Tűlevelű fenyőfák illatával belopta szívembe magát a fény... Virágot bontott, s belém zuhant, mint magányos sirály az Adria kék habjaiba. Zuhanása szétzilálta őszülő hajamat, s elaludt szempilláim feketeségében. Sirálysikoly a szememben, havazás számban.
megjelent a hold egy magányos fa fölött és gúnyosan rám nevetett "te ugyanolyan magányos vagy mint ez a fa és én" olvastam fénylő arcán bár a nagyváros tömege tolongott köröttem rákacsintottam és eltűntem
jól tudom minden éjjel felkeres és vagy gúnyos vagy szánakozó tekintettel követi magányos lépteimet amíg el nem tűnök szobám elfüggönyözött ablaka mögött
csak félig figyeltem oda úgy látszik tényleg öregszem szűkülő körben élek látszólag figyelek s közben saját rögeszméimet gondolataimat rendezem hogy előadhatók legyenek ilyesféle önzést magamnál még nem tapasztaltam a jövőben jobban kell ügyelnem erre nehogy észrevegyék nehogy megharagudjanak hiszen ők nem tudhatják hogy ösztönösen cselekszem mintegy az akaratom ellenére kihagy az agyam képzelődöm és fecsegek felelek akkor is ha nem kérdeznek pedig tudom a választ bizonyság lehet rá az egész életem nem tudom hol rontottam el annyira vigyáztam pedig megfontoltam minden szavam a semmibe hulló magyarázatokat nem értem nem értem miről beszélnek noha együtt vagyok velük az örömben és a bajban csak újabban nagyon fáradékony lettem délutánonként alszom kicsiny ideig pihenek aztán mindenem odaadnám megosztanám velük de senki se kéri unottan félre fordulnak másról beszélgetnek mintha ott sem lennék önfeledten nevetgélnek mondanám végre hogy kiért és miért éltem ám ez a kutyát sem érdekli csak félig figyelnek oda
Sötétben, mélyen, föld alatt A nedvet, mely dús kincset ér, Gyűjté bús öntudatlan csöndben A szívós, színtelen gyökér. De jő a nap, tavasznak napja, Mikor gyökéri vad erő A kemény kérget megrepeszti S fakad a rügy, az ébredő! Ó százszor áldott, az az első, A hősi, csodás, zöld levél, Mely a földnek terhét lerázva Napfényre és életre kél. És nő a szár, a gyors szökésű, A hosszú, karcsú, ingatag S buggyanva szárból szent tökélyben Nagy, illatos virág fakad. Övé a földnek lomha álma, Kelyhében úszik barna csend, S a rügynek hangos lobbanása A bíbor leplen megjelent. Karcsú termője égre szökken, Az egész bokor benne él, Kelyhében száz virágnak sorsa Szunnyad, duzzad, fakad, remél.
Elmúlt fagyos hervadásban. Hófehér takaróját elvesztette vége-hossza nincsen a panasznak, a sóhajnak, könnynek, gyásznak... Jégcsapok a házak falán a természet e csodálatos nagy ölelkezésében az évek, évszakok elvonulnak és feledés mély kútjába hull az élet... Az engedelmesség több az áldozatnál! A tavasz jöttén megállapítom: a tél, konok volt engedetlen, fagyos, a napok átvérzett alkonyán akaratos. Hideg volt, világon túli némaság ez teljessé varázsolta a magányt. Szeretném elfeledni a madártalan hajnalokat. Minden kóró életre igényt tartok sokszor csak azért, mert néha emberibb a tavasz, mert minden rügycsepp önmagát igazolja, mert lop a zengő kikelettől! Felismerem szelíd arcában, az életünket átformáló lényeget!...
Későn indultam el, várás gyűrte szívvel. - "Jaj, sietni kell most! Útamat vállalni, Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni, Gázlóit gázolni, sűrűjét felverni Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"
Tikkadt kíváncsiság két szemem árkolta. Minden tüskebokrot rengetegnek néztem, Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam, Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem, Jött egy rossz szerelem: Végzetemnek hívtam.
Most jól van! Nagyjából mindent elvégeztem. - Kicsit szerettek is, kicsit szerettem is, Nagyon is szerettek, nagyon is szerettem, Szerettem és csaltak, szerettek és csaltam. Hamar lettem készen, de nagyon elégtem.
Most leválnak rólam a szívek, nem-fájva, Mint érett gyümölcsről magburka levásik. - Vajon mély magomra, Magamra érzek most? ...Avagy már ezentúl Várás nélkül várok? Mi volna még hátra? Még mit akarhatnék?
...Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam. Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor! Látod, boldog vagyok!" - ilyent sohse mondtam, Ilyen szép egyszerűt, ilyen nagy biztosat. - - Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!
...Látok asszonyokat, velem egyidősök, Most először ijed az Időre lelkük, Gyorsabban vált csókjuk, reszketeg, siető, Kozmetikás, hajszolt, bukdosó szerelmük. - Mégis jó, bizony jó, hogy én letudtam már! ...Látok leányokat. Terhes szüzességük, Ajkuk tikkadását, szemük árkos alját. Szívünket felmaró hév kiváncsiságuk.
- Az én szemem szűzebb száz leány szeménél, Az én várásom már szent, ünneplő ritus, Én kicselekedtem a gonoszt magamból. ...Látok ifjakat, kik bízvást most indulnak, Világot mintázni, s erejök elmérik. (Hányszor koppanik még szárnyuk, mint bogáré!) - Nékem már mi árthat? Nékem minden ártott! Elégszer dícsértek, elégszer gáncsoltak, Várás nélkül várom: jön-e még valami?
*
Ami még jöhetne... Váratlan ajándék, Szép, tükröző látás, szent, dilettáns élmény. ...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak!... (Néha így álmodom: vállamra valaki Hátmegöl, vigyázva meleg kendőt adna, S lábujjhegyen, mint jött, halkan visszamenne.) - Békéltető, enyhes, csendes, jó szerelem! ...Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak... Bizonyos, hogy nem lesz! Kicsit már mindegy is! - Talán azért szabad Boldogságnak hívni! -
Hová a száraz, bús kenyérért bújtam Redakciókban, lármás, szűk odúkban Lomos, garázda asztalok felett, Miken a perc lidérce reszketett, Ó hányszor cseppent szívemből a vér A le nem írott tiszta szavakért, Amik kínlódva tüzesedtek bennem És amiket csak kezemre leheltem, Kezemre, amely fogta azt a tollat, Amiért a költők mindig meglakolnak! Míg déli árján dörgött lent az utca Ó hányszor írtam így szívemre bukva, - mert rohanunk mi végzetes rohammal, A szél szívünkbe és arcunkba vagdal, - Süvöltő, tarka zászlókat emelve Rohanunk árkon át és rohanunk hegyre S míg napok, évek is velünk rohannak Mi néha oldalt nézve s integetve Köszönünk egy-egy tiszta gondolatnak!
Már fordulnak és intenek az évek, a szerelem, ha néha még betéved, a mélabú mezébe öltözik. Az élet mintha négyökrös szekéren, mocsáron át és csörgő, tiszta éren, egy más vidékre lomhán költözik.
De költözni mit ér? Mit ér a holnap? Akárhová méssz, véled vándorolnak a régi rongyok, régi bútorok. Egy régi életet hoz mind magával, gyermekkorod kaján tanúja rád vall és nőttön nő a régi undorod.
Csak emlék a világ. Jobb volna élni, jobb magadat merészen felcserélni, elhagyva élted rég megunt körét. De hü a szív, a régit kezdi ujra, jobb volna élni, máskép, megujulva, mint tavasszal a föld, a fák, a rét.
A padló tompa gunyt recseg alattam, a gond harangoz minden gondolatban, egy hűs szellő fuj, lankad már a nyár. A lélek hullna, kétes mélybe veszne. Mi tartja fönn? Csak egynéhány rögeszme. Mint zsákmányát a lengő sasmadár.
Nem vettétek még észre hogy minden örömötök két bánat közé ékelődik? Ezért tűnik nékem mindig úgy minden mosolyotok kezdete mintha éppen akkor hagytátok volna abba a sírást — s minden mosolyotok végén mintha már ott fuldokolna a következő sírás kezdete —
Az a kőfejtő is amikor reá zuhant a szikla és odalapította a másik sziklához olyan volt mint a váratlan boldogság két szomorúság között — csak kivillantotta fogát mint akit valami akkora öröm ért végre hogy most már mindörökké csak mosolyogna
Emlékszel hogy abban az időben valami dallamot dúdoltál szüntelen? Én meg egy szövegtöredéket skandáltam amelynek valahol elkallódott a dallama.
Aztán valahogy úgy alakult hogy valaki ismert egy szöveget ami illett a te dallamodhoz. S én is találtam valami kottalapot ahhoz a régi szövegtöredékhez.
De akkor az már egy másik dallam volt és egy másik szöveg.
Az ifjúkor szavai persze hogy ezt harsogták: haza szabadság szerelem. A férfikor ellenben ezt dörmögte: rettegek de bátornak kell lennem. S még ezt is mondta: talán majd elmúlik a rettenet és bátornak se kell lennem örökké
Kenyéren és vízen... Bár nem könnyű... Ám való: hogy nem is olyan nehéz. Csupán kenyér és víz legyen hozzája. S illő jó étvágy: kenyérhez meg vízhez. No meg hát némi ismeret a Célról; mely megéri, hogy: — kenyéren és vízen...
Még kopár a mező s a rét, de ne bánd. Csak alig március van. Fagyasztó szelek járnak.
Nézd: sebes, fölmart, összetépett a föld. Halálosan dermedt, mozdulatlan. De ne bánd! Ott minden rendbe jön hamar. Ott minden seb begyógyul hamar. Ott élet lesz nemsokára. Élet! Élet! A fölsebzett, fölmart, beteg göröngyöket a finom zöldselyem, puha pólya befonja, beköti – – –
