Formálja alakom az idő, ezüst csíkot húz hajamba, derekamra párnát tapaszt, s felszántja sima homlokom. Keserű ráncot varr szám szögletébe, lábam fájósra merevíti, meggörbíti hátam, vállamat, barna foltot fest fehér kezemre, s csak elvesz belőlem, folyton el. Kiszárítja szemem, fakítja kékjét, ajkamról a fényt lelopja, tompa lesz hangom, s színtelen. Vágyaimat lecsöndesíti, erőmet szívja, szívja csak, gondolataim összekuszálja, emlékeimmel magamra hagy. Korán kitépi kezemből a könyvet, hajnalban ébreszt, ráncigál, nem hagy békét, a földre nyom, máskor kézen fog, terel, belém mar, forgat, rám hajol, porrá zúz, olykor azt hiszem. De álmaimban nem talál rám, akkor enyém a végtelen, könnyű léptű lány vagyok ismét, lebegek áttetsző víz felett, rétek zöldjét simítja kezem. Jó ez így! Ha álmodom . . . ilyenkor észre sem veszem, hogy készül már valahol végső fekhelyem.
Az erdőben menyét-királyleánnyal találkozott a vándor. - Mit kívánsz ? - kérdezte a királyleány, ki tudta, mit kell ilyenkor mondani, mert kedvvel s gyakran olvasott meséket. A jóizlésű vándor így szólt: - Téged. - Jól van, legyen - mondotta a királylány, mert tudta, mi az illem a mesében -: de még kettőt kivánhatsz - tette hozzá szabály szerint, s kinyújtóztatta hosszú tündér-derekát, úgy figyelt. - Ezret kivántam én ezzel az eggyel - felelt a vándor - ezret s végtelent.
Rokonoknál. Hegyek. Kacsák. Szalonnasütés. Gyerekkor. Harapnivaló levegő. Álmok. Annus néni reggelije: vajaskenyér, szalámi, tej. Karcsi bácsi szépszál ember - ebéd után rázendít a hegedűn. Nyár. Kútvíz. Palkó traktoron felvisz a hegyekbe. Vadkantúrás. Agancsok villanása. Szárnyak. A háza akkora, hogy a disznót télen az előszobában vágják. Két lánya van. Az egyik kicsi még. A másik lerázhatatlan. Folyton a nyakamon. Pár évvel fiatalabb: leküzdhetetlen korkülönbség. Ugratom. Csúfolom tájszólását. A fáskamrában megsúgom: író leszek. Tágra nyílt, csillogó szempár. Rövid nyáriruha. Szőkésbarna haj. Ékszerfinom lábfej napban fürdetése. Titkomat titokkal jutalmazza: a falubeli fiúk féltékenyek rám. Zavarom felfújt szavai: "nem érdekelsz, kicsi lány". Sírásra görbülő szivárvány. Könnymegelőző taktika: farönkre magnó. Tánc. La isla bonita. Tánc. Tánc a délutáni fényben. Utazás előtt. Tánc. Táncol. Nekem. Csak nekem.
A vonaton ülve, és aztán még évekig, érzem, igen: szerelem ez. Hogy ez a szerelem.
Ki látott oly hegyeket, amelyeket a hit megmozgatott volna? Ilyen hegyekre vágyom. Smaragdzöld, boldog, magas, tetőkre, egyik emberből másikba költözőkbe.
Talán, mert József Attila félszázad előtti bársony nesze közönyként inog. Újra hálnak, kéregetnek az utcán. Fáradt tülekedésben jó és rossz gondolatsorok tömegével létezünk. Az ember nem elég tudatos, nem elég szerető szívű léte talányaihoz. A tudat és szeretet egysége hiánycikk mindenütt. József Attila is ebbe halt bele, hiába szűköltek miatta versei.
Mégis, a keserű érdem is érdem. A volt egyszer egy éden, a lesz egyszer egy éden közt vonuló poklokban köztes cselekvőnek lenni; érdem. Kis körökben tető.
Amit Spinoza tanácsol, non ridere, non lugere, neque detestari, sed intelligere, ma mindennél fontosabb: nem nevetni, nem sírni, nem átkozódni, hanem érteni.
Nem vesznek el a lábnyomok, versek...,mert üzen a homok. Pusztaszél szárnyán dallamok, viszi a szél, üzen a homok.
Kapaszkodó gyökerekkel, mélybenyúlón a szívekben itt vagy... és itt vagyunk költők Miénk e táj, a Kiskunság, konok kunok szíve kötve, homok és vér barátságba. Fürtös akác minden ága, szikes puszták vadvirága visszavár és visszahív: csordakolomp, harangzúgás erdő, mező, ősborókás, Tisza táj, a bukófüzek, roskadó tanyák, kútgémes, Bugac és a pusztaménes, még a temetők csendje is süppedő múlttal..., kereszttel. Pléhkrisztusok szeméből könny csorog,...mézszínű szőlőszemek vére csurran barnuló őszben. E táj benned él, Tiéd is, emlékek lánca köt, hittel. Üzen a homok..., a dallal, a verssel... és nem felejt el, kötődés, barátság... hidd el!
Én, miként te, szeretem a szerelmet, az életet, a dolgok édes varázslatát, a januári nappalok mennyei tájait.
Az én vérem is forr, és mint folyam a szemeken át, amik megismerték a könnycsepp-bimbókat.
Hiszem, hogy a világ szép, hogy a költészet, mint a kenyér, mindenkié.
És hogy az ereim nem énbennem érnek véget, hanem azok egyhangú vérében, akik harcolnak az életért, a szerelemért, a dolgokért, a tájért és a kenyérért, mindenki költészetéért.
Hideg folyók megmosdattak, erdők fái megtöröltek, karos szelek megforgattak, megáldottak a szegények, hegyeken mezítláb másztam, nyurga esőkben megáztam, hideg földeken aludtam, sipkám holdra akasztottam.
Éles kövek borotváltak, lomha békák kiabáltak, fára, lombra rügyet varrtam, mezőt fűvel betakartam, megfürdöttem jószagokban, tücsköt dalra tanítottam, a madaraknak jeleztem, hogy jöhetnek, - megérkeztem.
Kellemes délutánt, szép hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
*******
Oravecz Imre
Csendélet
Kint alkonyul, a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi a falról az utolsó sárga sugarat, lassú homály tölti meg a szobát, de a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat, a sarokban félig bevetett ágy, a polcokon porlepte könyvek, az éjjeliszekrényen fényképek, a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák, itt ruhadarabok, óra, szemüveg, amott, telefon, imakönyv, naptár, és egyéb használati eszközök célszerű közelségben, a kezek az ölben nyugszanak, az egyik most felemelkedik, kikeres egy fájdalmas visszeret, megtapintja és visszaszáll - az ember magára marad az életével.
Te, ki szavam veszed időről időre, s elnémítod bennem a fel-felsíró strófát, mondd, mit adhatnék a versekért cserébe? Ajánljam fel Neked a legutolsó órát?
Vagy azt kéred, mikor eszmélt bennem a lét, s anyám-apám válla fölött kinyílt a világ? Bármit fölteszek, mondd hát, mi legyen a tét! Nekem a szóért nincsen hiába-szolgaság.
Szánalmas, semmi kincseim vidd magaddal, legyek árvább, mint márványba vésett költemény. Csak maradjon bennem néhány egyszerű dal, csak a lángot hagyd lobogni ujjaim hegyén!
kertünk végében dülledő kövekkel kicsi temető százlépésnyi vagy annyi sincs ha jól meglépem annyi sincs bölcsőm helyétől hajdani szülőházamtól majdani síromig ahol őseim apám nagyapám ükeim s a kert végében kis patak várnak vén szilvafák alatt
Csak álltam. Csak néztem a föld holdkaréját. Megváltó, nagy szelek jöttek. Fölgyújtották büszke lánggal, és vitték, ragyogtatták szépen a szegénység roppant nádfedeleit. Nagyapám arcáról fekete könnyek hulltak. Lába előtt kő, kövek - meglapultak. Majd újra elkezdtem sírni. Tékozló, nagy haragomban mázsányi szégyen, gyász. Újjáépítem szívemet. Lüktessék világgá a fényt véredényei. Mert üszkös gerendák súlya alatt élni nem lehet. Kihűlt parazsak sebhelyén ha pernye száll, az ember mit tehet? Békesség, békesség a szegénységgel megáldott, éhségtől meggörbült időnek. Koldusok voltak őseim, hajnallal lobogó homlokaik már az égig nőnek. Szép ez a táj, de a barázdák vériszapos, árva rögében még most is felismerhető mérföldes léptük. Amíg élek, már csak értük élek, értük. Hajszálukat keresem hófehér csillagok között. Tudom, homlokuk tiszta egekbe költözött.
Látta nagyanyámat valaki, amikor kezét a kilincsre tette, és benyitott a homályos szobába? Nagyapám már ott feküdt az ágyon, az utolsó mosoly szája szögletében, kezét összekulcsolva szépen, ahogy feküdni szoktak az álmodók, akiknek szép képeket vetít a hosszú éjszaka. Akkor nagyanyám odament az ágyhoz, és végighúzta kezét a hideg homlokon... Ki látta azt a kezet, ráncaiban a nehéz éveket? És már ment is, nem időzött, mert dolog volt nagyapám körül, tenni kellett a gyertyákat, virágot, ott volt még a tükör is takaratlan. Meg sem állt a barna fényű kép előtt, amelyen mirtusszal fején illeszti arcát ahhoz a szép férfiarchoz. - mert olyan szép ember volt a nagyapád, hogy amikor a boltba belépett... Ki látta nagyanyámat, amikor piros arccal cukrot mért a boltban? Mézszőke copfjai lesöpörték az elszóródott szemeket a pultról, és nem mert az ajtóra nézni, ha az a szép ember lépett be rajta. Egyszer a kezük összeért, és sima volt még az a kéz, mint a bársony. Csak arrébb rebbent, nem menekült, hanem ott maradt ötven évig, rebbenésnyire tőle. Ki látta azokat az éveket? Ki látta bennük nagyanyámat, ahogy hordozza csendben terheit, aztán végül már inkább csak álldogál, ablaknál, kerítésnél, temetőben, vagy a buszra várva álldogál a permetező esőben, könnyű szélben, és megadóan tűri szótlanul, ahogy lassan szürke port szór hajába a hamvadó idő...
Herczeg Zoltán: Egy asszony, akinek csak egyszer láttam a könnyeit
Már akkor, amikor én először beszélhettem vele, akkor is idős asszony volt. Nekünk,
gyerekeknek mindig mesélt a múltról, az életéről. Volt miből meríteni az emlékezés
kancsójával, hiszen nagyon régen született, 1900-ban a század forduló hajnalán. Felnőtt koromban is csodáltam szellemi frissességét, memóriáját. Ha előfordult- nagy ritkán-, hogy kétszer is elmesélte a történetét, mindig ugyanúgy mondta el, mint előzőleg. Mi csak önfeledten hallgattuk, és még kérdezni is elfelejtettünk, mert olyan átéléssel és ízességgel adta elő mondókáját. Ahogy teltek az évek egyre többet tudtunk meg a régi korokról, a fiatalságáról, az örömeiről és a bánatairól. Érettebb fejjel még izgalmasabb volt hallgatni ezeket az elbeszéléseket, hiszen akkorra már meg is értettük a szavak, és a mondanivaló lényegét is. Sokat nevettünk amikor mesélt, de így utólag mégis az maradt meg bennem, hogy nagyon nehéz élete lehetett. Már nyolc évesen dolgozott, vizet hordott a munkásoknak. Tíz évesen forró téglákat pakolt a helyi téglagyárban, tizennégy évesen lovaskocsival szállította azokat a téglákat, amikkel ő maga pakolta tele a platót. De szerinte volt
gyerekkora, és nem is akármilyen. Elképedtünk azon, hogy milyen egyszerű dolgokkal múlatták az időt az akkori gyerekek. Ám, akárhogy is gondolta, tudtam a saját hosszúra nyúlt gyerekkoromból, hogy az övé milyen rövid volt.
Amikor mesélt,mindig az az érzésem támadt, hogy ezt az asszonyt semmi sem tudja megtörni. Mi, gyerekek, ahogy felcseperedtünk mellette, később értettük meg, hogy a gondoskodása, az áldozatkészsége mindig elég arra, hogy a mi saját problémáinkon átjussunk. Pedig, pedig...! Az ő életútjának keserve nem ért véget az
ifjúságával. Húszévesen férjez ment. Az első két gyermekét eltemette. Az egyiket hat hónaposan, a másikat egyévesen. Akkor még a diftéria és a tbc halálos kór volt. Másik két, később született gyermekével kárpótolta őt az élet.
Átélte a Tanácsköztársaság ribillióját, a két világháború szörnyűségeit, a román megszállás brutalitását, az orosz megszállás fosztogatásait, és egy kaotikus ötvenhatot. S még ki tudja mi mindenen ment át, amit a nagypolitika, és az évszázad szeszélyessége kavart élete során. S hogy még egy jó nagyot odasózzon a sors, negyven-egynéhány évesen eltemette a csapongó életű zenész párját.
Férje halála óta férfiember nem ért hozzá, mint nőhöz. Végigaggódta fia ötvenhatos disszidálását. Majdnem beleőrült, amikor az a sapkája sildjét nyugat felé fordította, és addig követte azt, amíg Kanadába nem ért vele. De beletörődött, mert a hazaszivárgott hírekből azt hámozta ki, hogy ott sokkal jobban megy az imádott fia sora. Közben, míg a világ saját magával dacolt, ő csak dolgozott, és küzdött, és nevelt, és gondoskodott. Mindig másról. Mire én annyi idős lettem, hogy ebből bármit is felfoghattam volna, már hetvenen túl volt. Éltek még a régiek közül néhányan. Az ő korosztálya szinte mindenre emlékezett. Öreg barátnője mondta egyszer a
távolba révedve: - Érdekes én még sosem láttam sírni a Linát! - és hümmögött egyet, majd egyre elhalkulóbb hangon -inkább csak úgy magának- motyogta: -De tényleg, még sosem láttam! És mi tudtuk, hogy így volt. Mi sem láttuk sosem, hogy valaha is sírt volna. Mint akinek a sok megpróbáltatástól, fájdalomtól kiszáradtak volna a könnycsatornái. Pedig tudott szeretni és mindent megélt, ami ezzel együtt járt. Ő aztán igazán tudta, hogy miként kell szeretni, mert a tettei, a szíve mindig ezt igazolta felénk.
Egyszerű asszony volt. Igaz, őszinte és hűséges. Láttam, amikor tehetetlen dühében tépte a haját, de könnyet nem ejtett. Láttam térden az Istenhez fohászkodni elkeseredésében, de könnyet akkor sem ejtett. Láttam, betegen, sérülten, fáradtan, de könnyet soha, de soha sem ejtett. Egyszer sem!
Amikor a lánya is elhunyt, akkor nagyon összeroppant. Életében talán először zavarodottá lett. Őrjöngött volna, ha lett volna rá ereje. Az a tény, hogy mindenkit eltemetett maga körül, úgy sújtott le rá, ahogy a messzi tájak tornádói teszik a bádog-városokkal. Csendben, megtörten temette el az utolsó embert, aki a testéből szakadt ki. De szürke szemei szárazzak maradtak. Örökös opál telepedett a fáradt tekintetre. A temetést követően átölelte unokáit, magához szorította mind a hármat. Azok meg csak zokogtak és zokogtak... Amikor mindegyikőjük elnyugodott, gondoskodó szelídséggel hazaterelte őket, és mint aki új célt tűzött ki maga
elé, egy másik életbe kezdett, ami már csak az unokákról szólt.
Néha beszélt a fiáról, aki harminc éve elment szerencsét próbálni. Úgy mesélt a
hallottakról, és a kapott levelek tartalmáról, mintha ő maga is átélte volna mindazt, ami rég nem látott fiával megtörtént. Ott valahol a nagyon távoli idegenben. Már nem is a leveleket várta, hanem, hogy mikor ül egy vadgalamb a kerítésre, vagy a kimerülő félben lévő sárgabarack fára, arra, amelyiket az ablakból is látni lehetet.
Az ő babonája szerint, még azon a héten, de legkésőbb az arra következőn levelet kap Kanadából. És hihetetlen, de majdnem mindig így volt. Akkor kicsit boldog volt, de hamarosan elfoglalta magát a dolgaival és azzal, hogy lesse az újabb vadgerlét, amelyik után majd megjön a levél is.
Kitartása, reménykedése nem volt hiába. Egyszer csak megjött az a levél is, amit titkon mindig is olyannyira várt. Még emlékszem amikor felolvastam neki. (Azért nem ő, mert a téglahordás és a vonattetején utazás mellett az írás-olvasás tudományának elsajátítása kimaradt az életéből.) Azt hittem rosszul lesz a levél tartalmától, de ő tudott uralkodni magán. Ugyanaz a beszűkült, szürke szempár nézett rám, mint amilyen a lánya temetésén.
Végighallgatta a levelet, s azt a részt, ahol a fia megírta, hogy hazajön, azt még egyszer felolvastatta velem. Majd felállt, és kiment a kertbe a rózsái közé, hogy azok leveleit bekenje dohánylével a levéltetvek ellen.
Az ócska fakerítés előtt állt meg a hatalmas, csillogó, bérelt nyugati autó. Jól öltözött
fehér hajú ember szállt ki a volán mögül. Az autó másik oldalán egy csinos, a férfihoz
öltözött, és korban is hozzáillő asszony alakja jelent meg. A fotókról felismerhető nő az idős asszony menye volt. Beléptek az elnyűtt kapun, és a téglákból kirakott keskeny járdán a bejárati ajtóhoz mentek. Mire kopogtattak volna az ajtón, az kitárult. Az ősz hajú asszony csak állt a jövevény előtt. Tekintetük olyan vadul kereste a másikét, mint ahogy villámok csapkodnak a viharos felhők mögül.
Egy szó sem hangzott el. Én az asszony mögött álltam.
Annyit láttam az egészből, hogy szemüvegét lassan leveszi, s lerakja az ajtó melletti kis asztalkára. Fehér, gyenge szálú haját két kezével hátra simítja és az öreg hát elkezd rázkódni. Egy darabig alig láthatóan, de egy kis idő elteltével már erőteljesen. Egyértelmű volt, hogy zokog. Mögé kellett lépnem és vállánál fogva tartani.
Oly erősen, oly fájdalmasan sírt, mintha az egész évszázadban átélt fájdalmak és borzalmak elfojtott könnyei most egyszerre akarnának kifakadni belőle.
Fia odalépett hozzá és átölelte. - Itt vagyok édesanyám. No, ne sírdogáljon! Ugyan, már no! Most meg miért sír? - Örömömben fiam, a boldogságtól - mondta halkan, és szép lassan megnyugodott a férfi karjaiban.
Életemben akkor láttam először, és utoljára sírni a világ legcsodálatosabb asszonyát, Echbauer Karolinát, a Nagyanyámat.
ülünk a homályban egymással szemben csodálkozom hogy ma mennyire megnőtt bennem hiánya milyen nagy lett minden a fal azon a kép és abban a sosem látott de sokszor elképzelt mosolya mondanom kellene valamit de mi csak csendben ülünk ez mindig jól ment nekünk én a széken Ő a falon lógó képen nézem milyen szép ma és reszketni kezdek talán a hideg apróra zsugorodom ahogy magzati koromban ez mindig jól ment nekem de ma majdnem mosolygott...
Kendőjét én hordom ma már. Panaszkodom neki, s mesélek. Mosolya naponta bátorít. Fényképen áll szökőkút mellett. Hiányzik karácsonyunkból, s velem dalol a fa alatt, Hegedűjén ellazult a húr, dúdolok neki új dalokat. Fejfájós napokon hozzá hullok. Nyugtalan órán nyugodt lelke vár. Nem volt ideje megőszülni. Kendőjét én hordom ma már.
Én írok róla nekrológot, hiszen más nemigen tudta róla, hogy író volt. Elvetélt ambícióiról hallgatott, kéziratait nem mutogatta, mikor fiatal volt, megjelent néhány novellája abban a vidéki városban, ahol élt, eltette – emlékül – az újságlapokat, Benedek Elek levelével együtt, amely meséskönyvét megdicsérte, azt a meséskönyvet, amely persze sose került kiadásra, mert mikor ő fiatal volt, nagyon messze volt még egy vidéken élő vidékinek Budapest, rejtelmesek, áttekinthetetlenek a kiadóvállalatokhoz vivő utak. Segítségre lett
volna szüksége, hogy elindulhasson igazi útján, de nem segített neki soha senki.
Csak úgy nekiindulni a fővárosnak, megpróbálkozni a maga erejéből, ugyan hogy is mert volna az árva gyerek, akinek akaratát hároméves korától kezdve módszeres, szívós munkával porlasztotta a család, amely szülei helyett felnevelte, a „Kémeryek” családja, melynek relációit, történetét az ő emlékezéseiből ismertem meg. Ellopott gyermekkora jóvátételeképpen, elsősorban neki írtam meg a Disznótor-t, hogy feltámaszthassam benne kislány-alakját Veronka figurájában, s új életre keltsem számára a lapokon azokat az embereket is, akiket én már nem ismertem, a házat, ahol élt, amelyet, mire én megszülettem, már lebontottak, ahol picikorában a Sántával ijesztgették, s minden este magára hagyták, magasra rögzítve előle a csengőhúzót a falon, hogy ne tudjon megzavarni senkit, ha magányában, csodálatos képzelőtehetségével mindenféle rémalakkal népesítve be a sötét szobát, segítséget akarna hívni a megrángatott csengővel. Ott tanították meg, szívós
nevelőmunkával, hogy nem lehetnek, hát ne is legyenek vágyai, ott járatta a nagyanyja, aki nem tűrte, hogy bármi is kihasználatlanul maradjon a házában, osztálytársak derűjére zöld vadászruhában iskolába, abban a jelmezben, amelyet egy iskolai ünnepélyre csináltak neki jó, tartós anyagból, amelyet kár lett volna eldobni, hát el kellett hordania, amíg csak tartott.
Felnőttkorában sose törődött azzal, mit visel, s hogy amit visel, mint áll rajta, a
vadászjelmez egy életre leszoktatta arról, hogy tükörbe nézzen. Mikor, öregkorában,
gyermekének megvolt a lehetősége rá, hogy kárpótolja örömtelen éveiért, riadtan kellett átélnie, nem kívánkozik semmi olyanra, ami boltban, pénzért megvehető, új ruhák, tárgyak inkább zavarba hozzák. „Diogenész vagyok, elég nekem egy hordó” – mondogatta. Tulajdonképpen, igazán, holtáig is csak annak tudott örülni, ami árvagyerek-korában megörvendeztette: a kertnek, a napfénynek, macskáknak, madaraknak, fák rezgő lombjának, egy szem olcsó cukornak és a könyveknek.
Író volt, olyan tündökletes, kreatív fantáziával, amilyen keveseknek jutott. Ha valaki mellé áll, picikorában megtört önbizalmát erősíti, másképpen alakul az élete, mint ahogy alakult. Így igazi műveit meg sem írta, egy regény maradt utána csupán, egy kötet mese kéziratban, pár novella, kis színdarabok. Amit nem írt meg, azt elmesélte. Gyermeke évekig hitte azt, hogy a meséskönyveket csak az illusztrációk miatt árusítják a könyvesboltokban, mert a mesék otthon, a szülői házban születnek, úgy, hogy az anya odaül a gyereke mellé, és minden könyv nélkül, csak úgy, a fejéből mond-mond csodálatosnál csodálatosabb történeteket.
„Kitaláltam valamit!”, ébredt néha ragyogó szemmel, s már mondta is, vígan kortyolva kávéját, s szavai nyomán tüstént megtelt a szobája képzelete különös lényeivel, mondatai szinte tapintható figurákat formáltak.
Úgy tudott magyarul, ahogy senki azok közül, akiket én ismerek. Szókincse szokatlanul bő volt, ízes, tájszavakban gazdag, iskolás korában – ezt gyakran és büszkén emlegette – minden osztálytársánál jobban tudta és értette a magyar nyelvtant. Gyakran kérte meg tanár gyermekét, tegyen fel neki nyelvtani kérdéseket, elemeztessen vele bonyolult mondatokat, félórákat eljátszott ezzel még nyolcvanéves korában is, halálos biztonsággal oldva meg a legkomplikáltabb nyelvtani problémákat. Mert kiskorában megszokta, hogy a hosszú, félelmes
estéken magát kell önmagának elaltatnia, rászokott arra, hogy saját magának is meséljen, haláláig azon aludt el, hogy verseket mondott magában, hosszú balladákat, eposzrészleteket, vagy bonyolult, többkötetes regényének tartalmát. Összetörni egyetlenegyszer láttam nem könnyű életében, mikor a szemorvos megállapította: hályog kezd képződni a szemén, akkor sírt is.
A könyveket siratta, az olvasás és a világ élményét, amelyet annyira szeretett figyelni, mikor már gyenge volt a járásra, lakása folyosójának üvegfala mögül, ahol kint tartottak számára egy széket. (Puszta lénye, állandó érdeklődése, a mások gondjában-bajában való részvétel folytonos igénye különös módon úgy összetartotta egy háromemeletes villaház életét, hogy temetésén tanácstalan lakók sírtak a koporsója mellett, és senki se vette el az üvegfal mögül örökre elárvult székét.) Családja ekkor egy másik szemorvoshoz vitte el, s megkérte a doktort, mondja azt neki, hogy az első orvos tévedett, csak az öregkor szokott
kopása az, amit romló szemével érzékel. Elhitte, boldog volt, s a hályog, mintha
megszégyellte volna magát ennyi olvasási vágy, ennyi forró érdeklődés előtt, lassan
fejlődött, s nem parancsolta ki kezéből a könyvet haláláig.
Ha megszólalt, minden pillantást magára vonzott. Pestre költözve, itt élve se felejtette el szülőföldje tájszólását, szép, kifejező szavait: idegenek hallgatták elbűvölten. Ha – épebb korában, mikor még kijárt a házból – vásárolni ment, a pénztáros, a kiszolgáló, ismeretlen vásárlók a boltban szinte felujjongtak két mondata után, kérlelték, ne menjen ki az üzletből, maradjon ott, beszélgessen velük. Megnyilvánulásai lépten-nyomon elárulták benne a
művészt, olyan világban élt, amelyben minden mozgott, érzett, gondolkozott, nem volt számára se távolság, sem élettelen tárgy. Ha nem adott elég kávét, megpirongatta a kávéfőzőjét, ha különösen szépen csillogott, megsimogatta az ablakát. Mikor a nyáron, hosszú nyaralásból visszatérve, gyermeke nagybetegen, kórházban találta, így közölte, mi történt vele, senkiéhez sem hasonlító, mindent képekben érzékeltető kifejezési módján: „Én már zuhantam az űrben, de egy szirten fennakadt a szoknyám. Nem tudom, meddig tart meg. Gyönge az anyag.”
Még néhány hónapig tartotta. Bátrabb haldokló nem volt nála, türelmesebb beteg sem. Veronkát – ugyan ki tudja közülünk, akik regényeket írunk, miért éppen ezzel vagy azzal a tulajdonsággal gazdagítjuk egy figuránkat – köhögősnek ábrázoltam, azt írtam róla egy helyütt: „Ha elköhintette magát, kiszaladt, bevette magát a fürdőszobába, ott köhögött, még a lámpát se gyújtotta fel, ott fulladozott magában a sötétben.” Hányszor hallottam fuldokolva köhögni, lámpát se gyújtott, azt remélte, ha a fény el nem árulja, talán nem is tudja meg senki, hogy köhög, hányszor rohantam be hozzá éjjel, kopogó szívvel, magam is majdnem rosszul léve az aggodalomtól, s ültem mellé, hogy ne legyen egyedül, kettesben a
betegséggel, mint Veronka volt, s gyújtottam meg lámpáját, mintha a fénytől várnék
segítséget. Csodálkozva nézett rám, nem sejtette, hogy iszonyú mesterségemre gondolok ilyenkor, amelyben olyan gyakran előfordul, hogy az író, szándéka ellenére, megír egy darabka jövendőt.
„Félrebeszél – mondták, akik az ágyánál álltak, mikor két nappal a halála előtt a kórházba szállításhoz öltöztették –, neveket suttog. Félrebeszél.” Valóban szólt, nagyon halkan azt mondta: „Gyuri”, aztán ezt susogta: „Petőfi, Arany János”. Nem tudtam megszólalni, megmondani a mentőknek, hogy magánál van teljesen, csak éppen búcsúzik, elköszön a szobájától és a kerttől, mert érzi, hogy nem tér vissza ide többé. Gyurinak nevezte kedves olvasólámpáját, s az ablaka alatti két gyönyörű platánnak költőkedvencei nevét adta, az egyik platánfát Aranynak hívta, a másikat Petőfinek.
Temetésének részleteire nem emlékszem azon túl, mennyire nem illett végtelen egyszerűségéhez a gyász pompája, s hogy az irgalmatlan, mínusz tizenöt fokos januárban madársereg kísérte a koporsóját, amely aztán sírja körül megült az ágakon. Erre akkor, gyógyszerektől bódultan is felfigyeltem, hiszen annyira szerette a madarakat.
Nevét nem ismerik, kritika sose dicsérte, életműve nincs, mert nem lehetett, csak én tudom, hogy egy írótársam ment el mellőlem, akinek tündökletes fantáziájában a csillagok is úgy beszéltek, mint az emberek.
Októberi tarka fák közt hegyvidéken vitt az utam s áldott testű ifjú asszony lassan szembe jött velem. Jött a völgy felől pihegve, arca meggyulladt a szélben.
Így vitt engem is, mesélte, hegy felé az én anyám. Vitt a hűlő postaréten szívdobogva nagyanyámhoz (régi tornyú városvégen házikóban éldegélt, télre gondolt, téli fára, unokára és halálra s várva-várta jöttömet). Útra súlyos testü voltam, neki mégis könnyü voltam, mert örömmel hordozott. Vitt az őszben nagyanyámhoz, hegyre-forradt házikóba, míg november meghozott.
Istenem, be furcsa most így: völgy felé a tarka fák közt holt anyámat én viszem. Viszem őszben és havakban, viszem halkan és titokban: őt se lássa senki sem.
Istenem, be kicsi test volt, súly alig volt két karomnak, s most mint vén, zuhant harangnak, mélybehúzó súlya van. Jött a hóhozó november, ő világra hozta testem, én megszülni nem fogom. Harangsúlyú kicsi testét hordozom, csak hordozom.
Csodás idő: fagy - napsütésben, s te szenderegsz még, drága szépem? Kelj fel, elmúlt az éjszaka. Még álom rezg szemed tavában, ébredj észak szép hajnalában, s kelj föl, mint Észak csillaga.
Az este még, tudod, vihar dúlt, a szél felhőt kergetve zajdult... A hold, a sápadt és sovány, sárgán bujkált felhők nyomában... Te búsan ültél kis szobádban, de mindez elmúlt mára, lám.
Ma kéklőn domborul a mennybolt, a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt, szűzen fehérlik rajt a fény; csak távol erdők barna fátyla, sötétlik a zöld fenyők sudárja, s a nap sétál a tó jegén.
Borostyánszínű fényben fürdő szobánkban izzik már a kürtő, a kályhatűz vígan recseg, be jó is itt a langymelegben! De még jobb lesz a friss hidegben szánkázni, kedvesem, veled.
Tüzes csikó röpíti szánunk, hajrá, vidáman messze szállunk, a tarlót is bejárjuk ott, hol nyáron zöldelt, és az erdőt, a nemrég lombosan merengőt, s minden szívünkhöz nőtt zugot.
Milyen magas az ég! Most minden narancssárga és meleg Milyen messze a föld, még így, behavazva is, ahogy az állomás felé botorkálok vaksin, befelé dideregve Milyen jó lenne, ha az élet után nem lenne élet, és a halál után nem lenne halál Csak lebegés lenne, mint anyám méhében, még tudattalanul, már emlékek nélkül
