Azt hittem, mint a kocka, mely egyik csúcsán meg- rekedt, az eszmélet majd helyrebillen, Attila, de nem; gonosznak lenni nálunk szinte illem. Agyban, középütt, széleken ma is fortélyos és igazgat a megáporodott félelem.
*
Ó, fényes, elragadó, hatalmas, ahogy jönnek újra, látnak, győznek, esznek. Én meg szótlan, szóra készen, boldogan itt kuksolok, tövében a keresztnek.
*
Mindent szabad. Nem tiltja meg. Nincs sóhaj-ellenőrző részlege. Azért egy lézer-fúrta kis lukon, a recehártyán át lesi: olyat gondolni bárki merészel-e?
*
Világ egyik fele a másikat vallatta, nyúzta, kerékbe törte. És itt a Bíró, biztosan. De bárcsak visszajönne.
*
Minden elveszni látszik. Mint annyiszor. És teljesen. Ember. Darab. Liter. Kiló. Sav sárgul keréknyomokban. Fakó tájra hull fekete hó. Ám megjön végül a Nap is. És minden lángra lobban.
Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány, Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány. Egyszer repülök, madárként szállok az égbe, Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.
Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok, Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok. De nélküled kietlen tájon találom magam, Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.
Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén, Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén. Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska, Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.
Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad, Fényesen világít, lesz saját holdad. Üstökösként repül át az égen, Ha velem vagy, az maga az éden.
Akkor ezer virág nyílik a réten, Fény gyúlik a mély sötétben. Nincs fagy, hideg, fájdalom, Valóra válik, miről álmodom.
Arra kérlek, maradj még soká, Repítelek, elviszlek bárhová, Csak hiányodat nem bírja szívem, Megszakad, és elveszítem hitem.
Csengery Kristóf Szavak egy összehajtott papírlapon, párna alatt
Elalvás előtt mindenektől bocsánatot kérek magamban vak égre nézek mint gyerek föl szemem lehunyom itt maradtam a belső végtelenben állva de nem jön szó megnyugtató mely arra biztatna menj tovább ha bejutsz az lesz neked való hely nem jön feloldozás talán mert nem is jöhet a létezés oly sok sebet üt önnön falán telt önzés izmos dölyf karcsú téboly keringenek egymásba néha belékarolva mintha bálban járnák a táncot így volt és ma is így maradt és általában így lesz mindig fáradt a lelkem gyűrött a testem elpihennék nyugodj el és simulj ki bennem vágy munka bánat kétely emlék szemem lehunyom itt maradtam vak égre nézek mint gyerek föl bocsánatot kérek magamban elalvás előtt mindenektől
Az éj sohase teljes Higgyétek el ha mondom Mindig marad A bánat mélyén is egy nyitott ablak Egy ablak mely világos Mindig marad egy álom ami virraszt Vágy betölteni csillapítni éhség Egy jó egy tiszta szív Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz És figyelmes szemek S egy élet amit meg kell osztani.
Még kopár a mező s a rét, de ne bánd. Csak alig március van. Fagyasztó szelek járnak.
Nézd: sebes, fölmart, összetépett a föld. Halálosan dermedt, mozdulatlan. De ne bánd! Ott minden rendbe jön hamar. Ott minden seb begyógyul hamar. Ott élet lesz nemsokára. Élet! Élet! A fölsebzett, fölmart, beteg göröngyöket a finom zöldselyem, puha pólya befonja, beköti – – –
Megéred még ha megéred kormos keserű alkony száll tekintetedre a szervek a tagok konokul ellenszegülnek aláaknázzák terveidet keresztülhúzzák számításaidat kormos keserű alkony ha megéred a tárgyak alakok arcok körvonalai elkenődnek napvilágnál is homályban tapogatózva matatsz beszűkült tered vasrácsai között egy hang egy szín egy név át-átsuhan de benned nem hágy nyomot kormos keserű alkony kit érdekel ugyan kit érdekel ha kormos ha keserű szeretteidnek teher vagy már csak teher ha megéred hasznot hát többé ne húzz s ne várj javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak túlnőtt tüskéid körmeid metéld le óvakodva hogy sebet magadon s másokon ne ejts ha lehet köszönj el a fáktól az égtől a rögöktől a rigóktól egy név egy szó egy szín még átdereng
Boda Edit: Két zsoltár és egy varázsének az anyanyelvről /részlet/
1. Zsoltár
Nem jött hegyről, dombról, sem a csillagokból, sem a lenyugvó nap aranykosarából, sem a holdanyónak csillámszőtteséből, fűzfavessző fényes, ezüst leveléből, csak jött szülőanyám pusztai lelkéből, csak jött szülőapám mesélt meséiből, igéből testté lett ismeretlen szélből, szarvasok között nőtt Krisztus tenyeréből.
Szerteolvasztottam szóostyám a számban, véremig elhatolt, kisarjadt a szárnyam. Fű-fa mellémzöldült, a madár hozzám ült, s megértettem nyelvét a kérges utaknak.
Ebben a világban asztalt terít nékem, énekelt szavak közt elfeledem vétkem, gránátalma törzsből építi elszántan nevető keresztem. Nevető keresztem? Vagy talán a bölcsőm? Égbeli tutajom szárnyait a felhőn?
Álmaim varkocsát a kezében tartja, lebukom, fölcibál örökké a karja, tiszta vizű égben fürdeti a testem, hintajában ülök, angyalait lesem.
Anyáimnak nyelve, apáimnak nyelve, szakadtas ruhájú idők fejedelme, az évek hálóján áthulló fénycsóva, mindent beborító kétágú diófa!
Nem jöttél a hegyről, sem a csillagokból, sem a lenyugvó nap aranykosarából, sem a holdanyónak csillámszőtteséből, fűzfavessző fényes, ezüst leveléből, csak jöttél anyámnak pusztai lelkéből, csak jöttél apámnak mesélt meséiből, igéből testté lett ismeretlen szélből, szarvasok között nőtt Krisztus tenyeréből.
Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél. Összel, mikor a hervadás leszáll, s az árva fák közt zúgni kezd a szél. És tavasszal, mikor a holt mezökre az élet lüktetése visszatér. Nálunk akkor is hull a falevél. Nálunk akkor is búsak a lelkek, mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...
Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak, az a kevés is mind, mind lepereg.. Erdélyi fák között, én nem tudom miért, de kétszer hullanak a falevelek...
Kedveseim! Szeretném tudni, ki szerkeszti a Léleksimogató című weboldalt. Ha valamelyikőtök tudja, kérem, legalább nekem írja meg, szeretnék neki köszönetet mondani.
Emlékek ingoványa
Egy ki nem mondott szó dallama pislákol régesrégről, mint távoli mécsvilág. Koromsötét éjben jégtáblaként úsznak szemközti tó ködén elmormolt imák. Kilábalunk-e még ebből a mocsárból, lesz még puha álmunk nyári ég alatt? Tarisznyánkban a múlt súlyos igazolvány. Vigyázzunk rá, talán csak ennyink maradt.
Érdemes lesz? érdemes volt? Görbe, ami egyenes volt. Hol van erő és szerencse? Mi taszít ki? Ki vezet be? Tőle, hozzá, benne, érte, nála, néki, mégse, mért ne, ide, onnan, ott is, itt se majd ha, már most, úgy is, így se, mindig, egyszer, érthetetlen, jaj, tovább, nem, az se, nem, nem, néha mégis, soha többé, véle, oda, mindörökké: mennyi megnyílt s elveszett út, mennyi csapda, mennyi zegzug, halni lassan, ölni gyorsan, bent a szívben, kint a sorsban, s úgy hinni, hogy győztes - vesztes, eljutunk az egyeneshez:
az ég sugárzó szeme alatt hallgatag víz partján ülünk kifigyeljük miként kékül szellőzteti arcát S átélhetjük hogy oly kékké válunk mint az ég s úgy rezdül a szívünk mint a felhők moccanása kékség derengő fényözön
Tar Károly: Vagy! - Sulyok Vince halálára /részl./
Lerakódott benned a szülőföld, mint ... a gondolat, agyban és érben a mész, ... lombban a zöld, életben a halál.
Jártad északi világod, honvágy már nem gyötör otthon és útközben, sem földön, sem a földben, mert apránként egészen, mint órák az időben, léptek a távolodásban, betűk a könyvben, mosoly a nevetésben, sóhaj a légzésben, pillantás a nézésben, mindenütt termékeny szülőföld lesz belőled.
A rózsa pillanata. Ez. Ennél teltebb, teljesebb már nem lesz. Lobog fölötte a perc kék éggel, fehér felhőkkel, meleg fénnyel. A rózsa perce ez. Örökkévalósága. Sziromlevél-csodái holnaptól már hullani kezdenek. És hogy valaha szép volt, hogy tegnap szép volt, csoda volt, hogy tegnap volt, arra csak én emlékezem.
S akkor hal meg végérvényesen, mikor én is elfeledem.
Kapaszkodom tíz ujjal, tíz körömmel az Időbe, ebbe a sebesen tovatűnni akaróba, kapaszkodom a Jelenembe, amíg van Jelenem beléje kapaszkodnom, tíz ujjam van csak ehhez, ujjaimhoz tollam és ceruzám maréknyinál alig több szavam, s papírdarabokra hiú reménykedéssel ráfirkált mondatok, amiket bármikor tovafújhatnak, magukkal sodorhatnak léghuzatok-szelek s olvashatatlan kis darabokká tépdeshetnek – öröklétük, lehet, ennyi lesz csupán s ennyi lesz talán az én saját „öröklétem” is, egy szóval, egy sorral se több talán: meg-meg zökkenő monológ valamelyik kopott füzetem oldalán, hisz pontosan tudom már most is, hogy ami hátra lenne esetleg, azt is szorgosan csomagolja már november a maga saját dértől ezüstlő papírzsákjaiba. Hát nincsen többé mire várnom: dicsérnem azt kell, ami még hátra van dicsérnem a ködöt kell, az esőket, dicsérnem a fagyot, a havakat s megénekelnem a viharzó tenger háborgó vízét, és a síkos zátony sziklái közé beszorult hajók segélykiáltozásait – megénekelnem őszöm, novemberem, mindazt, amire rekedt torkom erejéből futja még: az örök pusztulást és örök elmúlást.
minthogyha másutt s másképp is élhetnék, kívánnom kellene s akarnom csak, s lehetnék gazdagabb és sikeresebb, jöhetnék és mehetnék egy másik kertben, más égtáj alatt, másfajta virágok és fák között; minthogyha én választhattam volna ezt is itt, mintha nem egy messzi Nagy Akarat tologatna az élet sakktáblájában, apró kis figurát; minthogyha sejtjeinkbe beépülve (s beépülve mindenbe) nem létezne valami Törvény, megmásíthatatlan s felfoghatatlan, mit csak az eszmélés rövidke perceiben sejthetek, villanásnyi időre csak: amíg fejem — kínban — fölemelem a porból s rácsodálkozom vizekre-egekre — fényvillanásnyi pillanatra csak, mielőtt porrá omlok vissza újból.
Wass Albert
