán. - Huss! Rivallt rá az elnök-akadémikus. - Szálljon egy házra, és borítsa gyászba! - Jó! - mondta a buta bagoly, holott azt sem tudta, miből lesz a halott. Rászállott a legelső viskóra, és ott csücsült bóbiskolva. Jobbat nem talál, ki mindent végigpásztáz, mert ez volt a temetői gyászház. Így lett a nagyerdő legostobább baglya, a Huhugányos Akadémia tagja.
Már tudom, hogy a csillagok nem akárhogy futnak fenn az égen, és nem csoda, és nem varázslat, ami ott tartja őket féken. ...és jó, hogy elkerülik egymást, és jó, hogy nincs találkozás, mert világokat törhet össze egy szörnyű égi robbanás. Mind így vagyunk. Sodor a sorsunk. Távoli ívek közt szabály, vonzás - taszítás: ez az élet. S míg lefutunk az ég falán, vannak, kik elkerülik egymást. Jobb is talán...
A hazátlan idő: víz nélküli folyam, száraz a szemhéj, mint a meder, olyan. A hazátlan idő: legyőzetett szívek, meddő korok, holt lelkiismeret. A hazátlan idő: sötét, baljós mese, hegygerincek zúgó, fekete fenyvese. A hazátlan idő: anyaföld, szántatlan, kihalt szárnyalások, lelkek darabokban. A hazátlan idő: ellobbanó fáklya, sors harangja és az ég rideg magánya. A hazátlan idő: keserű szerelem. Méhraj - mennyekre, viaszra éhesen.
ahogy az élet rövidül, az ősz egyre fájdalmasabb, nem tár ki már a szem tengernyi vásznakat. ahogy az élet rövidül, nem ráznak már meg a képek – hisz nem könyörül az élet rajtunk, kik vagyunk szegények. pedig mennyit tanultunk-tudunk, de hol már az a tűz, az az akarat! erősek is csak azért maradunk: rajtunk ne szánakozzanak.
ne szánakozzanak, de hagyják meg legalább a harmóniát, ami még bennünk kihajt, mi már nem akarjuk a bajt.
Tudd meg, én Neked fájni akarok, emlék akarok lenni, mely sajog, mert nem lehettem eleven valóság. Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát, hogy ne én jussak róla az eszedbe, akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam, és minden szó, mely kimondatlan maradt. Nem láthatsz tengert s arany sugarat, mely nem a szemem lesz s a mosolygásom s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson, mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyatja, a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja, a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom, minden asszonykéz, minden férfivállon, s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság, mindenütt, mindig, minden én leszek
„ Tudod-e, hogy az igazi nagy szerelmet az őszi erdőn a legszebb kezdeni? Nincs nagyobb csók, mint amelynek váltását ezer halál lesi?” Jékely Zoltán
Tudod-e, hogy az igazi, nagy szerelmet az ember szinte bárhol kezdheti? Csak tartson soká az a nagy csók, amelynek „váltását ezer halál lesi”! Ismersz-e olyan igazi, nagy szerelmet mely kezdettől a végéig megmarad? Mely nem oszlik semmivé az idővel, őrlő, nagy malomkövek alatt?
Vannak-e oly igazi, nagy szerelmek, mik a sírig tartanak, nem tűnnek tova, melyek ártatlanok, akár a gyermek, s nem hagy rajtuk nyomot bűnök démona? Van-e őszinte holtomiglan, s holtodiglan, szelíd patak, s visszafoghatatlan visszhang, van-e tűzsugarú, rózsalángú nap, mely örökre marad, soha el nem illan?
S van-e oly élet, hol mélység őriz mindent, nem veszik kútmély időverembe? Hol szent a parancs, a törvény, mint az Isten, s nem pusztítja szószegő csalárdság veszte? Tudod-e, hogy az igazi, nagy szerelmet az ember szinte bárhol kezdheti? Nem a hely, az évszak, nem a körülmény a fontos, az ember, aki tartását, becsületét, makulátlan jellemét nem nélkülözheti!
Olykor kitárod a karod szemedből boldog álmok édes derüje árad lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban a szíved néha-néha hangosabban dobban, hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és ajtód előtt kopog! Majd újra halkul a lépés. Riadt szemedben némán fakul a ragyogás s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még bíztatod magad, hogy jönni fog talán de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik szemedből könny után könny törületlen szivárog s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod szívedről cseppek hullnak megannyi vérző kláris már nem bánod, hogy nem jön már nem bánod, ha fáj is és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
egyszer a legvadabb táncból is elfogy a lendület s az akkordokban megbotlik a lábad kifulladsz te is a legjobb táncos pedig ezer fokon szívszakadva jártad hamis már a dallam s tétován kutatod emlékeidben a régvolt szépséges harmóniát megbicsakló térddel görnyedsz a földre s dúdolsz halkan egy ismerős melódiát nincs tűz nincs ritmus benned a zajgó forgatagban valahol egyszer elveszett kopott már az egykor fénylő körben tükör parkett s nem fogja már senki görcsbe rándult erőtlen kezedet koppan a cipőd és roppan a hátad s lám most szteppelhetsz magadban új idők jönnek s új melódiák te mégis azt a régit dúlolod könnyek között halkan
To go, azt jelenti: menni. To take, azt jelenti: venni. To love, azt jelenti: szeretni. De Barbara, az minden nyelven Barbara.
A pénz, azt jelenti: money. A különösre azt mondják, hogy funny. Hogy nekem nincsen money-m, az nem is olyan funny, De különös, hogy Barbara, az minden nyelven Barbara.
Azt hiszem, a legjobb lenne menni, Azaz, hogy angolul: to go. S nem ott az ágy alatt sután ellenni. Mint egy eldobott boros dugó.
A church, azt jelenti: templom. Az ill, meg azt, hogy beteg. A Churchill ezek szerint beteg templomot jelent, Ugye itt állunk egy vas nélkül és ilyeneket gagyogok, Az mindenképpen azt jelenti, hogy bolond vagyok. Angolul: fool.
Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban, nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek, süvöltözik eszelős vádjaik. Még tegnap is – mi ember volt az utcán, egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem. Üvegre égetve, pasztellben és olajban sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám nézte őket a falról, húsz év előtti ingem, vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra virágzottam a téren; vagy amikor a végén lemennek spárgába a stadionban, és hosszan a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam. És most egyszerre – mi? A nyaralómban a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam, velencei tükröm – ez fájt nekik? Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam? Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában, én hordtam el az összes testvérem gönceit… Nehézfejű voltam, alattomos, nevettek vagy még csak nem is nevettek, mikor a tornaórán a néném kombinéját meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz, szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek – azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt!
