Zágorec-Csuka Judit: Valami angyali létre vágytam...
Valami angyali létre vágytam, ütközések, szembenállások, kritikák nélküli fájdalomnélküliségre, hogy a csönd fuvallatában belém merüljön lélegzetetek, teremtő lehetőségeket nyissak, s megőrizzem szívetek békéjét!
Mégis kierőszakoljátok kényszerű, látszólagos hallgatásom, besodortok az ellenállás falai közé, szűkre szabott kapuitok beszűkítik túlpartjaitokat, várakozásom küzdelem rejtett, láthatatlan pólusaitokhoz, hol van az egyszerű természetességetek?
Gyakran csak tapogatózva haladok, kiragadtok önmagamból, máshova tesztek, a kiengesztelődéseteket sötétség fedi, mégis magatokban mossátok meg vesztességeteket, én angyali létre vágytam, lángok helyett fénycsíkokra, összeragadt angyali tollakkal nem repülhetek, jó sem lehetek, ha el kell szenvednem bűneiteket.
Angyalaim, szomorú angyalaim... Nehogy fekete hollóvá változzatok!
Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett, mohát tiport, vágott egy jó botot, mérges gombát ütött, hajszolt peléket – most rétre ér, a lába támolyog, édes teher alatt roskadva lépked, köröskörül a rét tarkán forog – s végül lerogy, mint vadvirág-porok testükregyűlt kincsétől gyenge méhek...
Aztán elönt mindent az óceán. Még hallom, amint egy régi szürkület homályából nevemen szólít Édesanyám, míg keze közül a lámpa vaksi kis pillangója nekiröppen a kicsi ház ablakának. Aztán elönt mindent az óceán, Napot és Holdat és csodálatos testű hajókat ringatva hullámain. Csak egy árva vadkörte integet még utánam ebből a parttalanná vált világból.
Hol volt, hol nem volt, volt egy lány… Hiába próbálok neveket illeszteni a mosolyodhoz.
Egy fehér-homlokú házra s egy lombos eperfára emlékszem, s hogy jött a csorda. Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – húzott rá a napszítta pásztor. És Rigó unottan tovább kolompolt. Hangoltak a békák a libaúsztatóban; holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. Zizegett a nád. Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, – talán még azt a zsombékot is meglelném – csak rád, az arcodra, mozdulataidra – nem. Vagy nem is voltál más, csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, mely minden nyári alkonyatkor a langyos szellővel s a füst illatával meg-megkísérti emlékezetem? – Néha már-már látlak, érzem, amint hajad ujjaim közé omlik, mint akkor. De hiába, valami mindig eloroz előlem, és alkonyatból alkonyatba menekít.
Mindennapos szelíd fodrokban, forogva ünnepi habokban; csaták idején heggyé nőve, vad viharokkal kergetőzve; alábukón, hullámra hágón, átbújóban a halászhálón; fecsegve, locskán s veszekedve soha, egyetlen pillanatra, társait, s körét el nem hagyja.
A Gaina havas csúcsa rózsaszín és lila. (A fáradt napnak talán nem is illene tőle ily érzelmesen és soká búcsúznia.) A Nagy-Bihar hófedte széles háta hatalmasan ível Várad felé. (Fehér gyapja most arany és vörös.) Lábainál zöld habjait sietve hajtja az ifjú Fekete-Körös. Kéken és barnán távolabb ködlenek a menyházai hegyek. Férfikorom sokszor átölelt, zöld hajú és könnyező szemű szerelmei. (Jaj, mostan nincsen helye édes időkről boldogan merengeni.) A Fehér-Körös és a Maros völgye közt púposodnak a tiszai hegyek. (A sors parancsa, nem az én érdemem, hogy Tinektek is fájó szívvel szerető barátotok legyek.) Amott a Karács jólismert profilja rejti keblén a brádi kincseket. (Oh, ha egyszer elhinné a balga és mohó, hogy kárhozat nélkül értük epedni nem lehet!) Sötéten komorlik a távlat mélyén Abrud és Vulkán, két alvilági kohó és bezárják a kört, mint halvány szellemek, a finom fátylak közül ki-kibukkanó zalatnai hegyek. Lábainknál rozsdabarna katlan: Nagyhalmágy, olvadó szívű, bűnbánó mostoha, sok fájdalmat rejtettél számunkra, de mi megszerettünk és nem feledünk el hűtlenül soha.
Körös menti Párizs, varázsvert szegény csillagok porából szőtted álmaid, s míg pompádról született ezer költemény, tűnt idők ködéből nőttek árnyaid.
Körös menti Párizs, Erdélyország széle, szilaj viharok tépdesték békéd, legendás váradon ódon kövek éle őrzi még mindig gyermekkorom vétkét.
Körös menti Párizs, én gyönyörű múltam, ringató bölcsőm, régi menedékem... rád gondolok folyvást szent sírásba fúltan, ha nem térnék vissza, mondd, sírnál-e értem?
Magyar királylány lángol omlik a szűz hóba kötényében a kenyér mint pannoni rózsa tékozló fényét ontja jég-Thüringiára Árpád honából szakadt anyátlan árva otthonából száműzött glóriában ázó sorsára hagyva ő lett a legelső csángó a fájdalmak adventje a tündöklő bánat Jézus árnyéka járja a wartburgi várat ostorzúgásban viszi angyalok karáig a pártosan szaggatott magyari hazáig hol a gőg orgiázik bordalba fulladók gyalázzák a szüzeket és meráni rablók amott a pogány halál emitt vér a sár „Kívül fehér piros zöld a világ s dalra vár” de bévül semmire vár Germánia szentje hiába dalol tavaszt Walther Vogelweide magyar hercegnőre hull a daróc himusza mocskot kiáltoz rea megváltott koldusa önmagát kisemmizi pazarlón szétosztja istálló hazában él Isten menyasszonya christiana mystica eldobott korona égi körökig repül szívből az orgona leprások árvája ő földre tört liliom bánatból sóhajokból felépült égi dóm havazások zsoltára madonnás fájdalom látnak a vakok szólnak a némák irgalom a mindenséggé leszel a semmi fölszakad fehér reszketés rázza a májuságakat kápolnavirág vagy te homályom bársonya gyolcs mezőkön harmat gyöngy kláris áfonya alamizsna rónaság kék tengerek árnya csillagokból lehullott magyar király lánya ködök szállnak alá teérted Gyimesen elsápad ha ránk tekint nyírfaágas hitvesem ősz lesz ő is Istenem
Írástudó, felvállalod a mát, beállsz-e kikiáltónak? Akkor vallanod kell: a tett győzelméről, annak hiányáról, az anyagias benzinszagú világról; lelkünk sóvárgásáról, a szerelem fájdalmáról, keserű magadra-maradásodról, a megváltoztathatatlan elmúlásról! Verselni kell: - Hiszen csendesül világunk igaza, halkulnak a tisztán ejtett szavak...
Kellemes hétvégét, jó pihenést, szép napot kívánok Neked és Mindenki másnak is, aki erre jár mostanság! :-)))
Sok gólyát láttam tegnap és nosztalgiáztam, mivel nekem is gyermekkorom legkedvesebb madara volt a gólya, éppúgy, mint Petőfi Sándornak is, ezért gondoltam, hogy ha te még nem raktad fel, akkor itt a helye:
Petőfi Sándor: A gólya
Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt Leginkább kedveli, Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka Tolla kedvelteti. Kit én választottam, a dal-mesterséghez Nem ért az a madár. S egyszerű, mint magam... félig feketében, Félig fejérben jár.
Nekem valamennyi között legkedvesebb Madaram a gólya, Édes szülőföldem, a drága szép alföld Hűséges lakója. Tán ezért szeretem annyira, mert vele Együtt növekedtem; Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor Kerepölt fölöttem.
Vele töltöttem a gyermekesztendőket. Komoly fiú valék. Míg társim a hazatérő tehéncsordát Estenként kergeték: Én udvarunkon a nádkúp oldalánál Húztam meg magamat, S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló Kis gólyafiakat.
És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran Fordult meg fejembe': Miért hogy az ember nincs úgy, mint a madár, Szárnyakkal teremtve? Csak a messzeséget járhatni meg lábbal S nem a magasságot; Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én A magasba vágyok.
Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem Sorsáért a napot, A föld fejére ő tesz világosságból Szőtt arany kalapot. De fájt, hogy estenkén megszúrják... mert hiszen Foly keblébül a vér; Gondolám: hát így van? hát aki világít, Ilyen jutalmat nyér? - -
Kívánt időszak az ősz a gyermekeknek, Mint anya jön elé, Aki fiainak számára kosarát Gyümölccsel terhelé. Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék, Ha gyümölcsöt hozott: Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram, A gólyát elcsalod.
Szomorodott szívvel láttam gyülekezni, Midőn távozának; Miként most eltűnő ifjuságom után, Ugy néztem utánok, S milyen bús látvány volt a házak tetején A sok üres fészek, Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője, Hogy jövőmbe nézek.
Mikor tél multával fehér hó-subáját A föld levetette, S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát Ölté föl helyette: Akkor az én lelkem is felöltözék új, Ünnepi ruhába, S gólya-várni néha elballagtam egész A szomszéd határba. -
Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy Ifju lett a gyermek: Talpam alatt égett a föld, nekiesem, És paripán termek, S megeresztett kantárszárral vágtaték ki A puszták terére... Még a szél is ugyan nekigyürközött, hogy Lovamat elérje.
Szeretem a pusztát! ott érzem magamat Igazán szabadnak, Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik, Nem korlátoztatnak, Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek, A csörgő patakot hányva-vetve, mintha Láncot csörgetnének.
És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép! Vannak szépségei, De azokat, mint a szemérmes lyány arcát, Sürű fátyol fedi; Jó ismerősei, barátai előtt Leteszi fátyolát, S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert Tündérkisasszonyt lát.
Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam Tüzes paripámon, S midőn már ott jártam, ahol fizetésért Sincs emberi lábnyom: Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem. Egy futó pillanat A tóra mellettem, s benne kit látok meg? Gólya barátomat.
Oda is elkísért. Együtt ábrándoztunk A puszta legmélyén, Ő a víz fenekét, én a délibábot Hosszasan szemlélvén. Igy töltöttem vele gyermekségemet és Ifjuságom javát, Azért kedvelem, bár se' tolla nem ragyog, Se' szép hangot nem ád.
Mostan is kedvelem és úgy tekintem én A gólyamadarat, Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott Szebb korból fönnmaradt. Megérkezésedet még mostan is minden Esztendőben várom, S kivánok szerencsés útat, ha távozol, Legrégibb barátom!
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok!
...Én dolgozik akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
Külön világot alkottál Magad, s a világod ránk szállt, bár verseid nyomán még nem borult össze magyar és román, s Dunának, Oltnak nem lett egy a hangja,
de sok dalod mégis mély örvényt kavar, és sokunk vesztett hitét visszaadja, mert nem lehet a karvalytőke rabja néhány millió bús, nyomorult magyar.
Lelkemhez szólnak verseid, de főleg A Kozmosz énekét örökre Tőled hallom, s látom világodat forogni.
Akármit írtál nem volt ócska, talmi, mert a mindenséggel mérted csak Magad, s mára a mindenség mércéje Te vagy.
„Te is tudod, hogyha mi sírunk, ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, akkor szívünkben zuhatagok vannak.”
Ugye emlékszel? Megvallom, soha nem szerettelek. Talán azért, mert olyan sok bennünk a közös. Mindig a város peremén, ahol földig érő házak faláról a süppedő járdára pereg a dohos vakolat, és a nyirkos kapualjakból kihűlt krumplileves meg kelkáposzta szagát vágja arcunkba a hideg szél. Soha nem a körutak csillogóan tiszta kirakatai előtt. Mindig a rakodópart legalsó kövén ülve, sohasem feljebb pár lépcsővel. A mi életünk olyan, mint az ereszcsatornák horganylemezén, kívül lefolyó esővíz. Mert mindig kintről befelé, soha nem belül. Kirekesztett bennünket a sors, vagy mi rekesztettük ki magunkat, nem tudom. De azt érzem, hogy mindig kívül rekedtünk, és talán soha nem tudtuk, milyen a többi, belül lefelé csorgó esőcsepp. Mindig vonatok kattogó zaja, ahogy a kerekek a kilazult váltókon döccennek. Mindig huzatos peronokon nyelve a szél kavarta port, soha nem bent, az állomásépület langyos cigarettaillatában.
Csodaként bámulva minden nőre, Anyára, kurvára, szeretőre...
Soha nem szerettelek. Nem vagyok költő sem, és látod, mégis. Mégis verssorokká gömbölyödik bennem a gondolat. Mert a vers, örök. És éltető és kikezdhetetlen, és ha napvilágra vágyik, hát előtör, olyan konok elszántsággal, mint újszülött, anyja öléből. Nem lehet visszatartani. Mert a vers kell, és írni – muszáj. Sötétben, ceruzacsonkkal, akár ékezetek nélkül, mint szegény Miklós. Üllői úti fák alatt, mint Dezső bátyám, lámpafényben, kávéház asztalánál, mint Frigyes. Esetleg hónapos szoba magányában a kanapéra dőlve, mint Endre Nagyváradon, vagy mindhalálig szeretve egy álomképet, akár Gyula, Szegeden. Mint László, aki katedrálist emelt káromkodásokból, vagy János, aki keresztként feszült a keresztre.
Nem szerettelek, mégis olvastalak. Olvaslak ma is, néha nem tudlak letenni. Ne kérdezd, miért. Talán azért, mert a te tüzed lángjának olyan a melege, a te kenyerednek olyan az íze, és a te szívednek olyan a dobbanása, amilyennek én is szeretem. Talán azért, mert könnyezni is úgy könnyezel, ahogy kell. Konok visszafojtottsággal. Mindig kintről befelé.
Egyszer ezt írtad:
„Te is tudod, hogyha mi sírunk, ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, akkor szívünkben zuhatagok vannak.”
Anyja szerelmén csüngő gyermek Anyát keres minden asszonyban. Lángra gyúló zsenge férfilelkét Beleöli e két szóba. Anya, haza. Csak két szó, Amiért élni érdemes. Milyen szegény az, Kinek sorsa anya nélkül való S hazát keres. Emlékei, ha múltba szállnak Megpihenve a mosókonyha kövén. Anyját látja boldognak, Ahogy suhog rajta a tiszta kötény. A város peremén más az élet. Kegyetlen annak, ki jobbhoz szokott. Érzem mit érzett, megértem őt. Mert nekem is hasonló Sors jutott.
