Kedves Mindenki!
Köszönöm a véleményeteket. Lehet, hogy a történetünk kicsit totojázásnak tűnik, de: mivel 5 éve még teljesen véletlenül is teherbe tudtam esni, a vetélés utáni féléves kényszerpihenő után, még a nőgyógyász sem gyanakodott kb. egy évig .(Margit Kórház és a normál esetekbennévjegye kézről kézre jár, tehát bíztam benne). Aztán jött a Clostilbegyt 2-3 hónapig, majd vérvizsgálatok, majd a HSG. Eredmény: a sikerhez a fél oldal is elég... de a doki szerint a petevezetéket úgy kell elképzelni, mint egy náthás orrot, vagyis akár ki is dugulhat... Majd újabb egy-két hónap után laparoszkópiára akart küldeni, de még építés alatt volt a műtő. Ezalatt elmenekültem onnan, ajánlásra az OCST-be. Ott egy megszállott doki rendelt (most jött el onnan), aki több mint 2000 gyereket hozott össze az elmúlt 14 évben inszeminációval (azt hiszem a sajátjait is). Nagyon szimpatikus orvos, bíztam (bízom) benne, sosem félek nála. Szerinte nálunk nincs szükség lombikra. Arnold főorvos úr a Schöpf-Méreiben szintén így gondolja, bár mindketten az mondták a döntés a miénk. Az igazolás a 6 insz-ról megvan, sőt a Schöpf-Méreiből a János Kórházba szoktak küldeni, amit fel is ajánlott.
Re: hereviszérsérv. Valóban az Arnold állapította meg, majd az Uzsokiban ultrahanggal igazolta egy másik doktornő (utólag megtudtuk, hogy az Arnold felesége, de reméljük, hogy otthon a vacsora közben nem a férjem varicoceléje a téma...). Majd megtudtuk, hogy a férfibajokban a fő fő doki a Papp György professzor úr (ő a Kaáliban is dolgozik). Szerinte is műtét javasolt, de azt igen nehezen tudjuk eldönteni, hogy egy újabb tudományos esetet látnak-e benne, vagy valóban műteni kell?
Hozok erre egy példát.
A Gynevak nevű vakcinát először 98 áprilisában mutatták be a Fókuszban. Akkor még nem volt kapható. Megkérdeztem az OCST-s dokimat, mi a véleménye róla. Negativ volt, nem javasolta. Ennek ellenére kinyomoztam, hol lehet megkapni Budapesten, mivel úgy gondoltam, hogy az elölt tejsavbacilusoknak nincs mellékhatása, tehát ártani nem árthat, és ha egy fel nem ismert gyulladás a sikertelenség oka, hátha segít. Lázár Erika doktornő adta be, de megkért addig hagyjam abba az inszeminációkat, mert higgyem el, anélkül is sikerülni fog. Nos, el kell ismerni mindkét doki csak a saját módszerének a megszállottja volt, a másikét nem fogadták el, saját maguknak akarták kipipálni a sikert és az eszükbe sem jutott, hogy én egy beteg vagyok, aki minél előbb gyereket szeretne (mert ketyeg az óra....), s a módszereik talán erősíthetik egymást?!!! Én saját felelősségemre kombináltam a dolgokat, és ugyan azóta sincs gyerekünk, de az injekciók után javultak az eredményeim, többszörösére nőtt a HCG a vizeletemben és tovább tudtam hordani (igaz nem túl sokkal).
Összegezve: 2 út áll előttünk:
1. férjem műtétje (vagy mégse?), és javulás esetén adni még pár esélyt az inszeminációknak,
2. azonnal lombikra menni, és ha tényleg kell a műtét, egy előrehaladottabb terhesség során megcsinálni.
Meg kell hogy mondjam csodállak és tisztellek titeket, akik ugyan féltek, de nem attól, hogy mennyi mellékhatással és kockázattal jár az a sok gyógyszeres stimuláció, hanem attól, hogy megint nem sikerül. Sajnos én még nem tartok itt, mert rettegek talán nem is az effektív beavatkozásoktól, hanem a különféle gyógyszerektől. Ti hogyan beszéltétek ezt meg magatokkal?
Üdv
Susok
Én is úgy gondolom, hogy nem szabad elsőre mindent elhinni, főleg amikor olyan komoly dologról szól a mese, hogy operálni kell. Igenis el kell menni más orvosokhoz is. Ezt megint a tapasztalat mondatja velem, s miután elég régóta foglalkozom ezzel a témával van bőven, s köztük sok rossz is. Ha elmondanám az évek során összejött negatív dolgokat biztos el sem hinnétek. Mivel az összes lombikcentrum és a többi nőgyógyászati klinika meg kórház benne van inkább nem ijesztgetlek benneteket. Csakhogy megcáfoljam saját magam, van ezzel kapcsolatban egy nagy gondom. Én azt hiszem, amikor valaki megkeres és tanácsot kér tőlem igenis el kell mondanom a rá váró esetleges nehézségeket, többek között az orvosok hozzáállásával kapcsolatban is. Ugyanakkor mindíg azt tanácsolom, hogy olyan orvost válasszon, akiben vakon megbízik, hiszen ez szerintem borzasztó fontos a sikeresség elérésében. Ez egy feloldhatatlan dilemma számomra.
Noa, Buksi!
Szerintem nem kell mindenáron uralkodni magunkon, ha jól kisírjuk magunkat az sok esetben használ. MIndenki másképp vezeti le a feszültséget. És ezeket a dolgokat nem lehet lazán venni. Hiszen ez a fajta betegség (mert szerintem az)az egyik legborzasztóbb a világon. Igaz, hogy nem halunk bele meg ilyesmi, de az életünk bekódolt értelmét elveszítjük, tehát nagyon komoly válságot jelent. És most arról nem is szólva, hogy milyen mellékes bajokat lehet szerezni a rengeteg kezelés, műtét és lelki problémák miatt. Na most megint jó sötét képet festettem nektek, jól megnyugtattam mindenkit. Tehát csak azt akartam érzékeltetni, hogy ez egy nagyon komoly dolog, amit fel kell valahogy dolgozni és végig kell csinálni. Szerintem az egyik jó megoldás a bizakodás.Igenis minden egyes alkalommal hinni kell a sikerben és ezt talán lehet tréning útján fejleszteni.
Benyus drága! :-)
Nem, nem, nem, nem... asszem, félreértettél. (Egészen pontosan: asszem, én fogalmaztam félreérthetően.)
A "7 éve járok ehhez a nőgyógyászhoz" nem azt jelenti, hogy 7 éve ez ügyben járok hozzá, hanem azt, hogy 7 éve járok egyáltalán nőgyógyászhoz, méghozzá rendszeres rákszűrésre. Azelőtt nem jártam (lehet szörnyülködni). Igaz, azelőtt -ifjú leányzóként- vajmi kevés esélyem volt méhnyakrákra (megint csak statisztikailag!!!). Szóval 7 éve járok nőgyógyászhoz, de hogy akkoriban mennyire más volt minden (elsősorban én), arra az a bizonyíték, hogy abban az időben biztos írásba adtam volna, hogy soha nem akarok gyereket! Sőt, ne menjünk ennyire vissza az időben... ezt a bizonyos nyilatkozatot még 2 évvel ezelőtt is aláírtam volna. Egészen 1997 december 1-ig! Akkor ismertem meg ugyanis a férjemet, aki mindent, de mindent megváltoztatott bennem, amit addig a jövőmről hittem/terveztem. S amióta őt ismerem, azóta gondolom, hogy mégiscsak kéne gyerek... és ez a vágy az utóbbi egy évben erősödött fel bennem olyan mértékig, hogy "Na de aztán most már húzzunk bele!". (Tekintve, hogy ketyeg a biológiai órám.)
Szóval én terhességi-meddőségi kivizsgálászatilag még teljesen gyerekcipő (legalább ebben, mi?), ott tartok, hogy ez bizonyos nőgyagyász megvizsgált, és azt mondta, hogy kívülről-belülről (tipi-tapira) minden rendben. Most jöjjön a belgyógyászat, és ha ott is minden rendben, akkor kezdünk el nőgyalázati komoly(abb) vizsgálatokat (HSG stb.).
A történet nem a százalékokról szólt, hanem arról, hogy ne feküdjön valaki addig kés alá, ameddig nem muszáj. Arnold dokin kivül a Schöpf-Méreiben, aki egyébiránt elsősorban nőgyógyász és nem urulógus-andrológus, négy másik orvos közölte, hogy a visszér műtét felesleges. Azaz, csak annyi szólt volna susoknak, hogy mielőtt a férje berohan a műtőbe, még nézessék meg más orvossal is, kivülállóval. Nem a sajátjuk által ajánlottal, mert az valszinűleg ugyanazt fogja mondani, védve a mundér becsületét.
Abban viszont 100%-osan igazatok van, hogy 16 inszemináció az enyhe túlzás.
Azt írod, hogy megpróbálsz "uralkodni" magadon, nem akarsz idegeskedni, esetleg ismét túlpörögni.
Amikor kiderült a HSG eredménye, és csak az maradt, hogy megpróbáljuk a lombikos megoldást, én is elhatároztam magamban, hogy nyugodtan végigcsinálom az egészet, nem idegeskedek, nem görcsölök, és azóta mindig tréningezem magam, próbálom agyilag rendezni, felfogni, letisztázni ezt a dolgot, mégis tudom, hogy ha az első kísérlet nem sikerült össze fogok omlani. Ugyanez volt a HSG előtt is, sejtettem, hogy mi az ábra, de amikor ott feküdtem az asztalon és a doki elmondta, hogy mi van a sírással küszködtem, és hiába mondogattam magamba, hogy O.K., ez van, van még remény, hiszen van esetleg más megoldás, mégsem ment, alig vártam, hogy hazaérjek és egy jót bőgjek. Pedig tényleg megpróbáltam..
Benyus! Az, hogy megríkattál, csak a "mellékhatás", a bátorító, reményt keltő hatás sokkal erősebb, úgyhogy csak csepegtesd a tapasztalataidat.
ÉN ma kezdtem el az Ovidont, mert végül Marvelon helyett ezt írták fel a stimuláció előkészítéseként. 25-én megyek kontrollra, november 5-én kezdősik a 9 napos stimuláció (a 7 napos nem volt elég), és valamikor 14 utáni napokban kerül sor a petesejt levételre és Isten segedelmével a beültetésre.
Elhatároztam, hogy nem idegeskedem, mert a múltkor egy kicsit túlpörgettem magam, de már most érzem, hogy szorongok, nem tudok másra gondolni. Ha más nem, akkor a rendszeres gyógyszerszedés ráirányítja az ember figyelmét az egészre. Nehéz megtalálni azt a középutat, amikor nem veszi félvállról az ember, de nem is lihegi túl. Hogyan kell ezt csinálni? Biztosan alkat kérdése is.
Ami a 16 inszeminációt és a sok év totojázást illeti, TÖKÉLETESEN egyetértek Benyussal. Én például néhány hónap alatt láttam be, hogy lépni kell, ott kell hagyni a Klinikát és irány egy lombik szempontból profibb hely. Lehet, hogy még mindig felesleges akciókkal terhelnének, türelemre intenének, és már régen meőrültem volna.
Piglet!
Tudod mi a véleményem a százalékokról! Annak is van százalékos esélye, hogy én nyerem meg a lottón az egy milliárdot. Csak erre nem lehet számítani... Nálunk például csak 0,0000 akárhányban lehetne kifejezni az esélyt, ha matematikus fejjel gondolkodnánk. Van egy ismerős házaspár, akik a Pszichiátriai Intézet munkaterápiáján ismerkedtek össze, elmebetegek mindketten. A nő 45 elmúlt, a férfinek papírja van a teljes nemzőképtelenségről. Házasságuk harmadik hónapjában terhes lett a feleség (később elvetélt). Ennyit az esélyekről. De ezek azért inkább a csoda, mint a valószínűség síkjára tehetők. Hogy az összes meddőnek mondott párból hányat ér ilyen csoda, azt nem tudom, de százalékosan el tudom képzelni...
Nem is tudom, hogy kezdjem. Mi a Schöpf-Méreiben kezdtük. A férjemmel közölték, hogy herevisszérsérv és műtét. Addig nem javulnak az eredmények. Ez egy hasi műtét, annak összes kockázatával. Úgyhogy újabb orvos, aki közölte, neki ennél kétszer nagyobb visszere van és két gyereke. Közben egy másik doki azt mondta, hogy ő inkább prosztatagyulladásra gyanakszik. Műtét helyett kivizsgálás, nagyon-nagyon alaposan. Prosztatagyulladás kimutatava, gyógyszeres kezelés.Kontrollon negatív. Eredmény még mindig nem javult. Újabb orvos, ő bakteriális fertőzéseket talált. Valamint hormonális okokat. Ismét gyógyszerek. Ja, a herevisszérsérvre mindenki azt mondta dr. Arnold úr (Schöpf-Mérei kórház) kivételével, hogy nem kell műteni, mert felesleges, és egyátalán nem olyan mértékű. Ekkor azt mondtuk, hogy elég legyen inszemináció. Ehhez szükséges volt nálam egy hormonvizsgálat, minden OK, és egy HSG. Eredmény: bal oldal teljesen elzáródva, jobb oldal összetapadva, a vizsgálat hatására kinyílik. Orvosok véleménye: Próbáljuk meg az inszeminációt, de csak kétszer, mert hogy mindkettőnknél van probléma. Normál terhességre az esély 2%!!! Közben újabb andrológus, és egy az előzőeknél sokkal jobb eredmény. Lehet, hgy jót tett az egésznek a döntés, miszerint nem próbálkozunk tovább normálisan. A két inszemináció után rögtön a lombikot tervezték. Átlag esetben 6-ot csinálnak meg. Július 2.-án azt mondta az orvos, hogy ha augusztusban megjön, akkor kezdjek el Clostylbegytet szedni, és a 10. napon jelentkezzek.
NEM JÖTT MEG. A 2%-unk most lassan 6 hónapos.
Sosuk! Én csak annyit tanácsolnék egy hároméves tortúra után, hogy ne rohanjatok a műtőbe azonnal. Nézessétek meg még más orvossal is.
A Törzsasztalon vagy egy topic, aminek az a címe, hogy "gyere ide panaszkodni" - vagy valami ilyesmi. Ott láttam, de talán ez a múlt héten volt, vagy előtte.
Noa! Bocsáss meg, nem akartam senkit megríkatni, csak valahogy kijött belőlem. Különben is próbálok nagyon óvatos lenni, hiszen én ügye most már könnyen beszélek. De azért ügye maradhatok?
Susok! Az ilyen dolgoktól áll égnek a hajam! Felháborítónak tartom, hogy valakit 16-szor inszemináljanak. Ez valóban felesleges. 6 sikertelen inszemináció után lépni kell és igenis meg kell kezdeni a lombikbébi programot. Arról nem is beszélve, hogy a férjet az elsők között kell megvizsgálni, és ha valami gond van ki kell deríteni mi is az. Ez a mi emlegetett egyesületünket is hasonló hülyeségek miatt hoztuk létre, de hát sajnos az orvosok még mindíg nem engedik el a betegeiket.
CsinnnKa! Nálad is hasonlókat is gondolok. Ha valaki hét évig jár egy orvoshoz és az nem tud eredményt felmutatni, ott meg kell fontolni a váltást. Már ha jól vettem ki, vagy ő "csak" a nőgyógyászod és máshová jársz IVF-re?
Bocsi, ha kicsit indulatosabb voltam, de ezek a dolgok mindíg kiborítanak.
Nem tűntem el, csak a háttérből figyelek, minden nap elolvasom, hogy éppen mi történik itt, és mi az aznapi téma. Mi most várunk. Szerdán megyek be a kartonomért a Klinikára, következő héten szerdán pedig az első vizitre a Kaáli-ba. Most éppen a lelkemmel viaskodok, emellett nagyon várom már a jövőhetet, kíváncsi vagyok mi lesz, mit mondanak.
Az irígységről szinte mindent leírtatok, én is csak azt tudom mondani, hogy nagyon rossz érzés, főleg így, hogy tudod milyen csúnyán viselkedsz, de mégsem tudsz ellene tenni semmit.
Tehát továbbra is figyelek és olvasgatok, illetve néha-néha jelentkezem, nehogy elfelejtsetek.
Susok!
Örülök, hogy a Schöpf-Méreiről jó véleménnyel vagy, mert a nőgyógyászom (Garamvölgyi György) az igazgató főorvosa, tehát ha szülök, nála szülök, mivel az utóbbi 7 évben ő az orvosom. S hát a kórházról eléggé megoszlanak a vélemények: a szakmai apparátust és hozzáértést sokan dicsérik, a körülményeket illetően pedig már hallottam lesújtó véleményeket is. Persze számomra az első a fontosabb, a körülmények nem annyira. Meg az is, hogy imádom a nőgyógyászomat, ő volt az első, akitől nem "féltem" (ha értitek).
Don QHote!
Persze, értelek, és nyilvánvaló, hogy igazad van... ezt bizonyítják a statisztikai felmérések is, és orvosilag is rendben van. Én csak abban akartalak győzködni, hogy ezen a téren is hiba általánosítani, pontosan azért, mert ismertem fiatalon Down-kóros gyereket szült csajt, és 43 évesen makk-egészségest. :-)
De a kockázat nyilvánvalóan egyre nagyobb az életkor előrehaladtával... sajnos!
TO ALL:
Pénteken nem voltam (mármint a dolgozóban), viszont babanézőben igen, és megint éreztem azt a bizonyos IRIGYSÉG-et, amiről ti is írtatok. Kutya egy érzés! És tavaly október 1-én, amikor a legeslegjobb barátnőmnek megszületett a kicsi lánya, és mi mint az őrült rohantunk be hozzá délután a kórházba, ő szegény alig tudott menni, de azért elvánszorgott velünk a csecsemős-részleg ablakáig. Félrehúzták a függönyt, megmutatták a kisbabát, és én, a hugom + a barátnőm egyszerre kezdtünk el sírni. Mert ő olyan közel áll hozzánk, hogy szinte olyan érzésünk támadt, mintha a mi gyerekünk lenne az a kicsi lány. Én pedig utóbb annyira, de annyira irigyeltem őt, hogy otthon egész este erről meséltem a férjemnek.
A terhességről pedig annyit, hogy egy napos terhes koromban megéreztem, hogy terhes vagyok. Május 16-án volt az első házassági évfordulónk. Szépen ünnepeltük meg, fontos esemény ez. Volt romantika, gyertyafényes vacsi, szerelem... vagyis az a bizonyos némi nemű nemi nami! Éjféltájt, elalvás előtt mondok emberkének: milyen nagy poén lenne, ha most fogant volna a gyerekünk. Ennyi. Másnap reggel felkeltem, még semmi, este viszont -megint csak elalvás előtt- olyan furcsán éreztem magam. Nem tudnám megmagyarázni, de megint belémköltözött a "csak nem???" típusú érzés. Két nap múlva megkezdődött a mellfeszülés, majd jött az első "nembíromakávészagát" hányinger. Szörnyű érzés minden reggel mindentől hányni és hányingert kapni... mégis ez volt életem legcsodálatosabb 12 hete, majd legnagyobb lelki megrázkódtatása. Az utóbbiból nem kérnék, de a 12 (+28) hetet szívesen kezdeném már újra!!! :-)
Sziasztok, Susok vagyok.
Mar egy hete olvasgatlak titeket, minden reggel varom, vajon most mi lesz a "kozelebbi" tema.
En (mi) ot eve kuzkodok. Akkor egy teljesen termeszetes es veletlen terhesseget 8 hetesen elveszitettem (Karacsonykor :-/...
A Margit Korhazban meg 2 evig probalkozott az orvosom, mire en rajottem, valtanom kell egy specialistara.(a HSG szerint a jobb petevezetom elzarodott). Az OCST-be jartam meg 2 evig (mostanaig). 16 inszeminacion vagyok tul, sajnos 40 napnal tovabb injekcioval sem tudtuk idaig a "terhessegeket" megtartani (vizeletbol azert latszott, hogy neha tortent valami.)Sot a jobb oldalrol is voltak fogamzasok, ami talan azt bizonyitja, hogy nincs is elzarodva :-)
Nyaron elmentunk a Schopf-Mereibe, mas velemenyt is meghallgatni, es volt ertelme! Itt nemcsak a ferjem "anyagat" vizsgaltak meg, hanem ot magat is, es kiderult, hogy a kozepes eredmeny mogott hereviszerserv all (varicocele). Miert 4 ev utan derulnek ki ilyenek? Latom kicsit hosszu vagyok, majd meg jelentkezem.
Susok
Látod, már az ilyeneken is elsírom magam, amiket írsz. De azért annyira örülök neki. Persze vannak fokozatok. Te azt vártad, hogy megmaradjon a beültetett pici, én meg azt, hogy egyáltalán a beültetésig eljussunk ezúttal. Azt a bizonyos két hetet pont olyannak képzelem, ahogyan leírtad, de egyelőre még az is csak álom nekem.
Ahogy olvasgatom itt a hozzászólásokat egy csomó régi élmény jut eszembe. Amit itt elmondtok, azt én is mind átéltem, és piszkosul szenvedtem miatta. Az irigységről már írtam, szerintem az a legrosszabb, mert tudod, hogy csúnya dolog, de nem tudod befolyásolni az érzéseidet. Én nem vagyok hívő, ezért még az az esélyem sem volt, hogy ez isten akarata stb. Egyszerűen csak dühöngtem és sírtam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Már említettem elég sok mindenen átestem és pontosan emlékszem azokra a napokra, amikor egy-egy beültetés után várakoztam az eredményre, ami persze rosszul sült el. Mindíg azt hittem, hogy itt a világvége. De azután mégis folytattam, és mint tudjátok meglett az eredménye. Különben amikor a lányom megfogant az a két hét hihetetlen volt. Én a kórházból hazamentem, azonnal ágyba bújtam és kis sem keltem addíg, amig nem kellett visszamennem a kontrolra. Már kiszúrt velem a mensesem néhányszor csinált úgy mintha nem akarna megjönni, szóval késett meg ilyesmi. Szerintem az ember pszihésen is tudja késleltetni a dolgot. Szóval két hétig feküdtem és kb 5 percenként az előre odakészített papírzsepikkel ellenőríztem a dolgot. Képzelhetitek! Közben mindíg simogattam a hasamat és beszéltem hozzá. Lehet, hogy ez hatott? Mondogattam kislányom légy erős és kapaszkodj! Tök hülyeség nem? Amikor visszamentem a Dévaihoz, ahol rengetegen voltak mindíg, leültem és azt hittem elájulok az idegességtől. Évekkel később mesélte valaki, hogy emlékszik rám, mert ilyen rossz állapotban nem látott még senkit. Remegtem, mint a nyárfalevél... úgy hogy a többiek nem bírták ki és beengedtek. A többivel most nem fájdítom a sziveteket. Ezeket csak azért írtam, mert tényleg az ember ilyenkor egy kicsit megbolondul, de az elmúlik, ha jön az eredmény, és ha mindent erre tesztek fel jönni is fog. Különben tényleg érezni a vége felé mellfeszülést.A legjobb gyógyír szerintem éppen ez a fórum, ahol bármilyen gondról lehet csevegni olyanokkal, akik értik miről van szó.
Az irigység nekem is középpontban áll, nem tudok megküzdeni vele. Most különösen rossz időszakot élek, mert a legjobb gyerekkori barátnőm a 8. hónapban van. Ez érintett a legrosszabbul, hiszen annyira egyforma volt a sorsunk mostanáig. Egyszerűen nem bírom őt nagy pocakkal látni, mert úgy érzem, megőrülök. Inkább nem hívom fel, hogy van, mert iszonyat hallani a vidám és földöntúlian boldog hangját és félek, hogy hív, látogassam meg. Szörnyű, amikor a barátnőim az ölükben a babájukkal sajnálnak engem, és lassan nem tudok senkit felhívni, mert elkap a sírás.
Azt hiszem, mindannyian így vagyunk ezzel és valószínűleg ez így természetes ebben a lehetetlen állapotban. Csak ki jobban viseli, ki kevésbé.
De kedves Wayan! Neked még nem is biztos, hogy van okod minderre!!!
Én is jó reggel és hétfőt kívánok mindenkinek!
Nem tudtok valami jó módszert arra, hogy az ember ne irígykedjen és idegeskedjen a pici hiánya miatt? Én mindenesetre asszem kezdek begolyózni ettől.
Noa!
Örülök, hogy mihamarabb elkezditek!
Wayan
Szia Andilevi! Nagyon csodállak, egyrészt, hogy volt lelkierőd végigcsinálni ennyi lombikot, másrészt, hogy utána még örökbefogadásra is futott az erődből. Az örökbefogadásról alkotott, előzőekben már taglalt véleményemet félretéve nagyon logikus amit írsz. Csak. Csak szerintem az ember, miközben a lombikokat csinálja, még nem tudja elfogadni, hogy esetleg nem sikerül. Azaz én még nem érezném késznek magamat lelkileg egy ilyen nagyon ésszerű lépésre. Az egész lombikprogram alatt az tartja a lelket az emberben, hogy "sikerülni fog". Ha megindítom az örökbefogadást, az valahogy olyan, mintha nem hinnék benne.
A mi következő próbálkozásunkat a tervezettnél előbbre hoták, valamikor november 14 és 20 között lesz.
Üdv az anyajelölteknek! Mostantól kezdek itt figyelgetni.Hét sikertelen lombikbébi program után egy gyönyörű három éves örökbefogadott kisfiú boldog mamája vagyok. (Tíz napos kora óta van velünk.)A nagylányom 22 éves.Az a véleményem,hogy a lombikbébi programmal egyidőben érdemes örökbefogadásra is bejelentkezni. Sokat számít ugyanis, hogy hány éve vársz a gyámügynél a gyerekre. Ha összejön a saját,akkor ugye tárgytalan a dolog. De ha nem, akkor igen fontos, hogy már sorban állj egy ideje az örökbefogadott gyerekért. (Mellesleg én mind a kettőt egyformán imádom, a lányomat magam szültem.)
Csupán a pontosítás kedvéért jegyzem meg, hogy természetesen minden életkorban megvan az esélye a magzat károsodásának, DE egy adott életkor fölött ez többszöröződik. Tehát (pusztán légből kapott számok, hisz nem vagyok orvos) ha 30 év alatt mondjuk X ezrelék gyerek lesz Down-kóros, akkor 30-35 között mondjuk 2*X, 35-40 között esetleg 3*X és 40 fölött meg 5*X... Tehát az orvosok megállapítják, hogy a RIZIKÓ ötszörös (vagy többszörös), tehát sokkal nagyobb a veszély. És akkor jön elő az amit "mondanak", hogy egy adott életkor fölött már nem vállalják.
Sziasztok szintén, aki elmegy, annak meg lyó hétvégét!
Wayan, igazad van "tapasztalt" vagyok, de ugyanúgy szorongok, sőt nagyon, egy előző sikertelenség miatt. De a mellfeszülés az általában majdnem biztos, hogy lesz már az elején.
OFF
Asszem csinnnKA, tévedtem az emilben, de félreérthetők voltak az infók. Ha igen, bocs!!!
ON
Előszőr is: annyira jólesik érezni, hogy velem vagytok.
Másodszor: ha már szóba kerültek a terhesség első jelei: ha majd adja Isten eljutunk a beültetésig, az a tíz nap lesz a legidegőrlőbb, amíg kiderül: megmaradt-e vagy. Rutinos lombikosok is mondják, hogy örökkévalóságnak tűnik az a várakozás, annál is inkább, mert olyankor pár napig jó otthon maradni.
Bárcsak már ilyen gondjaim lennének!!!
Mindenkinek jó hétvégét kívánok, szórakozzatok, legyetek vidámak és ne a "bajunkkal" törődjetek, mert attól úgyse lesz jobb semmi. Én is ezt teszem majd.
Szia Juci!
Csak nyugodtan kiabálj, minden infonak örül az ember.Ráadásul te nyilván már tapasztaltként beszélsz erről.
De én úgy olvastam, hallottam, hogy a ciklus végefelé, ami a 28 napos ciklust nézve csak kb 10 napra van a peteéréstől, még nem szoktak tünetek kialakulni. Lehet, hogy vannak kivételes esetek, de ez álatlában így van.
Noa kedves! Irigyellek is meg nem is. Irigyellek, mert már tartassz valahol és történik végre valami. Nem irigyellek, mert már biztos, hogy valami baki van és mert egy tortúra vár rád.
Egy biztos: drukkolok!
Wayan
A lényeget nem is mondtam: ma 13 órára megyek a Kaáliba, mert végre a legfrissebb hormonelemzés nyomán összeállítják a stimuláció pontos menetetét. De jó lenne már november végén lenni!
Sziasztok!
Sokminden történt itt, amíg nem jártam erre. Beleszólni ugyan nem tudok, de hasznos ezeket a vitákat, beszélgetléseket olvasni.
Arra, amit Noa írt, azt tudom mondani, hogy szerintem normális, hogy begolyózol tőle. Én álmodni ritkán szoktam eféléket, de napközben gyakran álmodozom. Sajnos, amikor végefelé jár a havi várakozás, mindig igyekszem felefedezni magamon a jeleket - tudom, hogy akkor még nem kellene lenniük, de akkor is. Aztán amikor elkezd fájogatni a hasam, akkor először megrendülök, majd elkezdem biztatni magam, hogy ez a beágyazódással jár. Aztán a fájdalom a következő napokban csak erősödik és én akkor már biztos vagyok abban, hogy nem sikerült. Megint nem. És ez iszonyú. Ilyenkor alig térek magamhoz. Aztán jön előröl az álmodozás és a jelek keresése.
(Most is valahol itt tartok: bárcsak ebben a hónapban sikerülne!!!)
Szóval tényleg bele lehet csavarodni.
CsinnKa azt írta, jó, hogy itt vagyunk egymásnak. Egyetértek vele, sokat jelent, hogy ide le lehet írni ezt a sok bajt, keserűséget, várakozást, reményt, kudarcot, félelmet és szerencsére a sikereket is.
Hát, ennyi...
Wayan
Már régen meg akartam kérdezni, de a mai éjszaka kapcsán jutott eszembe: ti nem szoktatok mindenféle hülységet összeálmodni a gyerekszüléssel kapcsolatban?
Mióta nekem ilyen gondjaim vannak, minden héten legalább kétszer erről álmodom. Az alapszitu általában az, hogy szülök, bennt vagyok a kórházban, várom, hogy hozzák a babámat és akkor kiderül, hogy tévedés, hiszen nekem nincs is. Vagy tartom a kezemben, és egyszerűen elolvad, eltűnik, mintha jégből lenne. Nehéz így leírni, inkább az álmok hangulata szörnyű. És ami érdekes: én még nem voltam terhes, mégis olyan valóságos módon érzem álmomban, hogy nagy a hasam, mozog, szülök, szoptatok.
Szóval kezdek megőrülni, vagy ez természetes az én helyzetemben???
