Csodás idő: fagy - napsütésben, s te szenderegsz még, drága szépem? Kelj fel, elmúlt az éjszaka. Még álom rezg szemed tavában, ébredj észak szép hajnalában, s kelj föl, mint Észak csillaga.
Az este még, tudod, vihar dúlt, a szél felhőt kergetve zajdult... A hold, a sápadt és sovány, sárgán bujkált felhők nyomában... Te búsan ültél kis szobádban, de mindez elmúlt mára, lám.
Ma kéklőn domborul a mennybolt, a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt, szűzen fehérlik rajt a fény; csak távol erdők barna fátyla, sötétlik a zöld fenyők sudárja, s a nap sétál a tó jegén.
Borostyánszínű fényben fürdő szobánkban izzik már a kürtő, a kályhatűz vígan recseg, be jó is itt a langymelegben! De még jobb lesz a friss hidegben szánkázni, kedvesem, veled.
Tüzes csikó röpíti szánunk, hajrá, vidáman messze szállunk, a tarlót is bejárjuk ott, hol nyáron zöldelt, és az erdőt, a nemrég lombosan merengőt, s minden szívünkhöz nőtt zugot.
Milyen magas az ég! Most minden narancssárga és meleg Milyen messze a föld, még így, behavazva is, ahogy az állomás felé botorkálok vaksin, befelé dideregve Milyen jó lenne, ha az élet után nem lenne élet, és a halál után nem lenne halál Csak lebegés lenne, mint anyám méhében, még tudattalanul, már emlékek nélkül
Lent élek de felfelé nézek Fénytestű lények szelik át az éjszakai eget - hét egymáshoz kötözött óriáscsillag lebeg a semmi fölött Kemény a szívem - nem ismerem a békét Az emlékezés minden tudásom
A kétely nélküli látványt. A tenger titkos zsargonbeszédét. Levélutakat. Elképzelt csillagképeket az el nem képzelhető valóság fölött. A paleokastritsai olajfákat. Maréknyi szélbe szórt homokot. A saját álmomban való ébredést, és a más életekbe veszett életeket. Az első találkozás boldog rettenetét. S végül e hiú szavak májusi hóesését, ahogy elolvad a számon, mielőtt megcsókolnál.
érzem Uram, az ész öregszik nála csak a test öregebb hol a lényeg mi túléli a reszkető félelmeket hol az arc ami ránctalan hol az érfal mi nem meszes hol a lélek mi túléli a hajnali rettenetet mikor gyűrötten sápadtan verejtékes álom után a tükör kegyetlen mélyéből visszatekintesz énreám
*
sápad az arcom jól tudom levedlik rólam a szeretet üres lélekkel álmodom tudom lesz majd ki eltemet
kiszikkadt erek hálózzák a szív régi domborzatát kopár hegyoldal kiégett fészek egy napig tán még elélek kegyelemből
ami marad – szikár hegyoldal – a patak mi tisztára mossa a vermet hol csontjaim halkan telelnek egy őz jön majd szeme kristálytiszta előrenéz sohase vissza lelke őrzi a riadalmat mint csontjaim a nyugalmat s felettük hideg szelek zenélnek lassan ideje lesz a télnek
Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam. Nem lelem a hidat. Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba. Épségben. Kiáltanék: HÉ, EMBEREK!! De nincs itt senki. Senki. Jó lenne sírni. Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok. És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek. Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná: kellesz. Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság. Én próbálom a hazugságot igaznak hinni, mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.
Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni. Menni egyedül. Jó messze. Jó lenne a friss széna illata, és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal. Megkérdezni, mivégre tette útját. Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap, mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.
Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt, párás, fojtogató napok,mikor egy hintaszékben ülni volna jó. Ez most minden vágyam. Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell. Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék. Úgy belehuppanni és kinevetni a világot. Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok, úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ. Egy hintaszék. Egy szentély, ahol a könnyek is édesek, mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet. És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva, mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság. Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár. Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit, A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg: végig ott lapult a markomban. Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok. Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró, vállraborulós fajta, mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen, mert részletek helyett az egészet akarom, mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is, . . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák, a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack. Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól, mert gyengévé tesznek. Ilyen vagyok, sőt.
Soha nem látott házak kövei fáradt oszlopok tartják tetőiket városok ahogy kapaszkodnak a hegyre talpam nem koptatta lépcsők utcáikon arcok-álarcok egymásra tapadva mindenkihez hasonlók senkihez pillantások a múltból és jövőből hiány hiányba öltve bordáim között ide-oda ütődik végül markomba gurul s utolsót rándul egy öklömnyi izom
Fölösleges vagyok reggel, délben és este. Ha néha verset írok, nem használ senkinek sem. Éhes marad az éhes, már nem izgatja az sem, ha jóllakottról szólva kérdem: mért a különbség?
A házatlanok fölé nem keríthetek sátrat, nem bíztathatok senkit a hegyen túli Nappal, ámbár tudom, hogy fölkel, ha nem nekünk, hát másnak.
Életben az tart mégis, (kis remény) talán hátam mögött valakik néha ujjukkal rám mutatnak: ő sem szökött el tőlünk. Mit tegyünk? - velünk töpreng. Hosszan néznek utánam.
Rólad, lelkem fürdőjéről szeretnék hallani. Igaz, hogy ez sem igaz, mert csókolgatni szeretnélek. Nagyon messze vagy, és én szomorú vagyok. Tudod-e mennyi az egy év, hányszor kell lefeküdni, hányszor fölkelni egyedül, és hány rendes ember derűjét kell tönkretennem azért, mert kedvetlen vagyok? Hiába minden nyájasságom, röviden felelek, nem figyelek; két ismerősöm már meg is sértődött, azt hiszik, hogy az orromat hordom magasan, pedig jaj de
alacsonyan vagyok mindenestül, és aki magasan tartana, az messze jár. Édesem, kicsim, borzasztó. Nem tudom, mi lesz velem így nélküled. Hogy a hivatalban megállom majd a helyem, az kétségtelen, de itt, kinn a világban, minden tagomban külön-külön fájóan buta vagyok most, pedig most kellene a legfőbb okosság, most kellene megnyilatkoznia a szellemnek, amikor szurokba ragadt a lélek. Lehet, hogy kinyújtózkodom én is, ha a hőmérő kinyújtózkodik, és nélküled is örülhetek még neked, hiszen Te nem tartozol senkihez, mindenkihez a hideg tartozik. Ezen ne nevess, de örülj, hogy ilyen csámpásan fejezem ki magam, mert ez az én esetlen udvarlásom. ... Éjjeli 1 az óra vasárnap este 1928. szeptember 16. Őrült boldog vagyok. Még csak egy ügyvédi beadványt kell legépelnem. Most kaptam meg a leveled. ...
Te gyönyörű barna kenyér, napos fenyves és szénaszag! Jaj, te, nem is csókolni
szeretnélek most, hanem birkózni veled, hemperegni. Kicsim, ne haragudj, csak azért nem
szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit. Édes kis szívem, írj! Csókol, nagyon szeret, Attila.
(...)A gondolat megöli az érzelmeket, az enyéimet is megöli. Tudod, hogy a szerelem nem érzelem, hanem lényegileg valami más? Hogy nem lehet az? Hiszen, ha elgondolkodom sem szeretlek kevésbé és így tételem logikusan következik az előbbiekből. És gondolkozni jó, ha az embernek keze-lába sajog.
Kicsikém, minden meghal bennem, mert minden rossz, a virágos fák oldalán kard lóg, de téged szeretni és gondolkozni jó. Márti, szeret-e téged az Isten? Gondolkodtál-e már ezen? Engem nagyon-nagyon szerethet, mert minden rossz, de bennem nem marad meg rossznak, ha fájdalommá válik.
Kicsim, oly ismeretlen volt nekem mindaz, ami szívembe húzódott sátor alá és most halottan fekszik ott. És nagyon sok rosszat tehettem én, hogy most annyira tudom, mi a Rossz, de még sem tehettem annyit, hogy a Rossz fölfaljon egészen, mégis jobb voltam, mint rosszaságaim, mert csak így juthat osztályrészemül az az érdemesség,
hogy megismerhetem, de meg is különböztethetem a Jót a Rossztól.
Márti, voltál-e már kívül a világon? Láttad-e már úgy kívülről, mint most én, és anélkül, hogy mosolyogtál volna? Olvastál-e síró szatírát? Ezt kérdezni volna jogom bárkitől, de csak néked szabad a kérdés élét kikerülnöd - csak tőled kérdezhetem úgy, hogy tudom, választ nem adsz, de szólsz és az nékem is megnyugtató.(...) Azonban nem húzok egy szerelemről két bőrt, a tiédet és az enyémet - bár ez a két bőr kétséges, hiszen nem szeretsz egészen, ha nem örülsz akkor is, ha jajgatásomat hallod. De hátha ez unalmas, előtted furton-furt nyavalyogni - hátha unalmasabb előtted még eszem filozófiájánál is? Hát nagyon szeress és mondd meg, ha unod, hogy okosabb dolgokat öltöztessek eléd, vagy vetkőztessek kecses idomaikért.(...) Szívem, édösöm (...), mindennapi újabb és újabb szép fölbátorodásom,
nagyon szeretlek.
A.
***
Vágó Márta levele József Attilának
(London, 1928.okt.) 8-ika este
Drágám, Attilám, édesem, egyetlenem(...)
Te vagy egyetlen a világon, aki tényleg szeretsz és ismersz(...) Angyalom, hogy vehetnélek ölbe? Hogy bírjam ezt ki, hogy egyedül vagy otthon és szenvedsz? Senkit sem látsz a világon?
(...)
Attila, kisfiam, mi lesz velünk? Az a legrettenetesebb, hogy nem tudom, mi lenne a legjobb...(...) Versedhez hozzászólni most túl fáradt vagyok, de prózádtól el vagyok ragadtatva.(...)
Forrás: Valachi Anna: A szépség koldusa József Attila szerelmei Holnap Kiadó, 2005
Azt hittem, mint a kocka, mely egyik csúcsán meg- rekedt, az eszmélet majd helyrebillen, Attila, de nem; gonosznak lenni nálunk szinte illem. Agyban, középütt, széleken ma is fortélyos és igazgat a megáporodott félelem.
*
Ó, fényes, elragadó, hatalmas, ahogy jönnek újra, látnak, győznek, esznek. Én meg szótlan, szóra készen, boldogan itt kuksolok, tövében a keresztnek.
*
Mindent szabad. Nem tiltja meg. Nincs sóhaj-ellenőrző részlege. Azért egy lézer-fúrta kis lukon, a recehártyán át lesi: olyat gondolni bárki merészel-e?
*
Világ egyik fele a másikat vallatta, nyúzta, kerékbe törte. És itt a Bíró, biztosan. De bárcsak visszajönne.
*
Minden elveszni látszik. Mint annyiszor. És teljesen. Ember. Darab. Liter. Kiló. Sav sárgul keréknyomokban. Fakó tájra hull fekete hó. Ám megjön végül a Nap is. És minden lángra lobban.
Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány, Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány. Egyszer repülök, madárként szállok az égbe, Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.
Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok, Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok. De nélküled kietlen tájon találom magam, Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.
Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén, Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén. Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska, Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.
Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad, Fényesen világít, lesz saját holdad. Üstökösként repül át az égen, Ha velem vagy, az maga az éden.
Akkor ezer virág nyílik a réten, Fény gyúlik a mély sötétben. Nincs fagy, hideg, fájdalom, Valóra válik, miről álmodom.
Arra kérlek, maradj még soká, Repítelek, elviszlek bárhová, Csak hiányodat nem bírja szívem, Megszakad, és elveszítem hitem.
Csengery Kristóf Szavak egy összehajtott papírlapon, párna alatt
Elalvás előtt mindenektől bocsánatot kérek magamban vak égre nézek mint gyerek föl szemem lehunyom itt maradtam a belső végtelenben állva de nem jön szó megnyugtató mely arra biztatna menj tovább ha bejutsz az lesz neked való hely nem jön feloldozás talán mert nem is jöhet a létezés oly sok sebet üt önnön falán telt önzés izmos dölyf karcsú téboly keringenek egymásba néha belékarolva mintha bálban járnák a táncot így volt és ma is így maradt és általában így lesz mindig fáradt a lelkem gyűrött a testem elpihennék nyugodj el és simulj ki bennem vágy munka bánat kétely emlék szemem lehunyom itt maradtam vak égre nézek mint gyerek föl bocsánatot kérek magamban elalvás előtt mindenektől
Az éj sohase teljes Higgyétek el ha mondom Mindig marad A bánat mélyén is egy nyitott ablak Egy ablak mely világos Mindig marad egy álom ami virraszt Vágy betölteni csillapítni éhség Egy jó egy tiszta szív Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz És figyelmes szemek S egy élet amit meg kell osztani.
Még kopár a mező s a rét, de ne bánd. Csak alig március van. Fagyasztó szelek járnak.
Nézd: sebes, fölmart, összetépett a föld. Halálosan dermedt, mozdulatlan. De ne bánd! Ott minden rendbe jön hamar. Ott minden seb begyógyul hamar. Ott élet lesz nemsokára. Élet! Élet! A fölsebzett, fölmart, beteg göröngyöket a finom zöldselyem, puha pólya befonja, beköti – – –
Megéred még ha megéred kormos keserű alkony száll tekintetedre a szervek a tagok konokul ellenszegülnek aláaknázzák terveidet keresztülhúzzák számításaidat kormos keserű alkony ha megéred a tárgyak alakok arcok körvonalai elkenődnek napvilágnál is homályban tapogatózva matatsz beszűkült tered vasrácsai között egy hang egy szín egy név át-átsuhan de benned nem hágy nyomot kormos keserű alkony kit érdekel ugyan kit érdekel ha kormos ha keserű szeretteidnek teher vagy már csak teher ha megéred hasznot hát többé ne húzz s ne várj javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak túlnőtt tüskéid körmeid metéld le óvakodva hogy sebet magadon s másokon ne ejts ha lehet köszönj el a fáktól az égtől a rögöktől a rigóktól egy név egy szó egy szín még átdereng
