antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A lét vékonyka, koszlott peremén, hol hideg a pad, s reszket a remény, a hit elapad az utca kövén. Ha ingyenkonyhán a sorára vár, s túlélni tanul egy lecsúszott tanár, észrevétlenül röppen el a nyár. Mert ott, a peremen csak a ,,most" van, és az üveg, ahogy torz mámorban, földhöz vágva szilánkokra robban, és mindig egyformán kemény a tél, a szégyen vajúdik, majd elvetél, úgy jár, akár a kicsorbult acél. Hisz' a méltóság csak szánalmas kincs, ha egyre kérni kell, mert enni nincs... Mivé lesz akkor tartás és gerinc? Átértékelődik, mint az élet, nem más, csak homokba írt képlet, mit elfúj a szél - megoldatlanul.
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, Az emberiségnek elhányt rongyain Komor betűkkel, mint a téli éj, Leírva áll a rettentő tanulság: "Hogy míg nyomorra milliók születnek, Néhány ezernek jutna üdv a földön, Ha istenésszel, angyal érzelemmel Használni tudnák éltök napjait." Miért e lom? hogy mint juh a gyepen Legeljünk rajta? s léha tudománytól Zabáltan elhenyéljük a napot? Az isten napját! nemzet életét! Miért e lom? szagáról ismerem meg Az állatember minden bűneit. Erény van írva e lapon; de egykor Zsivány ruhája volt. S amott? Az ártatlanság boldog napjai Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, Vagy egy dühös bujának pongyoláján. És itt a törvény - véres lázadók Hamis birák és zsarnokok mezéből Fehérre mosdott könyvnek lapjain. Emitt a gépek s számok titkai! De akik a ruhát elszaggaták Hogy majd belőle csínos könyv legyen, Számon kivül maradtak: Ixion Bőszült vihartól űzött kerekén Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők. Az őrült ágyán bölcs fej álmodik; A csillagászat egy vak koldus asszony Condráin méri a világokat: Világ és vakság egy hitvány lapon! Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből S most a szabadság és a hősi kor Beszéli benne nagy történetét. Hűség, barátság aljas hitszegők Gunyáiból készült lapon regél. Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betűket a sápadt levél Halotti képe kárhoztatja el. Országok rongya! könyvtár a neved, De hát hol a könyv mely célhoz vezet? Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e A könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, Salakjok annál borzasztóbb legyen, S a rongyos ember bőszült kebele Dögvészt sohajtson a hír nemzetére. De hát ledöntsük, amit ezredek Ész napvilága mellett dolgozának? A bölcsek és a költők műveit, S mit a tapasztalás arany Bányáiból kifejtett az idő? Hány fényes lélek tépte el magát, Virrasztott a sziv égő romja mellett, Hogy tévedt, sujtott embertársinak Irányt adjon s erőt, vigasztalást. Az el nemn ismert érdem hősei, Kiket - midőn már elhunytak s midőn Ingyen tehette - csúfos háladattal Kezdett imádni a galád világ, Népboldogító eszmék vértanúi Ők mind e többi rongykereskedővel, Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel, Rosz szenvedélyek oktatóival Ők mind együtt - a jók a rosz miatt - Egy máglya üszkén elhamvadjanak? Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, Oly fényes elmék a sár fiait A sűlyedéstől meg nem mentheték! Hogy még alig bír a föld egy zugot, Egy kis virányt a puszta homokon Hol legkelendőbb név az emberé, Hol a teremtés ősi jogai E névhez "ember!" advák örökűl - Kivéve aki feketén született, Mert azt baromnak tartják e dicsők S az isten képét szíjjal ostorozzák. És mégis - mégis fáradozni kell. Egy újabb szellem kezd felküzdeni, Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt S gyümölcsözőbb eszméket oltani, Hogy végre egymást szívben átkarolják, S uralkodjék igazság, szeretet. Hogy a legalsó pór is kunyhajában Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak, számos milliók; Én védem őket, ők megvédnek engem. Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. Ez az, miért csüggedni nem szabad. Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit Agyunk az ihlett órákban teremt. S ha összehordtunk minden kis követ, Építsük egy újabb kor Bábelét, Míg oly magas lesz, mint a csillagok. S ha majd benéztünk a menny ajtaján, Kihallhatók az angyalok zenéjét, És földi vérünk minden csepjei Magas gyönyörnek lángjától hevültek, Menjünk szét mint a régi nemzetek, És kezdjünk újra tűrni és tanulni. Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövűlnek élő fiai. Mi dolgunk a világon? küzdeni, És tápot adni lelki vágyainknak. Ember vagyunk, a föld s az ég fia. Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen, S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt Posvány iszapját szopva éldegéljünk? Mi dolgunk a világon? küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből S a szellemharcok tiszta sugaránál Olyan magasra tettük, mint lehet, Mondhatjuk, térvén őseink porához: Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!
Úszom az égen arany csónakon, az éj homályán én uralkodom, az eget-földet végig láthatom, a csillagot tengerbe buktatom. Szállok a sötét légtenger hátán, kuszált felhőbe feszül a csáklyám, ezüst evezőm dalolva csobban, úszom fekete égi habokban.
Holdbeli csónakos, örök szerelmem, arany sajkádra vegyél föl engem! Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam, a sötét erdőt könnyel áztattam, eleget sírtam a földi porban, ölelj magadhoz a tiszta Holdban. Nem él a földön, akire vágyom, holdbeli csónakos, te légy a párom.
Fénylő csónakom szeli az éjet, legszebb csillagom, szeretlek téged, egyedül vagyok, vágyódom érted, enyém leszel majd, ha a tavasz éled. Mellém ültetlek szép csónakomba, eleget sírtam a földi porban hajad az eget aranyba vonja, ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
A lenti bút-bajt mind elfelejted, A lenti bút-bajt mind elfelejtem, fejed örökre vállamra ejted, fejem örökre válladra ejtem, fejed örökre vállamra ejted.
Elengedlek most menj, s ha messze jársz is, azért üzenj, mert én itt maradok, nem mozdulhatok ez a dolgom: várakozok a télre, a fehérbársony létre, míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád, hogy visszatérj, mert én anyád vagyok, s szerelmes párod... mesélj majd, merre jártál s hogy te is úgy vártál engem, mint én téged? számoltad-e a perceket? s amikor álmodtál virágos rétet, emlékeztél-e rám, ki e rét fölé borúl, ki alatt hűs az árny és megpihen a vándor, ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról, miket a puha avar adott neked ugye nem fáztál a bársony hó alatt, ugye nem bántott a zord téli üzenet?
Itt vagy ágaim alatt, mégis oly távol... s bár létünk tűnő pillanat, állnom kell helyemen, vigyáznom rád, testvéreidre, és a rétre is, hogy amikor a Fénykirály újra életre kel, és a Tavasztündér már közel, felemeljelek, ébresszem gyengéd álomlétedet, hogy sarjadj ki újra ágamon s adj nekem új tavaszt, új Életet.
húz átfölötte vijjogón a gond, s tükrén az oldhatatlan szomorúság sikamlós olaja ragyog. . Vizére mint lehajló parti fűzek, borul lombos, sötét hajad. Iszamós emlékid hinárba fűzted s most ott kúsznak a víz alatt. . A távolból derengve imbolyognak, nagy hegyek ködlő ormai, mult rettegésnek, szégyennek s iszonynak felhőkbeszálló árnyai. . Majd csillanó kacaj buggyan ki szádra, mint felbukó, fényes halak, de félve visszahull mindjárt s utána csak hullám és zavar marad. . Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben, mely sóhajaidból fakad! Most kél a hold és ver föléd az éjben vágyakból ragyogó hidat. . Súlyos ködként fed a bizonytalanság, nem törik át fénylő szavak. Az ifjú, megrázó boldogtalanság csodálatos tájképe vagy.
Orbán Ottó: A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról
az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is jó időben született újszülöttek egy új történet első mondatai a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele nem lettek sem azok sem ezek rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból rókaagyakba való eszmékkel hogy a történelmet gólra játsszák a vesztest pedig a legjobb sárba taposni akkor legalább nem sokat pofázik rendőrállamban nőttek föl szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg a népről meg azt hogy vasreszelék melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba a fiatalság mindig a menny küldötte kivéve azt amikor nem kivéve azt amikor az ördög megvakítja hogy ne lásson mást a folyó vizében csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz az államgép rohad valami bűzlik valami elveszett a vissza nem térő esély polcról lopott koronát olcsón megszámítunk a szellem páncélja új a módszer a régi ahogy a végkifejlet is szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok
Befogott sánta szekerébe a szürkeség hirdetése és az átnyikorgó nappalok, hogy járataimban hajthassanak giz-gazok,... gyeplő bordám nyele, számban zabla tép sebet, nemes sörényemet érdek lepi és piszok, és bögöly szívja maradék létezésemet, meddőek már a vágtató zöldes álmok, ledér lasszó pányváz, köt, igéz és igáz, porral sóhajt a patak, sós szik az árok; ám szemedben hajtanak a jázminok.
Ne írj, ha nem lehet csak gondolj rám s ez elég - tudom, hogy megteszed - mert a gondolat ideér a gondolat elér nincs idő nincs messzeség csak diadal a gondolat megvígasztal
Ne írj, ha nem lehet csak gondolj rám mindig kedveset, szépeket sötétet, napfényt lépteket feléd felém. . . a gondolat elér
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszthetlek, S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk, És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.....
Tudod mit ér, ha két kéz, simulva összeér? S lágyan öleli egymást, a két csupasz tenyér? Ha ujjak játszadoznak, simítva szüntelen, ha lángra gyújtja szíved, az álomnak tűnt jelen. Incselkedő kis lépés, tétova mozdulat, csiklandozó mosolygás, – a szív ekként mulat. A bőr, a kézen érzi, vibrál a tiszta fény, s az összeolvadásból feléled a remény…
Bejártunk néhány erdei utat. A sárban sárga gyertyánlevelek, istenhozzádok, istenveledek, a foglalata mindnek csak a sár, ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár!
Ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár! A fák közt karcsú őzlábgomba-lámpák, egy apró, fényes-zöld csodabogár-hát, rohangáló, túl boldog gyerekek - ne mondd, hogy te nem láttad ezeket.
Ne mondd, hogy te nem láttad ezeket: Gombaszedők késekkel, kosarakkal, egy erdő tele elhullott szavakkal, egy tanácstalan, fáradt utazó: Inkább más úton járni volna jó?
Inkább más úton járni volna jó? Keresni egy másféle terepet, új asztalt, ágyat - új szálláshelyet? A foglalata mindnek csak a sár - ne mondd, hogy nem láttad soha, mi vár.
Bejártunk néhány erdei utat, egyik fa a másik fára mutat, istenhozzádok, istenveledek, a sárban sárga gyertyánlevelek.
Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek. Havazás lennék, mintha volna kedvem és pénzem annyi hóra, mellyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben. Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy szál ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám. Lennék mindenség ingecskéje, öltözködnék a szegénységre, ne üssön át az éjszakákon vacogó lélek, fázó álom. Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban.
Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát, Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt. Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla, S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.
