ülünk a homályban egymással szemben csodálkozom hogy ma mennyire megnőtt bennem hiánya milyen nagy lett minden a fal azon a kép és abban a sosem látott de sokszor elképzelt mosolya mondanom kellene valamit de mi csak csendben ülünk ez mindig jól ment nekünk én a széken Ő a falon lógó képen nézem milyen szép ma és reszketni kezdek talán a hideg apróra zsugorodom ahogy magzati koromban ez mindig jól ment nekem de ma majdnem mosolygott...
Kendőjét én hordom ma már. Panaszkodom neki, s mesélek. Mosolya naponta bátorít. Fényképen áll szökőkút mellett. Hiányzik karácsonyunkból, s velem dalol a fa alatt, Hegedűjén ellazult a húr, dúdolok neki új dalokat. Fejfájós napokon hozzá hullok. Nyugtalan órán nyugodt lelke vár. Nem volt ideje megőszülni. Kendőjét én hordom ma már.
Én írok róla nekrológot, hiszen más nemigen tudta róla, hogy író volt. Elvetélt ambícióiról hallgatott, kéziratait nem mutogatta, mikor fiatal volt, megjelent néhány novellája abban a vidéki városban, ahol élt, eltette – emlékül – az újságlapokat, Benedek Elek levelével együtt, amely meséskönyvét megdicsérte, azt a meséskönyvet, amely persze sose került kiadásra, mert mikor ő fiatal volt, nagyon messze volt még egy vidéken élő vidékinek Budapest, rejtelmesek, áttekinthetetlenek a kiadóvállalatokhoz vivő utak. Segítségre lett
volna szüksége, hogy elindulhasson igazi útján, de nem segített neki soha senki.
Csak úgy nekiindulni a fővárosnak, megpróbálkozni a maga erejéből, ugyan hogy is mert volna az árva gyerek, akinek akaratát hároméves korától kezdve módszeres, szívós munkával porlasztotta a család, amely szülei helyett felnevelte, a „Kémeryek” családja, melynek relációit, történetét az ő emlékezéseiből ismertem meg. Ellopott gyermekkora jóvátételeképpen, elsősorban neki írtam meg a Disznótor-t, hogy feltámaszthassam benne kislány-alakját Veronka figurájában, s új életre keltsem számára a lapokon azokat az embereket is, akiket én már nem ismertem, a házat, ahol élt, amelyet, mire én megszülettem, már lebontottak, ahol picikorában a Sántával ijesztgették, s minden este magára hagyták, magasra rögzítve előle a csengőhúzót a falon, hogy ne tudjon megzavarni senkit, ha magányában, csodálatos képzelőtehetségével mindenféle rémalakkal népesítve be a sötét szobát, segítséget akarna hívni a megrángatott csengővel. Ott tanították meg, szívós
nevelőmunkával, hogy nem lehetnek, hát ne is legyenek vágyai, ott járatta a nagyanyja, aki nem tűrte, hogy bármi is kihasználatlanul maradjon a házában, osztálytársak derűjére zöld vadászruhában iskolába, abban a jelmezben, amelyet egy iskolai ünnepélyre csináltak neki jó, tartós anyagból, amelyet kár lett volna eldobni, hát el kellett hordania, amíg csak tartott.
Felnőttkorában sose törődött azzal, mit visel, s hogy amit visel, mint áll rajta, a
vadászjelmez egy életre leszoktatta arról, hogy tükörbe nézzen. Mikor, öregkorában,
gyermekének megvolt a lehetősége rá, hogy kárpótolja örömtelen éveiért, riadtan kellett átélnie, nem kívánkozik semmi olyanra, ami boltban, pénzért megvehető, új ruhák, tárgyak inkább zavarba hozzák. „Diogenész vagyok, elég nekem egy hordó” – mondogatta. Tulajdonképpen, igazán, holtáig is csak annak tudott örülni, ami árvagyerek-korában megörvendeztette: a kertnek, a napfénynek, macskáknak, madaraknak, fák rezgő lombjának, egy szem olcsó cukornak és a könyveknek.
Író volt, olyan tündökletes, kreatív fantáziával, amilyen keveseknek jutott. Ha valaki mellé áll, picikorában megtört önbizalmát erősíti, másképpen alakul az élete, mint ahogy alakult. Így igazi műveit meg sem írta, egy regény maradt utána csupán, egy kötet mese kéziratban, pár novella, kis színdarabok. Amit nem írt meg, azt elmesélte. Gyermeke évekig hitte azt, hogy a meséskönyveket csak az illusztrációk miatt árusítják a könyvesboltokban, mert a mesék otthon, a szülői házban születnek, úgy, hogy az anya odaül a gyereke mellé, és minden könyv nélkül, csak úgy, a fejéből mond-mond csodálatosnál csodálatosabb történeteket.
„Kitaláltam valamit!”, ébredt néha ragyogó szemmel, s már mondta is, vígan kortyolva kávéját, s szavai nyomán tüstént megtelt a szobája képzelete különös lényeivel, mondatai szinte tapintható figurákat formáltak.
Úgy tudott magyarul, ahogy senki azok közül, akiket én ismerek. Szókincse szokatlanul bő volt, ízes, tájszavakban gazdag, iskolás korában – ezt gyakran és büszkén emlegette – minden osztálytársánál jobban tudta és értette a magyar nyelvtant. Gyakran kérte meg tanár gyermekét, tegyen fel neki nyelvtani kérdéseket, elemeztessen vele bonyolult mondatokat, félórákat eljátszott ezzel még nyolcvanéves korában is, halálos biztonsággal oldva meg a legkomplikáltabb nyelvtani problémákat. Mert kiskorában megszokta, hogy a hosszú, félelmes
estéken magát kell önmagának elaltatnia, rászokott arra, hogy saját magának is meséljen, haláláig azon aludt el, hogy verseket mondott magában, hosszú balladákat, eposzrészleteket, vagy bonyolult, többkötetes regényének tartalmát. Összetörni egyetlenegyszer láttam nem könnyű életében, mikor a szemorvos megállapította: hályog kezd képződni a szemén, akkor sírt is.
A könyveket siratta, az olvasás és a világ élményét, amelyet annyira szeretett figyelni, mikor már gyenge volt a járásra, lakása folyosójának üvegfala mögül, ahol kint tartottak számára egy széket. (Puszta lénye, állandó érdeklődése, a mások gondjában-bajában való részvétel folytonos igénye különös módon úgy összetartotta egy háromemeletes villaház életét, hogy temetésén tanácstalan lakók sírtak a koporsója mellett, és senki se vette el az üvegfal mögül örökre elárvult székét.) Családja ekkor egy másik szemorvoshoz vitte el, s megkérte a doktort, mondja azt neki, hogy az első orvos tévedett, csak az öregkor szokott
kopása az, amit romló szemével érzékel. Elhitte, boldog volt, s a hályog, mintha
megszégyellte volna magát ennyi olvasási vágy, ennyi forró érdeklődés előtt, lassan
fejlődött, s nem parancsolta ki kezéből a könyvet haláláig.
Ha megszólalt, minden pillantást magára vonzott. Pestre költözve, itt élve se felejtette el szülőföldje tájszólását, szép, kifejező szavait: idegenek hallgatták elbűvölten. Ha – épebb korában, mikor még kijárt a házból – vásárolni ment, a pénztáros, a kiszolgáló, ismeretlen vásárlók a boltban szinte felujjongtak két mondata után, kérlelték, ne menjen ki az üzletből, maradjon ott, beszélgessen velük. Megnyilvánulásai lépten-nyomon elárulták benne a
művészt, olyan világban élt, amelyben minden mozgott, érzett, gondolkozott, nem volt számára se távolság, sem élettelen tárgy. Ha nem adott elég kávét, megpirongatta a kávéfőzőjét, ha különösen szépen csillogott, megsimogatta az ablakát. Mikor a nyáron, hosszú nyaralásból visszatérve, gyermeke nagybetegen, kórházban találta, így közölte, mi történt vele, senkiéhez sem hasonlító, mindent képekben érzékeltető kifejezési módján: „Én már zuhantam az űrben, de egy szirten fennakadt a szoknyám. Nem tudom, meddig tart meg. Gyönge az anyag.”
Még néhány hónapig tartotta. Bátrabb haldokló nem volt nála, türelmesebb beteg sem. Veronkát – ugyan ki tudja közülünk, akik regényeket írunk, miért éppen ezzel vagy azzal a tulajdonsággal gazdagítjuk egy figuránkat – köhögősnek ábrázoltam, azt írtam róla egy helyütt: „Ha elköhintette magát, kiszaladt, bevette magát a fürdőszobába, ott köhögött, még a lámpát se gyújtotta fel, ott fulladozott magában a sötétben.” Hányszor hallottam fuldokolva köhögni, lámpát se gyújtott, azt remélte, ha a fény el nem árulja, talán nem is tudja meg senki, hogy köhög, hányszor rohantam be hozzá éjjel, kopogó szívvel, magam is majdnem rosszul léve az aggodalomtól, s ültem mellé, hogy ne legyen egyedül, kettesben a
betegséggel, mint Veronka volt, s gyújtottam meg lámpáját, mintha a fénytől várnék
segítséget. Csodálkozva nézett rám, nem sejtette, hogy iszonyú mesterségemre gondolok ilyenkor, amelyben olyan gyakran előfordul, hogy az író, szándéka ellenére, megír egy darabka jövendőt.
„Félrebeszél – mondták, akik az ágyánál álltak, mikor két nappal a halála előtt a kórházba szállításhoz öltöztették –, neveket suttog. Félrebeszél.” Valóban szólt, nagyon halkan azt mondta: „Gyuri”, aztán ezt susogta: „Petőfi, Arany János”. Nem tudtam megszólalni, megmondani a mentőknek, hogy magánál van teljesen, csak éppen búcsúzik, elköszön a szobájától és a kerttől, mert érzi, hogy nem tér vissza ide többé. Gyurinak nevezte kedves olvasólámpáját, s az ablaka alatti két gyönyörű platánnak költőkedvencei nevét adta, az egyik platánfát Aranynak hívta, a másikat Petőfinek.
Temetésének részleteire nem emlékszem azon túl, mennyire nem illett végtelen egyszerűségéhez a gyász pompája, s hogy az irgalmatlan, mínusz tizenöt fokos januárban madársereg kísérte a koporsóját, amely aztán sírja körül megült az ágakon. Erre akkor, gyógyszerektől bódultan is felfigyeltem, hiszen annyira szerette a madarakat.
Nevét nem ismerik, kritika sose dicsérte, életműve nincs, mert nem lehetett, csak én tudom, hogy egy írótársam ment el mellőlem, akinek tündökletes fantáziájában a csillagok is úgy beszéltek, mint az emberek.
Októberi tarka fák közt hegyvidéken vitt az utam s áldott testű ifjú asszony lassan szembe jött velem. Jött a völgy felől pihegve, arca meggyulladt a szélben.
Így vitt engem is, mesélte, hegy felé az én anyám. Vitt a hűlő postaréten szívdobogva nagyanyámhoz (régi tornyú városvégen házikóban éldegélt, télre gondolt, téli fára, unokára és halálra s várva-várta jöttömet). Útra súlyos testü voltam, neki mégis könnyü voltam, mert örömmel hordozott. Vitt az őszben nagyanyámhoz, hegyre-forradt házikóba, míg november meghozott.
Istenem, be furcsa most így: völgy felé a tarka fák közt holt anyámat én viszem. Viszem őszben és havakban, viszem halkan és titokban: őt se lássa senki sem.
Istenem, be kicsi test volt, súly alig volt két karomnak, s most mint vén, zuhant harangnak, mélybehúzó súlya van. Jött a hóhozó november, ő világra hozta testem, én megszülni nem fogom. Harangsúlyú kicsi testét hordozom, csak hordozom.
Csodás idő: fagy - napsütésben, s te szenderegsz még, drága szépem? Kelj fel, elmúlt az éjszaka. Még álom rezg szemed tavában, ébredj észak szép hajnalában, s kelj föl, mint Észak csillaga.
Az este még, tudod, vihar dúlt, a szél felhőt kergetve zajdult... A hold, a sápadt és sovány, sárgán bujkált felhők nyomában... Te búsan ültél kis szobádban, de mindez elmúlt mára, lám.
Ma kéklőn domborul a mennybolt, a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt, szűzen fehérlik rajt a fény; csak távol erdők barna fátyla, sötétlik a zöld fenyők sudárja, s a nap sétál a tó jegén.
Borostyánszínű fényben fürdő szobánkban izzik már a kürtő, a kályhatűz vígan recseg, be jó is itt a langymelegben! De még jobb lesz a friss hidegben szánkázni, kedvesem, veled.
Tüzes csikó röpíti szánunk, hajrá, vidáman messze szállunk, a tarlót is bejárjuk ott, hol nyáron zöldelt, és az erdőt, a nemrég lombosan merengőt, s minden szívünkhöz nőtt zugot.
Milyen magas az ég! Most minden narancssárga és meleg Milyen messze a föld, még így, behavazva is, ahogy az állomás felé botorkálok vaksin, befelé dideregve Milyen jó lenne, ha az élet után nem lenne élet, és a halál után nem lenne halál Csak lebegés lenne, mint anyám méhében, még tudattalanul, már emlékek nélkül
Lent élek de felfelé nézek Fénytestű lények szelik át az éjszakai eget - hét egymáshoz kötözött óriáscsillag lebeg a semmi fölött Kemény a szívem - nem ismerem a békét Az emlékezés minden tudásom
A kétely nélküli látványt. A tenger titkos zsargonbeszédét. Levélutakat. Elképzelt csillagképeket az el nem képzelhető valóság fölött. A paleokastritsai olajfákat. Maréknyi szélbe szórt homokot. A saját álmomban való ébredést, és a más életekbe veszett életeket. Az első találkozás boldog rettenetét. S végül e hiú szavak májusi hóesését, ahogy elolvad a számon, mielőtt megcsókolnál.
érzem Uram, az ész öregszik nála csak a test öregebb hol a lényeg mi túléli a reszkető félelmeket hol az arc ami ránctalan hol az érfal mi nem meszes hol a lélek mi túléli a hajnali rettenetet mikor gyűrötten sápadtan verejtékes álom után a tükör kegyetlen mélyéből visszatekintesz énreám
*
sápad az arcom jól tudom levedlik rólam a szeretet üres lélekkel álmodom tudom lesz majd ki eltemet
kiszikkadt erek hálózzák a szív régi domborzatát kopár hegyoldal kiégett fészek egy napig tán még elélek kegyelemből
ami marad – szikár hegyoldal – a patak mi tisztára mossa a vermet hol csontjaim halkan telelnek egy őz jön majd szeme kristálytiszta előrenéz sohase vissza lelke őrzi a riadalmat mint csontjaim a nyugalmat s felettük hideg szelek zenélnek lassan ideje lesz a télnek
Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam. Nem lelem a hidat. Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba. Épségben. Kiáltanék: HÉ, EMBEREK!! De nincs itt senki. Senki. Jó lenne sírni. Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok. És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek. Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná: kellesz. Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság. Én próbálom a hazugságot igaznak hinni, mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.
Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni. Menni egyedül. Jó messze. Jó lenne a friss széna illata, és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal. Megkérdezni, mivégre tette útját. Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap, mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.
Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt, párás, fojtogató napok,mikor egy hintaszékben ülni volna jó. Ez most minden vágyam. Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell. Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék. Úgy belehuppanni és kinevetni a világot. Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok, úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ. Egy hintaszék. Egy szentély, ahol a könnyek is édesek, mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet. És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva, mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság. Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár. Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit, A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg: végig ott lapult a markomban. Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok. Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró, vállraborulós fajta, mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen, mert részletek helyett az egészet akarom, mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is, . . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák, a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack. Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól, mert gyengévé tesznek. Ilyen vagyok, sőt.
Soha nem látott házak kövei fáradt oszlopok tartják tetőiket városok ahogy kapaszkodnak a hegyre talpam nem koptatta lépcsők utcáikon arcok-álarcok egymásra tapadva mindenkihez hasonlók senkihez pillantások a múltból és jövőből hiány hiányba öltve bordáim között ide-oda ütődik végül markomba gurul s utolsót rándul egy öklömnyi izom
Fölösleges vagyok reggel, délben és este. Ha néha verset írok, nem használ senkinek sem. Éhes marad az éhes, már nem izgatja az sem, ha jóllakottról szólva kérdem: mért a különbség?
A házatlanok fölé nem keríthetek sátrat, nem bíztathatok senkit a hegyen túli Nappal, ámbár tudom, hogy fölkel, ha nem nekünk, hát másnak.
Életben az tart mégis, (kis remény) talán hátam mögött valakik néha ujjukkal rám mutatnak: ő sem szökött el tőlünk. Mit tegyünk? - velünk töpreng. Hosszan néznek utánam.
Rólad, lelkem fürdőjéről szeretnék hallani. Igaz, hogy ez sem igaz, mert csókolgatni szeretnélek. Nagyon messze vagy, és én szomorú vagyok. Tudod-e mennyi az egy év, hányszor kell lefeküdni, hányszor fölkelni egyedül, és hány rendes ember derűjét kell tönkretennem azért, mert kedvetlen vagyok? Hiába minden nyájasságom, röviden felelek, nem figyelek; két ismerősöm már meg is sértődött, azt hiszik, hogy az orromat hordom magasan, pedig jaj de
alacsonyan vagyok mindenestül, és aki magasan tartana, az messze jár. Édesem, kicsim, borzasztó. Nem tudom, mi lesz velem így nélküled. Hogy a hivatalban megállom majd a helyem, az kétségtelen, de itt, kinn a világban, minden tagomban külön-külön fájóan buta vagyok most, pedig most kellene a legfőbb okosság, most kellene megnyilatkoznia a szellemnek, amikor szurokba ragadt a lélek. Lehet, hogy kinyújtózkodom én is, ha a hőmérő kinyújtózkodik, és nélküled is örülhetek még neked, hiszen Te nem tartozol senkihez, mindenkihez a hideg tartozik. Ezen ne nevess, de örülj, hogy ilyen csámpásan fejezem ki magam, mert ez az én esetlen udvarlásom. ... Éjjeli 1 az óra vasárnap este 1928. szeptember 16. Őrült boldog vagyok. Még csak egy ügyvédi beadványt kell legépelnem. Most kaptam meg a leveled. ...
Te gyönyörű barna kenyér, napos fenyves és szénaszag! Jaj, te, nem is csókolni
szeretnélek most, hanem birkózni veled, hemperegni. Kicsim, ne haragudj, csak azért nem
szeretlek most még jobban, mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit. Édes kis szívem, írj! Csókol, nagyon szeret, Attila.
(...)A gondolat megöli az érzelmeket, az enyéimet is megöli. Tudod, hogy a szerelem nem érzelem, hanem lényegileg valami más? Hogy nem lehet az? Hiszen, ha elgondolkodom sem szeretlek kevésbé és így tételem logikusan következik az előbbiekből. És gondolkozni jó, ha az embernek keze-lába sajog.
Kicsikém, minden meghal bennem, mert minden rossz, a virágos fák oldalán kard lóg, de téged szeretni és gondolkozni jó. Márti, szeret-e téged az Isten? Gondolkodtál-e már ezen? Engem nagyon-nagyon szerethet, mert minden rossz, de bennem nem marad meg rossznak, ha fájdalommá válik.
Kicsim, oly ismeretlen volt nekem mindaz, ami szívembe húzódott sátor alá és most halottan fekszik ott. És nagyon sok rosszat tehettem én, hogy most annyira tudom, mi a Rossz, de még sem tehettem annyit, hogy a Rossz fölfaljon egészen, mégis jobb voltam, mint rosszaságaim, mert csak így juthat osztályrészemül az az érdemesség,
hogy megismerhetem, de meg is különböztethetem a Jót a Rossztól.
Márti, voltál-e már kívül a világon? Láttad-e már úgy kívülről, mint most én, és anélkül, hogy mosolyogtál volna? Olvastál-e síró szatírát? Ezt kérdezni volna jogom bárkitől, de csak néked szabad a kérdés élét kikerülnöd - csak tőled kérdezhetem úgy, hogy tudom, választ nem adsz, de szólsz és az nékem is megnyugtató.(...) Azonban nem húzok egy szerelemről két bőrt, a tiédet és az enyémet - bár ez a két bőr kétséges, hiszen nem szeretsz egészen, ha nem örülsz akkor is, ha jajgatásomat hallod. De hátha ez unalmas, előtted furton-furt nyavalyogni - hátha unalmasabb előtted még eszem filozófiájánál is? Hát nagyon szeress és mondd meg, ha unod, hogy okosabb dolgokat öltöztessek eléd, vagy vetkőztessek kecses idomaikért.(...) Szívem, édösöm (...), mindennapi újabb és újabb szép fölbátorodásom,
nagyon szeretlek.
A.
***
Vágó Márta levele József Attilának
(London, 1928.okt.) 8-ika este
Drágám, Attilám, édesem, egyetlenem(...)
Te vagy egyetlen a világon, aki tényleg szeretsz és ismersz(...) Angyalom, hogy vehetnélek ölbe? Hogy bírjam ezt ki, hogy egyedül vagy otthon és szenvedsz? Senkit sem látsz a világon?
(...)
Attila, kisfiam, mi lesz velünk? Az a legrettenetesebb, hogy nem tudom, mi lenne a legjobb...(...) Versedhez hozzászólni most túl fáradt vagyok, de prózádtól el vagyok ragadtatva.(...)
Forrás: Valachi Anna: A szépség koldusa József Attila szerelmei Holnap Kiadó, 2005
